2015. július 31., péntek

23. rész: Paradoxon

Kedves Olvasóim!
Itt is lenne a következő rész, amely remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi




Ajánlott zene




- Nem érted, hogy beszélnem kell vele?
- Kurvára nem fogod fel, hogy ezzel csak még jobban kiakasztod?
Erre a két mondatra keltem. Már az első kérdés magas hangfrekvenciát ütött meg, ám a második még annál is magasabbat. Az előbbi egyenletes intonációjú volt, míg az utóbbi nem: a kezdeti már-már üvöltése a „hogy” után sokkal alább hagyott, szinte nem is hallottam meg. Felismertem őket; a korábbi Devine volt – tehát lényegében, akármilyen furcsa módon és bármennyire is nehéz beismernem, ő ébresztett –, amíg a későbbi hangforrás tulajdonosa Niall. Néhány nappal ezelőtt kissé zavartan a kitörésük miatt, azonban boldogan ültem volna fel az ágyon, s néztem volna meg, mi történik ott. Ekkor csupán egyetlen dolog érdekelt: minél gyorsabban eltávolítani az exemet a közelből.
- Mi ez az egész? – érdeklődtem mezítláb odalépdelve, miközben szemeimet törölgettem.
Csakhogy amit ott láttam, megállított bármiféle tevékenységemben: oldalról közelítettem meg őket, így kifogástalanul szemtanúja lehettem annak, hogy még pislogni sem pislognak. Tökéletes farkasszemet néztek egymással. Azt hiszem, azt várták, melyikük adja be előbb a derekát.
Nekem pedig, úgy nézett ki, rendet kell tennem.
- Oké, először is, te mit keresel itt? – intéztem haragos szavaimat a folyosón álldogáló személyhez.
- Nos… Kezdjük azzal, hogy nem akartalak felébreszteni. Sajnálom! – fogott bele feleletébe, s mindössze ekkor vette le tekintetét a ki-pislog-később verseny győzteséről. – Szeretnék normális körülmények között leülni veled, és megdumálni azt, amit gondolsz, hogy láttál. Nem engedhetem, hogy ilyen körülmények között váljanak el az útjaink.
Hiába tűntek őszintének a szavai, nem bírtam elhinni őket. Már nem.
Összekulcsolt kézzel vártam, hátha mond még valamit, ellenben helyette gondoskodó barátom szólalt meg, ugyanis úgy gondolta, ez ilyen szinten rá nem tartozik, hogy egy légtérbe legyen velünk, mikor erről beszélgetünk. Az más kérdés, hogy úgy is minden részletet megismerhetett volna; elmeséltem volna neki.
- Kimegyek a konyhába, csinálok kávét.
Nem tetszett az a dolog, hogy kettesben hagy minket, még ha talán onnan is hallhatná a szóváltásunk, és bármikor kimenthetett volna, amennyiben úgy érzékeli, a tűréshatásom végére értem az adott szituációban. Tudtam, hogy megtenné. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, szeretné, hogyha megtárgyalnánk jelenlegi védencemmel azt, ami a szakításunkhoz vezetett – és ezért igazán nem hibáztathattam.
Ahogy elhaladt mellettem, próbáltam nemtörődöm lenni az egész helyzet iránt, bár ez most elég nehezen ment – ami még inkább felbosszantott.
- Megejthetnénk esetleg most?
Devine annyira jóindulatúan javasolta, hogy egy szempillantás erejéig komolyan megfontoltam, hogy belemegyek. Mindazonáltal tudomásomban volt, akármiről értesülnék, nem állok még készen erre az egészre.
- Adj pár napot, és rendben! – kértem egy mélyről jövő sóhaj után. Ez volt számomra a reális döntés.
- Tényleg? – Nem csak a hangjában lehetett tisztán kivenni a meglepődöttséget, hanem a viselkedéséből is. Egynéhány pillanatra rá pedig úgy kezdett el viselkedni, mint aki boldogságában ki akar ugrani a bőréből. Kizárólag azt felejtette el, hogy az a pár nap elég tág fogalom, márpedig egyetlenegy hónap sem volt már vissza a turnéból. És utána nem biztos, hogy látjuk egymást.
- Igen – feleltem, aztán mielőtt bármit mondhatott volna, egy harapós el ne merj késni! figyelmeztetéssel becsuktam a bejáratot az orra előtt. Természetesen a felszólítás a nem sokára lévő találkozónak szólt, hiszen ma délelőtt mindannyian próbára mentek, ezáltal a testőreként nekem is ott volt a helyem. Még akkor is, ha a munkámon kívül jelenleg az oroszlánok közé eresztettem volna. Az más téma, hogy valószínűleg a lelkiismeretem utána felülkerekedne rajtam…
Arcomat a kezeimbe temettem, s ingerülten ötször-hatszor nemlegesen megráztam a fejem, ezzel igyekezve eltemetni magamban ezt az érzést. Ez után leejtve magam mellé a karjaimat, egyenes tartással elindultam a főzőhelyiségbe, ahol reméltem, hogy vár a kávém. Persze ennyi idő alatt nem lehetett kész; amint beléptem, Nialler biztosított arról, hogy hamarosan megkaphatom az ébresztőitalom. Habár nem láthatta, egy biccentéssel feleltem neki. Helyette felvetettem egy dilemmám.
Mit gondolsz Devine-nal kapcsolatban?
- Mit kérsz enni?
Nem volt valami lelkes a beszéddallamom. Nem is ezt akartam megdumálni. Ennek ellenére nem akartam már reggel ilyenekkel fárasztani magam: elég lesz majd este addig forgolódni ezekkel a kínzó gondolatokkal, ameddig órák elteltével el nem alszom. Sejtettem, hogy ez fog várni rám.
- Már felhívtam a recepciót, bármelyik percben itt lehet mindkettőnk reggelije.
Meg akartam tudakolni, miért csinál kávét, ha egyszer rendelhetett is volna, viszont ekkor rájöttem: megzavarhatta Devine. De vajon pontosan hogyan történt?, futott át az agyamon. Mielőtt arra vetemedtem volna, hogy bármiért is Niallt okolom, s el kezdenék azon töprengeni, hogy ő is bármikor átverhet, akárcsak a dobos tette, s bárki más megtehetné, inkább elhessegettem a gondolatot, és elkezdtem készülődni.
Talán forróságra szeptember közepén itt sem lehetett számítani, azért mínuszokat sem vártam; ennek következtében belépve és kinyitva a bőröndöt az elsődleges célom az volt, hogy találjak egy megfelelő hosszúnadrágot meg egy rövid ujjú felsőt.
Végül egy világos, koptatatott farmert, egy narancssárga pólót, mi több még egy hozzá passzoló sportcipőpárt is találtam. Ezzel le is tudtam a keresgélést; ékszert nem hajkurásztam, mert az akár még a munkámban is akadályozhatott volna.
Kopogás ütötte meg a fülemet. Majdnem elindultam, amikor megláthattam, hogy Niall intézkedik. Helyette a talált tárgyakkal a kezeimben a fürdőbe baktattam.
Egy kellemes zuhany után pedig átöltöztem, kifésültem a hajam, és felkerekedtem, hogy megétkezzek.
A helységben az ír srác ücsörgött az egyik széken immáron épp befejezve energiával teli menüjét, amikor odaértem.
- Ha nem is itt lent, a Rose Bowl-ban biztosan találkozunk. Nekem… – egy pillanatra a fejem mellett levő órára pillantott, azután vissza rám, s úgy folytatta – tíz perc múlva jelenésem van.
Fogalmam sem volt, erre milyen értelmes lépést manifesztálhatnék, emiatt csupáncsak biccentettem. Nem szerettem volna egyedül reggelizni. Tegnap sem tettem hasonlóképpen, sőt hosszú ideje már nem – és ez még inkább éreztette velem azt, hogy bárhogyan is történt, a végén elveszítettem Josh-t… Kijavíthattam volna magam, amiért fejemben a keresztnevén hívtam, ámde azzal csakis még jobban feltűntettem volna számomra a hibát. Mint amikor leírsz valamit hibásan, s áthúzod egyszer, majd még jó párszor. Nem akartam, még ha az agyamban is, ahogyan mindig matektanárom nevezte, bokrot rajzolni – helyette hagytam úgy, ahogyan volt.
Niall odajött hozzám és megölelt. A szomorú pedig az volt, hogy nem éreztem semmit. Semmit – pedig, amikor a barátok megölelik egymást, akkor is szoktak mindketten valamit érzékelni, nem igaz?
Egy gondolkodó puszit nyomott homlokomra – amit egyébként minden egyes reggel Devine tett –, eztán ellépett mellettem. Messziről hallottam távolodó lépteit, ahogyan kifelé haladt. Hiába hallottam az ajtó halk nyitódását, azt követően a csukódását: néhány másodpercen keresztül egyes-egyedül álltam ott, s próbáltam elnyomni a mellkasomban lévő, egyre növekvő kínt. Szinte égetett, én mégsem tehettem ellene azon kívül semmit, hogy visszatartom feltörni készülő sírásom. Nem volt most arra időm, hogy enyhítsek ezen: nekem is dolgoznom kellett.
Így hát hiába kezdett lassacskán elmúlni, a torkom még mindig összeszorult állapotban volt – s úgy kezdtem el a tányérom előtti székre leülve enni. Minden egyes keserű falat, melyet nagy nehezen lekényszerítettem a nyelőcsövemen, nem viccelek, kisebb fizikai fájdalomnak minősült.
Ezt megunva pedig ott is hagytam az ételt. Az órára néztem, s meg kellett állapítanom, hogy a végén még én fogok elkésni, ekként sietősre kellett fognom a figurát. A legutóbb használt táskámban tárolt dolgaimat át kellett tennem egy válltáskába. És ez után már szó szerint futottam az ajtóhoz, hogy nehogy még én várassam meg őt: nem akartam még szemen is köpni magam.
Bezárva a kártyával bejáratot a személylevonó felé spuriztam, amikor belerohantam valakibe. Oh, nem, nem akárkibe – erre könnyen rájöhettem azonosítva őt. Devine zavartan figyelt rám. Ennek dacára mikor elhaladtam volna mellette, elkapta a csuklóm. Gyengéden fogta, ezért egyből, semmi testi kényszer nélkül, ki bírtam rántani kezéből.
- Itt vagyok, hova sietsz?
- Az aulában találkozunk – vágtam rá normális válasz helyett. Mégis mit mondhattam volna? Azt, hogy menekülök előled – mert egy részen akkor eszerint érezte.
Mostan a karom ragadta meg, mielőtt még ténylegesen eltűnhettem volna a színről. Ezzel szemben az erősségén sem változtatott – ezáltal tovább mentem elhúzva onnan azt. Ha visszanéztem volna, nehezen tettem volna meg, ekképpen sokkal jobban viseltem.
Az elevátorhoz érve megnyomtam a gombot és vártam. Mire odaért, az exbarátom is ott termett. Ahogy kezével mutatta, hogy előreenged – amit igaz, nem fitogtattam, még most is értékeltem, de bárcsak ne tudtam volna megtenni – összeütköztek ujjaink. Összerezzentem – és ezen az sem segített, hogy olyan volt, mintha áram csapott volna belém. Jóllehet úgy mentem szinte a terület bal, hátsó sarkáig, mintha semmi sem történt volna. Ő pedig a másik oldalon, pontosan velem szemben állt meg. A testhelyzetünk majdhogynem az ellentéte volt az enyémnek. Ő enyhén jobbra hajlított fejjel, érdeklődő szemeivel, s testtartásával várakozott. Szerettem volna azt hinni, hogy azért, mert minél gyorsabban le akar érni – mivel én hasonlóképpen éreztem ezzel kapcsolatban –, holott úgy látszott, arra kíváncsi, mikor szólalok meg. Az én tartásom egyenes volt és, bármennyire is nem lehetett nőies, kisebb terpeszbe kellett helyeznek lábaimat, hogy itt mindenképp megtartsam az egyensúlyom.
Mikor bezárult az ajtó, a feszültség majdhogynem tapinthatóvá vált. Pusztán egy pillanatig helyeztem rá a figyelmemet – legalábbis külszínre –, ameddig belépve elfoglalta a helyét, ezt követően az kijáratot szuggeráltam, ugyan érzékeltem, hogy mindvégig engem bámult ez idáig is, s a szemem sarkából észrevehettem, amint egy apró, de azért csintalan mosoly került fel ajkaira. Nem szándékoztam, noha nem is kellett volna faggatóznom, hisz ki bírtam olvasni belőle, mi tetszik neki annyira, s miért: ugyanaz volt az oka, amiért én tegnap este elkerültem ezt a helyet.
Végre, amikor a levonó megállt és kinyílt, szinte kirohantam belőle.
- Szeretem a lifteket – jegyezte meg mellém érve.
- Én nem – jelentettem ki egyhangúan.

Átlépve a sportlétesítmény kapuit, megkönnyebbülés töltött el: az út alatt egy szót sem váltottunk, ami csakis fokozta a hotelben kialakult, feszült hangulatot. Ekkor viszont elválhattunk már egymástól. Úgy döntöttem, nem változtatok a korábban megszokottá vált szokásomhoz: szemben, az egyik ülésből fogom követni a próbát.
Ámbátor pár lépés után észrevettem, amint Devine követ. Szerettem volna azt hinni, hogy ez már-már berögződött számára, hogy ekkor úgy mondván elbúcsúzunk egymástól erre a kis időre, ennek ellenére attól tartottam, akar valamit. Két választásom volt: vagy maradok és meghallgatom, vagy megfordulok, minthogyha azt gondolnám, nem miattam jön felém – tehát szinte elmenekülök. De mit áltatom magam? Egyetlen lehetőségem volt: az előbbi. Így hát vonásaimat rendezve, semmi érzelmet nem mutatva vártam, mi következik. Csakhogy amikor észhez tért – ugyanis látszott a szemeiben, ahogyan átfutott rajtuk a csodálkozás árnyéka – elfordult, s folytatta útját a csapathoz, akikkel feladata volt.
Nagy kő esett le a szívemről. Meg kellett volna fordulnom és felmennem a lelátóra – ám nem voltam képes mozdulni. Nem ment. Akkor még egy eset lenne, ami megváltozott – és ezzel ismét kijelenthettem volna, hogy vége. Ezt pedig nem tudtam megtenni. Nem voltam képes rá.
Kis idő elteltével – fogalmam sem volt, hogy mindössze másodpercek vagy percek teltek-e el, mindazonáltal hosszú időnek észleltem – úgy döntöttem, helyette teszek egy sétát; ehhez immár a lábaim is hozzájárultak. Igazából nem terveztem semmi komolyat. Még csak nem is terveztem semmit. Ugyanakkor azzal tisztában voltam, hogy ameddig képes vagyok járni, addig nem kell aggódnom a következő lépésen.
Mégis nagyjából egy óra elteltével, amikor újra kikötöttem ott, ahonnan elindultam, úgy határoztam, megnézem a próbát. Nem Devine-ért, Niallért. Nem engedhettem, hogy a dobossal történtek közénk is álljanak! Igaz, a haverom biztosan nem haragudott volna meg azért, ha kihagyom az egyiket pont ma, hisz rengeteget végig szemléltem már.
A középső részen, konkrétan velük szemben, lentről számolva a tízedik sorban foglaltam helyet. Pontosabban a hetedik székében a lépcső felől számítva – és a C'mon C'mon közepette. Végigvezettem a tekintetemet a fiúkon, s összeakadtak az íriszeink Niallerével. Láttam rajta, hogy tisztában van a ténnyel, hogy egyedül az imént jöttem fel ide, és ezt a gondolatom a bíztató mosolya meg is erősítette. Cserébe visszaintegettem; mivel fogalmam sem volt, vissza tudnék-e vigyorogni rá.
Végezetül továbbfutott a pillantásom, és tényleg, csupáncsak egy másodperccel tovább rekedt meg a szemem a Devine-on, mint a többieken, ám ez elég volt ahhoz, hogy felnézzen rám. Hiába kaptam el róla a fejem a következő sort még nem kizárólag hallottam, az ő ajkairól is leolvashattam.
- I’ve been watching you all night. Egész éjjel néztelek.
És ez emlékeztetett a tegnapi esténkre. Megpróbáltam nem ezzel foglalkozni, ezért elővettem a tatyómból a telefonom. Egy borítékjel fogadott: egy internetes üzenetem jött – amit egyből el is olvastam, bár az elejétől tisztában voltam azzal, hogy miről fog szólni, és nem is kellett csalódnom. Lényegében leírták azt, amit az első levélben, azzal a különbséggel, hogy ezt kiegészítették azzal, hogy mivel nem reagáltam, nem tudják, megkaptam-e, így elküldték a másolatát. Alapjába véve az egész arról szólt, hogy a brit cég – amely biztonsági őröket és testőröket irányítanak ki az adott helyre, ahol éppen szükség van arra a rendezvények biztonsága, valamint hírességek megfelelő védelme miatt – szeretné, hogyha az alkalmazottai között az én nevem is szerepelne.
Az ajánlatot még aznap kaptam, mikor leszállt a gépünk Dubrovnikban. Ennek dacára mindössze másnap olvastam el, és akkor sem teljesen. Ennek két egyszerű oka volt; az első – és akkor legeslegfontosabb – az Devine, a másik pedig az, hogy jóllehet nem voltam képes bizonyítékkal pontosan alátámasztani, tudtam édesapám intézte el, nem lehetett másként. Mielőtt leszerződtem ide, a mostani munkahelyemre, már akkor nagyon pedzegette – miket beszélek?! szinte követelte –, hogy vállaljam el az angliai állást, és ne menjek ilyen messzire, főleg ennyire hosszú időre. Azt a lehetőséget pedig tán nem ő intézte, teljesen nyilvánvaló volt, hogy benne volt a keze a kapcsolatai lévén, akárcsak a mostaniban.
Ez alkalommal töviről-hegyire elolvastam, átrágtam az ügyet. Aztán mégis pusztán annyit írtam vissza, hogy a webes postafiókom jelezte az e-mailt, hálás vagyok az esélyért, amelyet kínálnak, ámde időt kérnék, hogy átgondoljam. Persze, ezt szépen, udvariasan fogalmazva – de a rezüméje ez volt.
Mikor végeztem éppen a Right Now-t kezdték el még egyszer, ugyanis először valami színpadi elemmel volt gond, másodszor pedig azt sérelmezte az egyik szervező, hogy túl komolytalanok. Ühm, hát jó, nem tudtam, hogy ennek egy hangversenyhez méltó komolysággal kellene mindvégig lennie, de akkor majd a koncerten kiderül, hogy mennyire is lehet bohóckodni…
Alapjába véve is zavart, hogy ezt nehezményezi, viszont az kifejezetten, hogy pont ezt a számot kellett még egyszer meghallgatnom, ami eszembe juttatja a körülbelül fél hónappal ezelőtti beszélgetésünket a fiúkkal, ahol lehullt a lepel a Devine-nal való kapcsolatunkról. Amihez egyébként, ahhoz híven, ahogyan ígérték is, nem adtak ki semmit, sőt igyekeztek minél több kettesben eltölthető időt biztosítani nekünk. Az egyik legjobb példa erre az, hogy az egyik koncert után bementem az öltözőbe, mikor már kijött az utolsó előtti ember, s egyes-egyedül az a dobosuk volt bent. Az én törekvésem az volt, hogy megsürgessem, mert egyre laposabbakat pislantottam, bezzeg amikor beléptem, kiderült, neki is volt érdeke: még hozzá az, hogy pár minutum erejéig egymás közt lehessünk, egyetlen külsős nélkül. Tisztában voltam a ténnyel, hogy tudja, mit csinál. Habár ha lebuktunk volna, akkor sem akadtam volna ki. Nagyjából öt perc jutott nekünk, mivel az egyik kollégám keresett engem, Harry pedig kitalálta, hogy ott hagyta a zokniját. Hogy hogyan, amikor nem is az volt az öltözője, azt nem értettem, Kelton mindenesetre bevette, és így Haroldnak hála megmenekültem a legjobb esetben is – és akkor őrülten szerencsés lehettem volna – egy fejmosástól.
A dal vége feléig elviseltem a szövegével együtt, azonban nem voltam nem képes észrevenni, ahogyan Devine egyre inkább nem üti, hanem szabályosan püföli szerencsétlen dobfelszerelését. Akárcsak azt, hogy közbe szinte szünet nélkül rajtam legeltette szempárját. Nem ez volt a turné első koncertje, már rég betanulta, hogy mikor mit kell pontosan tennie, ezáltal azzal nemigen lehetett gond, hogy téveszt – ennek következtében pedig halál nyugodtan figyelhetett. Bármennyire kínosnak is éreztem.
És egy idő után nem bírtam nem őt nézni. Az arcáról ugyanazt lehetett leolvasni, mint az enyémről, akárhogy is szerettem volna eltüntetni onnan a kőkemény kínt. A mellkasom csaknem ki akart szakadni a helyéről, a szemeimet pedig égették az el nem sírt könnyek. A torkom és fülem is sajogtak, noha azok immáron amolyan mellékes megpróbáltatásnak minősültek azokban a pillanatokban.
Később, ahogyan szája elhagyták tátogta azokat a szavakat, amiket nemrégiben még én tettem meg neki, végleg széttört az maszkom: egy forró könnycsepp csúszott le könnyedén arcomról, s mielőtt jobb kezemmel eltüntethettem volna azt, már leesett az ölembe.
- I could dot his forever. Örökké tudnám ezt csinálni.
Észrevette. Persze, hogy észrevette. És ez az infó még inkább felpaprikázta: nem rám volt dühös, félreértés ne essék, az bosszantotta, hogy bárhogyan is szomorúságot okozhatott. Borzalmasan jó színész lehetett.
Nem bírtam tovább ott maradni. Nem ment – és nem is kellett megtennem: ezekben az időpontokban nem volt okom figyelni rá. Emiatt felvettem a mobilom - amin egyébiránt ott volt a könnyem, melyet az előbb hullajtottam; milyen jó kedvében van valaki?! – és a poggyászomat a vállamra akasztva felkeltem, és elindultam, miközben a Through The Darkot kezdték el. Liam első két sora még nem annyira tudott meghatni, ellenben a harmadik megtorpanásra késztetett. És rá kellett jönnöm, eddig nem is figyeltem fel igazán a szöveg mondanivalójára. Ezzel szemben ez a varázslat csakis a refrénig tartott. Addig szinte magamnak éreztem, ámbár köztem és Devine között nem nagyon beszélhettünk szerelemről. Ennél fogva nem is volt indokom tovább maradni: amint befejeződött ez a sor, folytattam utam.

Több mint másfél óra múlva tértem vissza a helyszínre, pontosan akkor, amikor a Best Song Evert fejezték be. Dicsekedhetnék azzal, hogy mennyire ügyes voltam, holott valójában erről szó sem volt: járatos lehettem abban, mikorra hangzik el az utolsó akkord.
Ezután ebédelni mentünk. Vagyis ők elindultak, én pedig hátra maradtam. Ám nem annyira hátra, mint Devine: ő még akkor is ott ült, amikor elindultam. Egy ideig csak bámult magába temetkezve, aztán elkezdett dobolni. Egyszer azt mesélte, ez a hangszer akár még arra is képes, hogy megnyugtassa. Vetekedett velem ez a gondolat és az, hogy biztosan nincs oda zaklatottnak lenni – és ezzel a szörnyű módon nem kívánt elmefuttatásnál tartottam még akkor is, amikor a csaknem kihalt folyosón szembetalálkoztam a rám várakozó Niallerrel. Nem, nem egyszerűen várt rám – azért időzött itt, hogy valamit, valami igazán fontosat, megosszon velem; a látószervei nyíltan ezt sugallták.
- Van egy információm, ami elég biztos, viszont az is, hogy nem igazán fog tetszeni neked – köszöntött ezekkel a szavakkal, mikor odaértem elé.
Ez nem új.
- Mi lenne az? – tettem fel a kérdést őszinte érdeklődéssel.
- Az a szóbeszéd járja, hogy Josh nem akar beszélni arról, ami köztetek történt, habár fogalma sincs, miért akadtál ki ennyire.
Az, hogy ezt kerek-perec állította, nem adott indítékot, hogy egy pillanat erejéig is hitetlenkedjek az előttem álló kijelentésében akár azzal kapcsolatban, hány embertől hallotta azalatt a kevés idő leforgása alatt, amennyit külön töltöttünk. Elhittem neki, hiszen ismerhettem annyira, hogy utánajárt… és netalántán még a terjesztőtől szintén ilyen információkat zsebelhetett be. Márpedig most fordult meg először igazán az az eshetőség a fejemben, hogy komolyan, Devine-nak ötlete sincs, hogy mit láthattam, és arról, amit abból következtettem ki.
Létezhet, hogy ezt az egészet zseniálisan félreértettem?

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Egy díj vár nálam:
    http://undercovercpd.blogspot.hu/2015/08/az-elfeledett-bloggerekert-mozgalom.html
    Olellek

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Raquel Yates!
      Köszönöm szépen a díjat!
      További szép napot!
      Timi
      xx

      Törlés
  2. Szia!
    Mivel nincs chat-ed, ezért ide írom.
    Kész a kritikád! :)
    Link: http://issydesignblogmagazin.blogspot.hu/2015/09/kritika-6.html
    Puszi: Klau

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Klau M!
      Köszönöm szépen, hogy attól még, hogy itt nincs chat, nem zártad be az oldalt, hanem ez a bejegyzés alatt jelezted nekem! A kritikáért úgyszintén hálás vagyok!
      További szép napot!
      Timi
      xx

      Törlés