2015. november 6., péntek

Epilógus

Kedves Olvasóim!
Remélem, szép napotok van!
Elérkezünk ehhez a részhez is, ami már végleg lezárja a történetet. Hamarosan egy szavazást fogtok kinttalálni arról, melyik fejezet tetszett nektek a legjobban. Kíváncsian várom a véleményeket!
További szép napot!
by: Timi



2019. június 24.

Mondhatni, hamar nyugovóra térünk, hisz mindenki álmos, fáradt a koncert után – Johnathan Maccray Devine olyannyira, hogy elalszik Louis ölében. Aranyosan mutat ez minden egyes alkalommal, ám azt hiszem, érthető, hogy jobban szeretem az édesapánál látni.
Miután elköszönünk, Josh átvéve Louis-tól Mac-et, s a kisfiúnkkal a karjaiban a szobánk felé indulunk. A kártyával kinyitva az ajtót belépünk: először én, majd ő – ami még mindig olyan udvarias gesztus volt, amit imádok. Vidáman becsukom mögöttük a bejáratot, aztán a háló irányába lépegetünk. Beérve elhelyezi a nagy, franciaágy közepétől cseppet messzebb, végül betakarja nyugodalmas testét. Annyira… nem is tudom, mi erre a legjobb szó, talán a felemelő? Mindenesetre remek érzéssel tellek meg ismételten az által, ahogyan láthatom a barátom gondoskodását. Még mindig van, hogy aggódik, valami baja esik a kicsikénknek – habár már nem is olyan kicsi; már két éves. Ez a tulajdonságát is dicsőítem a dobosnak, annak ellenére hogy ekkor sem említem meg. Ő sem teszi – nem is tette soha – szóvá, mit is érez ezzel kapcsolatban oly’ sok alkalommal.
Két-három méterrel állok mögöttük, az ajtóban meg sem moccanva, mikor Josh somolyogva felém fordul. Eddig is egy halvány mosoly játszott ajkaimon, ám erre már el kell vigyorodnom.

Lefekszünk a gyermekünk mellé úgy, ahogyan még anno Lux mellett is tettük, és miként mindig is el szoktunk helyezkedni. Ez sem változott annyi év elteltével sem. Jól érezzük így magunkat. Szeretjük minél közelebb tudni magunkhoz a kissrácot, azt hiszem, nem is kell magyarázni az okát.
- Elég helyed van? – dünnyögöm összekulcsolva ujjaink.
Érezem, ahogyan fejével igenlően bólogat, később nyakam, vállam és tarkóm találkozási pontjába nyom egy lágy puszit, mire végigszánkázik egész testemen a részegítő borzongás.
- Köszönöm, hogy vagytok nekem! – mondom olyan halkan, hogy véletlenül se ébresszem fel Mac-et, azonban az idősebbik Devine megértse.
- Én is – suttogta, eztán egy gondoskodó puszit nyomott fejem búbjára.
- Jó éjszakát!
- Csodás álmokat, Drágám!

A reggelek kíméletlenek, kivéve akkor, ha az, akiket szeretsz, melletted alszanak: akkor a legrosszabbak is elviselhetőek, és nincs olyan érzésed, hogy sokkal inkább megfujtanád magad a párnával, minthogy felkelj. Főleg, hogyha fel kell kelned az éj leple alatt, mert a gyereked ezt kívánja.
A napsugarak zavarták szemeim, pedig még ki sem nyitottam. Erőt veszek magamon, és körülnézem. Az ágyban már csak én fekszem egyedül. Hol vannak?, fut végig agyamon a gondolat. Felkelek az ágyból, s elindulok az étkező felé, ahol Josh éppen reggelit készít, míg Maccray az egyik szemben levő székből kíváncsian figyeli, mégis mit kreál össze az apukája.
-  Jó reggelt! – köszönök nekik.
 Csodás reggelt, Drágám!
Joshua nem fordul meg, továbbra is az étellel van elfoglalva, azonban ez nem zavar.
-  Szia! – felelte a legényke integetve.
Odalépek hozzá, majd felveszem a karomba.
-  Megnézzük, mit csinál nekünk apu? – javasolom neki mosolyogva.
Bólogatást kapok válaszul, mire felnevetek, és elindulok vele a jelenleg szakács posztot betöltő pasi felé.
-  Appa! – A kezeit felé nyújtja, miközben megszólítja az illetőt kicsit megnyomva a pt.
-  Mindjárt kész van. Átveszed? – érdeklődik ő tőlem a kaja felé biccentve.
- Persze.
Átadva neki a kisfiút a reggelinkkel kezdek foglalkozni, s valóban nem kell sok már a serpenyőben lévő tojásnak és a szalonnának, hogy kész legyen. Nem egy konyhatündér, de nem is várom el tőle, hogy az legyen; szeretek gondoskodni róla, és amit szeretne, magának el bírja készíteni.

Vacsora után Josh felkel az asztaltól, s a háló felé indul, amit furcsállok, ám amikor a következő percben egy apró ékszeres dobozzal tér vissza, még inkább meglepődök. Már mosogatáshoz készülődtem, de ez megtorpanásra késztetett.
- Mi van abban? – Felemelem a szemöldököm, s úgy kérdezem. Nem, mintha nem sejteném a választ, azonban nem akarom elhinni.
- Csak ülj le, és bontsd ki, kérlek!
Jóllehet kíváncsian méregetem, többet nem hajlandó mondani, mindössze elszántan nézve mosolyog. Így hát, eleget teszek kérésének.
Leülök az előbb elfoglalt helyemre, és lassan, óvatosan kibontom a szalagot, azt követően pedig még lassabban felnyitom a barna, kissé vöröses árnyalatú fedelet. A kipárnázott bársonyban ott nyugszik az, amire számítottam. És ha ez nem lenne elég, a Minden szeretetem itt marad van a felső részére gravíroztatva. Ez a sor az egyik Ollie Greennel dalából, a Here To Stay-ből való, aminél már a klip is több éves, mégis nagyon szeretem.
Az érzéseimet pedig nem bírom megfogalmazni. Tisztában vagyok azzal, hogy egyesek felháborodtak volna azon, hogyha így történik meg ez az esemény, csakhogy én örülök neki; nekem nem volt szükségem nagy felhajtásra, akik kellettek, itt vannak.
Mosolyogok, a szívem hevesen dobog, a lelkem szárnyal. Kinyitom az ajkaimat, hogy mondjak valamit, bármit, habár fogalmam sem volt, mit kellene. Nem tett fel kérdést, mégis egyértelmű, mire vár.
Elszakítom a tekintetem a tárgyról, s megbizonyosodok arról, amit gondolok. S észreveszem, hogy bár még mindig maximálisan biztos abban, amit tesz, látom a szemeiben a kétséget.
Néhány percig csupán farkasszemet nézünk egymással. Tanácstalanság ül ki az arcunkra.
Végül ő töri meg a csendet:
- Én…
- Igen – szakítom félbe, bár látszólag nem jutott volna tovább.
- Tessék? – csodálkozik el, aztán a következő pillanatba már mindketten vigyorogunk.
Pár lépéssel átszeli az eddig kettőnk között lévő távolságot, majd felránt, s magához ölelt.
- Hozzám jössz.
- Hozzád megyek – erősítettem meg kijelentését visszaölelve.
Pár másodpercig ekképpen vagyunk, ameddig meg nem moccan.
- Nem láttad még rendesen a gyűrűt… – jegyezi meg elengedve.
Nem, tényleg nem néztem még meg rendesen azt a szépen megformált ezüstöt.
Én is arrébb lépek. Kiszedi a dobozból az ékszert, megfogja a tenyerem, felfordítja és bele teszi. Én pedig egyből észreveszem a belső részét, amibe nincsenek nagy dolgok írva, csupán egy jelentőségteljes dátum két szív között: 06. 25. Ez van ma, és ez volt az a nap, amikor végre mindketten a józan eszünk helyett, a szívünkre hallgattunk. És úgy néz ki, nem véletlenül ma adta oda, s még emlékezett arra is, pontosan öt évvel ezelőtt kezdődött el igazán kapcsolatunk.
- Szeretlek! – szakít ki gondolatomból a leendő férjem.
- Szeretlek! – ismétlem meg szavát őszintén.
Nem ez az első alkalom, hogy kimondjuk ezt a jelentőségteljes kifejezést egymásnak, mégis mintha most még több jelentéssel bírna, ahogyan kiveszi kezemből a jegygyűrűt és a megfelelő ujjamra helyezi.


2024. november 22.

- Mi az? – kíváncsiskodok a férjem kezében tartott levélre nézve.
- Arra kérnek minket, írjuk le életünk történetét – feleli furcsállva ő is saját szavait.
- Tessék?
- Jól hallottad.
De még mindig nem értem, mit tehetnénk.
- Miről fogsz írni?
- Nem, Drágám, te fogsz írni! – ellenkezik azonnal. Összehúzom szemöldököm ellenvetést nem tűrő hangjára, mire kifejti. – Én a zenei vonalon vagyok, te viszont kedveled a könyveket, tudom, hogy csodásan is meg bírnád fogalmazni.
- Rólunk? – fontolgatom néhány percnyi hallgatás után is.
- Rólunk. A kezdetekről. Az azért nem mindennapi.
- Ezt szeretnéd? – Teszem fel a kérdést. Szeretnék valamibe kapaszkodni, bármibe. És belé bármikor tudok.
- Én támogatlak. Megcsinálod? – Hangja nem hangzik követelődően, sokkal inkább bátorítóan.
És egyből ekként is felelek neki:
- Megcsináljuk.
Mielőtt tovább folytatódhatna csevegésünk gyermeki, vidám sikongatások üti meg a füleinket, s a következő pillanatban a hangforrás és bátya ugyancsak megjelenik.
- Mit szeretnék a telefonnal, kicsim? – érdeklődök, miközben Josh felkapja a lányunkat, Meadow Java Devine-t.
- Niall bácsi írt neked – feleli helyette Mac.
- Én akartam elmondani – háborodik fel Mea.
Erre a fiú csupán kinyújtja rá a nyelvét, aztán odakerül hozzám a telefon.
„Szia Drága! Nézd mit találtam? Ez egy régi tipikus kulisszák mögötti kép. Remélem, jól vagytok! Hamarosan találkozunk.” – Ez állt az SMS-ben, mellé pedig egy olyan fotó volt elküldve, amely valóban a régmúltra emlékeztetett: épp egymással szemben állunk Joshuával nem éppen kedvesen nézve a másikra.
És abban a pillanatban rájöttem, mi lesz a könyv címe: A kulisszák mögött. Örül hálám ezért is, Nialler!

2015. október 30., péntek

25. rész: Mindenre fény derül

Kedves Olvasóim!
Igen, ezt a rész az időzítőnek köszönhetitek. Én valószínűleg éppen valamiféle lemaradást próbálok behozni. Mindenesetre remélem, tetszett nektek az előző részek és ez is tetszeni fog!
További szép napot!
by: Timi



Olyan erős fénnyel találtam szembe magam, hogy az csukott szemhéjaimon keresztül zavart: erre ébredtem. Ám amikor felfogtam, milyen helyzetben vagyok, nem zavart, felpattantak szemhéjaim. Basszus!
Az utolsó emlékem az volt, hogy a kocsiban ülök magam mellett a védencemmel.  Ezzel szemben ekkor egy ágyban feküdtem, ahol fehér volt minden egyes húzatja. Puha volt, azonban ez akkor nemigen tudott érdekelni. Felültem, s akkor néztem csupáncsak körül. Az első pillantásom az fekvőhely szélére esett. És abban a pillanatban, ahogyan felfogtam, mit látok, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. A bőröndömhöz sok érzelmet bírtam társítani – ez is egy lett közülük.
Ajtócsukódásra kaptam fel a fejem. Egyből felpattantam. Ettől már igazán éberré válhattam, ha nem lettem már volna előtte eléggé…
A bejárat felé vettem az irányt. Az út megtétele alatt nem találkoztam senkivel, ezért joggal gondolhattam, hogy az illető távozására figyeltem fel. Kinyitottam a nyílászárót. És láthattam egy távolodó férfialakot. Felismertem őt, ami egy pillanatra meglepett, azután gondolkodás nélkül megszólítottam:
- Josh!
Igen, ő volt az. És ez maximálisan abban a pillanatban bizonyosodott be, mikor megrezzent. Nem fordult meg, nem szólt semmit. Mindössze ez biztosíthatott arról, hogy meghallott. De vajon mit keresett itt? Hónapokkal ezelőtt megijedtem volna, és rémesebbnél rémesebb dolgok jutottak volna eszembe, ellenben azokban a percekben mindössze egyetlen mondat járt a fejemben: búcsút vett.

Még akkor is ezzel foglalkoztam, amikor immár a Londonba tartó repülőhöz lépdeltem a kis társaságunkkal egyetemben. A legjobb az lett volna, hogyha ez nincs rám semmiféle hatással. Csakhogy volt: ez is fájt.
Már nem is akadtam fenn azon, hogy mellé szólt a jegyem. Persze megoldhattam volna ezt a problémát, ugyanakkor nem állt szándékomban.
Mikor felszállt a gép, még kínosabb csend telepedett ránk, amit ő látszólag nem állt szándékában megváltoztatni. Így elővettem a fülhallgatómat és a telefonomhoz csatlakoztattam. A füleimbe dugva a kanóc egy-egy végét a mobiltelefonom zenelejátszójára mentem, majd találomra kiválasztottam egy zenét. A Break the Spell volt az a Daughtrytól. Lecsuktam a szemhéjaim, és próbáltam átadni magam a dalnak. Nem volt nehéz.

Valamikor álomba szenderülhettem, ugyanis a következő emlékem az, hogy egy felsőkar köré fontam az én karjaim és az arcom egyik fele az illető vállán nyugodott. Amikor rádöbbentem, ki az, s pontosan mit is tettem, gyorsan elengedtem, eztán ülő helyzetbe tornáztam magam. Végignéztem magamon, s kicsit megigazgattam a ruháimat, ahol úgy éreztem, nem tökéletes.
Immáron épp elnézést akartam kérni, bezzeg mikor megláttam, ő úgy néz ki, még mindig alszik, lemondtam erről. És inkább hátranéztem, hogy megbizonyosodjak arról, ott mi a helyzet.
Ahogyan meglátott Sandy, elmosolyodott. Erre én is ekképpen cselekedtem. S egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, érteni akarom azt, mi miért történt azon a bizonyos napon abban a szobában. Hisz úgy sem volt jelentősége.
Felkeltem, s egy-két bizonytalan lépés után magabiztosabbá váltam; céltudatosan elindultam a basszusgitáros irányába.
- Beszélhetnénk?
Feszült volt a hangom.
- Most is ezt csináljuk… – Ennek ellenére először tök lazán reagált; egy pillanattal később vette észre, mennyire komoly vagyok. – Minden rendben?
Hűha, bárcsak tudhattam volna, hogyan feleljek erre úgy, hogy őszinte is legyek, mégse nyafogjak… vagy hasonló. Emiatt nem is válaszoltam. Helyette feltettem a kérdést. Amire meglepően reagált: elsőként elképedt, ezután mindent tudóan elvigyorodott, végül elkomorult. Ennek dacára amikor nekiállt - se szó, se beszéd, amiért örök hálám -, előtárni az esetet.
- Aznap délután ledobtam a cuccaimat a szobába és átnéztem Josh-hoz. Gondoltam, beköszönök nektek, aztán már nem is zavarok… – Ez volt az első alkalom, hogy egy apró érzelem suhant át az arcán. Amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt az a leheletnyi mosoly, ámde nem lehetett nem észrevenni, amikor olyannyira elmerült a múltban, ahogyan felidézte azt, hogy üveges tekintettel meredt maga elé. – Amikor felhívtam, kiderült, csak most nyitotta ki az ajtót. Furcsálltam az egyes számot, rá is kérdeztem. Azt felelte, a dögunalmas megbeszélésen kell már megint átesned, mintha nem lenne egyértelmű, hogy idézem: az övé vagyok. A hanglejtése nyilvánvalóvá tette, nem kizárólag a munkára gondolt… Szóval átmentem. Leültünk a kanapéra, és röviden beszámoltunk egymásnak a szünetünkről. Nem érzelmesedtük túl, sőt! Mégis sütött a szavaiból az, hogy imádja a helyet. Viszont… nem, ezt nem kell tudnod, hogyha ő nem mondta még el, tuti, nem én fogom közölni. – Vett egy mély levegőt, minthogyha ez által akarna visszarázódni, ezt követően folytatta: – Utána valamivel megjelent Gemma. – A név hallatán nagyot nyeltem. Most jön az a rész, ami igazán érdekel., gondoltam miközben tűkön ülve vártam a folytatást. – Megkérdezte, mi is vele tartanánk-e felfedezni a helyet. Én benne voltam. Josh azt mondta, megvár téged, mivelhogy szerinte te is jössz. Mindenesetre eldöntöd, mit szeretnél. Fogalmam sincs, Gem mikor vágta le, hogy nem csupán barátság van köztetek Josh-sal, de az a mosoly azt hirdette. Őszintén örült annak, hogy egy ennyire tiszta érzelemmel találkozhatott. Azt hiszem, ez valami női betegség lehet, mert a barátnőmnek is ilyenkor mindig csillogó szemekkel vigyorognia kell… – jegyezte meg megforgatva szemeit, mindazonáltal tökéletesen megmutatkozott rajta Shanna iránti szerelme. – Na, mindegy. Tehát meg akartunk várni. Meg testőrök nélkül nemigen mászkálhattunk volna sokan. Márpedig mindannyiótoknak a megjelenés kötelező volt a… tájékoztatón. Úgy döntöttem, kiszolgálom magam, és a többieket megkérdezve üdítőket tölthettem éppen, amikor megjelentél. Máskor nem lehetett. Nos… Hidd el nekem, ha azt mondom, borzalmas szögben állhattál… – Én lesokkolódtam egynéhány másodperc erejéig, míg ő nemlegesen rázta a fejét elgondolkodva. – Más ötletem sincs, hogyan érthetted félre… Hát, akárhogy is, Gemma csináltatott magának egy tetováltatást. A haja tökéletesen eltakarja, ha éppenséggel azt szeretné, hogy ne látszódjon. Okos és nagyon szép tetkó. Amint visszaértem, vetettem rá én is pár pillantást. Végezetül, amíg azt hittük, hogy még mindig várunk rád, elbeszélgettünk erről. Josh megemlítette, hogy neked is van egypár… Néha leütném, amiért valószínűleg minden egyes témáról te vagy képes eszébe jutnia – állította viccesen mérgelődve, holott tisztán látszott, nem gondolja komolyan, inkább humorosnak tartja.
Egy ideig hallgattunk. Azt követően törtem meg a csendet:
- Köszönöm, hogy elmondtad, mi történt!
- Láttam, hogyha nem kezdek bele egyből, képes lehetsz meggondolni magad. Nem kockáztathattam – közölte egy biccentés után, amivel letudta hálámat. Nem várta el sohasem, hogy körülugrálják. És ez is egy oka volt annak, miért jöttünk ki jól. – Ez mindhármunk szemszöge is lehetne. A vitátok után leültünk megbeszélni, mi is lehetett olyan végzetes, és amikor erre jutottunk Josh tombolt. Persze, kizárólag magára volt dühös, amiért ez bekövetkezhetett. Gemma nem sokáig bírt volna emiatt itt lenni. Azt hiszem, úgy érezhette, valóban valamiféle hibát követtem el. Én meg nem igazán tehettem semmit, csakis ott lehettem Josh mellett és támogathattam. De hát, hosszú ideje ezt teszem, barátok vagyunk.
Egyes-egyedül bólintani voltam képes erre. Megköszöntem még egyszer, hogy elmesélte, eztán visszasétáltam a helyemre.
Mikor visszaültem, észrevettem, hogy a mellettem helyet foglaló immár ébren volt. Eszembe jutott, hogy megérdeklődöm tőle, hogyan jutottam el a kocsiból a szobámba. Ily módon nem tettem: nem akartam hallani, hogy esetleg neki köszönhetem – azt akkor nem viseltem volna el az után, hogy kiderült, az ő szemszögéből hogyan nézhetett ki az egész. Jóllehet ez már nem igazán datált, ez nem változtatott a tényen, hogy már rá kellett volna jönnie: nálam jobb várhat még rá.
Ámbátor mást muszáj volt megtudakolnom.
- Nem tudod, ki járt reggel a szobámban? – Nem véletlenül ejtettem ki a szavaimat ilyen árnyaltan; kíváncsi voltam, most elismeri-e.
- Az a te szobád, nekem nem sok közöm van hozzá. – Bár igyekezett kissé hűvös lenni, a szája két sarkában bujkált egy-egy apró ránc.
Fogalmam sem volt, mit kellene erre mondanom, így hát…
- Éppen aludtam. – Pusztán ennyit közöltem.
- Akkor honnan tudod?
- Hallottam az ajtócsukódást.
- Óóó! – Egyedül ekkor változott meg mint a hangja, mint a mimikája: komollyá vált.
Felhúztam a szemöldököm, s addig vártam, ameddig nem szólalt meg ismét.
- Kire gyanakodsz?
- Ne játszunk! Pontosan tudod.
- Igen? – Ama minutumban ő emelte meg az egyik szemöldökét.
Felnevettem. Nem fogja elárulni magát. Ő is elmosolyodott: rájött, hogy ez egyértelművé vált számomra.
- Miért csináltad? – Komoly voltam és kíváncsi.
- Nem számít – felelte könnyedén.
- De, számít. Nem járkálhat csak úgy mindenki a szobámba.
Úgy reagálta le utolsó mondatomat, mintha pofon vágtam volna. Biztos voltam abban, hogy miért: ő is egy embernek vettem a sok közül. Nem akartam, de hát, hivatalosan nem volt köztünk semmi. És ez most a lelkiismeret furdalás ellen remekül jött.
Egyes-egyedül bólintott. Nem is vártam mást.
- Miért csináltad? – tettem fel újra a kérdést. Makacs voltam. Addig kérdezgettem volna, amíg meg ne kapom a választ.
A szemei árnyékossá váltak pár másodperc erejéig: tisztában volt vele, hogy nem szabadulhat. Ilyenkor nem. Egy pillanatig mérges lehetett ezért, habár ő is ilyenné volt képes válni, mint most én. Meglepetésemre elvigyorodott. Ugyan kerülte a pillantásomat, a padlót kezdte el pásztázni, fel is csigázott.
- Aggódtam érted.
Ez még inkább elképesztett.
- Hogyhogy?
Már egy cseppet sem volt jókedvű. Épp ellenkezőleg.
- Elaludtál, később a vállamra dőltél. Kimerült vagy egy ideje, de azért ez megijesztett. – A szemembe nézett borús kékségeivel. – Én vittelek a szobádba, és még csak meg sem mozdultál. Vagy fél órát ott voltam, hogy lássam, lélegzel. Reggel is emiatt voltam bent. – Tartott egy kis szünetet. Netán azért, hogy a szavainak súlyt adjon, tán véletlenül. Ez idő alatt alsó ajkát rágcsálta; ideges volt. Ez pedig még inkább nyugtalanná tett. – Féltelek.
- Nem kell – háborodtam fel, noha színtelenné vált hangon.
Csodás érzés volt erről értesülni tőle, ámbár nem volt rá oka: egyedül érjek haza, és megleszek. Az első hetem az alvásról szólhat, talán. Mindazonáltal utána minden helyrerázódik a régi kerékvágásba. Nincs más lehetőség.
- Egy taxival megyünk? – váltottam témát. Ez még mindig jobb volt, mint arról diskurálni, hogy vagyok.
- Igen, de ne terelj! Tényleg aggódom. – Szigorúan nézett egyenesen az íriszeimbe.
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, kiderült, hogy máris leszállunk; elértünk Anglia fővárosába.
Amint letette a gépet a pilóta, és leléphettem, meg is tettem. Ahogy kiléptem onnan, másért váltam nyugtalanná: egyre közelebb értünk a végéhez.

Lazán sétáltam, s a csomagjaimat akartam megszerezni, amikor valaki elkapta az alkarom, és a következő pillanatban már az addig mellettem lévő falnak nyomódtam. Egy meglepett nyögésféleség szakadt ki belőlem.
- J… – Még csak végig sem mondhattam a keresztnevét, már rátapadt ajkaival az enyémekre.
Tehettem volna ellene? Igen. Szerettem volna? Nem. Ennyi még, úgy nézett ki, megjárt nekünk. És ezzel a szemlélettel nem állt módomban ellenkezni.
Az elején még szenvedélyes volt, utána már inkább gyengéd. Éreztem, hogy gyöngéd érzelmeket fűz irántam. Én pedig igyekeztem éreztetni vele, én is így érzek. Tudnia kellett, ha ez az utolsó is, hogy látom őt.
Egyik keze a tarkómon volt, míg a másik karja a derekamnál. Az én bal ujjaim a hajában bújtak meg, amíg a másik a karja alatt húzódott a hátához. Egy centi sem választott minket el egymástól, azokban a momentumokban nem. Megmarkoltam fehér alapon kék és piros mintával rendelkező pólóját, amikor elváltunk egymástól. Nem a szerződés miatt tettük – hiszen a turnénak vége volt –, és nem is erkölcsileg akadtak gondjaink… Holott talán kellett volna. Egyszerűen csak ekképp láttuk megfelelőnek.
Ám úgy nézett ki, ő sem kívánkozott távolabb menni tőlem, fentebbi végtagjának tenyerét rátette közvetlenül mellettem a falra.
Egyikünk sem szólalt meg. Úgy véltem, valamelyest féltünk, hogy akkor megtörik ez a gyönyörű varázs. Előbb-utóbb megtörtént volna, csakhogy lubickolni terveztünk a pillanatokban. És én személy szerint az emlékezetembe is vésni.
Várakoztam, ameddig egyenletesen bírom venni a levegőt, majd elengedtem. Figyelve arra, hogy maximálisan egyenletes hangot üssek meg kijelentettem:
- Te nem szeretnéd ezt.
- Mi?! Már miért nem? – Ő nem törődött azzal, hogy semleges maradjon a hanglejtése. Sőt, látszólag semmivel – meg is bámultak minket jó páran a közelben. Igaz, ezt az egész jelenetünknek szintén köszönhettük.
- Nem egyértelmű?!
- Nem, ami azt illeti, nem. – felelte feldúltan, s mert nem reagáltam erre semmit, folytatta: – Azt hittem, egyértelmű, hogy tisztellek annyira, hogy pont azért nem zaklatlak minden egyes percben azzal, mennyire meg szeretném ezt oldani… És hogy mennyire akarlak.
Alapjába véve nagy valószínűséggel felháborodtam volna utolsó mondatán, mégsem tettem: ő nem tárgyiasításként értette. Legalábbis nem úgy érzékeltem.
- Elképzelhető, viszont hidd el, nem olyan emberre van szükséged, mint én.
- Tessék?! – kiáltott fel ismét. Nos, ezt nem itt kellett volna megbeszélnünk, azonban már mindegy volt. – Úgy láttam, rájöttél, jobbat érdemelsz nálam. Mégis ez… ez nekem úgy jön le, hogy ez fordítva van… Drágám, az a szenvedélyem, hogy egy dobot ütök… És ez a munkám is – halkká, gyengéddé vált a hangja, habár a tűz a szemeiben égett.
Elgyengített – és, ahogyan reagáltam kijelentéseire, a szavaiból kihallatszó gyengédség most az enyéimben volt benne.
- Azok apám szavai… Nem érdekelnem azok. – Második mondatom inkább magabiztosságról árulkodott, ahogyan íriszeibe nézve állítottam azt.
- Hát akkor, mi a baj? – Kezeibe vette arcom, amitől még szelídebbé vált az egész.
És igazán már én sem tudtam. Tán a tette is közrejátszott ebben, talán nem. Mindenesetre összeszedtem valami értelmes gondolatot, azután kijelentettem:
- Te… – kezdtem bele, aztán megakadtam. Tisztában voltam azzal, hogy magam ellen fogom beszélni, ezzel szemben meg kellett tennem; érte. – pár év múlva is be fogod érni egy olyannal, mint én? Őszintén, nem vagyok egy egyszerű eset. Te is tudod. És túl sok leszek már egy idő után. Jobbat érdemelsz nálam. Megtanítottál arra, hogy értékeljem magam. Úgy értem, igazából, nem csupán látszólag. És most is ezt teszem, tisztába vagyok az értékeimmel. A tieddel szintén. Tudom, mit beszélek.
Akármit mondhattam volna, elnéző mosollyal nemlegesen zárta a fejét.
- Nem – vetette oda élről. Minthogyha nevetségesnek tartaná a feltételezést is.
- Ne tedd ezt magaddal! – Nem akartam mártírrá válni, abban a pillanatból mégis mélyről hasított ki belőlem ez a kérés.
- Nem – ismételte meg ugyanazzal a hangnemben.
- A rohadt életbe, Devine, nem igaz, hogy nem látod!
- De, de, pont, hogy látom. És ez is pontosan egy ok, amiért nem veszíthetlek el. Nem lesz még egy olyan lány az életemben, aki lemondana rólam értem. Örülhetek, hogy egy ilyennel találkoztam – könnyed volt a hangja, a tekintete pedig komoly.
- Josh – nevettem rá bánkódva.
Nem törődött vele. Ő boldogan mosolyogott el. Ragyogtak a szemei, mint amikor Santiago melletti vagy a dubrovniki tengerre rávetült a nagysugarat – vagy az ő íriszeire.
- Emlékszel, amikor egyszer azt mondtam, hogy te is közrejátszottál abban, hogy a volt barátnőmmel szakítottunk? – Ekkor neki vált teljesen semlegessé a hangja. Ennek két oka lehetett. Egy: elmerült a múltban; kettő: élvezte, amikor azzal bosszanthatott, hogy nem vagyok képes onnan kitalálni, mit érez… Lehet, egyelőre nem is akarta, hogy tudjam.
- Amikor beragadtunk a szobába? Igen – mondataimból kitűnt, kíváncsivá tett.
- Nos… – kezdett bele, lenézett magunk elé, ezt követően egy nagy levegőt vett és azt lassan kifújta. Ez már nem az én bosszantásom miatt volt; nem tudta, hogyan fejezhetné úgy ki magát, hogy ne érezze úgy, hogy egyetlen mondatával lecsupaszította a lelkét. Aztán vállat rántva a szemeimbe nézett, mintha csak azt jelezné, ez az igazság. – Meg akartalak fejteni. Megjelentél, és az első pillanattól kezdve rejtély voltál. Általában elvagyok az ilyen emberek mellett, de te szinte kiáltottál, hogy fejts meg!
- Ez nem igaz! Pont, hogy nem szerettem volna, ha valaki is megteszi.
- Tudom. Akkor is látszott. Mégis ezt éreztem. És késztetést is éreztem rá. Amikor egyet, azt hittem, megoldottam, jött helyette két másik. Szerettelek néha bosszantani.
- Még mindig szeretsz.
- Igen, mert néha még mindig nem tudom, mi lesz a reakciód.
- Akkor… – kezdtem, azonban nem tudtam, hogyan folytassam, csupán nem szerettem volna az esetleges kínos csendet.
- Akkor kellenek a cuccaink, utána pedig fogunk egy taxit, és van néhány óránk megbeszélni a részleteket.
- De… biztos, hogy ez hosszútávon is rendben van számodra?
- Volt pár hetem átgondolni, és tuti, hogy ezt szeretném. Csak rajtad múlik.
- Rajtam ugyan nem.
- Tényleg? – Josh meglepődött. Fogalmam sincs, pontosan azon-e, hogy ilyen könnyen belementem, vagy azon, hogy egyáltalán így gondolom, de ez nem is igazán számított. Egyébként, az előbbi engem meglepett. Ugyanakkor hosszú idő után most voltam először maximálisan nyugodt és boldog.
- Menjünk!
Megragadta bal kezem és elindultunk. Csend telepedett ránk. Nem volt nyomasztó, mindkettőnk mosolygott, mégis ő megtörte azt.
- Azt mondod, úgy gondoltad, nekem jobb kell? – Ajobb”-at úgy ejtette ki, mint valami szitokszót. Amin nem tudtam nem felnevetni. De aztán elkomolyodtam.
- Egyértelmű.
- Én ugyanígy voltam.
- Meg kellett volna beszélnünk.
- Hát…
- Tudom – mondtam, mielőtt kijelenthette volna, ő megpróbálta. – Sajnálom!
- Én is, de már nem számít… Mit szólnál ahhoz, ha egyezséget kötnénk?
- Egyezséget? – ízlelgettem a kifejezést.
- Csak annyiról lenne szó, hogy ha már így éreztük, minden nap megküzdünk a másikért. Azt hiszem, ez alapjába véve is fontos egy kapcsolatnál.
- Igen, ez igaz… És talán nem is lesz olyan nehéz dolgunk egymás közelében.
- Egymás közelében? – ismételte meg. Eztán leesett neki, hogy a One Direction egyik testőre szeretnék maradni. – Ne, miattam igazán nem kell! – ellenkezett, ami jól esett, csakhogy úgy látszott, nem tudta, miért tettem úgy, ahogy.
- Ami azt illeti, miattad fogadtam el a másikat.
- Miattam?
- Nem tudtam ezekkel az érzésekkel, minden nap, amikor látlak, megbirkózni. Egy idő után nem.
Megtorpant, s szembefordult velem.
- Kedvellek. Nagyon.
Felnevettem. Rettentően boldog voltam.
- Én is kedvellek téged.
Adtam neki egy apró csókot. Majd folytattuk tovább utunk.
Képletesen szólva, immár együtt. Még ma is csillognak a szemeink erre az eseményre gondolva. És nem változtatnánk meg semmit, hisz néhány dolgot megtanultunk. Például azt, hogy van olyan ember, akit érdemes megfejteni. Vagy azt, hogy jobb, mindent tisztázni, mielőtt félreértesz valamit és hibát követsz el. Arról nem is beszélve, hogy az ellenségességből lehet barátság és szerelem is. Egy életre szóló leckéket kaptunk.

2015. október 23., péntek

24. rész: Buli helyett alvás

Kedves Olvasóim!
Nem tudom, ki van itt, ki nincs, de egy ideje annyire elvagyok havazva, hogy időzítőről működtetem a blogot. Igyekzsem legalább így megoldani.
Ez egyenlőre nem bétázott verzió, azonban amint sikerül, azt olvashatjátok.
Remélem, tetszik nektek ez a rész!
További szép napot!
by: Timi



forrás
Teltek-múltak a másodpercek, majd a percek, aztán az órák és a napszakok is. Végül pedig – bármennyire is pont arra vártam – arra eszméltem fel, hogy elteltek napok, mi több hetek is. És már 2014. október 5-ét írtunk.
Akkor Miamiban voltunk és az utolsó dal előtt mondott egy kisebb beszédfélét Harry, amiben sok mindent megköszönt. Persze Haroldnak előtte vízköpőt kellett játszania, szó szerint. Habár szerintem fura volt, ő szerette csinálni, én meg elfogadtam ezt a tényt.
Láttam, amint valami fehér port talál Louis mögött Dan, eztán hátulról támadva a fejére önti azt. Mire cserébe megkergette. Mókásak voltak.
Nem tudom, mi lehetett az a cucc, ami még a fekete trikójának felső részén ott volt. Talán liszt? Ugyanakkor… az hogyan került volna oda?! Bár annyi furcsa dolgot láttam már ettől a srácoktól, hogy simán el tudtam volna képzelni, hogy felvisznek egy zacskóval a színpadra a sok más egyéb mellé. Mindig volt valami a tarsolyukba, amitől különlegessé tették az adott koncertet. És hiába tartottam bizarrnak egyes húzásaikat, nem bírtam nem nevetni rajta.
A végén Zayn megejtett egy mikrofonpörgetést a kezében, miközben lassacskán a még mindig szóló zene mellett elindultak bejárni a színpadot, és integetve, tapsolva elköszönni a megjelent sok-sor sikítozó rajongótól.
Legvégezetül bekövetkezett az a pillanat, amikor befutottak a backstage-be. S az én tekintetem megakadt attól a ponttól nem olyan messze lévő Josh Devine-on.
Nem egyszer rajtakaptam magam, hogy őt nézem. Ám mentségemre szóljon, fordított esetet is tapasztalhattam. Minden egyes nap akadt egy ilyen pillanat. Ezektől a rádöbbenésektől pedig nem csak mindig meglepődtem, zavarba is ejtettek. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Teljesen kívülállónak éreztem magam. Holott valahogy erősnek kellett mutatnom magam: bármennyire is pocsékul voltam – és ami azt illeti napról napra egyre pocsékabbul –, nem tehettem mást, mint magamra ragasztottam a maszkom. Nem volt könnyű. Néha sikerült órákig könnyedén magamon tartani, ellenben általában öt-tíz percenként is meg kellett acéloznom magam. Tartottam magam.
Bezzeg minden nap megfordult a gondolat a fejemben, hogy mi van, ha tényleg félreértés volt az egész. Mert addig a pillanatig azt hittem, mindent jól csinálunk, minden tökéletes – talán túl tökéletes volt?! Mindenesetre az összes alkalommal elhessegettem ezt a lehetőséget: túlságosan könnyű volt, hogy igaz legyen.
Mint kiderült Devine-nak a pár nap, egy hetet jelentett. Ennyi időközönként kérdezett rá tőlem, mikor szeretném megbeszélni, mi történt. Látszólag annak ellenére, hogy néha mennyire makacs bírt lenni, tiszteletben tartotta kérésem: a feltett kérdése után nem tiltakozott szokásos adj még néhány napot! kérésem ellen. Igaz, nem is tetszett neki. Nem is vártam el tőle, hogy így tegyen. Bármennyire is nem akartam, értékeltem azt, hogy ekképpen kezeli a meg-megismételt válaszom.
Még azután is ilyenképpen voltam ezzel, miután Niall múltkor megjegyezte, hogy már kezdi unni, hogy a dobos naponta legalább kétszer rákérdez, nem-e kezdem meggondolni magam a kívánságommal kapcsolatban.
Azonban én nem tettem, sőt egyre inkább meg akartam futamodni – az egyik ilyen kirohanásom következtében pedig el is fogadtam a szigetországi állásajánlatot. Amikor rádöbbentem, mit tettem, furdalt a lelkiismeretem, amiért ennyire könnyen lemondtam arról, hogy esetleg jövőre, a következő turnén is ott lehessek testőrként. És valami másik érzés is elfogott, ami a szívből jövően mardosott. Ugyan megpróbáltam esténként elnyomni ezeket az érzéseket, mikor az ágyban fekve már-már majdnem elaludva rám törtek.
Akárcsak egy idő után mindent, kevés sikerrel. Jóllehet a legkevesebb eredménnyel akkor jártam, amikor még a legelején, négy napra az esetet követően, szeptember tizennegyedikén, úgy döntöttem, megpróbálom jól érezni magam. A srácoknak tizenharmadikán volt az utolsó koncertjük és tizenhatodikán lesz a következő. Volt, aki ezt a három napot arra használta ki, hogy elutazzon valahova, valaki viszont maradt. Másnap délelőtt tízkor indultunk mi, a Rózsák városában maradtak a következő helyszínre, ami az arizonai Glendale volt. Addigra bőven vissza akartam érni, legrosszabb esetben is hajnalban az ágyamban szerettem volna magam tudni.
Csakhogy ez nem úgy alakult, ahogyan terveztem. Nem kívánok beszélni róla, meg sem kellett volna említenem, ezt a dolgot. Így hát csupán annyit mondanék, hogy visszanézve nevetséges, ami történt, akkor mégis egynéhány ital után nem volt elég lélekjelenlétem. Mindegy. Bármennyire szeretnék azt állítani, hogy hiba volt, az egyik részem nem hasonlóképpen érzi, szóval nem maximálisan tehetem.
Visszamentem én is a kulisszák mögé, és amint beléptem egy test csapódott nekem. Egy izzadt – de tényleg, nem nyafogásnak mondom, patakszerűen folyt róla az izzadság –, pólótlan férfitest. Méghozzá olyan szinten, hogy majdnem hátraestem a lendülettől. Csakis neki – vagyis a gyors reflexeinek – köszönhettem, hogy nem estem fenékre. Két dolog jutott eszembe ekkor: egy az, hogy nagyon siet valahova; kettő az, hogy nem csodálkoznék, ha megmaradna egy kis időre a… frontális ütközésünk a nyoma a tejszínű felsőmön. És amint lenéztem az említett ruhadarabra, meg is pillanthattam azt.
- Basszus! – morogtam, ahogyan visszanéztem támadom tengerkék szemeibe néztem. Amiben, azt hiszem, egy pillanatig el is veszhettem volna, mielőtt kapcsoltam. – Öhm… Ezt nevezem figyelemfelhívásnak?! – Szavaimat kijelentésnek szántam, ennek dacára kérdésként hatottak.
Úgy döntöttem, inkább elpoénkodom, mielőtt kiakadnék, amiért a megjelenésem derektől felfele úgy nézett ki, mintha megtörölközött volna benne. Lássuk be, dühítő. Arról a tényről nem is beszélve, hogy elpirultam. Reméltem, ezt a helyzet számlájára írja valamint az esetleges dühömre, s nem úgy gondolja, hogy ő volt ilyen hatással rám. Márpedig az igazság az utóbbiban rejlett.
- Bocs! Istenem, kerítek majd egy trikót vagy valamit – szabadkozott, ámde az ajkai meg-megrándultam. És ezért még hibáztatni sem hibáztathattam: nevetségesen nézhettem ki.
- Meg fog száradni, nem számít.
A hanglejtésem olyan volt, hogy talán még annak is jobban örült volna, ha pofon vágom – és ezt a grimasza meg is erősítette. Egy pillanatig szomorúan bólogatott, azonban utána a szemeiben láttam elsuhanni egy árnyat, ahogyan megváltozott modora: elszánt lett – ezt pedig azt jelentette, hogy akár szeretném, akár nem, amint befejezte velem a társalgást, keres nekem valamit. Én pedig nem vitatkoztam vele, felesleges lett volna, nem változtatott a tényen, és mindössze még fáradtabb lettem volna. Márpedig hosszú-hosszú ideje nem alszom elég jól ahhoz, hogy minden egyes felesleges vitába belemenjek.
Néhány percig szótlanul figyeltük egymást. Kínos csend telepedett ránk. Fogalmam sem volt, mivel változtathatnám meg. Kizárólag ekkor nyílt időm igazán felfigyelni arra, hogy összeszorult a gyomrom. Nem pusztán a régebben is megszokott pillangók –… noha inkább neveztem volna őket a kora kréta korból való „flamingó pteroszauruszoknak”* – voltak jelen, hanem a mostanság jól ismert idegesség által létrejött részét is tapasztalhattam.
- Madaline! – Ő törte meg a köztünk kialakult csendet. És ennél többet pár másodpercnél nem is mondott. Láttam, ahogyan megemelkedik ádámcsutkája, ahogyan halkan nyelv egyet. Szerettem volna méltányolni azt, ahogyan hív: semmi becézés, amióta kijelentettem, hogy még egy drágám és telibe hányom – igen, tudom, finom voltam és nőies. Ráadásul még igazán indokom sem volt rá azon kívül, hogy eszembe jutott, mi történt köze és Gemma között. Vagyis gondolom, hogy történt. – Tovább nemigen húzhatjuk már azt a bizonyos beszélgetést.
Figyelmeztetésként hatottak rám szavai, ezzel szemben arckifejezése azt közölte, hogy egyszerűen kijelenti az igazságot.
A helyzetből kiragadott az, hogy valaki hátulról megérintette a vállamat. Megfordultam, hogy szembenézzek az illetővel. Lou állt velem szemben sejtelmesen mosolyogva. Ehhez már hozzászokhattam: akárhányszor együtt látott valaki minket Devine-nal – már pedig tekintve, hogy a testőre voltam ez elég sokszor következett be –, mindig ezzel a vigyorral kellett szembenéznem majdnem minden egyes ember részéről, akik csak tudtak arról, mi volt köztünk. Azt hiszem, azt hitték, éppen valami fontos dolgot szakítanak meg, és éppen kibékültünk vagy ki fogunk békülni. Nem volt igazuk; még csak a közelébe sem jutottunk soha.
Félreálltam az útból, s egy szó nélkül el is sétált mellettünk. Csupáncsak miután nagyjából tíz métert haladt előre, akkor fordult meg, hogy vessen ránk egy pillantást. Észrevettem a szemeiből, hogy tudni akarja, mi a helyzet köztünk. És ahányszor megkérdezte a majdnem egy hónap alatt, mindig ugyanazt feleltem: semmi. Ámbár valójában én sem voltam bele tisztában – mert bár alapjába véve tökéletesen megállta a helyét ez a szó, ez nem volt ilyen egyszerű. Úgy nem, hogy minden nap látnom kellett, minden nap éreztem a feszültséget kettőnk között, mégis amikor egy-egy pillanat erejéig képesek voltunk igazán elengedni magunkat, arra kaptam fel a fejem, hogy az én szívem boldogan verdes, amiért ő elhülyül a többiekkel.
Egy idő után másképp kezdtem felfogni a dolgokat, amihez talán az is hozzávezetett, hogy egyetlen dologról semmiképp sem akartam lemondani: arról, hogy minden egyes koncert után én is ott legyen a többiekkel. Erre még az első valamennyi koncert után Niall állandóan hívott, és egyszer, talán a negyedik meghívásra, furcsállva – hisz én nem voltam fent a színpadon velük, mit bírnék erről a részről beszélgetni velük, nem értek hozzá –, ennek ellenére boldogan elfogadtam a lehetőséget. Azóta pedig mindig ott voltam. Az utóbbi néhányon mindig a szoba két végében voltunk Devine-nal, és nem tudtam nem kapiskálni, hogy őt is valamelyest megviseli, ami történt. Hát, valószínűleg nem ekképp kellett volna véget vetni a kapcsolatnak. Viszont előbb-utóbb, így vagy úgy ez lett volna a vége: az édesapám nem viselné el őt – ami egy tüske lenne a kapcsolatunkban –, és emellett jobbat is érdemelne egy olyannál, mint én. Valaki olyat, aki nálam sokkal szebb és erősebb is. Szóval akármi is történt akkor, ott abba a szobába már mindegy.
- Mond, miért foglalkozol még mindig ezzel? – tettem fel most először ezt az egyszerű kérdést, ami igazándiból érdekelt és maximálisan igazmondó választ vártam.
- Mert… Nézd, nem így akartam elmondani, de nem igazán van más lehetőségem. – Az átlagosnál sokkal mélyebb volt az intonanciója. Tele volt érzelemmel. És a csontomban éreztem, mire készül. – Szer…
- Ne! – kiáltottam fel majdhogynem jajveszékelve, ezzel megállítva őt.
Nem szabadott kimondania. Az egyik részem azt gondolta, hogy nem igaz, a másik ezzel szemben azt, hogy nem érdemlem meg.
Szeretlek!, hallottam magamban. Vízhangzott a fejemben. A reakcióm az előzőtől eltérő volt: először szikrát sem kaptam, azután nemlegesen kezdtem el rázni a fejem, egyre hevesebben, végezetül pedig… otthagytam.
- Nem teheted – mondtam ellent még az az előtti pillanatban, hogy maguktól megindultak volna a lábaim.
Nem állított meg; azt hiszem, valahol számított is erre a reagálásra.
Csupáncsak a folyosó közepén döbbentem rá arra, pontosan mit is tettem: elutasítottam a lehetőséget a párkapcsolatunkat illetően az ő érdekében.

Vissza-visszatérő volt az a szófoszlány a fejemben, amit utoljára megejtett nekem. Nem bírtam tőle szabadulni, s ha ez még nem lett volna elég: az ő hangjával hallottam. És őszintének látszott.
Nem sok idő telt el az a találkozó óta, és holott elég messzinek tűnt, amikor valójában maximum negyed órára rá egy kanapén üldögéltem.
Megrezgett a telefonom, ezért kivettem a zsebemből, és lepetten láthattam az egyik jól ismert közösségi oldalnak a jelét, egy madárnak tűnő ikont, az értesítéseimnél. Megnyitottam – s ekkor döbbentem rá, hogy ezt inkább nem kellett volna. A személy, aki pötyögött oda valamit Devine volt. Egyszerű oka volt annak, hogy még mindig értesítésem jött arról, amit ír oda: ez volt a legelső, amit láttam, amióta a kapcsoltunk újabb fordulópontot vett. Ennek ellenére nem bírt annyira lekötni az, mint amit írt: Az emlékeimbe vésted minden egyes érintésed.
Az ajkaim kettényíltak és kapkodtam a levegőt. Igyekeztem rendezni a lélegzetvételeimet, ellenben az beletelt egy-két minutumba. Tudtam, hogy ez a mondat nem véltetlen. Nem pont most.
- Mi olyan érdekes? – ijesztett meg egy hang.
Megugrottam ültömben. Aztán a mellkasomhoz szorítva a kezem, felé fordultam. Kérdőn néztem rá várva, mit szeretne – ameddig le nem siklott tekintetem vidáman csillogó íriszeiről a kezében tartott fekete anyagra. Felhúztam szemöldökeim, s vártam, mi lesz a következő lépése.
- Hallottam, mit mondtál, és valószínűleg ez most nagyon nem fog tetszeni, tekintve a… kapcsolatunk. – Ugyan utolsó szava szinte kérdésként hatott, ezt találta a legjobbnak, miután elgondolkozott rajta. Nem kellett furcsállnom ezt, én sem voltam annak tudatába, mi lenne a legjobb megfogalmazás arra, ami csaknem fél év alatt lezajlott köztünk. Egy egész hullámvasút volt – és a nehezen induló, kétszemélyes vonatunk egy ideje megállt.
Biccentettem. Nem szólalt meg újra; a tekintetéből látszott, nem is itt jár: elveszett a múltban.
 Elgondolkoztam, hogyan szólítsam meg. Ezzel sosem kellett régebben szenvednem. Devine? De az olyan… Nem értem magam. Egyedül nem lett volna kellemes így szólítani. Josh? Nem tehettem, túl közvetlenként hathatott.
- Hé! – próbáltam meg ezzel visszahúzni a valóságba, csakhogy hangom rendkívül halkra sikerült. – Joshua!
- Öhm… Szóval… Itt a ruha, amit ígértem – jelentette ki felém nyújtva azt.
Tétováztam. Nem teljesen értem helyesnek… Végül egy nagyot nyelve – amit minden bizonnyal ő is hallhatott – megfogtam a felém nyújtott szövetet. Igyekeztem minél visszafojtottabban beszívni az orromon a levegőt, azonban ahogyan kinyitottam a szépen összehajtott textíliát, bennem akadt az. Emlékeztem erre. Együtt vettük még a pihenőnapjaink egyikén. Igazából egyszerű volt és éjszínű – és még csak nem is akart semmit sem venni, ennek dacára amikor kijelentettem, hogy nem veszek semmit, ha ő nem, megfogta az első kezébe kerülő dolgot, ami ez volt. Pontosan emlékeztem, amikor bazsalyogva kijelentette, hogy ez ráadásul az ő mérete is, szemet forgattam, mert ő ennyivel elintézte a kérésem, én meg körülbelül fél órát szenvedhettem, mire találtam bármit, ami végre nem csakis tetszett, hanem mindkettőnk szerint jól is állt.
Sejtelmem sem volt, mit kezdhetnék az előállt helyzettel. Noha ezzel nem kellett törődnöm, mivelhogy ekkor ismét felhívta a figyelmemet a mobilom magára. Ezúttal szerencsére valaki hívott. Furcsán vette volna ki magát, hogyha fel kellett volna oldanom a kijelzőt – hisz a velem szemben lévő profilján voltam még.
Összehúzott szemöldökkel olvastam le a készülékről, ki akar kommunikálni velem. Otthon? Ez pontosan azt jelentette, hogy a házunkban lévő vezetékes telefonról hív valaki. És nem tetszett. Ez érdekes lesz… Mit volt mit tenni, megnyomtam a zöld ikont, ezzel belevágva abba.
- Madaline! – Édesapám volt. Hát persze, hogy a legrosszabb eshetőség!
- Igen, én vagyok. – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre, ezt tartottam a legjobbnak.
- Ki az? – szinte tátogta Devine.
Egyetlen szekundumig eltartott, amíg átgondoltam, feleljek-e neki, ámde végezetül nem gondoltam túl, s megadtam a választ.
- Apukám. – Én viszont egyes-egyedül a szájammal formáltam meg a szót, egy pisszenés nélkül.
Arcára kiült a döbbenet, amit nem tudtam mire vélni. Ugyanakkor amikor aggodalom vette át a helyét, már sejthettem, mire gondolt. Mégis elsuttogta.
- A kínzóddal társalogsz? Ennyire azért nem lehetek rossz társaság… még neked sem.
- Ő az apám! – ellenkeztem. Az én hangom nem emelkedett meg. Meg sem mukkantam.
- A repülőgép holnap pontban tizenkilenc óra ötvenöt perckor landol, amelyből azt az adatot lehet leszűrni, hogy amennyiben számításom nem csal – Amire sosem volt példa. –, akkor a két óra tizennyolc perces úttal legkésőbb fél tizenegyre a házunkhoz ér a bérautó. Mindazonáltal hogyha akármiféle kellemetlenség felmerülne, arról mihamarabbi jelentést várok, ugyanis Amelia – vagyis az anyukám – szeret aggódni a lányaiért. – Pusztán ebben a néhány szóban hallottam bármiféle érzelmet is kicsendülni a tónusából. Viszont az legalább szeretetnek éreztem, még ha nem is nekem szólt. – Engedélyt adok a véleménynyilvánításnak!
Én már nem kaptam fel a fejem arra, hogy milyen stílusban beszél, elég sok időm volt megszokni.
- Nincs hozzáfűznivalóm.
- Értettem. – És letette.
Régebben még hozzátette volna azt, hogy vigyázzak magamra – persze, a maga sajátos stílusában –, csakhogy ez azóta nemigen történhetett volna meg, amióta leléptem otthonról, hogy hónapokon át egy banda testőrje legyek. Ehhez is hozzászoktam a hónapok alatt.
- Mit szeretett volna a sorhajókapitány? – érdeklődött Devine, aki időközbe leült az ülőalkalmatosság másik oldalára. Tisztes távolságot tartott, amit értékeltem.
Mindig is szerettem volna felháborodni ezen a kérdésén, ám volt valaki pimaszság abban a szavakban, amiket megejtett, és ettől önkénytelenül mosolyognom kellett. Főleg arra gondolva, az illető, akiről beszélt, mennyire felháborodna ezen.
- Semmi különöset, tájékoztatott a holnapi utamról.
- Te utazol, ő pedig elmondja, mi fog veled történni… – Ő sem lepődött már meg rajta; tisztában volt azzal, milyen dolgokra képes a szülőm.
A tekintetem letévedt a még mindig a kezemben tartott textilre. Nagyot sóhajtottam, s lenéztem felsőtestemre, mennyire száradt meg. Még nem volt teljesen oké.
- Ha nem akarod, nem kell, te is tudod – közölte látszólag könnyedén, habár hangjából enyhén kiemelkedett az, hogy ő akarja. Ahogyan megejtette a szavait… azok másként hangzott, mint amit jelentett. Mintha… szüksége lett volna rá. Bár valószínűleg csupáncsak beleképzeltem.
Bezzeg én is szerettem volna. Nem azért – nem kizárólag azért –, mert így nem szívesen mászkáltam volna, hanem azért is, mivel az övé volt. Jóllehet nem szabadott volna, akartam.
- Gyertek, indulunk! – hallottam meg az egyik munkatársam, Wylie hangját.
- Egy perc és ott vagyunk. – Oda se nézve feleltem neki.
És azzal, hogy valaki szólt hozzám, aki nem Devine volt, rádöbbentem egy meglepő, noha fontos dologra: most először beszélgettünk értelmesen annyi idő után. És ez rémisztő volt.
Lenéztem a kelmémre, ami már megszáradt. Bármennyire is jól esett volna még így is átvennem a kezemben levőt, nem tettem: egyrészt azért, mert így akár azt is üzenhetném, hogy szükségem van rá vagy bármiféle segítségére; másrészt pedig azért, mert tényleg épp ideje volt már lelépni… és a beszélgetést sem szabadott volna folytatnom. Addig nem, ameddig bármiféle hatással is volt rám – még ha tetszett is.
Felkeltem azzal a szándékkal, hogy a kijárat felé induljak. De előtte még meg kellett tennem egy dolgot.
- Ideje mennünk – mondtam átnyomva a kezébe a felsőt.
És belátnom legalább magamnak valamit, még ha nagyon is nehéz, akkor is ez marad az igazság: tudnék nélküle élni. Tudnék, mert fizikailag képes vagyok rá. Bírok ettől még enni, inni, beszélni és még aludni is. Képes vagyok rá. De nem akarok. Nem szeretnék, mert jobb vele. Sokkal jobb volt vele. Mellette könnyebb volt élnem, könnyebb volt tán még lélegeznem is. A sok szarsággal együtt is szeretem.
Ennek dacára számára én nem lennék egy remek lehetőség. Még, ha azt is hiszi. Egy ilyen srácnak nem. Hosszú távra nem.


*„Flamingó pteroszaurusz”: más néven Pterodaustro. Egy pteroszaurusz faj – azaz repülő dinoszauruszok faja –, amely több mint száz millió évvel ezelőtt élt. Gyakran nevezik „flamingó pteroszaurusznak”, mivel a flamingókhoz hasonlóan, nekik is lehetett rózsaszínű árnyalata.
Ez, akárcsak ha további információkat szeretnék megtudni az állatról a következő oldalon elérhető: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pterodaustro.