2015. július 31., péntek

23. rész: Paradoxon

Kedves Olvasóim!
Itt is lenne a következő rész, amely remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi




Ajánlott zene




- Nem érted, hogy beszélnem kell vele?
- Kurvára nem fogod fel, hogy ezzel csak még jobban kiakasztod?
Erre a két mondatra keltem. Már az első kérdés magas hangfrekvenciát ütött meg, ám a második még annál is magasabbat. Az előbbi egyenletes intonációjú volt, míg az utóbbi nem: a kezdeti már-már üvöltése a „hogy” után sokkal alább hagyott, szinte nem is hallottam meg. Felismertem őket; a korábbi Devine volt – tehát lényegében, akármilyen furcsa módon és bármennyire is nehéz beismernem, ő ébresztett –, amíg a későbbi hangforrás tulajdonosa Niall. Néhány nappal ezelőtt kissé zavartan a kitörésük miatt, azonban boldogan ültem volna fel az ágyon, s néztem volna meg, mi történik ott. Ekkor csupán egyetlen dolog érdekelt: minél gyorsabban eltávolítani az exemet a közelből.
- Mi ez az egész? – érdeklődtem mezítláb odalépdelve, miközben szemeimet törölgettem.
Csakhogy amit ott láttam, megállított bármiféle tevékenységemben: oldalról közelítettem meg őket, így kifogástalanul szemtanúja lehettem annak, hogy még pislogni sem pislognak. Tökéletes farkasszemet néztek egymással. Azt hiszem, azt várták, melyikük adja be előbb a derekát.
Nekem pedig, úgy nézett ki, rendet kell tennem.
- Oké, először is, te mit keresel itt? – intéztem haragos szavaimat a folyosón álldogáló személyhez.
- Nos… Kezdjük azzal, hogy nem akartalak felébreszteni. Sajnálom! – fogott bele feleletébe, s mindössze ekkor vette le tekintetét a ki-pislog-később verseny győzteséről. – Szeretnék normális körülmények között leülni veled, és megdumálni azt, amit gondolsz, hogy láttál. Nem engedhetem, hogy ilyen körülmények között váljanak el az útjaink.
Hiába tűntek őszintének a szavai, nem bírtam elhinni őket. Már nem.
Összekulcsolt kézzel vártam, hátha mond még valamit, ellenben helyette gondoskodó barátom szólalt meg, ugyanis úgy gondolta, ez ilyen szinten rá nem tartozik, hogy egy légtérbe legyen velünk, mikor erről beszélgetünk. Az más kérdés, hogy úgy is minden részletet megismerhetett volna; elmeséltem volna neki.
- Kimegyek a konyhába, csinálok kávét.
Nem tetszett az a dolog, hogy kettesben hagy minket, még ha talán onnan is hallhatná a szóváltásunk, és bármikor kimenthetett volna, amennyiben úgy érzékeli, a tűréshatásom végére értem az adott szituációban. Tudtam, hogy megtenné. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, szeretné, hogyha megtárgyalnánk jelenlegi védencemmel azt, ami a szakításunkhoz vezetett – és ezért igazán nem hibáztathattam.
Ahogy elhaladt mellettem, próbáltam nemtörődöm lenni az egész helyzet iránt, bár ez most elég nehezen ment – ami még inkább felbosszantott.
- Megejthetnénk esetleg most?
Devine annyira jóindulatúan javasolta, hogy egy szempillantás erejéig komolyan megfontoltam, hogy belemegyek. Mindazonáltal tudomásomban volt, akármiről értesülnék, nem állok még készen erre az egészre.
- Adj pár napot, és rendben! – kértem egy mélyről jövő sóhaj után. Ez volt számomra a reális döntés.
- Tényleg? – Nem csak a hangjában lehetett tisztán kivenni a meglepődöttséget, hanem a viselkedéséből is. Egynéhány pillanatra rá pedig úgy kezdett el viselkedni, mint aki boldogságában ki akar ugrani a bőréből. Kizárólag azt felejtette el, hogy az a pár nap elég tág fogalom, márpedig egyetlenegy hónap sem volt már vissza a turnéból. És utána nem biztos, hogy látjuk egymást.
- Igen – feleltem, aztán mielőtt bármit mondhatott volna, egy harapós el ne merj késni! figyelmeztetéssel becsuktam a bejáratot az orra előtt. Természetesen a felszólítás a nem sokára lévő találkozónak szólt, hiszen ma délelőtt mindannyian próbára mentek, ezáltal a testőreként nekem is ott volt a helyem. Még akkor is, ha a munkámon kívül jelenleg az oroszlánok közé eresztettem volna. Az más téma, hogy valószínűleg a lelkiismeretem utána felülkerekedne rajtam…
Arcomat a kezeimbe temettem, s ingerülten ötször-hatszor nemlegesen megráztam a fejem, ezzel igyekezve eltemetni magamban ezt az érzést. Ez után leejtve magam mellé a karjaimat, egyenes tartással elindultam a főzőhelyiségbe, ahol reméltem, hogy vár a kávém. Persze ennyi idő alatt nem lehetett kész; amint beléptem, Nialler biztosított arról, hogy hamarosan megkaphatom az ébresztőitalom. Habár nem láthatta, egy biccentéssel feleltem neki. Helyette felvetettem egy dilemmám.
Mit gondolsz Devine-nal kapcsolatban?
- Mit kérsz enni?
Nem volt valami lelkes a beszéddallamom. Nem is ezt akartam megdumálni. Ennek ellenére nem akartam már reggel ilyenekkel fárasztani magam: elég lesz majd este addig forgolódni ezekkel a kínzó gondolatokkal, ameddig órák elteltével el nem alszom. Sejtettem, hogy ez fog várni rám.
- Már felhívtam a recepciót, bármelyik percben itt lehet mindkettőnk reggelije.
Meg akartam tudakolni, miért csinál kávét, ha egyszer rendelhetett is volna, viszont ekkor rájöttem: megzavarhatta Devine. De vajon pontosan hogyan történt?, futott át az agyamon. Mielőtt arra vetemedtem volna, hogy bármiért is Niallt okolom, s el kezdenék azon töprengeni, hogy ő is bármikor átverhet, akárcsak a dobos tette, s bárki más megtehetné, inkább elhessegettem a gondolatot, és elkezdtem készülődni.
Talán forróságra szeptember közepén itt sem lehetett számítani, azért mínuszokat sem vártam; ennek következtében belépve és kinyitva a bőröndöt az elsődleges célom az volt, hogy találjak egy megfelelő hosszúnadrágot meg egy rövid ujjú felsőt.
Végül egy világos, koptatatott farmert, egy narancssárga pólót, mi több még egy hozzá passzoló sportcipőpárt is találtam. Ezzel le is tudtam a keresgélést; ékszert nem hajkurásztam, mert az akár még a munkámban is akadályozhatott volna.
Kopogás ütötte meg a fülemet. Majdnem elindultam, amikor megláthattam, hogy Niall intézkedik. Helyette a talált tárgyakkal a kezeimben a fürdőbe baktattam.
Egy kellemes zuhany után pedig átöltöztem, kifésültem a hajam, és felkerekedtem, hogy megétkezzek.
A helységben az ír srác ücsörgött az egyik széken immáron épp befejezve energiával teli menüjét, amikor odaértem.
- Ha nem is itt lent, a Rose Bowl-ban biztosan találkozunk. Nekem… – egy pillanatra a fejem mellett levő órára pillantott, azután vissza rám, s úgy folytatta – tíz perc múlva jelenésem van.
Fogalmam sem volt, erre milyen értelmes lépést manifesztálhatnék, emiatt csupáncsak biccentettem. Nem szerettem volna egyedül reggelizni. Tegnap sem tettem hasonlóképpen, sőt hosszú ideje már nem – és ez még inkább éreztette velem azt, hogy bárhogyan is történt, a végén elveszítettem Josh-t… Kijavíthattam volna magam, amiért fejemben a keresztnevén hívtam, ámde azzal csakis még jobban feltűntettem volna számomra a hibát. Mint amikor leírsz valamit hibásan, s áthúzod egyszer, majd még jó párszor. Nem akartam, még ha az agyamban is, ahogyan mindig matektanárom nevezte, bokrot rajzolni – helyette hagytam úgy, ahogyan volt.
Niall odajött hozzám és megölelt. A szomorú pedig az volt, hogy nem éreztem semmit. Semmit – pedig, amikor a barátok megölelik egymást, akkor is szoktak mindketten valamit érzékelni, nem igaz?
Egy gondolkodó puszit nyomott homlokomra – amit egyébként minden egyes reggel Devine tett –, eztán ellépett mellettem. Messziről hallottam távolodó lépteit, ahogyan kifelé haladt. Hiába hallottam az ajtó halk nyitódását, azt követően a csukódását: néhány másodpercen keresztül egyes-egyedül álltam ott, s próbáltam elnyomni a mellkasomban lévő, egyre növekvő kínt. Szinte égetett, én mégsem tehettem ellene azon kívül semmit, hogy visszatartom feltörni készülő sírásom. Nem volt most arra időm, hogy enyhítsek ezen: nekem is dolgoznom kellett.
Így hát hiába kezdett lassacskán elmúlni, a torkom még mindig összeszorult állapotban volt – s úgy kezdtem el a tányérom előtti székre leülve enni. Minden egyes keserű falat, melyet nagy nehezen lekényszerítettem a nyelőcsövemen, nem viccelek, kisebb fizikai fájdalomnak minősült.
Ezt megunva pedig ott is hagytam az ételt. Az órára néztem, s meg kellett állapítanom, hogy a végén még én fogok elkésni, ekként sietősre kellett fognom a figurát. A legutóbb használt táskámban tárolt dolgaimat át kellett tennem egy válltáskába. És ez után már szó szerint futottam az ajtóhoz, hogy nehogy még én várassam meg őt: nem akartam még szemen is köpni magam.
Bezárva a kártyával bejáratot a személylevonó felé spuriztam, amikor belerohantam valakibe. Oh, nem, nem akárkibe – erre könnyen rájöhettem azonosítva őt. Devine zavartan figyelt rám. Ennek dacára mikor elhaladtam volna mellette, elkapta a csuklóm. Gyengéden fogta, ezért egyből, semmi testi kényszer nélkül, ki bírtam rántani kezéből.
- Itt vagyok, hova sietsz?
- Az aulában találkozunk – vágtam rá normális válasz helyett. Mégis mit mondhattam volna? Azt, hogy menekülök előled – mert egy részen akkor eszerint érezte.
Mostan a karom ragadta meg, mielőtt még ténylegesen eltűnhettem volna a színről. Ezzel szemben az erősségén sem változtatott – ezáltal tovább mentem elhúzva onnan azt. Ha visszanéztem volna, nehezen tettem volna meg, ekképpen sokkal jobban viseltem.
Az elevátorhoz érve megnyomtam a gombot és vártam. Mire odaért, az exbarátom is ott termett. Ahogy kezével mutatta, hogy előreenged – amit igaz, nem fitogtattam, még most is értékeltem, de bárcsak ne tudtam volna megtenni – összeütköztek ujjaink. Összerezzentem – és ezen az sem segített, hogy olyan volt, mintha áram csapott volna belém. Jóllehet úgy mentem szinte a terület bal, hátsó sarkáig, mintha semmi sem történt volna. Ő pedig a másik oldalon, pontosan velem szemben állt meg. A testhelyzetünk majdhogynem az ellentéte volt az enyémnek. Ő enyhén jobbra hajlított fejjel, érdeklődő szemeivel, s testtartásával várakozott. Szerettem volna azt hinni, hogy azért, mert minél gyorsabban le akar érni – mivel én hasonlóképpen éreztem ezzel kapcsolatban –, holott úgy látszott, arra kíváncsi, mikor szólalok meg. Az én tartásom egyenes volt és, bármennyire is nem lehetett nőies, kisebb terpeszbe kellett helyeznek lábaimat, hogy itt mindenképp megtartsam az egyensúlyom.
Mikor bezárult az ajtó, a feszültség majdhogynem tapinthatóvá vált. Pusztán egy pillanatig helyeztem rá a figyelmemet – legalábbis külszínre –, ameddig belépve elfoglalta a helyét, ezt követően az kijáratot szuggeráltam, ugyan érzékeltem, hogy mindvégig engem bámult ez idáig is, s a szemem sarkából észrevehettem, amint egy apró, de azért csintalan mosoly került fel ajkaira. Nem szándékoztam, noha nem is kellett volna faggatóznom, hisz ki bírtam olvasni belőle, mi tetszik neki annyira, s miért: ugyanaz volt az oka, amiért én tegnap este elkerültem ezt a helyet.
Végre, amikor a levonó megállt és kinyílt, szinte kirohantam belőle.
- Szeretem a lifteket – jegyezte meg mellém érve.
- Én nem – jelentettem ki egyhangúan.

Átlépve a sportlétesítmény kapuit, megkönnyebbülés töltött el: az út alatt egy szót sem váltottunk, ami csakis fokozta a hotelben kialakult, feszült hangulatot. Ekkor viszont elválhattunk már egymástól. Úgy döntöttem, nem változtatok a korábban megszokottá vált szokásomhoz: szemben, az egyik ülésből fogom követni a próbát.
Ámbátor pár lépés után észrevettem, amint Devine követ. Szerettem volna azt hinni, hogy ez már-már berögződött számára, hogy ekkor úgy mondván elbúcsúzunk egymástól erre a kis időre, ennek ellenére attól tartottam, akar valamit. Két választásom volt: vagy maradok és meghallgatom, vagy megfordulok, minthogyha azt gondolnám, nem miattam jön felém – tehát szinte elmenekülök. De mit áltatom magam? Egyetlen lehetőségem volt: az előbbi. Így hát vonásaimat rendezve, semmi érzelmet nem mutatva vártam, mi következik. Csakhogy amikor észhez tért – ugyanis látszott a szemeiben, ahogyan átfutott rajtuk a csodálkozás árnyéka – elfordult, s folytatta útját a csapathoz, akikkel feladata volt.
Nagy kő esett le a szívemről. Meg kellett volna fordulnom és felmennem a lelátóra – ám nem voltam képes mozdulni. Nem ment. Akkor még egy eset lenne, ami megváltozott – és ezzel ismét kijelenthettem volna, hogy vége. Ezt pedig nem tudtam megtenni. Nem voltam képes rá.
Kis idő elteltével – fogalmam sem volt, hogy mindössze másodpercek vagy percek teltek-e el, mindazonáltal hosszú időnek észleltem – úgy döntöttem, helyette teszek egy sétát; ehhez immár a lábaim is hozzájárultak. Igazából nem terveztem semmi komolyat. Még csak nem is terveztem semmit. Ugyanakkor azzal tisztában voltam, hogy ameddig képes vagyok járni, addig nem kell aggódnom a következő lépésen.
Mégis nagyjából egy óra elteltével, amikor újra kikötöttem ott, ahonnan elindultam, úgy határoztam, megnézem a próbát. Nem Devine-ért, Niallért. Nem engedhettem, hogy a dobossal történtek közénk is álljanak! Igaz, a haverom biztosan nem haragudott volna meg azért, ha kihagyom az egyiket pont ma, hisz rengeteget végig szemléltem már.
A középső részen, konkrétan velük szemben, lentről számolva a tízedik sorban foglaltam helyet. Pontosabban a hetedik székében a lépcső felől számítva – és a C'mon C'mon közepette. Végigvezettem a tekintetemet a fiúkon, s összeakadtak az íriszeink Niallerével. Láttam rajta, hogy tisztában van a ténnyel, hogy egyedül az imént jöttem fel ide, és ezt a gondolatom a bíztató mosolya meg is erősítette. Cserébe visszaintegettem; mivel fogalmam sem volt, vissza tudnék-e vigyorogni rá.
Végezetül továbbfutott a pillantásom, és tényleg, csupáncsak egy másodperccel tovább rekedt meg a szemem a Devine-on, mint a többieken, ám ez elég volt ahhoz, hogy felnézzen rám. Hiába kaptam el róla a fejem a következő sort még nem kizárólag hallottam, az ő ajkairól is leolvashattam.
- I’ve been watching you all night. Egész éjjel néztelek.
És ez emlékeztetett a tegnapi esténkre. Megpróbáltam nem ezzel foglalkozni, ezért elővettem a tatyómból a telefonom. Egy borítékjel fogadott: egy internetes üzenetem jött – amit egyből el is olvastam, bár az elejétől tisztában voltam azzal, hogy miről fog szólni, és nem is kellett csalódnom. Lényegében leírták azt, amit az első levélben, azzal a különbséggel, hogy ezt kiegészítették azzal, hogy mivel nem reagáltam, nem tudják, megkaptam-e, így elküldték a másolatát. Alapjába véve az egész arról szólt, hogy a brit cég – amely biztonsági őröket és testőröket irányítanak ki az adott helyre, ahol éppen szükség van arra a rendezvények biztonsága, valamint hírességek megfelelő védelme miatt – szeretné, hogyha az alkalmazottai között az én nevem is szerepelne.
Az ajánlatot még aznap kaptam, mikor leszállt a gépünk Dubrovnikban. Ennek dacára mindössze másnap olvastam el, és akkor sem teljesen. Ennek két egyszerű oka volt; az első – és akkor legeslegfontosabb – az Devine, a másik pedig az, hogy jóllehet nem voltam képes bizonyítékkal pontosan alátámasztani, tudtam édesapám intézte el, nem lehetett másként. Mielőtt leszerződtem ide, a mostani munkahelyemre, már akkor nagyon pedzegette – miket beszélek?! szinte követelte –, hogy vállaljam el az angliai állást, és ne menjek ilyen messzire, főleg ennyire hosszú időre. Azt a lehetőséget pedig tán nem ő intézte, teljesen nyilvánvaló volt, hogy benne volt a keze a kapcsolatai lévén, akárcsak a mostaniban.
Ez alkalommal töviről-hegyire elolvastam, átrágtam az ügyet. Aztán mégis pusztán annyit írtam vissza, hogy a webes postafiókom jelezte az e-mailt, hálás vagyok az esélyért, amelyet kínálnak, ámde időt kérnék, hogy átgondoljam. Persze, ezt szépen, udvariasan fogalmazva – de a rezüméje ez volt.
Mikor végeztem éppen a Right Now-t kezdték el még egyszer, ugyanis először valami színpadi elemmel volt gond, másodszor pedig azt sérelmezte az egyik szervező, hogy túl komolytalanok. Ühm, hát jó, nem tudtam, hogy ennek egy hangversenyhez méltó komolysággal kellene mindvégig lennie, de akkor majd a koncerten kiderül, hogy mennyire is lehet bohóckodni…
Alapjába véve is zavart, hogy ezt nehezményezi, viszont az kifejezetten, hogy pont ezt a számot kellett még egyszer meghallgatnom, ami eszembe juttatja a körülbelül fél hónappal ezelőtti beszélgetésünket a fiúkkal, ahol lehullt a lepel a Devine-nal való kapcsolatunkról. Amihez egyébként, ahhoz híven, ahogyan ígérték is, nem adtak ki semmit, sőt igyekeztek minél több kettesben eltölthető időt biztosítani nekünk. Az egyik legjobb példa erre az, hogy az egyik koncert után bementem az öltözőbe, mikor már kijött az utolsó előtti ember, s egyes-egyedül az a dobosuk volt bent. Az én törekvésem az volt, hogy megsürgessem, mert egyre laposabbakat pislantottam, bezzeg amikor beléptem, kiderült, neki is volt érdeke: még hozzá az, hogy pár minutum erejéig egymás közt lehessünk, egyetlen külsős nélkül. Tisztában voltam a ténnyel, hogy tudja, mit csinál. Habár ha lebuktunk volna, akkor sem akadtam volna ki. Nagyjából öt perc jutott nekünk, mivel az egyik kollégám keresett engem, Harry pedig kitalálta, hogy ott hagyta a zokniját. Hogy hogyan, amikor nem is az volt az öltözője, azt nem értettem, Kelton mindenesetre bevette, és így Haroldnak hála megmenekültem a legjobb esetben is – és akkor őrülten szerencsés lehettem volna – egy fejmosástól.
A dal vége feléig elviseltem a szövegével együtt, azonban nem voltam nem képes észrevenni, ahogyan Devine egyre inkább nem üti, hanem szabályosan püföli szerencsétlen dobfelszerelését. Akárcsak azt, hogy közbe szinte szünet nélkül rajtam legeltette szempárját. Nem ez volt a turné első koncertje, már rég betanulta, hogy mikor mit kell pontosan tennie, ezáltal azzal nemigen lehetett gond, hogy téveszt – ennek következtében pedig halál nyugodtan figyelhetett. Bármennyire kínosnak is éreztem.
És egy idő után nem bírtam nem őt nézni. Az arcáról ugyanazt lehetett leolvasni, mint az enyémről, akárhogy is szerettem volna eltüntetni onnan a kőkemény kínt. A mellkasom csaknem ki akart szakadni a helyéről, a szemeimet pedig égették az el nem sírt könnyek. A torkom és fülem is sajogtak, noha azok immáron amolyan mellékes megpróbáltatásnak minősültek azokban a pillanatokban.
Később, ahogyan szája elhagyták tátogta azokat a szavakat, amiket nemrégiben még én tettem meg neki, végleg széttört az maszkom: egy forró könnycsepp csúszott le könnyedén arcomról, s mielőtt jobb kezemmel eltüntethettem volna azt, már leesett az ölembe.
- I could dot his forever. Örökké tudnám ezt csinálni.
Észrevette. Persze, hogy észrevette. És ez az infó még inkább felpaprikázta: nem rám volt dühös, félreértés ne essék, az bosszantotta, hogy bárhogyan is szomorúságot okozhatott. Borzalmasan jó színész lehetett.
Nem bírtam tovább ott maradni. Nem ment – és nem is kellett megtennem: ezekben az időpontokban nem volt okom figyelni rá. Emiatt felvettem a mobilom - amin egyébiránt ott volt a könnyem, melyet az előbb hullajtottam; milyen jó kedvében van valaki?! – és a poggyászomat a vállamra akasztva felkeltem, és elindultam, miközben a Through The Darkot kezdték el. Liam első két sora még nem annyira tudott meghatni, ellenben a harmadik megtorpanásra késztetett. És rá kellett jönnöm, eddig nem is figyeltem fel igazán a szöveg mondanivalójára. Ezzel szemben ez a varázslat csakis a refrénig tartott. Addig szinte magamnak éreztem, ámbár köztem és Devine között nem nagyon beszélhettünk szerelemről. Ennél fogva nem is volt indokom tovább maradni: amint befejeződött ez a sor, folytattam utam.

Több mint másfél óra múlva tértem vissza a helyszínre, pontosan akkor, amikor a Best Song Evert fejezték be. Dicsekedhetnék azzal, hogy mennyire ügyes voltam, holott valójában erről szó sem volt: járatos lehettem abban, mikorra hangzik el az utolsó akkord.
Ezután ebédelni mentünk. Vagyis ők elindultak, én pedig hátra maradtam. Ám nem annyira hátra, mint Devine: ő még akkor is ott ült, amikor elindultam. Egy ideig csak bámult magába temetkezve, aztán elkezdett dobolni. Egyszer azt mesélte, ez a hangszer akár még arra is képes, hogy megnyugtassa. Vetekedett velem ez a gondolat és az, hogy biztosan nincs oda zaklatottnak lenni – és ezzel a szörnyű módon nem kívánt elmefuttatásnál tartottam még akkor is, amikor a csaknem kihalt folyosón szembetalálkoztam a rám várakozó Niallerrel. Nem, nem egyszerűen várt rám – azért időzött itt, hogy valamit, valami igazán fontosat, megosszon velem; a látószervei nyíltan ezt sugallták.
- Van egy információm, ami elég biztos, viszont az is, hogy nem igazán fog tetszeni neked – köszöntött ezekkel a szavakkal, mikor odaértem elé.
Ez nem új.
- Mi lenne az? – tettem fel a kérdést őszinte érdeklődéssel.
- Az a szóbeszéd járja, hogy Josh nem akar beszélni arról, ami köztetek történt, habár fogalma sincs, miért akadtál ki ennyire.
Az, hogy ezt kerek-perec állította, nem adott indítékot, hogy egy pillanat erejéig is hitetlenkedjek az előttem álló kijelentésében akár azzal kapcsolatban, hány embertől hallotta azalatt a kevés idő leforgása alatt, amennyit külön töltöttünk. Elhittem neki, hiszen ismerhettem annyira, hogy utánajárt… és netalántán még a terjesztőtől szintén ilyen információkat zsebelhetett be. Márpedig most fordult meg először igazán az az eshetőség a fejemben, hogy komolyan, Devine-nak ötlete sincs, hogy mit láthattam, és arról, amit abból következtettem ki.
Létezhet, hogy ezt az egészet zseniálisan félreértettem?

2015. július 24., péntek

22. rész: Üresség

Kedves Olvasóim! (Ha egyáltalán még vagytok.)
Ahogyan ígértem itt is van a lebétázott rész.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi




Ajánlott zene




Felpattantak szemhéjaim. Pedig nem történt semmi: nem volt álmom. Ahogyan megpillantottam magam mellett egy szőke színezetű hajjal rendelkező férfit tehetetlenül elmotyogtam mosolyogva:
Josh
Csakis utána döbbentem rá, hogy természetesen nem őt látom, hanem Niallt, aki úgy nézett ki, itt maradt, hogy figyeljen rám. Fogalmam sincs, valaha számított-e arra, hogy megpillantva őt Devine-ra gondolok, mindenesetre ahogyan ismerhettem, tudhattam róla, előbb tartaná viccesnek, minthogy megsértődjön rajta.
Felültem, eztán letettem először jobb, majd bal lábamat - szigorúan figyelve arra, hogy ne legyen rám igaz az a mondás, bal lábbal kelt. Jóllehet ezt pusztán testileg oldhattam meg, lelkileg össze voltam esve, viszont a mai világban az embereket - vagy legalábbis a nagy részüket biztosan - csupán a látszat érdekelte.
Lassan, komótosan eltotyogtam a konyhába, ahol az asztalon egy átlátszó szatyor feküdt benne koromfekete valamivel. Fogalmam sem volt, mi van benne, ám gyaníthattam, a ruhám maradványai. Nem foglalkoztam vele különösebben, nem mentem oda megnézni. A pillanatnyi megtorpanás után folytattam utam az üvegszekrényhez, hogy leemeljek belőle egy poharat. Miután ezt megtettem, az alatta lévő mosogató csapját megnyitva megtöltöttem félig. Nos, az én közmondásos poharam inkább volt félig üres, mint félig teli, bár igazából furcsa lett volna, ha nem így van, hiszen visszatértem arra a lelkiállapotra, ami akkor volt, mielőtt egyáltalán egy kicsit is jóban lehettünk volna Devine-nal. Őt, gondoltam, a kapcsolatunk egy cseppet sem hatotta meg: túl könnyen kisétált ahhoz az életemből, hogy kizárólag kívülről nézve érdekelné az, ami köztünk volt.
Elbotorkáltam a legközelebb lévő székig, és leültem. Nem volt erőm sírni, pedig egyre jobban elvesztettem az uralmamat magam felett, és megszálltak a borzalmas gondolataim. Csupáncsak egy áldozat lehettem, talán túl hiszékeny voltam vagy még engem is képes volt átverni színészi alakításával, amikor azt hittem, magam miatt felismertem az összes megjátszást akárkiről is legyen szó. Tévedtem. Nem fog sírni látni, nem veheti észre, mennyire megvisel a tény, ez egyedül saját magának adhatna erőt és örömöt, amiért ennyire ki volt képes játszani egy mindössze első pillantásra erős, valójában törékeny lányt.
Szépen, lassan, sikeresen lecsúsztattam időközben összeszűkült torkomon azt a kevéske folyadékot. Egy hatalmas sóhaj szakadt ki ekkor belőlem, ezt követően letéve az üvegpoharat felkeltem, s a nappaliba lépdeltem.
Odaérve leültem a kanapéra. Egyes-egyedül néztem ki a fejemből. Komolyan, még csak gondolkozni sem gondolkoztam: üresnek éreztem magam. Hiányzott belőlem egyáltalán ahhoz is valami, hogy eltűnődjek bármin. A sötétben nem bújhattam el az elől, ami történik bennem. Sosem bírtam.
Tippem sincs, mennyi időt ücsöröghettem ott egyhelyben, meg sem mozdulva. Mintha megfagytam volna, akárcsak az idő.
Feleszmélve felálltam, s gondolva egyet a hálóba mentem ruhákat keresni, hogy átöltözhessek. Az volt a tervem, hogy lemegyek a hotel bárjába… vagy éttermébe… vagy nem is igazán tudom, hova. Noha nem voltam abban biztos, hogy pontosan hol kötök ki, azzal mindvégig tisztában voltam, hogy sétálnom kell egyet.
Nem láttam sokat a sötétben. Kikerestem egy trikót, meg egy hosszú farmernadrágot, végül egy pár tornacipőt és egy melltartót is, aztán a cuccokkal a kezeimben a fürdőszobába mentem készülődni.
Hamar végeztem. A pizsamámat egyszerűen a világos faborítású kisszekrényre helyeztem, amiben bizonyára törölközők voltam, később kiléptem a szobából, s kifelé vettem az irányt.
Kiérve egyből a lifthez mentem. Csakhogy amikor megpillantottam azt, eszembe jutott, milyen pofátlanul hevesek voltunk ott legutóbb Devine-nal. Ennek következtében inkább a kissé arrébb lévő lépcsőm terveztem lemenni a szálló előterébe. Igaz, ekképpen tovább tartott az utam, de hát sétálni is akartam.
Nem siettem el a lépteimet. Kényelmesen haladtam, ez idő alatt azon töprengve, mi lesz a végső állomása ma esti utamnak. Végezetül úgy döntöttem, ahova visz a lábam, ott kötök ki.
Az aulába érve fényt pillantottam meg a bár felől, emiatt arrafelé indultam. A padlót néztem és a lábaimat, mintha attól tartanék, elbotolok. Már a húszas éveimben jártam, s mégis, úgy nézett ki, egy kicsiny részem úgy érezte, bármelyik pillanatban hasra eshetek. Igaz, ha egyszer már képletesen megtörtént, fizikailag miért ne következhetne be?
Végül, amikor perifériás látásomnak köszönhetően érzékelhettem, hogy immár éppen csak pár méter hiányzik, hogy odaérjek a pulthoz, erőt vettem magamon, és felvettem a maszkomat; kihúztam magam és immáron egyenesen tartva fejem kedves, kis mosolyt villantottam. Bezzeg ezt most inkább volt számomra grimasz, mint tényleges mosoly.
Odalépve feltettem a sötét fára előbb az egyik, azután a másik alkarom. Amint összekulcsoltam egymással ujjaim, már jött is a pultos. Barátságos arccal fogadott, utána - még mindig vidáman - megkérdezte, hogy mit szeretnék inni. Ostobának éreztem magam, ugyanis ötletem nem volt. Úgy határoztam, kiválasztom az egyik kedvenc italom.
- Sört kérnék!
- Oké, mindjárt adom.
Annak ellenére, hogy tudtam, feltehetne legalább két kérdést arról, pontosan milyen is legyen – a márkáját illetően valamint arról is kérdezhetett volna, hogy esetleg nem ízesítettet szeretnék-e –, nem zargatott ezzel. Eszembe jutott, hogy talán észrevette, jelenleg nem vagyok a toppon, ámde annyi év után most érdekelt a legkevésbé, mit szól az állapotomhoz egy ismeretlen ember. Lehet, a megjelenése tette, lehet, ez sem számított; egyszerűen csak nem érdekelt, mi a véleménye rólam.
Az egyik sötét kezében a pohárral, másikban az üveggel előttem kitöltötte a felét, azt követően letette a jobbra mellettem levő székhez mind a kettőt. El sem kellett lépnie hozzá, hogy az utóbbi tettét végrehajtsa, elég hosszú volt ahhoz a karja, és kicsit több mint fél méterre volt tőlem a hely is.
- Van nálad bankkártya vagy pénz, vagy hozzáírjam a számlához? – tette fel könnyedén és még mindig hófehér fogait kivillantva.
- Számlához írd, légyszi!
Próbáltam jólelkűen megfogalmazni a szavaimat, ennek ellenére nyűgösnek éreztem őket.
- Rendben. A számod pedig a…
- Oh, a… – kezdtem észhez térve, mit várt tőlem, s éppen elmondtam már volna, amikor egy kissé összefolyó, de azért kivehető hang félbeszakított. Olyannyira ismerős volt a könnyedségével együtt, hogy mikor kimondta, megdermedtem. Egynéhány másodpercre rá is mindössze bólintani tudtam a húszas évei közepén váró srácnak, aki a megerősítésemre várt.
Úgy döntöttem, nem foglalkozok a mögülem, a terem sarkából jövő, valószínűleg cseppet becsiccsentett állapotban levővel; jobban járok úgy. Nem, nem, ez nem igaz: mindketten jobban jártunk úgy.
Így hát, felültem a támlátlan, bőrüléses bárszékre az innivalóm elé. Ezután kezembe vettem a frissítőm és ittam belőle néhány kortyot. Jól esett, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. És milyen rég hörpintettem már behűtötten! Immár kizárólag egy jó pizza kellett volna hozzá. Persze, ez nem oldotta volna meg a problémáimat, azért király lett volna, ha közben azt ehettem volna.
A nagyjából velem egy magassággal rendelkező pultos nem lépett ki a következő fél órában a látómezőmből; ott pörgött a helyén olyan könnyed dolgokkal eltöltve az idejét, mint az, hogy letörölte az asztalát és a kapaszkodót is vagy eltörölgetett valamennyi üvegpoharat, végezetül a helyükre tette azokat. Némi idő elteltével mindig visszanézett rám, s szerintem egyetlen ember sem mondta volna azt semelyikünk helyében vagy akár külső szemlelődőként sem, hogy bármit is akarna tőlem; nem, ez pusztán emberbaráti szeretet volt.
Vagyis azt hittem, hogy senki sem értette félre, amiért ismét meghallhattam azt a régen számomra oly’ boldogsággal eltöltő hangot, amennyire ideges lettem tőle azokban a pillanatokban azt megfülelve. És már a hang bosszantott, azonban amely kérdés elhagyták a száját szinte majd’ felrobbantott.
- Mi olyan érdekes a csajomban?
Meghökkenve kapta fel a fejét második körömet kitöltve Kedves Pultos. Igen, ezenképpen neveztem el magamban, miközben próbáltam nem agyalni semmin. Ez az első öt percben volt csakis nehéz, utána csupán meg-megjelent egy-két gondolatsor, az idő nagy részében sikerült üresen tartani a fejemet.
Egy-két kínos szekundum után töltött még egy keveset, aztán letette elém az újabb üveget és ugyanazt a poharat, mint az előbb is. Mindössze utána felelt neki.
- Nem akartam semmit. Bocs!
Kellemetlenül érezve magát közöttünk cikázott barna tekintete, amit nem tudtam elviselni, s átérezve szenvedését felnevettem.
- Ne foglalkozz vele!
Erre a kérésemre egyből két hangforrás is reagált.
- Mi az, hogy ne foglalkozzon velem? – háborodott fel Devine.
- Biztos? – érdeklődte meg azért zavartan, fején elölről hátra húzva a kezét. Elég rövid haja volt; olyannyira, hogy még beletúrni sem bírt. Habár inkább a feszültség levezetése miatt csinálhatta - legalábbis ezt gyanítottam.
Biccentéssel feleltem neki, azután inkább a mögöttem ülőnek intéztem szavaim:
- Azt hittem, elég nyilvánvaló voltam, amikor utoljára találkoztunk.
Ittam pár kortyot megpróbálva ezzel elnyomni a feltörő dühömet… Bár lehetséges, hogy az inkább elkeseredettség volt, csupáncsak jól álcázta magát.
- Szerintem én is.
Amióta itt voltam, nem kért rendelést. Reméltem, hogy időközbe lelépett, ennek dacára nem volt ekkora szerencsém. Miért is lett volna?!
- Ugyanazt a dumát nyomtad, amit ilyenkor még a filmeknek is szoktak. Mit vártál, hogy elhiszem?!
Ironikusan értettem kérdésem, ellenben ő úgy döntött, válaszol rá.
- Jah, ez az igazság.
Felnyögtem gyötrődésemben.
- Miért? – tátogtam, ezáltal ő nem láthatta.
Óvatos mosolyra húzta Kedves Pultos telt ajkait.
- Elküldjem? – tátogta vissza.
Tehetetlenül felderültem ezen, s bármennyire is szerettem volna bólogatni, megráztam a fejem. Nem, nem kellett ebbe senkinek sem beleavatkoznia, mindazonáltal hálás voltam, amiért feltette ezt a kérdést.
Lehúztam azt a kevés folyékony kenyeret, amit előzőleg meghagytam, később kitöltöttem az üvegemből az összeset a poharamba. Hallottam, ahogyan megnyikordult egy szék, s az egyre közelebbi lépteket szintén, de nem foglalkoztam vele. Vagyis dehogynem – csak eljátszottam, hogy nem érdekel.
- Hallgass végig!
Talán kérésnek szánta mondatát, inkább hangzott felszólításnak. Én pedig nem szerettem volna megtenni; nem terveztem ugyanazokat a szavakat meghallgatni tőle, mint nemrég.
- Nem. Biztos, hogy nem. Még csak nem is akarlak látni.
Négy-öt méterre lehetett ekkor tőlem, mégis hallottam, ahogyan teleszívja tüdejét oxigénnel. És olybá tűnt számomra, minthogyha fájna neki, amit reflektáltam. De csakis egy szekundum erejéig – hisz utána úgy véltem, szórakoztatónak találhatja a helyzetet.
Három, lassú kortyot fogyasztottam el az üdítőmből, s mire letettem már ott ült egy méterre tőlem a mellettem levő széken. Mereven néztem előre. Szembetalálkozott a figyelmem Kedves Pultossal. Kérdőn pislogott rám; ki lehetett belőle olvasni, azon agyal, maradjon-e vagy hagyjon minket kettesben a mellettem ülőhelyet elfoglalóval. Ami azt illeti én sem tudtam, mi legyen.
- Magunkra hagynál, kérlek? – intézte a pultos felé szavait Devine.
Miután visszafordult felém még mindig azzal a mimikával lehetett volna leírni a feltehetőleg afrikai származásút. Eltelt kettő-három másodperc mire megadva magam igenlően hajtottam meg a koponyám.
Kicsit tétovázott, ugyanakkor végül így is tett. És abban a pillanatban szerettem volna menekülőre fogni. Mégis szembefordultam exbarátommal. Abban a pillanatban bele is kezdett mondanivalójába. Legalább ezt a dolgot értékelhettem, hogyha már a szavait nem.
- Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de nem az volt, aminek látszott.
- Igazad van, tényleg hülyén hangzik. Nem is! Egy orbitálisan nagy baromságnak – közöltem vele felháborodva. Ennél jobbal kellett volna jönnie ahhoz, hogy elhiggyem, amit mond. Sokkal jobbal.
Ugyanúgy vett levegőt, mint az előbb – és nekem ez időt engedett arra, hogy végigmérjem. Nem akartam, annyira nem akartam ezt tenni, ámbátor megszokásból jött. És mire megtettem, nem csinálhattam már ellene semmit. Azokat a ruhákat viselte, amiket utoljára is láthattam rajta. Szemei nem voltak olyan kékek, mint mindig. Továbbra is szépek voltak – igaz, örökké azok voltak –, azonban ami feltűnően hiányzott belőle az a csillogása volt. Még a megvilágításban is láthattam a különbséget. Ráadásul kivehető volt belőle, mennyire álmos. Ugyan lehetett rá oka, hisz későre járt az idő, azért mégsem ment aludni. Miért?, vethettem volna fel a dilemmám, ezzel szemben nem tettem meg, ugyanis ekkor döbbentem rá, mit csináltam. S éppen visszafordultam a frissítőmhöz, hogy kiszáradt szám miatt kortyolgassak belőle, mikor felcsendült kissé rekedtes hangja.
- Nem tudom, mit mondhatnék, hogy elhidd.
Meglepett a tónusa, bár azt mímeltem, hogy egy parányi figyelmet sem fordítok rá. Észrevettem, hogy remeg a pohár, ahogyan megfogtam ajkaimhoz emelve azt. Nem bírtam ellene mit tenni. Kiittam az összes itókám, majd csak ezután fordultam újra felé összefont karral elrejtve kezeimet; ne láthassa, mennyire nagy hatással van rám.
- Nos, tegyük fel, hogy neked van igazad! – kezdtem bele monológomba igyekezve komoly maradni, holott magamban nevettem egyáltalán a feltételezés valószínűségén is. – Ez alapján elmondhatjuk, hogy a szemeim becsaptak. Vagy legalábbis az a következtetésem, hogy mi történt utána: téves. Szóval buta vagyok.
- Én nem mondtam ilyet! Sosem mondanék ilyet – tiltakozott egyből.
Valódi érdeklődés fogott el szavai hallatán, aminek egyből hangot is adtam.
- Igazán? Akkor hogyan fejeznéd ki magad?
- Csak félreértetted és…
- Oh, várj! Most jön az a rész, amikor azt mondod, hogy szeretsz. Milyen megható?! – Félbeszakítottam ezen szavaimmal merő gúnnyal övezve első mondatom, míg másodiknál eljátszva elolvadásom: még össze is fontam ujjaim, miközben cseppet oldalra döntött kobakom felé húztam azt.
- Ami azt illeti azt szerettem volna mondani, hogy megértem ezt, és én is könnyen féltékeny tudok lenni bárkire, aki belép a személyes zónádba. Viszont belegondolva, igen, ezt is mondhattam volna, hisz igaz.
- Te hallod magad?! – kiáltottam fel leforrázva, amiért ennyire félreérthetetlenül csengtek hamis szavai. Azaz szerintem hamis szavai.
Hitetlenkedve néztem rá. Ezt nem gondolhatta komolyan, hogy elhiszem. Meghazudtolta, amit a saját szemeimmel láttam… Illetve nem mindent láttam, de nem volt nehéz kikövetkeztetnem a végét. A képembe hazudott – és ki tudja, hogy éppen ez hányadik alkalom volt?! Bár igazán nem kellett volna már meglepődnöm. Azon túl még olyan szavakat is megejt, amik… őszintén, képtelen vagyok jelenleg megfogalmazni azt, mi erre a legjobb szó, és pontosan hogyan érintene, ha átgondolnám azzal a tudattal, hogy milyen kapcsolatot ápolunk jelenleg. Bizonyára nem is kellene fontolóra vennem azt sem, hogy megteszem.
Fáradtan sóhajtottam. Ámbár ez a fáradság nem fizikai volt, hanem érzelmi. Nem szerettem volna mára már foglalkozni azzal a… dologgal, amibe belekerültem. Felkeltem az ülőalkalmatosságról. Szomorkás, köszönetnyilvánító mosolyt villantottam Kedves Pultosra, aki felkapva a fejét hangoskodásomra visszajött.
- Jó éjt… – mondtam, azután megtorpantam. Nem tudtam, mi a neve. Már pedig akartam, hogy mindketten tisztába legyenek azzal, hiába ismeretlen számomra, még őt is előrébb helyezem Devine-nál – már, ami a személyes részemet illeti, a munkámmal kapcsolatban nem mondhattam el ezt. Nem tehettem.
Mikor megértett, elvigyorodott. Életvidám volt és ez rám is apró, de immáron igazi mosolyt fakasztott.
- Raakin vagyok.
- Én Maddie. Jó éjt, Raakin!
- Köszönöm! Jó éjt, Maddie!
- Köszi! – reagáltam le, eztán megfordultam és elindultam kifelé.
Félúton tartottam, amikor meghallottam a védencem hangját, ami megtorpanásra késztetett.
- Csodás álmokat, Drágám!
Keserű mosolyra húzódtak ajkaim. Ugyanazokat a szavakat mondta, mint mindig. És őszintén? Fájt. Sajgott tőle a mellkasom. És ez nem volt fair. Rohadtul nem volt az.
- Ha holnap egy percet is késel, Devine, megbánod! – reagáltam végül le igyekezve a legelragadóbb hangot megütni, miközben újra elindultam.
A szívembe, s lelkembe egyaránt egyre jobban visszatért az üresség, ahogyan távolodtam. Lépteimet olyan nehéznek éreztem, mintha mázsás súlyokat rögzítettem volna a lábaimhoz, s úgy próbáltam volna meg menni. Nem volt könnyű, ám nem volt más választásom. Ugyan mit tehettem volna ez ellen?

2015. július 21., kedd

Fél év után folytatódik

Kedves Olvasóim! (Ha egyáltalán még vagytok.)
Sok mindenről kell beszélnem, tehát egyből bele is kezdek.
Miért tűntem el? Először is azt tisztáznom kell, hogy nem akartam. De aztán mégiscsak így lett. Ha röviden szeretném elmondani annyit kellene mondanom, érettségi. Az egyik nagy mumus sok ember számára, ugyebár. Egy évvel ezelőtt, sőt, még annyi időt sem kell visszamenni az időbe, amikor már-már megrögzötten mondogattam, hogy már pedig biztosan itt leszek a blogvilágba, annak ellenére mennyit kell majd tanulnom. Elhittem.
Nem szeretnék belemenni a részletekbe. Fontos év volt számomra, talán az egyik, ha nem a legfontosabb tanulmányi életem során. Nem szeretnék nagy dolgokkal jönni meg azt sem, hogy nagy dobra verjem az egészet, amikor tényleg, be kell látnom, hogy hibáztam, viszont azért el kell mondanom annak, aki esetleg nem tudná, hogy azért - igaz, kisebb-nagyobb terjedelmű tételekről beszélünk: húsz irodalom, húsz nyelvtan, húsz történelem, a választottról, ami ugye, változó mennyi, nekem igazából tizenöt-húsz biológia tételem volt, hisz a növénytanra ott volt a könyv és persze a nyelv, az angol, amire húsz tételpáros van: társalgás, szituáció, képleírás - kilencvenöt-száz tételt, azaz körülbelül ennyi oldalt kellett megtanulnom. És most, hogy ezt elmondtam, bizonyára mindenki tudhatja, hogy ez nem sétagalopp. Persze, volt, aki már átélte, volt, aki még nem. Ez teljesen rendjén van. Meg hát, ebben az évben sem én voltam az egyetlen. Ennyit akartam erről beszélni.
Következő téma a hogyan tovább? Szeretném befejezni a történetet. Pénteken jön is a rész. Már kész van, elküldtem a dokumentumot a bétámnak, akitől vissza is kaptam. Néhány nap és ki is adom a kezeim közül.
Az időpontra egy pillanatra visszatérve: keddenként nem lesz részlet, azt nem ígérhetem meg, hogy ez menni fog, tekintve, hogy azért nekem is nyár van, azonban péntekenként, ameddig be nem fejezem mindenképpen lesz. Igaz, nincs is már vissza sok rész. Huszonötre terveztem - plusz ugye, az epilógus.
És végül az utolsó dolog, amit szerettem volna tisztázni: mi lesz ez a történet után? Új következik - méghozzá folytatom azt a történetemet, amit a Bloggers Life-on elkezdtem. A kulisszák mögött zárása után valószínűleg lesz egy bejegyzés róla, ámde addig ezen nem szeretnék mást mondani róla, csupán a címét - és csatolva hozzá a linkjét -, ami a Vámpír-város. Remélem, annak ellenére, hogy az elnevezése alapján egy átlagos, vámpíros sztorinak hangzik, amikor hamarosan beleolvastok, nem ekképpen fogjátok gondolni!
P. s.: Ha van valami, amire egyenlőre nem derült fény A kulisszák mögött elnevezésű történetemmel kapcsolatban, és kíváncsi vagy rá, akkor nyugodtan írd meg itt, kommentben, vagy akár levélben az e-mail címemre - ami a timidreams@gmail.com. Annyit még ehhez hozzá kell fűznöm, hogy hamarosan az is kiderül,
Josh hogyan élte át azt az eseményt, amiből ez a katyvasz lett.
Köszönöm szépen, ha valaki elolvasta!
További szép napot!
by: Timi