2015. október 30., péntek

25. rész: Mindenre fény derül

Kedves Olvasóim!
Igen, ezt a rész az időzítőnek köszönhetitek. Én valószínűleg éppen valamiféle lemaradást próbálok behozni. Mindenesetre remélem, tetszett nektek az előző részek és ez is tetszeni fog!
További szép napot!
by: Timi



Olyan erős fénnyel találtam szembe magam, hogy az csukott szemhéjaimon keresztül zavart: erre ébredtem. Ám amikor felfogtam, milyen helyzetben vagyok, nem zavart, felpattantak szemhéjaim. Basszus!
Az utolsó emlékem az volt, hogy a kocsiban ülök magam mellett a védencemmel.  Ezzel szemben ekkor egy ágyban feküdtem, ahol fehér volt minden egyes húzatja. Puha volt, azonban ez akkor nemigen tudott érdekelni. Felültem, s akkor néztem csupáncsak körül. Az első pillantásom az fekvőhely szélére esett. És abban a pillanatban, ahogyan felfogtam, mit látok, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. A bőröndömhöz sok érzelmet bírtam társítani – ez is egy lett közülük.
Ajtócsukódásra kaptam fel a fejem. Egyből felpattantam. Ettől már igazán éberré válhattam, ha nem lettem már volna előtte eléggé…
A bejárat felé vettem az irányt. Az út megtétele alatt nem találkoztam senkivel, ezért joggal gondolhattam, hogy az illető távozására figyeltem fel. Kinyitottam a nyílászárót. És láthattam egy távolodó férfialakot. Felismertem őt, ami egy pillanatra meglepett, azután gondolkodás nélkül megszólítottam:
- Josh!
Igen, ő volt az. És ez maximálisan abban a pillanatban bizonyosodott be, mikor megrezzent. Nem fordult meg, nem szólt semmit. Mindössze ez biztosíthatott arról, hogy meghallott. De vajon mit keresett itt? Hónapokkal ezelőtt megijedtem volna, és rémesebbnél rémesebb dolgok jutottak volna eszembe, ellenben azokban a percekben mindössze egyetlen mondat járt a fejemben: búcsút vett.

Még akkor is ezzel foglalkoztam, amikor immár a Londonba tartó repülőhöz lépdeltem a kis társaságunkkal egyetemben. A legjobb az lett volna, hogyha ez nincs rám semmiféle hatással. Csakhogy volt: ez is fájt.
Már nem is akadtam fenn azon, hogy mellé szólt a jegyem. Persze megoldhattam volna ezt a problémát, ugyanakkor nem állt szándékomban.
Mikor felszállt a gép, még kínosabb csend telepedett ránk, amit ő látszólag nem állt szándékában megváltoztatni. Így elővettem a fülhallgatómat és a telefonomhoz csatlakoztattam. A füleimbe dugva a kanóc egy-egy végét a mobiltelefonom zenelejátszójára mentem, majd találomra kiválasztottam egy zenét. A Break the Spell volt az a Daughtrytól. Lecsuktam a szemhéjaim, és próbáltam átadni magam a dalnak. Nem volt nehéz.

Valamikor álomba szenderülhettem, ugyanis a következő emlékem az, hogy egy felsőkar köré fontam az én karjaim és az arcom egyik fele az illető vállán nyugodott. Amikor rádöbbentem, ki az, s pontosan mit is tettem, gyorsan elengedtem, eztán ülő helyzetbe tornáztam magam. Végignéztem magamon, s kicsit megigazgattam a ruháimat, ahol úgy éreztem, nem tökéletes.
Immáron épp elnézést akartam kérni, bezzeg mikor megláttam, ő úgy néz ki, még mindig alszik, lemondtam erről. És inkább hátranéztem, hogy megbizonyosodjak arról, ott mi a helyzet.
Ahogyan meglátott Sandy, elmosolyodott. Erre én is ekképpen cselekedtem. S egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, érteni akarom azt, mi miért történt azon a bizonyos napon abban a szobában. Hisz úgy sem volt jelentősége.
Felkeltem, s egy-két bizonytalan lépés után magabiztosabbá váltam; céltudatosan elindultam a basszusgitáros irányába.
- Beszélhetnénk?
Feszült volt a hangom.
- Most is ezt csináljuk… – Ennek ellenére először tök lazán reagált; egy pillanattal később vette észre, mennyire komoly vagyok. – Minden rendben?
Hűha, bárcsak tudhattam volna, hogyan feleljek erre úgy, hogy őszinte is legyek, mégse nyafogjak… vagy hasonló. Emiatt nem is válaszoltam. Helyette feltettem a kérdést. Amire meglepően reagált: elsőként elképedt, ezután mindent tudóan elvigyorodott, végül elkomorult. Ennek dacára amikor nekiállt - se szó, se beszéd, amiért örök hálám -, előtárni az esetet.
- Aznap délután ledobtam a cuccaimat a szobába és átnéztem Josh-hoz. Gondoltam, beköszönök nektek, aztán már nem is zavarok… – Ez volt az első alkalom, hogy egy apró érzelem suhant át az arcán. Amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt az a leheletnyi mosoly, ámde nem lehetett nem észrevenni, amikor olyannyira elmerült a múltban, ahogyan felidézte azt, hogy üveges tekintettel meredt maga elé. – Amikor felhívtam, kiderült, csak most nyitotta ki az ajtót. Furcsálltam az egyes számot, rá is kérdeztem. Azt felelte, a dögunalmas megbeszélésen kell már megint átesned, mintha nem lenne egyértelmű, hogy idézem: az övé vagyok. A hanglejtése nyilvánvalóvá tette, nem kizárólag a munkára gondolt… Szóval átmentem. Leültünk a kanapéra, és röviden beszámoltunk egymásnak a szünetünkről. Nem érzelmesedtük túl, sőt! Mégis sütött a szavaiból az, hogy imádja a helyet. Viszont… nem, ezt nem kell tudnod, hogyha ő nem mondta még el, tuti, nem én fogom közölni. – Vett egy mély levegőt, minthogyha ez által akarna visszarázódni, ezt követően folytatta: – Utána valamivel megjelent Gemma. – A név hallatán nagyot nyeltem. Most jön az a rész, ami igazán érdekel., gondoltam miközben tűkön ülve vártam a folytatást. – Megkérdezte, mi is vele tartanánk-e felfedezni a helyet. Én benne voltam. Josh azt mondta, megvár téged, mivelhogy szerinte te is jössz. Mindenesetre eldöntöd, mit szeretnél. Fogalmam sincs, Gem mikor vágta le, hogy nem csupán barátság van köztetek Josh-sal, de az a mosoly azt hirdette. Őszintén örült annak, hogy egy ennyire tiszta érzelemmel találkozhatott. Azt hiszem, ez valami női betegség lehet, mert a barátnőmnek is ilyenkor mindig csillogó szemekkel vigyorognia kell… – jegyezte meg megforgatva szemeit, mindazonáltal tökéletesen megmutatkozott rajta Shanna iránti szerelme. – Na, mindegy. Tehát meg akartunk várni. Meg testőrök nélkül nemigen mászkálhattunk volna sokan. Márpedig mindannyiótoknak a megjelenés kötelező volt a… tájékoztatón. Úgy döntöttem, kiszolgálom magam, és a többieket megkérdezve üdítőket tölthettem éppen, amikor megjelentél. Máskor nem lehetett. Nos… Hidd el nekem, ha azt mondom, borzalmas szögben állhattál… – Én lesokkolódtam egynéhány másodperc erejéig, míg ő nemlegesen rázta a fejét elgondolkodva. – Más ötletem sincs, hogyan érthetted félre… Hát, akárhogy is, Gemma csináltatott magának egy tetováltatást. A haja tökéletesen eltakarja, ha éppenséggel azt szeretné, hogy ne látszódjon. Okos és nagyon szép tetkó. Amint visszaértem, vetettem rá én is pár pillantást. Végezetül, amíg azt hittük, hogy még mindig várunk rád, elbeszélgettünk erről. Josh megemlítette, hogy neked is van egypár… Néha leütném, amiért valószínűleg minden egyes témáról te vagy képes eszébe jutnia – állította viccesen mérgelődve, holott tisztán látszott, nem gondolja komolyan, inkább humorosnak tartja.
Egy ideig hallgattunk. Azt követően törtem meg a csendet:
- Köszönöm, hogy elmondtad, mi történt!
- Láttam, hogyha nem kezdek bele egyből, képes lehetsz meggondolni magad. Nem kockáztathattam – közölte egy biccentés után, amivel letudta hálámat. Nem várta el sohasem, hogy körülugrálják. És ez is egy oka volt annak, miért jöttünk ki jól. – Ez mindhármunk szemszöge is lehetne. A vitátok után leültünk megbeszélni, mi is lehetett olyan végzetes, és amikor erre jutottunk Josh tombolt. Persze, kizárólag magára volt dühös, amiért ez bekövetkezhetett. Gemma nem sokáig bírt volna emiatt itt lenni. Azt hiszem, úgy érezhette, valóban valamiféle hibát követtem el. Én meg nem igazán tehettem semmit, csakis ott lehettem Josh mellett és támogathattam. De hát, hosszú ideje ezt teszem, barátok vagyunk.
Egyes-egyedül bólintani voltam képes erre. Megköszöntem még egyszer, hogy elmesélte, eztán visszasétáltam a helyemre.
Mikor visszaültem, észrevettem, hogy a mellettem helyet foglaló immár ébren volt. Eszembe jutott, hogy megérdeklődöm tőle, hogyan jutottam el a kocsiból a szobámba. Ily módon nem tettem: nem akartam hallani, hogy esetleg neki köszönhetem – azt akkor nem viseltem volna el az után, hogy kiderült, az ő szemszögéből hogyan nézhetett ki az egész. Jóllehet ez már nem igazán datált, ez nem változtatott a tényen, hogy már rá kellett volna jönnie: nálam jobb várhat még rá.
Ámbátor mást muszáj volt megtudakolnom.
- Nem tudod, ki járt reggel a szobámban? – Nem véletlenül ejtettem ki a szavaimat ilyen árnyaltan; kíváncsi voltam, most elismeri-e.
- Az a te szobád, nekem nem sok közöm van hozzá. – Bár igyekezett kissé hűvös lenni, a szája két sarkában bujkált egy-egy apró ránc.
Fogalmam sem volt, mit kellene erre mondanom, így hát…
- Éppen aludtam. – Pusztán ennyit közöltem.
- Akkor honnan tudod?
- Hallottam az ajtócsukódást.
- Óóó! – Egyedül ekkor változott meg mint a hangja, mint a mimikája: komollyá vált.
Felhúztam a szemöldököm, s addig vártam, ameddig nem szólalt meg ismét.
- Kire gyanakodsz?
- Ne játszunk! Pontosan tudod.
- Igen? – Ama minutumban ő emelte meg az egyik szemöldökét.
Felnevettem. Nem fogja elárulni magát. Ő is elmosolyodott: rájött, hogy ez egyértelművé vált számomra.
- Miért csináltad? – Komoly voltam és kíváncsi.
- Nem számít – felelte könnyedén.
- De, számít. Nem járkálhat csak úgy mindenki a szobámba.
Úgy reagálta le utolsó mondatomat, mintha pofon vágtam volna. Biztos voltam abban, hogy miért: ő is egy embernek vettem a sok közül. Nem akartam, de hát, hivatalosan nem volt köztünk semmi. És ez most a lelkiismeret furdalás ellen remekül jött.
Egyes-egyedül bólintott. Nem is vártam mást.
- Miért csináltad? – tettem fel újra a kérdést. Makacs voltam. Addig kérdezgettem volna, amíg meg ne kapom a választ.
A szemei árnyékossá váltak pár másodperc erejéig: tisztában volt vele, hogy nem szabadulhat. Ilyenkor nem. Egy pillanatig mérges lehetett ezért, habár ő is ilyenné volt képes válni, mint most én. Meglepetésemre elvigyorodott. Ugyan kerülte a pillantásomat, a padlót kezdte el pásztázni, fel is csigázott.
- Aggódtam érted.
Ez még inkább elképesztett.
- Hogyhogy?
Már egy cseppet sem volt jókedvű. Épp ellenkezőleg.
- Elaludtál, később a vállamra dőltél. Kimerült vagy egy ideje, de azért ez megijesztett. – A szemembe nézett borús kékségeivel. – Én vittelek a szobádba, és még csak meg sem mozdultál. Vagy fél órát ott voltam, hogy lássam, lélegzel. Reggel is emiatt voltam bent. – Tartott egy kis szünetet. Netán azért, hogy a szavainak súlyt adjon, tán véletlenül. Ez idő alatt alsó ajkát rágcsálta; ideges volt. Ez pedig még inkább nyugtalanná tett. – Féltelek.
- Nem kell – háborodtam fel, noha színtelenné vált hangon.
Csodás érzés volt erről értesülni tőle, ámbár nem volt rá oka: egyedül érjek haza, és megleszek. Az első hetem az alvásról szólhat, talán. Mindazonáltal utána minden helyrerázódik a régi kerékvágásba. Nincs más lehetőség.
- Egy taxival megyünk? – váltottam témát. Ez még mindig jobb volt, mint arról diskurálni, hogy vagyok.
- Igen, de ne terelj! Tényleg aggódom. – Szigorúan nézett egyenesen az íriszeimbe.
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, kiderült, hogy máris leszállunk; elértünk Anglia fővárosába.
Amint letette a gépet a pilóta, és leléphettem, meg is tettem. Ahogy kiléptem onnan, másért váltam nyugtalanná: egyre közelebb értünk a végéhez.

Lazán sétáltam, s a csomagjaimat akartam megszerezni, amikor valaki elkapta az alkarom, és a következő pillanatban már az addig mellettem lévő falnak nyomódtam. Egy meglepett nyögésféleség szakadt ki belőlem.
- J… – Még csak végig sem mondhattam a keresztnevét, már rátapadt ajkaival az enyémekre.
Tehettem volna ellene? Igen. Szerettem volna? Nem. Ennyi még, úgy nézett ki, megjárt nekünk. És ezzel a szemlélettel nem állt módomban ellenkezni.
Az elején még szenvedélyes volt, utána már inkább gyengéd. Éreztem, hogy gyöngéd érzelmeket fűz irántam. Én pedig igyekeztem éreztetni vele, én is így érzek. Tudnia kellett, ha ez az utolsó is, hogy látom őt.
Egyik keze a tarkómon volt, míg a másik karja a derekamnál. Az én bal ujjaim a hajában bújtak meg, amíg a másik a karja alatt húzódott a hátához. Egy centi sem választott minket el egymástól, azokban a momentumokban nem. Megmarkoltam fehér alapon kék és piros mintával rendelkező pólóját, amikor elváltunk egymástól. Nem a szerződés miatt tettük – hiszen a turnénak vége volt –, és nem is erkölcsileg akadtak gondjaink… Holott talán kellett volna. Egyszerűen csak ekképp láttuk megfelelőnek.
Ám úgy nézett ki, ő sem kívánkozott távolabb menni tőlem, fentebbi végtagjának tenyerét rátette közvetlenül mellettem a falra.
Egyikünk sem szólalt meg. Úgy véltem, valamelyest féltünk, hogy akkor megtörik ez a gyönyörű varázs. Előbb-utóbb megtörtént volna, csakhogy lubickolni terveztünk a pillanatokban. És én személy szerint az emlékezetembe is vésni.
Várakoztam, ameddig egyenletesen bírom venni a levegőt, majd elengedtem. Figyelve arra, hogy maximálisan egyenletes hangot üssek meg kijelentettem:
- Te nem szeretnéd ezt.
- Mi?! Már miért nem? – Ő nem törődött azzal, hogy semleges maradjon a hanglejtése. Sőt, látszólag semmivel – meg is bámultak minket jó páran a közelben. Igaz, ezt az egész jelenetünknek szintén köszönhettük.
- Nem egyértelmű?!
- Nem, ami azt illeti, nem. – felelte feldúltan, s mert nem reagáltam erre semmit, folytatta: – Azt hittem, egyértelmű, hogy tisztellek annyira, hogy pont azért nem zaklatlak minden egyes percben azzal, mennyire meg szeretném ezt oldani… És hogy mennyire akarlak.
Alapjába véve nagy valószínűséggel felháborodtam volna utolsó mondatán, mégsem tettem: ő nem tárgyiasításként értette. Legalábbis nem úgy érzékeltem.
- Elképzelhető, viszont hidd el, nem olyan emberre van szükséged, mint én.
- Tessék?! – kiáltott fel ismét. Nos, ezt nem itt kellett volna megbeszélnünk, azonban már mindegy volt. – Úgy láttam, rájöttél, jobbat érdemelsz nálam. Mégis ez… ez nekem úgy jön le, hogy ez fordítva van… Drágám, az a szenvedélyem, hogy egy dobot ütök… És ez a munkám is – halkká, gyengéddé vált a hangja, habár a tűz a szemeiben égett.
Elgyengített – és, ahogyan reagáltam kijelentéseire, a szavaiból kihallatszó gyengédség most az enyéimben volt benne.
- Azok apám szavai… Nem érdekelnem azok. – Második mondatom inkább magabiztosságról árulkodott, ahogyan íriszeibe nézve állítottam azt.
- Hát akkor, mi a baj? – Kezeibe vette arcom, amitől még szelídebbé vált az egész.
És igazán már én sem tudtam. Tán a tette is közrejátszott ebben, talán nem. Mindenesetre összeszedtem valami értelmes gondolatot, azután kijelentettem:
- Te… – kezdtem bele, aztán megakadtam. Tisztában voltam azzal, hogy magam ellen fogom beszélni, ezzel szemben meg kellett tennem; érte. – pár év múlva is be fogod érni egy olyannal, mint én? Őszintén, nem vagyok egy egyszerű eset. Te is tudod. És túl sok leszek már egy idő után. Jobbat érdemelsz nálam. Megtanítottál arra, hogy értékeljem magam. Úgy értem, igazából, nem csupán látszólag. És most is ezt teszem, tisztába vagyok az értékeimmel. A tieddel szintén. Tudom, mit beszélek.
Akármit mondhattam volna, elnéző mosollyal nemlegesen zárta a fejét.
- Nem – vetette oda élről. Minthogyha nevetségesnek tartaná a feltételezést is.
- Ne tedd ezt magaddal! – Nem akartam mártírrá válni, abban a pillanatból mégis mélyről hasított ki belőlem ez a kérés.
- Nem – ismételte meg ugyanazzal a hangnemben.
- A rohadt életbe, Devine, nem igaz, hogy nem látod!
- De, de, pont, hogy látom. És ez is pontosan egy ok, amiért nem veszíthetlek el. Nem lesz még egy olyan lány az életemben, aki lemondana rólam értem. Örülhetek, hogy egy ilyennel találkoztam – könnyed volt a hangja, a tekintete pedig komoly.
- Josh – nevettem rá bánkódva.
Nem törődött vele. Ő boldogan mosolyogott el. Ragyogtak a szemei, mint amikor Santiago melletti vagy a dubrovniki tengerre rávetült a nagysugarat – vagy az ő íriszeire.
- Emlékszel, amikor egyszer azt mondtam, hogy te is közrejátszottál abban, hogy a volt barátnőmmel szakítottunk? – Ekkor neki vált teljesen semlegessé a hangja. Ennek két oka lehetett. Egy: elmerült a múltban; kettő: élvezte, amikor azzal bosszanthatott, hogy nem vagyok képes onnan kitalálni, mit érez… Lehet, egyelőre nem is akarta, hogy tudjam.
- Amikor beragadtunk a szobába? Igen – mondataimból kitűnt, kíváncsivá tett.
- Nos… – kezdett bele, lenézett magunk elé, ezt követően egy nagy levegőt vett és azt lassan kifújta. Ez már nem az én bosszantásom miatt volt; nem tudta, hogyan fejezhetné úgy ki magát, hogy ne érezze úgy, hogy egyetlen mondatával lecsupaszította a lelkét. Aztán vállat rántva a szemeimbe nézett, mintha csak azt jelezné, ez az igazság. – Meg akartalak fejteni. Megjelentél, és az első pillanattól kezdve rejtély voltál. Általában elvagyok az ilyen emberek mellett, de te szinte kiáltottál, hogy fejts meg!
- Ez nem igaz! Pont, hogy nem szerettem volna, ha valaki is megteszi.
- Tudom. Akkor is látszott. Mégis ezt éreztem. És késztetést is éreztem rá. Amikor egyet, azt hittem, megoldottam, jött helyette két másik. Szerettelek néha bosszantani.
- Még mindig szeretsz.
- Igen, mert néha még mindig nem tudom, mi lesz a reakciód.
- Akkor… – kezdtem, azonban nem tudtam, hogyan folytassam, csupán nem szerettem volna az esetleges kínos csendet.
- Akkor kellenek a cuccaink, utána pedig fogunk egy taxit, és van néhány óránk megbeszélni a részleteket.
- De… biztos, hogy ez hosszútávon is rendben van számodra?
- Volt pár hetem átgondolni, és tuti, hogy ezt szeretném. Csak rajtad múlik.
- Rajtam ugyan nem.
- Tényleg? – Josh meglepődött. Fogalmam sincs, pontosan azon-e, hogy ilyen könnyen belementem, vagy azon, hogy egyáltalán így gondolom, de ez nem is igazán számított. Egyébként, az előbbi engem meglepett. Ugyanakkor hosszú idő után most voltam először maximálisan nyugodt és boldog.
- Menjünk!
Megragadta bal kezem és elindultunk. Csend telepedett ránk. Nem volt nyomasztó, mindkettőnk mosolygott, mégis ő megtörte azt.
- Azt mondod, úgy gondoltad, nekem jobb kell? – Ajobb”-at úgy ejtette ki, mint valami szitokszót. Amin nem tudtam nem felnevetni. De aztán elkomolyodtam.
- Egyértelmű.
- Én ugyanígy voltam.
- Meg kellett volna beszélnünk.
- Hát…
- Tudom – mondtam, mielőtt kijelenthette volna, ő megpróbálta. – Sajnálom!
- Én is, de már nem számít… Mit szólnál ahhoz, ha egyezséget kötnénk?
- Egyezséget? – ízlelgettem a kifejezést.
- Csak annyiról lenne szó, hogy ha már így éreztük, minden nap megküzdünk a másikért. Azt hiszem, ez alapjába véve is fontos egy kapcsolatnál.
- Igen, ez igaz… És talán nem is lesz olyan nehéz dolgunk egymás közelében.
- Egymás közelében? – ismételte meg. Eztán leesett neki, hogy a One Direction egyik testőre szeretnék maradni. – Ne, miattam igazán nem kell! – ellenkezett, ami jól esett, csakhogy úgy látszott, nem tudta, miért tettem úgy, ahogy.
- Ami azt illeti, miattad fogadtam el a másikat.
- Miattam?
- Nem tudtam ezekkel az érzésekkel, minden nap, amikor látlak, megbirkózni. Egy idő után nem.
Megtorpant, s szembefordult velem.
- Kedvellek. Nagyon.
Felnevettem. Rettentően boldog voltam.
- Én is kedvellek téged.
Adtam neki egy apró csókot. Majd folytattuk tovább utunk.
Képletesen szólva, immár együtt. Még ma is csillognak a szemeink erre az eseményre gondolva. És nem változtatnánk meg semmit, hisz néhány dolgot megtanultunk. Például azt, hogy van olyan ember, akit érdemes megfejteni. Vagy azt, hogy jobb, mindent tisztázni, mielőtt félreértesz valamit és hibát követsz el. Arról nem is beszélve, hogy az ellenségességből lehet barátság és szerelem is. Egy életre szóló leckéket kaptunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése