2015. július 24., péntek

22. rész: Üresség

Kedves Olvasóim! (Ha egyáltalán még vagytok.)
Ahogyan ígértem itt is van a lebétázott rész.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi




Ajánlott zene




Felpattantak szemhéjaim. Pedig nem történt semmi: nem volt álmom. Ahogyan megpillantottam magam mellett egy szőke színezetű hajjal rendelkező férfit tehetetlenül elmotyogtam mosolyogva:
Josh
Csakis utána döbbentem rá, hogy természetesen nem őt látom, hanem Niallt, aki úgy nézett ki, itt maradt, hogy figyeljen rám. Fogalmam sincs, valaha számított-e arra, hogy megpillantva őt Devine-ra gondolok, mindenesetre ahogyan ismerhettem, tudhattam róla, előbb tartaná viccesnek, minthogy megsértődjön rajta.
Felültem, eztán letettem először jobb, majd bal lábamat - szigorúan figyelve arra, hogy ne legyen rám igaz az a mondás, bal lábbal kelt. Jóllehet ezt pusztán testileg oldhattam meg, lelkileg össze voltam esve, viszont a mai világban az embereket - vagy legalábbis a nagy részüket biztosan - csupán a látszat érdekelte.
Lassan, komótosan eltotyogtam a konyhába, ahol az asztalon egy átlátszó szatyor feküdt benne koromfekete valamivel. Fogalmam sem volt, mi van benne, ám gyaníthattam, a ruhám maradványai. Nem foglalkoztam vele különösebben, nem mentem oda megnézni. A pillanatnyi megtorpanás után folytattam utam az üvegszekrényhez, hogy leemeljek belőle egy poharat. Miután ezt megtettem, az alatta lévő mosogató csapját megnyitva megtöltöttem félig. Nos, az én közmondásos poharam inkább volt félig üres, mint félig teli, bár igazából furcsa lett volna, ha nem így van, hiszen visszatértem arra a lelkiállapotra, ami akkor volt, mielőtt egyáltalán egy kicsit is jóban lehettünk volna Devine-nal. Őt, gondoltam, a kapcsolatunk egy cseppet sem hatotta meg: túl könnyen kisétált ahhoz az életemből, hogy kizárólag kívülről nézve érdekelné az, ami köztünk volt.
Elbotorkáltam a legközelebb lévő székig, és leültem. Nem volt erőm sírni, pedig egyre jobban elvesztettem az uralmamat magam felett, és megszálltak a borzalmas gondolataim. Csupáncsak egy áldozat lehettem, talán túl hiszékeny voltam vagy még engem is képes volt átverni színészi alakításával, amikor azt hittem, magam miatt felismertem az összes megjátszást akárkiről is legyen szó. Tévedtem. Nem fog sírni látni, nem veheti észre, mennyire megvisel a tény, ez egyedül saját magának adhatna erőt és örömöt, amiért ennyire ki volt képes játszani egy mindössze első pillantásra erős, valójában törékeny lányt.
Szépen, lassan, sikeresen lecsúsztattam időközben összeszűkült torkomon azt a kevéske folyadékot. Egy hatalmas sóhaj szakadt ki ekkor belőlem, ezt követően letéve az üvegpoharat felkeltem, s a nappaliba lépdeltem.
Odaérve leültem a kanapéra. Egyes-egyedül néztem ki a fejemből. Komolyan, még csak gondolkozni sem gondolkoztam: üresnek éreztem magam. Hiányzott belőlem egyáltalán ahhoz is valami, hogy eltűnődjek bármin. A sötétben nem bújhattam el az elől, ami történik bennem. Sosem bírtam.
Tippem sincs, mennyi időt ücsöröghettem ott egyhelyben, meg sem mozdulva. Mintha megfagytam volna, akárcsak az idő.
Feleszmélve felálltam, s gondolva egyet a hálóba mentem ruhákat keresni, hogy átöltözhessek. Az volt a tervem, hogy lemegyek a hotel bárjába… vagy éttermébe… vagy nem is igazán tudom, hova. Noha nem voltam abban biztos, hogy pontosan hol kötök ki, azzal mindvégig tisztában voltam, hogy sétálnom kell egyet.
Nem láttam sokat a sötétben. Kikerestem egy trikót, meg egy hosszú farmernadrágot, végül egy pár tornacipőt és egy melltartót is, aztán a cuccokkal a kezeimben a fürdőszobába mentem készülődni.
Hamar végeztem. A pizsamámat egyszerűen a világos faborítású kisszekrényre helyeztem, amiben bizonyára törölközők voltam, később kiléptem a szobából, s kifelé vettem az irányt.
Kiérve egyből a lifthez mentem. Csakhogy amikor megpillantottam azt, eszembe jutott, milyen pofátlanul hevesek voltunk ott legutóbb Devine-nal. Ennek következtében inkább a kissé arrébb lévő lépcsőm terveztem lemenni a szálló előterébe. Igaz, ekképpen tovább tartott az utam, de hát sétálni is akartam.
Nem siettem el a lépteimet. Kényelmesen haladtam, ez idő alatt azon töprengve, mi lesz a végső állomása ma esti utamnak. Végezetül úgy döntöttem, ahova visz a lábam, ott kötök ki.
Az aulába érve fényt pillantottam meg a bár felől, emiatt arrafelé indultam. A padlót néztem és a lábaimat, mintha attól tartanék, elbotolok. Már a húszas éveimben jártam, s mégis, úgy nézett ki, egy kicsiny részem úgy érezte, bármelyik pillanatban hasra eshetek. Igaz, ha egyszer már képletesen megtörtént, fizikailag miért ne következhetne be?
Végül, amikor perifériás látásomnak köszönhetően érzékelhettem, hogy immár éppen csak pár méter hiányzik, hogy odaérjek a pulthoz, erőt vettem magamon, és felvettem a maszkomat; kihúztam magam és immáron egyenesen tartva fejem kedves, kis mosolyt villantottam. Bezzeg ezt most inkább volt számomra grimasz, mint tényleges mosoly.
Odalépve feltettem a sötét fára előbb az egyik, azután a másik alkarom. Amint összekulcsoltam egymással ujjaim, már jött is a pultos. Barátságos arccal fogadott, utána - még mindig vidáman - megkérdezte, hogy mit szeretnék inni. Ostobának éreztem magam, ugyanis ötletem nem volt. Úgy határoztam, kiválasztom az egyik kedvenc italom.
- Sört kérnék!
- Oké, mindjárt adom.
Annak ellenére, hogy tudtam, feltehetne legalább két kérdést arról, pontosan milyen is legyen – a márkáját illetően valamint arról is kérdezhetett volna, hogy esetleg nem ízesítettet szeretnék-e –, nem zargatott ezzel. Eszembe jutott, hogy talán észrevette, jelenleg nem vagyok a toppon, ámde annyi év után most érdekelt a legkevésbé, mit szól az állapotomhoz egy ismeretlen ember. Lehet, a megjelenése tette, lehet, ez sem számított; egyszerűen csak nem érdekelt, mi a véleménye rólam.
Az egyik sötét kezében a pohárral, másikban az üveggel előttem kitöltötte a felét, azt követően letette a jobbra mellettem levő székhez mind a kettőt. El sem kellett lépnie hozzá, hogy az utóbbi tettét végrehajtsa, elég hosszú volt ahhoz a karja, és kicsit több mint fél méterre volt tőlem a hely is.
- Van nálad bankkártya vagy pénz, vagy hozzáírjam a számlához? – tette fel könnyedén és még mindig hófehér fogait kivillantva.
- Számlához írd, légyszi!
Próbáltam jólelkűen megfogalmazni a szavaimat, ennek ellenére nyűgösnek éreztem őket.
- Rendben. A számod pedig a…
- Oh, a… – kezdtem észhez térve, mit várt tőlem, s éppen elmondtam már volna, amikor egy kissé összefolyó, de azért kivehető hang félbeszakított. Olyannyira ismerős volt a könnyedségével együtt, hogy mikor kimondta, megdermedtem. Egynéhány másodpercre rá is mindössze bólintani tudtam a húszas évei közepén váró srácnak, aki a megerősítésemre várt.
Úgy döntöttem, nem foglalkozok a mögülem, a terem sarkából jövő, valószínűleg cseppet becsiccsentett állapotban levővel; jobban járok úgy. Nem, nem, ez nem igaz: mindketten jobban jártunk úgy.
Így hát, felültem a támlátlan, bőrüléses bárszékre az innivalóm elé. Ezután kezembe vettem a frissítőm és ittam belőle néhány kortyot. Jól esett, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. És milyen rég hörpintettem már behűtötten! Immár kizárólag egy jó pizza kellett volna hozzá. Persze, ez nem oldotta volna meg a problémáimat, azért király lett volna, ha közben azt ehettem volna.
A nagyjából velem egy magassággal rendelkező pultos nem lépett ki a következő fél órában a látómezőmből; ott pörgött a helyén olyan könnyed dolgokkal eltöltve az idejét, mint az, hogy letörölte az asztalát és a kapaszkodót is vagy eltörölgetett valamennyi üvegpoharat, végezetül a helyükre tette azokat. Némi idő elteltével mindig visszanézett rám, s szerintem egyetlen ember sem mondta volna azt semelyikünk helyében vagy akár külső szemlelődőként sem, hogy bármit is akarna tőlem; nem, ez pusztán emberbaráti szeretet volt.
Vagyis azt hittem, hogy senki sem értette félre, amiért ismét meghallhattam azt a régen számomra oly’ boldogsággal eltöltő hangot, amennyire ideges lettem tőle azokban a pillanatokban azt megfülelve. És már a hang bosszantott, azonban amely kérdés elhagyták a száját szinte majd’ felrobbantott.
- Mi olyan érdekes a csajomban?
Meghökkenve kapta fel a fejét második körömet kitöltve Kedves Pultos. Igen, ezenképpen neveztem el magamban, miközben próbáltam nem agyalni semmin. Ez az első öt percben volt csakis nehéz, utána csupán meg-megjelent egy-két gondolatsor, az idő nagy részében sikerült üresen tartani a fejemet.
Egy-két kínos szekundum után töltött még egy keveset, aztán letette elém az újabb üveget és ugyanazt a poharat, mint az előbb is. Mindössze utána felelt neki.
- Nem akartam semmit. Bocs!
Kellemetlenül érezve magát közöttünk cikázott barna tekintete, amit nem tudtam elviselni, s átérezve szenvedését felnevettem.
- Ne foglalkozz vele!
Erre a kérésemre egyből két hangforrás is reagált.
- Mi az, hogy ne foglalkozzon velem? – háborodott fel Devine.
- Biztos? – érdeklődte meg azért zavartan, fején elölről hátra húzva a kezét. Elég rövid haja volt; olyannyira, hogy még beletúrni sem bírt. Habár inkább a feszültség levezetése miatt csinálhatta - legalábbis ezt gyanítottam.
Biccentéssel feleltem neki, azután inkább a mögöttem ülőnek intéztem szavaim:
- Azt hittem, elég nyilvánvaló voltam, amikor utoljára találkoztunk.
Ittam pár kortyot megpróbálva ezzel elnyomni a feltörő dühömet… Bár lehetséges, hogy az inkább elkeseredettség volt, csupáncsak jól álcázta magát.
- Szerintem én is.
Amióta itt voltam, nem kért rendelést. Reméltem, hogy időközbe lelépett, ennek dacára nem volt ekkora szerencsém. Miért is lett volna?!
- Ugyanazt a dumát nyomtad, amit ilyenkor még a filmeknek is szoktak. Mit vártál, hogy elhiszem?!
Ironikusan értettem kérdésem, ellenben ő úgy döntött, válaszol rá.
- Jah, ez az igazság.
Felnyögtem gyötrődésemben.
- Miért? – tátogtam, ezáltal ő nem láthatta.
Óvatos mosolyra húzta Kedves Pultos telt ajkait.
- Elküldjem? – tátogta vissza.
Tehetetlenül felderültem ezen, s bármennyire is szerettem volna bólogatni, megráztam a fejem. Nem, nem kellett ebbe senkinek sem beleavatkoznia, mindazonáltal hálás voltam, amiért feltette ezt a kérdést.
Lehúztam azt a kevés folyékony kenyeret, amit előzőleg meghagytam, később kitöltöttem az üvegemből az összeset a poharamba. Hallottam, ahogyan megnyikordult egy szék, s az egyre közelebbi lépteket szintén, de nem foglalkoztam vele. Vagyis dehogynem – csak eljátszottam, hogy nem érdekel.
- Hallgass végig!
Talán kérésnek szánta mondatát, inkább hangzott felszólításnak. Én pedig nem szerettem volna megtenni; nem terveztem ugyanazokat a szavakat meghallgatni tőle, mint nemrég.
- Nem. Biztos, hogy nem. Még csak nem is akarlak látni.
Négy-öt méterre lehetett ekkor tőlem, mégis hallottam, ahogyan teleszívja tüdejét oxigénnel. És olybá tűnt számomra, minthogyha fájna neki, amit reflektáltam. De csakis egy szekundum erejéig – hisz utána úgy véltem, szórakoztatónak találhatja a helyzetet.
Három, lassú kortyot fogyasztottam el az üdítőmből, s mire letettem már ott ült egy méterre tőlem a mellettem levő széken. Mereven néztem előre. Szembetalálkozott a figyelmem Kedves Pultossal. Kérdőn pislogott rám; ki lehetett belőle olvasni, azon agyal, maradjon-e vagy hagyjon minket kettesben a mellettem ülőhelyet elfoglalóval. Ami azt illeti én sem tudtam, mi legyen.
- Magunkra hagynál, kérlek? – intézte a pultos felé szavait Devine.
Miután visszafordult felém még mindig azzal a mimikával lehetett volna leírni a feltehetőleg afrikai származásút. Eltelt kettő-három másodperc mire megadva magam igenlően hajtottam meg a koponyám.
Kicsit tétovázott, ugyanakkor végül így is tett. És abban a pillanatban szerettem volna menekülőre fogni. Mégis szembefordultam exbarátommal. Abban a pillanatban bele is kezdett mondanivalójába. Legalább ezt a dolgot értékelhettem, hogyha már a szavait nem.
- Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de nem az volt, aminek látszott.
- Igazad van, tényleg hülyén hangzik. Nem is! Egy orbitálisan nagy baromságnak – közöltem vele felháborodva. Ennél jobbal kellett volna jönnie ahhoz, hogy elhiggyem, amit mond. Sokkal jobbal.
Ugyanúgy vett levegőt, mint az előbb – és nekem ez időt engedett arra, hogy végigmérjem. Nem akartam, annyira nem akartam ezt tenni, ámbátor megszokásból jött. És mire megtettem, nem csinálhattam már ellene semmit. Azokat a ruhákat viselte, amiket utoljára is láthattam rajta. Szemei nem voltak olyan kékek, mint mindig. Továbbra is szépek voltak – igaz, örökké azok voltak –, azonban ami feltűnően hiányzott belőle az a csillogása volt. Még a megvilágításban is láthattam a különbséget. Ráadásul kivehető volt belőle, mennyire álmos. Ugyan lehetett rá oka, hisz későre járt az idő, azért mégsem ment aludni. Miért?, vethettem volna fel a dilemmám, ezzel szemben nem tettem meg, ugyanis ekkor döbbentem rá, mit csináltam. S éppen visszafordultam a frissítőmhöz, hogy kiszáradt szám miatt kortyolgassak belőle, mikor felcsendült kissé rekedtes hangja.
- Nem tudom, mit mondhatnék, hogy elhidd.
Meglepett a tónusa, bár azt mímeltem, hogy egy parányi figyelmet sem fordítok rá. Észrevettem, hogy remeg a pohár, ahogyan megfogtam ajkaimhoz emelve azt. Nem bírtam ellene mit tenni. Kiittam az összes itókám, majd csak ezután fordultam újra felé összefont karral elrejtve kezeimet; ne láthassa, mennyire nagy hatással van rám.
- Nos, tegyük fel, hogy neked van igazad! – kezdtem bele monológomba igyekezve komoly maradni, holott magamban nevettem egyáltalán a feltételezés valószínűségén is. – Ez alapján elmondhatjuk, hogy a szemeim becsaptak. Vagy legalábbis az a következtetésem, hogy mi történt utána: téves. Szóval buta vagyok.
- Én nem mondtam ilyet! Sosem mondanék ilyet – tiltakozott egyből.
Valódi érdeklődés fogott el szavai hallatán, aminek egyből hangot is adtam.
- Igazán? Akkor hogyan fejeznéd ki magad?
- Csak félreértetted és…
- Oh, várj! Most jön az a rész, amikor azt mondod, hogy szeretsz. Milyen megható?! – Félbeszakítottam ezen szavaimmal merő gúnnyal övezve első mondatom, míg másodiknál eljátszva elolvadásom: még össze is fontam ujjaim, miközben cseppet oldalra döntött kobakom felé húztam azt.
- Ami azt illeti azt szerettem volna mondani, hogy megértem ezt, és én is könnyen féltékeny tudok lenni bárkire, aki belép a személyes zónádba. Viszont belegondolva, igen, ezt is mondhattam volna, hisz igaz.
- Te hallod magad?! – kiáltottam fel leforrázva, amiért ennyire félreérthetetlenül csengtek hamis szavai. Azaz szerintem hamis szavai.
Hitetlenkedve néztem rá. Ezt nem gondolhatta komolyan, hogy elhiszem. Meghazudtolta, amit a saját szemeimmel láttam… Illetve nem mindent láttam, de nem volt nehéz kikövetkeztetnem a végét. A képembe hazudott – és ki tudja, hogy éppen ez hányadik alkalom volt?! Bár igazán nem kellett volna már meglepődnöm. Azon túl még olyan szavakat is megejt, amik… őszintén, képtelen vagyok jelenleg megfogalmazni azt, mi erre a legjobb szó, és pontosan hogyan érintene, ha átgondolnám azzal a tudattal, hogy milyen kapcsolatot ápolunk jelenleg. Bizonyára nem is kellene fontolóra vennem azt sem, hogy megteszem.
Fáradtan sóhajtottam. Ámbár ez a fáradság nem fizikai volt, hanem érzelmi. Nem szerettem volna mára már foglalkozni azzal a… dologgal, amibe belekerültem. Felkeltem az ülőalkalmatosságról. Szomorkás, köszönetnyilvánító mosolyt villantottam Kedves Pultosra, aki felkapva a fejét hangoskodásomra visszajött.
- Jó éjt… – mondtam, azután megtorpantam. Nem tudtam, mi a neve. Már pedig akartam, hogy mindketten tisztába legyenek azzal, hiába ismeretlen számomra, még őt is előrébb helyezem Devine-nál – már, ami a személyes részemet illeti, a munkámmal kapcsolatban nem mondhattam el ezt. Nem tehettem.
Mikor megértett, elvigyorodott. Életvidám volt és ez rám is apró, de immáron igazi mosolyt fakasztott.
- Raakin vagyok.
- Én Maddie. Jó éjt, Raakin!
- Köszönöm! Jó éjt, Maddie!
- Köszi! – reagáltam le, eztán megfordultam és elindultam kifelé.
Félúton tartottam, amikor meghallottam a védencem hangját, ami megtorpanásra késztetett.
- Csodás álmokat, Drágám!
Keserű mosolyra húzódtak ajkaim. Ugyanazokat a szavakat mondta, mint mindig. És őszintén? Fájt. Sajgott tőle a mellkasom. És ez nem volt fair. Rohadtul nem volt az.
- Ha holnap egy percet is késel, Devine, megbánod! – reagáltam végül le igyekezve a legelragadóbb hangot megütni, miközben újra elindultam.
A szívembe, s lelkembe egyaránt egyre jobban visszatért az üresség, ahogyan távolodtam. Lépteimet olyan nehéznek éreztem, mintha mázsás súlyokat rögzítettem volna a lábaimhoz, s úgy próbáltam volna meg menni. Nem volt könnyű, ám nem volt más választásom. Ugyan mit tehettem volna ez ellen?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése