2015. november 6., péntek

Epilógus

Kedves Olvasóim!
Remélem, szép napotok van!
Elérkezünk ehhez a részhez is, ami már végleg lezárja a történetet. Hamarosan egy szavazást fogtok kinttalálni arról, melyik fejezet tetszett nektek a legjobban. Kíváncsian várom a véleményeket!
További szép napot!
by: Timi



2019. június 24.

Mondhatni, hamar nyugovóra térünk, hisz mindenki álmos, fáradt a koncert után – Johnathan Maccray Devine olyannyira, hogy elalszik Louis ölében. Aranyosan mutat ez minden egyes alkalommal, ám azt hiszem, érthető, hogy jobban szeretem az édesapánál látni.
Miután elköszönünk, Josh átvéve Louis-tól Mac-et, s a kisfiúnkkal a karjaiban a szobánk felé indulunk. A kártyával kinyitva az ajtót belépünk: először én, majd ő – ami még mindig olyan udvarias gesztus volt, amit imádok. Vidáman becsukom mögöttük a bejáratot, aztán a háló irányába lépegetünk. Beérve elhelyezi a nagy, franciaágy közepétől cseppet messzebb, végül betakarja nyugodalmas testét. Annyira… nem is tudom, mi erre a legjobb szó, talán a felemelő? Mindenesetre remek érzéssel tellek meg ismételten az által, ahogyan láthatom a barátom gondoskodását. Még mindig van, hogy aggódik, valami baja esik a kicsikénknek – habár már nem is olyan kicsi; már két éves. Ez a tulajdonságát is dicsőítem a dobosnak, annak ellenére hogy ekkor sem említem meg. Ő sem teszi – nem is tette soha – szóvá, mit is érez ezzel kapcsolatban oly’ sok alkalommal.
Két-három méterrel állok mögöttük, az ajtóban meg sem moccanva, mikor Josh somolyogva felém fordul. Eddig is egy halvány mosoly játszott ajkaimon, ám erre már el kell vigyorodnom.

Lefekszünk a gyermekünk mellé úgy, ahogyan még anno Lux mellett is tettük, és miként mindig is el szoktunk helyezkedni. Ez sem változott annyi év elteltével sem. Jól érezzük így magunkat. Szeretjük minél közelebb tudni magunkhoz a kissrácot, azt hiszem, nem is kell magyarázni az okát.
- Elég helyed van? – dünnyögöm összekulcsolva ujjaink.
Érezem, ahogyan fejével igenlően bólogat, később nyakam, vállam és tarkóm találkozási pontjába nyom egy lágy puszit, mire végigszánkázik egész testemen a részegítő borzongás.
- Köszönöm, hogy vagytok nekem! – mondom olyan halkan, hogy véletlenül se ébresszem fel Mac-et, azonban az idősebbik Devine megértse.
- Én is – suttogta, eztán egy gondoskodó puszit nyomott fejem búbjára.
- Jó éjszakát!
- Csodás álmokat, Drágám!

A reggelek kíméletlenek, kivéve akkor, ha az, akiket szeretsz, melletted alszanak: akkor a legrosszabbak is elviselhetőek, és nincs olyan érzésed, hogy sokkal inkább megfujtanád magad a párnával, minthogy felkelj. Főleg, hogyha fel kell kelned az éj leple alatt, mert a gyereked ezt kívánja.
A napsugarak zavarták szemeim, pedig még ki sem nyitottam. Erőt veszek magamon, és körülnézem. Az ágyban már csak én fekszem egyedül. Hol vannak?, fut végig agyamon a gondolat. Felkelek az ágyból, s elindulok az étkező felé, ahol Josh éppen reggelit készít, míg Maccray az egyik szemben levő székből kíváncsian figyeli, mégis mit kreál össze az apukája.
-  Jó reggelt! – köszönök nekik.
 Csodás reggelt, Drágám!
Joshua nem fordul meg, továbbra is az étellel van elfoglalva, azonban ez nem zavar.
-  Szia! – felelte a legényke integetve.
Odalépek hozzá, majd felveszem a karomba.
-  Megnézzük, mit csinál nekünk apu? – javasolom neki mosolyogva.
Bólogatást kapok válaszul, mire felnevetek, és elindulok vele a jelenleg szakács posztot betöltő pasi felé.
-  Appa! – A kezeit felé nyújtja, miközben megszólítja az illetőt kicsit megnyomva a pt.
-  Mindjárt kész van. Átveszed? – érdeklődik ő tőlem a kaja felé biccentve.
- Persze.
Átadva neki a kisfiút a reggelinkkel kezdek foglalkozni, s valóban nem kell sok már a serpenyőben lévő tojásnak és a szalonnának, hogy kész legyen. Nem egy konyhatündér, de nem is várom el tőle, hogy az legyen; szeretek gondoskodni róla, és amit szeretne, magának el bírja készíteni.

Vacsora után Josh felkel az asztaltól, s a háló felé indul, amit furcsállok, ám amikor a következő percben egy apró ékszeres dobozzal tér vissza, még inkább meglepődök. Már mosogatáshoz készülődtem, de ez megtorpanásra késztetett.
- Mi van abban? – Felemelem a szemöldököm, s úgy kérdezem. Nem, mintha nem sejteném a választ, azonban nem akarom elhinni.
- Csak ülj le, és bontsd ki, kérlek!
Jóllehet kíváncsian méregetem, többet nem hajlandó mondani, mindössze elszántan nézve mosolyog. Így hát, eleget teszek kérésének.
Leülök az előbb elfoglalt helyemre, és lassan, óvatosan kibontom a szalagot, azt követően pedig még lassabban felnyitom a barna, kissé vöröses árnyalatú fedelet. A kipárnázott bársonyban ott nyugszik az, amire számítottam. És ha ez nem lenne elég, a Minden szeretetem itt marad van a felső részére gravíroztatva. Ez a sor az egyik Ollie Greennel dalából, a Here To Stay-ből való, aminél már a klip is több éves, mégis nagyon szeretem.
Az érzéseimet pedig nem bírom megfogalmazni. Tisztában vagyok azzal, hogy egyesek felháborodtak volna azon, hogyha így történik meg ez az esemény, csakhogy én örülök neki; nekem nem volt szükségem nagy felhajtásra, akik kellettek, itt vannak.
Mosolyogok, a szívem hevesen dobog, a lelkem szárnyal. Kinyitom az ajkaimat, hogy mondjak valamit, bármit, habár fogalmam sem volt, mit kellene. Nem tett fel kérdést, mégis egyértelmű, mire vár.
Elszakítom a tekintetem a tárgyról, s megbizonyosodok arról, amit gondolok. S észreveszem, hogy bár még mindig maximálisan biztos abban, amit tesz, látom a szemeiben a kétséget.
Néhány percig csupán farkasszemet nézünk egymással. Tanácstalanság ül ki az arcunkra.
Végül ő töri meg a csendet:
- Én…
- Igen – szakítom félbe, bár látszólag nem jutott volna tovább.
- Tessék? – csodálkozik el, aztán a következő pillanatba már mindketten vigyorogunk.
Pár lépéssel átszeli az eddig kettőnk között lévő távolságot, majd felránt, s magához ölelt.
- Hozzám jössz.
- Hozzád megyek – erősítettem meg kijelentését visszaölelve.
Pár másodpercig ekképpen vagyunk, ameddig meg nem moccan.
- Nem láttad még rendesen a gyűrűt… – jegyezi meg elengedve.
Nem, tényleg nem néztem még meg rendesen azt a szépen megformált ezüstöt.
Én is arrébb lépek. Kiszedi a dobozból az ékszert, megfogja a tenyerem, felfordítja és bele teszi. Én pedig egyből észreveszem a belső részét, amibe nincsenek nagy dolgok írva, csupán egy jelentőségteljes dátum két szív között: 06. 25. Ez van ma, és ez volt az a nap, amikor végre mindketten a józan eszünk helyett, a szívünkre hallgattunk. És úgy néz ki, nem véletlenül ma adta oda, s még emlékezett arra is, pontosan öt évvel ezelőtt kezdődött el igazán kapcsolatunk.
- Szeretlek! – szakít ki gondolatomból a leendő férjem.
- Szeretlek! – ismétlem meg szavát őszintén.
Nem ez az első alkalom, hogy kimondjuk ezt a jelentőségteljes kifejezést egymásnak, mégis mintha most még több jelentéssel bírna, ahogyan kiveszi kezemből a jegygyűrűt és a megfelelő ujjamra helyezi.


2024. november 22.

- Mi az? – kíváncsiskodok a férjem kezében tartott levélre nézve.
- Arra kérnek minket, írjuk le életünk történetét – feleli furcsállva ő is saját szavait.
- Tessék?
- Jól hallottad.
De még mindig nem értem, mit tehetnénk.
- Miről fogsz írni?
- Nem, Drágám, te fogsz írni! – ellenkezik azonnal. Összehúzom szemöldököm ellenvetést nem tűrő hangjára, mire kifejti. – Én a zenei vonalon vagyok, te viszont kedveled a könyveket, tudom, hogy csodásan is meg bírnád fogalmazni.
- Rólunk? – fontolgatom néhány percnyi hallgatás után is.
- Rólunk. A kezdetekről. Az azért nem mindennapi.
- Ezt szeretnéd? – Teszem fel a kérdést. Szeretnék valamibe kapaszkodni, bármibe. És belé bármikor tudok.
- Én támogatlak. Megcsinálod? – Hangja nem hangzik követelődően, sokkal inkább bátorítóan.
És egyből ekként is felelek neki:
- Megcsináljuk.
Mielőtt tovább folytatódhatna csevegésünk gyermeki, vidám sikongatások üti meg a füleinket, s a következő pillanatban a hangforrás és bátya ugyancsak megjelenik.
- Mit szeretnék a telefonnal, kicsim? – érdeklődök, miközben Josh felkapja a lányunkat, Meadow Java Devine-t.
- Niall bácsi írt neked – feleli helyette Mac.
- Én akartam elmondani – háborodik fel Mea.
Erre a fiú csupán kinyújtja rá a nyelvét, aztán odakerül hozzám a telefon.
„Szia Drága! Nézd mit találtam? Ez egy régi tipikus kulisszák mögötti kép. Remélem, jól vagytok! Hamarosan találkozunk.” – Ez állt az SMS-ben, mellé pedig egy olyan fotó volt elküldve, amely valóban a régmúltra emlékeztetett: épp egymással szemben állunk Joshuával nem éppen kedvesen nézve a másikra.
És abban a pillanatban rájöttem, mi lesz a könyv címe: A kulisszák mögött. Örül hálám ezért is, Nialler!

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hát, most elszomorítottál. Nem akarom, hogy vége legyen! Igaz, hogy elég soká kerültem az olvasóid közé, de én nagyon megszerettem a sztoridat. A befejezés pedig méltó volt az egész történethez. Megkoronáztad vale a sztorit, bár én szívesen olvastam volna olyan részt is, ahol kiderül, hogy terhes, meg ilyenek. De jó ez így. :) Tényleg imádom ezt a sztorit, remélem belekezdesz valami újba, ami megint legalább ennyire szuper lesz, mint ez.
    Sok szerencsét a későbbiekben! :)
    Puszi: Klau
    Ui: Imádtam ezt a befejezést is, ahogy az egész sztorit. JA! És a végén ez igazán ötletes húzás volt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Klau M!
      Hálás vagyok a kedves szavaidért! Igazán jól esnek, estek.
      Arra azért kíváncsi lennék, hogy az ötödik sorban a "meg ilyenek"-nél pontosan mire is gondoltál. Tehát ha gondolod, kérlek, írd meg!
      Nemrég kezdtem bele, illetve kezdtem el kiegészíteni, az egyik kisregény-féleségemet, ami a Vámpír város (http://vampir-varos-bytimidreams.blogspot.hu) nevet viseli.
      Még egyszer köszönöm!
      További szép napot!
      Timi
      xx

      Törlés