2015. október 23., péntek

24. rész: Buli helyett alvás

Kedves Olvasóim!
Nem tudom, ki van itt, ki nincs, de egy ideje annyire elvagyok havazva, hogy időzítőről működtetem a blogot. Igyekzsem legalább így megoldani.
Ez egyenlőre nem bétázott verzió, azonban amint sikerül, azt olvashatjátok.
Remélem, tetszik nektek ez a rész!
További szép napot!
by: Timi



forrás
Teltek-múltak a másodpercek, majd a percek, aztán az órák és a napszakok is. Végül pedig – bármennyire is pont arra vártam – arra eszméltem fel, hogy elteltek napok, mi több hetek is. És már 2014. október 5-ét írtunk.
Akkor Miamiban voltunk és az utolsó dal előtt mondott egy kisebb beszédfélét Harry, amiben sok mindent megköszönt. Persze Haroldnak előtte vízköpőt kellett játszania, szó szerint. Habár szerintem fura volt, ő szerette csinálni, én meg elfogadtam ezt a tényt.
Láttam, amint valami fehér port talál Louis mögött Dan, eztán hátulról támadva a fejére önti azt. Mire cserébe megkergette. Mókásak voltak.
Nem tudom, mi lehetett az a cucc, ami még a fekete trikójának felső részén ott volt. Talán liszt? Ugyanakkor… az hogyan került volna oda?! Bár annyi furcsa dolgot láttam már ettől a srácoktól, hogy simán el tudtam volna képzelni, hogy felvisznek egy zacskóval a színpadra a sok más egyéb mellé. Mindig volt valami a tarsolyukba, amitől különlegessé tették az adott koncertet. És hiába tartottam bizarrnak egyes húzásaikat, nem bírtam nem nevetni rajta.
A végén Zayn megejtett egy mikrofonpörgetést a kezében, miközben lassacskán a még mindig szóló zene mellett elindultak bejárni a színpadot, és integetve, tapsolva elköszönni a megjelent sok-sor sikítozó rajongótól.
Legvégezetül bekövetkezett az a pillanat, amikor befutottak a backstage-be. S az én tekintetem megakadt attól a ponttól nem olyan messze lévő Josh Devine-on.
Nem egyszer rajtakaptam magam, hogy őt nézem. Ám mentségemre szóljon, fordított esetet is tapasztalhattam. Minden egyes nap akadt egy ilyen pillanat. Ezektől a rádöbbenésektől pedig nem csak mindig meglepődtem, zavarba is ejtettek. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Teljesen kívülállónak éreztem magam. Holott valahogy erősnek kellett mutatnom magam: bármennyire is pocsékul voltam – és ami azt illeti napról napra egyre pocsékabbul –, nem tehettem mást, mint magamra ragasztottam a maszkom. Nem volt könnyű. Néha sikerült órákig könnyedén magamon tartani, ellenben általában öt-tíz percenként is meg kellett acéloznom magam. Tartottam magam.
Bezzeg minden nap megfordult a gondolat a fejemben, hogy mi van, ha tényleg félreértés volt az egész. Mert addig a pillanatig azt hittem, mindent jól csinálunk, minden tökéletes – talán túl tökéletes volt?! Mindenesetre az összes alkalommal elhessegettem ezt a lehetőséget: túlságosan könnyű volt, hogy igaz legyen.
Mint kiderült Devine-nak a pár nap, egy hetet jelentett. Ennyi időközönként kérdezett rá tőlem, mikor szeretném megbeszélni, mi történt. Látszólag annak ellenére, hogy néha mennyire makacs bírt lenni, tiszteletben tartotta kérésem: a feltett kérdése után nem tiltakozott szokásos adj még néhány napot! kérésem ellen. Igaz, nem is tetszett neki. Nem is vártam el tőle, hogy így tegyen. Bármennyire is nem akartam, értékeltem azt, hogy ekképpen kezeli a meg-megismételt válaszom.
Még azután is ilyenképpen voltam ezzel, miután Niall múltkor megjegyezte, hogy már kezdi unni, hogy a dobos naponta legalább kétszer rákérdez, nem-e kezdem meggondolni magam a kívánságommal kapcsolatban.
Azonban én nem tettem, sőt egyre inkább meg akartam futamodni – az egyik ilyen kirohanásom következtében pedig el is fogadtam a szigetországi állásajánlatot. Amikor rádöbbentem, mit tettem, furdalt a lelkiismeretem, amiért ennyire könnyen lemondtam arról, hogy esetleg jövőre, a következő turnén is ott lehessek testőrként. És valami másik érzés is elfogott, ami a szívből jövően mardosott. Ugyan megpróbáltam esténként elnyomni ezeket az érzéseket, mikor az ágyban fekve már-már majdnem elaludva rám törtek.
Akárcsak egy idő után mindent, kevés sikerrel. Jóllehet a legkevesebb eredménnyel akkor jártam, amikor még a legelején, négy napra az esetet követően, szeptember tizennegyedikén, úgy döntöttem, megpróbálom jól érezni magam. A srácoknak tizenharmadikán volt az utolsó koncertjük és tizenhatodikán lesz a következő. Volt, aki ezt a három napot arra használta ki, hogy elutazzon valahova, valaki viszont maradt. Másnap délelőtt tízkor indultunk mi, a Rózsák városában maradtak a következő helyszínre, ami az arizonai Glendale volt. Addigra bőven vissza akartam érni, legrosszabb esetben is hajnalban az ágyamban szerettem volna magam tudni.
Csakhogy ez nem úgy alakult, ahogyan terveztem. Nem kívánok beszélni róla, meg sem kellett volna említenem, ezt a dolgot. Így hát csupán annyit mondanék, hogy visszanézve nevetséges, ami történt, akkor mégis egynéhány ital után nem volt elég lélekjelenlétem. Mindegy. Bármennyire szeretnék azt állítani, hogy hiba volt, az egyik részem nem hasonlóképpen érzi, szóval nem maximálisan tehetem.
Visszamentem én is a kulisszák mögé, és amint beléptem egy test csapódott nekem. Egy izzadt – de tényleg, nem nyafogásnak mondom, patakszerűen folyt róla az izzadság –, pólótlan férfitest. Méghozzá olyan szinten, hogy majdnem hátraestem a lendülettől. Csakis neki – vagyis a gyors reflexeinek – köszönhettem, hogy nem estem fenékre. Két dolog jutott eszembe ekkor: egy az, hogy nagyon siet valahova; kettő az, hogy nem csodálkoznék, ha megmaradna egy kis időre a… frontális ütközésünk a nyoma a tejszínű felsőmön. És amint lenéztem az említett ruhadarabra, meg is pillanthattam azt.
- Basszus! – morogtam, ahogyan visszanéztem támadom tengerkék szemeibe néztem. Amiben, azt hiszem, egy pillanatig el is veszhettem volna, mielőtt kapcsoltam. – Öhm… Ezt nevezem figyelemfelhívásnak?! – Szavaimat kijelentésnek szántam, ennek dacára kérdésként hatottak.
Úgy döntöttem, inkább elpoénkodom, mielőtt kiakadnék, amiért a megjelenésem derektől felfele úgy nézett ki, mintha megtörölközött volna benne. Lássuk be, dühítő. Arról a tényről nem is beszélve, hogy elpirultam. Reméltem, ezt a helyzet számlájára írja valamint az esetleges dühömre, s nem úgy gondolja, hogy ő volt ilyen hatással rám. Márpedig az igazság az utóbbiban rejlett.
- Bocs! Istenem, kerítek majd egy trikót vagy valamit – szabadkozott, ámde az ajkai meg-megrándultam. És ezért még hibáztatni sem hibáztathattam: nevetségesen nézhettem ki.
- Meg fog száradni, nem számít.
A hanglejtésem olyan volt, hogy talán még annak is jobban örült volna, ha pofon vágom – és ezt a grimasza meg is erősítette. Egy pillanatig szomorúan bólogatott, azonban utána a szemeiben láttam elsuhanni egy árnyat, ahogyan megváltozott modora: elszánt lett – ezt pedig azt jelentette, hogy akár szeretném, akár nem, amint befejezte velem a társalgást, keres nekem valamit. Én pedig nem vitatkoztam vele, felesleges lett volna, nem változtatott a tényen, és mindössze még fáradtabb lettem volna. Márpedig hosszú-hosszú ideje nem alszom elég jól ahhoz, hogy minden egyes felesleges vitába belemenjek.
Néhány percig szótlanul figyeltük egymást. Kínos csend telepedett ránk. Fogalmam sem volt, mivel változtathatnám meg. Kizárólag ekkor nyílt időm igazán felfigyelni arra, hogy összeszorult a gyomrom. Nem pusztán a régebben is megszokott pillangók –… noha inkább neveztem volna őket a kora kréta korból való „flamingó pteroszauruszoknak”* – voltak jelen, hanem a mostanság jól ismert idegesség által létrejött részét is tapasztalhattam.
- Madaline! – Ő törte meg a köztünk kialakult csendet. És ennél többet pár másodpercnél nem is mondott. Láttam, ahogyan megemelkedik ádámcsutkája, ahogyan halkan nyelv egyet. Szerettem volna méltányolni azt, ahogyan hív: semmi becézés, amióta kijelentettem, hogy még egy drágám és telibe hányom – igen, tudom, finom voltam és nőies. Ráadásul még igazán indokom sem volt rá azon kívül, hogy eszembe jutott, mi történt köze és Gemma között. Vagyis gondolom, hogy történt. – Tovább nemigen húzhatjuk már azt a bizonyos beszélgetést.
Figyelmeztetésként hatottak rám szavai, ezzel szemben arckifejezése azt közölte, hogy egyszerűen kijelenti az igazságot.
A helyzetből kiragadott az, hogy valaki hátulról megérintette a vállamat. Megfordultam, hogy szembenézzek az illetővel. Lou állt velem szemben sejtelmesen mosolyogva. Ehhez már hozzászokhattam: akárhányszor együtt látott valaki minket Devine-nal – már pedig tekintve, hogy a testőre voltam ez elég sokszor következett be –, mindig ezzel a vigyorral kellett szembenéznem majdnem minden egyes ember részéről, akik csak tudtak arról, mi volt köztünk. Azt hiszem, azt hitték, éppen valami fontos dolgot szakítanak meg, és éppen kibékültünk vagy ki fogunk békülni. Nem volt igazuk; még csak a közelébe sem jutottunk soha.
Félreálltam az útból, s egy szó nélkül el is sétált mellettünk. Csupáncsak miután nagyjából tíz métert haladt előre, akkor fordult meg, hogy vessen ránk egy pillantást. Észrevettem a szemeiből, hogy tudni akarja, mi a helyzet köztünk. És ahányszor megkérdezte a majdnem egy hónap alatt, mindig ugyanazt feleltem: semmi. Ámbár valójában én sem voltam bele tisztában – mert bár alapjába véve tökéletesen megállta a helyét ez a szó, ez nem volt ilyen egyszerű. Úgy nem, hogy minden nap látnom kellett, minden nap éreztem a feszültséget kettőnk között, mégis amikor egy-egy pillanat erejéig képesek voltunk igazán elengedni magunkat, arra kaptam fel a fejem, hogy az én szívem boldogan verdes, amiért ő elhülyül a többiekkel.
Egy idő után másképp kezdtem felfogni a dolgokat, amihez talán az is hozzávezetett, hogy egyetlen dologról semmiképp sem akartam lemondani: arról, hogy minden egyes koncert után én is ott legyen a többiekkel. Erre még az első valamennyi koncert után Niall állandóan hívott, és egyszer, talán a negyedik meghívásra, furcsállva – hisz én nem voltam fent a színpadon velük, mit bírnék erről a részről beszélgetni velük, nem értek hozzá –, ennek ellenére boldogan elfogadtam a lehetőséget. Azóta pedig mindig ott voltam. Az utóbbi néhányon mindig a szoba két végében voltunk Devine-nal, és nem tudtam nem kapiskálni, hogy őt is valamelyest megviseli, ami történt. Hát, valószínűleg nem ekképp kellett volna véget vetni a kapcsolatnak. Viszont előbb-utóbb, így vagy úgy ez lett volna a vége: az édesapám nem viselné el őt – ami egy tüske lenne a kapcsolatunkban –, és emellett jobbat is érdemelne egy olyannál, mint én. Valaki olyat, aki nálam sokkal szebb és erősebb is. Szóval akármi is történt akkor, ott abba a szobába már mindegy.
- Mond, miért foglalkozol még mindig ezzel? – tettem fel most először ezt az egyszerű kérdést, ami igazándiból érdekelt és maximálisan igazmondó választ vártam.
- Mert… Nézd, nem így akartam elmondani, de nem igazán van más lehetőségem. – Az átlagosnál sokkal mélyebb volt az intonanciója. Tele volt érzelemmel. És a csontomban éreztem, mire készül. – Szer…
- Ne! – kiáltottam fel majdhogynem jajveszékelve, ezzel megállítva őt.
Nem szabadott kimondania. Az egyik részem azt gondolta, hogy nem igaz, a másik ezzel szemben azt, hogy nem érdemlem meg.
Szeretlek!, hallottam magamban. Vízhangzott a fejemben. A reakcióm az előzőtől eltérő volt: először szikrát sem kaptam, azután nemlegesen kezdtem el rázni a fejem, egyre hevesebben, végezetül pedig… otthagytam.
- Nem teheted – mondtam ellent még az az előtti pillanatban, hogy maguktól megindultak volna a lábaim.
Nem állított meg; azt hiszem, valahol számított is erre a reagálásra.
Csupáncsak a folyosó közepén döbbentem rá arra, pontosan mit is tettem: elutasítottam a lehetőséget a párkapcsolatunkat illetően az ő érdekében.

Vissza-visszatérő volt az a szófoszlány a fejemben, amit utoljára megejtett nekem. Nem bírtam tőle szabadulni, s ha ez még nem lett volna elég: az ő hangjával hallottam. És őszintének látszott.
Nem sok idő telt el az a találkozó óta, és holott elég messzinek tűnt, amikor valójában maximum negyed órára rá egy kanapén üldögéltem.
Megrezgett a telefonom, ezért kivettem a zsebemből, és lepetten láthattam az egyik jól ismert közösségi oldalnak a jelét, egy madárnak tűnő ikont, az értesítéseimnél. Megnyitottam – s ekkor döbbentem rá, hogy ezt inkább nem kellett volna. A személy, aki pötyögött oda valamit Devine volt. Egyszerű oka volt annak, hogy még mindig értesítésem jött arról, amit ír oda: ez volt a legelső, amit láttam, amióta a kapcsoltunk újabb fordulópontot vett. Ennek ellenére nem bírt annyira lekötni az, mint amit írt: Az emlékeimbe vésted minden egyes érintésed.
Az ajkaim kettényíltak és kapkodtam a levegőt. Igyekeztem rendezni a lélegzetvételeimet, ellenben az beletelt egy-két minutumba. Tudtam, hogy ez a mondat nem véltetlen. Nem pont most.
- Mi olyan érdekes? – ijesztett meg egy hang.
Megugrottam ültömben. Aztán a mellkasomhoz szorítva a kezem, felé fordultam. Kérdőn néztem rá várva, mit szeretne – ameddig le nem siklott tekintetem vidáman csillogó íriszeiről a kezében tartott fekete anyagra. Felhúztam szemöldökeim, s vártam, mi lesz a következő lépése.
- Hallottam, mit mondtál, és valószínűleg ez most nagyon nem fog tetszeni, tekintve a… kapcsolatunk. – Ugyan utolsó szava szinte kérdésként hatott, ezt találta a legjobbnak, miután elgondolkozott rajta. Nem kellett furcsállnom ezt, én sem voltam annak tudatába, mi lenne a legjobb megfogalmazás arra, ami csaknem fél év alatt lezajlott köztünk. Egy egész hullámvasút volt – és a nehezen induló, kétszemélyes vonatunk egy ideje megállt.
Biccentettem. Nem szólalt meg újra; a tekintetéből látszott, nem is itt jár: elveszett a múltban.
 Elgondolkoztam, hogyan szólítsam meg. Ezzel sosem kellett régebben szenvednem. Devine? De az olyan… Nem értem magam. Egyedül nem lett volna kellemes így szólítani. Josh? Nem tehettem, túl közvetlenként hathatott.
- Hé! – próbáltam meg ezzel visszahúzni a valóságba, csakhogy hangom rendkívül halkra sikerült. – Joshua!
- Öhm… Szóval… Itt a ruha, amit ígértem – jelentette ki felém nyújtva azt.
Tétováztam. Nem teljesen értem helyesnek… Végül egy nagyot nyelve – amit minden bizonnyal ő is hallhatott – megfogtam a felém nyújtott szövetet. Igyekeztem minél visszafojtottabban beszívni az orromon a levegőt, azonban ahogyan kinyitottam a szépen összehajtott textíliát, bennem akadt az. Emlékeztem erre. Együtt vettük még a pihenőnapjaink egyikén. Igazából egyszerű volt és éjszínű – és még csak nem is akart semmit sem venni, ennek dacára amikor kijelentettem, hogy nem veszek semmit, ha ő nem, megfogta az első kezébe kerülő dolgot, ami ez volt. Pontosan emlékeztem, amikor bazsalyogva kijelentette, hogy ez ráadásul az ő mérete is, szemet forgattam, mert ő ennyivel elintézte a kérésem, én meg körülbelül fél órát szenvedhettem, mire találtam bármit, ami végre nem csakis tetszett, hanem mindkettőnk szerint jól is állt.
Sejtelmem sem volt, mit kezdhetnék az előállt helyzettel. Noha ezzel nem kellett törődnöm, mivelhogy ekkor ismét felhívta a figyelmemet a mobilom magára. Ezúttal szerencsére valaki hívott. Furcsán vette volna ki magát, hogyha fel kellett volna oldanom a kijelzőt – hisz a velem szemben lévő profilján voltam még.
Összehúzott szemöldökkel olvastam le a készülékről, ki akar kommunikálni velem. Otthon? Ez pontosan azt jelentette, hogy a házunkban lévő vezetékes telefonról hív valaki. És nem tetszett. Ez érdekes lesz… Mit volt mit tenni, megnyomtam a zöld ikont, ezzel belevágva abba.
- Madaline! – Édesapám volt. Hát persze, hogy a legrosszabb eshetőség!
- Igen, én vagyok. – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre, ezt tartottam a legjobbnak.
- Ki az? – szinte tátogta Devine.
Egyetlen szekundumig eltartott, amíg átgondoltam, feleljek-e neki, ámde végezetül nem gondoltam túl, s megadtam a választ.
- Apukám. – Én viszont egyes-egyedül a szájammal formáltam meg a szót, egy pisszenés nélkül.
Arcára kiült a döbbenet, amit nem tudtam mire vélni. Ugyanakkor amikor aggodalom vette át a helyét, már sejthettem, mire gondolt. Mégis elsuttogta.
- A kínzóddal társalogsz? Ennyire azért nem lehetek rossz társaság… még neked sem.
- Ő az apám! – ellenkeztem. Az én hangom nem emelkedett meg. Meg sem mukkantam.
- A repülőgép holnap pontban tizenkilenc óra ötvenöt perckor landol, amelyből azt az adatot lehet leszűrni, hogy amennyiben számításom nem csal – Amire sosem volt példa. –, akkor a két óra tizennyolc perces úttal legkésőbb fél tizenegyre a házunkhoz ér a bérautó. Mindazonáltal hogyha akármiféle kellemetlenség felmerülne, arról mihamarabbi jelentést várok, ugyanis Amelia – vagyis az anyukám – szeret aggódni a lányaiért. – Pusztán ebben a néhány szóban hallottam bármiféle érzelmet is kicsendülni a tónusából. Viszont az legalább szeretetnek éreztem, még ha nem is nekem szólt. – Engedélyt adok a véleménynyilvánításnak!
Én már nem kaptam fel a fejem arra, hogy milyen stílusban beszél, elég sok időm volt megszokni.
- Nincs hozzáfűznivalóm.
- Értettem. – És letette.
Régebben még hozzátette volna azt, hogy vigyázzak magamra – persze, a maga sajátos stílusában –, csakhogy ez azóta nemigen történhetett volna meg, amióta leléptem otthonról, hogy hónapokon át egy banda testőrje legyek. Ehhez is hozzászoktam a hónapok alatt.
- Mit szeretett volna a sorhajókapitány? – érdeklődött Devine, aki időközbe leült az ülőalkalmatosság másik oldalára. Tisztes távolságot tartott, amit értékeltem.
Mindig is szerettem volna felháborodni ezen a kérdésén, ám volt valaki pimaszság abban a szavakban, amiket megejtett, és ettől önkénytelenül mosolyognom kellett. Főleg arra gondolva, az illető, akiről beszélt, mennyire felháborodna ezen.
- Semmi különöset, tájékoztatott a holnapi utamról.
- Te utazol, ő pedig elmondja, mi fog veled történni… – Ő sem lepődött már meg rajta; tisztában volt azzal, milyen dolgokra képes a szülőm.
A tekintetem letévedt a még mindig a kezemben tartott textilre. Nagyot sóhajtottam, s lenéztem felsőtestemre, mennyire száradt meg. Még nem volt teljesen oké.
- Ha nem akarod, nem kell, te is tudod – közölte látszólag könnyedén, habár hangjából enyhén kiemelkedett az, hogy ő akarja. Ahogyan megejtette a szavait… azok másként hangzott, mint amit jelentett. Mintha… szüksége lett volna rá. Bár valószínűleg csupáncsak beleképzeltem.
Bezzeg én is szerettem volna. Nem azért – nem kizárólag azért –, mert így nem szívesen mászkáltam volna, hanem azért is, mivel az övé volt. Jóllehet nem szabadott volna, akartam.
- Gyertek, indulunk! – hallottam meg az egyik munkatársam, Wylie hangját.
- Egy perc és ott vagyunk. – Oda se nézve feleltem neki.
És azzal, hogy valaki szólt hozzám, aki nem Devine volt, rádöbbentem egy meglepő, noha fontos dologra: most először beszélgettünk értelmesen annyi idő után. És ez rémisztő volt.
Lenéztem a kelmémre, ami már megszáradt. Bármennyire is jól esett volna még így is átvennem a kezemben levőt, nem tettem: egyrészt azért, mert így akár azt is üzenhetném, hogy szükségem van rá vagy bármiféle segítségére; másrészt pedig azért, mert tényleg épp ideje volt már lelépni… és a beszélgetést sem szabadott volna folytatnom. Addig nem, ameddig bármiféle hatással is volt rám – még ha tetszett is.
Felkeltem azzal a szándékkal, hogy a kijárat felé induljak. De előtte még meg kellett tennem egy dolgot.
- Ideje mennünk – mondtam átnyomva a kezébe a felsőt.
És belátnom legalább magamnak valamit, még ha nagyon is nehéz, akkor is ez marad az igazság: tudnék nélküle élni. Tudnék, mert fizikailag képes vagyok rá. Bírok ettől még enni, inni, beszélni és még aludni is. Képes vagyok rá. De nem akarok. Nem szeretnék, mert jobb vele. Sokkal jobb volt vele. Mellette könnyebb volt élnem, könnyebb volt tán még lélegeznem is. A sok szarsággal együtt is szeretem.
Ennek dacára számára én nem lennék egy remek lehetőség. Még, ha azt is hiszi. Egy ilyen srácnak nem. Hosszú távra nem.


*„Flamingó pteroszaurusz”: más néven Pterodaustro. Egy pteroszaurusz faj – azaz repülő dinoszauruszok faja –, amely több mint száz millió évvel ezelőtt élt. Gyakran nevezik „flamingó pteroszaurusznak”, mivel a flamingókhoz hasonlóan, nekik is lehetett rózsaszínű árnyalata.
Ez, akárcsak ha további információkat szeretnék megtudni az állatról a következő oldalon elérhető: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pterodaustro.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése