2014. november 29., szombat

21. rész: Minő meglepetés…

Kedves Olvasóim!
Őszintén, már tegnapelőtt megvolt a rész, csakhogy tegnap át szerettem volna olvasni vagy egyáltalán közzétenni. Nos, A Szent Johanna Gimi - Kezdetet olvasva ez elfelejtődött bennem, aztán ma a táncpróba után (szalagavató, bécsi keringő) tudtam csak ideülni a géphez, hogy ezt összehozzam.
Igazából, nem vagyok teljesen megelégedve a résszel, úgy érzem, nem adtam át mindent, néha furcsán jöhetnek ki a dolgok, ezért elképzelhető, hogy apró javítgatások elő fognak fordulni benne, ám összességében a cselekmény-vázlat természetesen nem fog megváltozni, ugyanez marad, hiszen az érzelmekre megyek rá, talán csupán annyi látható változás lesz, hogy még több lesz a leíró rész, amikor az érzelmekről van szó.
Remélem, azért elnyeri a tetszéseteket a rész!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi





Elmondtam Niallnek a történteket igyekezve higgadtan beszélni, majd megkértem, hogy amíg én veszek egy zuhanyt megpróbálva kitisztítani a fejemet, kérdezze meg Devine-t, akar-e menni, aztán szóljon Jonnal, hogy mégsem megyek velük: ilyen állapotban egy szerelmespár látványától összetörtem volna, és nyilvánosan sírógörcsöt kaptam volna. Ezt nem tudtam elrejteni az álcámmal, még nem – ám az érzelemvilágomról senkinek nem kellett tudnia, nem kellett, hogy bárki sajnáljon, hisz én voltam a hibás, én bíztam meg benne.
Csupán két telefonhívásába került - hisz nem akart lelépni ennyi időre sem -, ellenben még mielőtt az elsőt elkezdhette volna, én már egy khaki színű rövidnadrág és egy ugyanilyen színezetű, fekete mintás póló kíséretében bent voltam a fürdőszobában. Levettem a ruháimat, eztán a zuhanykabinban jéghidegre állítottam a csapból kijövő víz hőmérsékletét, azután beléptem. Igen, mondhatjátok, hogy meghülyültem, de egyrészt meleg volt, így jól esett, másrészt azt hiszem, valami olyan felfogásban szenvedhetek, ami a Stockholm-szindrómásoknak van. Az, amit utáltam egyben éltet is. Hogy értem mindezt? Nos, nézzük először édesapámat! Tudhatjátok, milyen volt az a pár napom, amikor otthon volt, ugyanakkor azt is, hogy szerettem vele lenni. Azt vélem, ez már eleve bizarr ellentét lehet, hisz az, ami a szenvedésemet okozta valahol a boldogságomat is. Ez a hideg víz esetében ott jelent meg, hogy miután elzárta a meleget általában kiugrottam a zuhanyzóból, mindazonáltal régebben, amikor még nem nyíltam meg senkinek, maximum néha napján Niallnek ilyen hőmérsékletű volt a zuhanyvizem, ugyanis ez egyben kellemetlen, mégis kellemes érzés volt: az előbbit gondolom, nem kell magyaráznom, ugyanakkor az utóbbit lehet, igen. Hát, ez is emlékeztetett a múltamra, mikor szép napokat is éltem, s volt, amikor úgy éreztem, valaki szeret. Nialltól féltem. Féltem tőle, mert tudtam, azzal, hogy megismer, bármikor felhasználhatja az információkat ellenem. Aztán a kitartásának csak-csak eredménye lett. Igaz, erre nem kellett sokat várnia, mindössze néhány napot, ami az én esetemben elég furcsa.
Itt sem maradhatott el az a pillanat, mikor az érzelmek átveszik rajtam az irányítást, és nem tudok arra figyelni, hogy hány Celsius-fokos a rám zúduló, folyékony halmazállapotú dolog. Visszagondolva, lehet, ez akkor is segítséget nyújthatott, kihagyott az agyam, nem gondoltam semmire, nem tudtam mást érezni, hogy másodpercről másodpercre milyen szinten hűl le a bőröm.
Végül megfürödve óvatosan kiléptem a hófehér csempére, megtörölköztem, azután felöltöztem.
Kilépve a helyiségből a nappali kanapéjáig lépdeltem, eztán elterültem rajta. Sírnom kellett volna most is, őrjöngenem a fájdalomtól, amit éreztem, de annak ellenére, hogy szúrtak szemeim a könnyeim nem jelentek meg, s lassacskán úgy kezdtem el érezni magam, mintha… Nem is tudom… Olyan… Semlegesen.
-  Beszéljünk Paullal? – érdeklődött Niall jellegzetes ír akcentusával tőlem egynéhány méterre.
Nem láttam, mivel időközben lecsuktam szemeim, azonban nem készültem aludni, kizárólag ekképpen egy kicsit jobban éreztem magam. Habár következőképpen sem mimikájából, sem íriszeiből nem tudtam kiolvasni, mit szeretne vele beszélni, tökéletesen tudtam a nélkül is: lényegében az volt a kérdése, hogy nem-e szeretném áthelyeztetni magam Devine mellől - hiszen ha megtenném, sokkal kevesebbet láthatnám.
-  Nem – reflektáltam azonnal.
Tudtam, hogy különös, ámbátor azt is, hogy ennek így kell lennie. Nem változtathatok azért, mert másnak az úri kedve úgy tartja, bármikor megcsalhat bárkit; nem szabad, hogy engem bárki befolyásoljon.
-  Biztos? – kérdezett azért vissza, csakhogy a hanghordozásából érezhető volt, már magát a kérdést sem gondolta komolyan, pontosan tudta, eldöntöttem, mit akarok.
-  Biztos – feleltem azért egy apró bólintás kíséretében.
Némi idő elteltével felfigyelhettem arra, hogy a lábaim előtt enyhén besüppedt az ülő- és fekvőalkalmatosság.
-  Drága! – Amint pár perc elteltével ismét meghallottam hangját ezt a megnevetést megejtve, összerezzentem: emlékeztetett arra a becenévre, ami Devine adott nekem. Próbáltam nem erre koncentrálni, hanem arra, amit mondani akar és ez többé-kevésbé össze is jött. – Ha bármi van, amiben tudok segíteni, akkor tudod, hol találsz.
Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék erre, később viszont csak-csak megejtettem egy köszönömöt. Szóban nem reagált rá semmit, helyette felkelt, nyomott egy puszit homlokomra - aminek köszönhetően megint összerezzentem -, eztán annyit mondott, hogy elmegy egy nyugtató teát készíteni, s utána már pusztán egyre halkuló, távolodó lépteit hallhattam. Mindenki csak otthagy., egy gonosz kis manóként mondta egy belső hang, amit nem feltétlen tudtam mire vélni, végtére is Nialler csupán italt ment készíteni, és nem világgá ment… Mindenesetre fogtam magam, és utána mentem.
Leültem az egyik asztal előtti székre, és onnan néztem tevékenységeit.
-  Mi az? – kíváncsiskodott néhány percre rá, mikor feltehetőleg megunta, hogy őt bámultam.
-  Semmi… Köszönöm, hogy vagy nekem! Néha túl jó vagy hozzám – motyogtam somolyogva.
-  Én ugyanezt gondolom rólad, szóval kvittek vagyunk – közölte addig felém fordulva, mosolyogva. – Kész van – jelentette ki hosszú idő elteltével.
Nem bántam, hogy várnom kellett rá. Mielőtt velem szembe leült volna Niall, odatette elém a teát, amit egy hatalmas mosollyal nyugtáztam.
Lassan elkortyolgattam az innivalót, miközben el-elbeszélgettünk, ámde nem mondanám, hogy igazán lenyugtatott volna a tea. Nos, ez bizonyára nem az ilyen heves érzelmekre hatott, mint ami bennem lézeng.
Éles kopogást hallhattunk meg, mire Niall megkérdezte:
-  Vársz valakit?
Nemlegesen ingattam fejem.
-  Kinyissam?
-  Nem. – Csupáncsak ennyit mormogtam, ezután felkeltem, és elindultam a kijárat felé.
Odaérve kinyitottam azt, s hazudnék, ha azt mondanám, nem ért váratlanul az a tény, hogy kit láthattam ott: Devine.
-  Szia! – Rám mosolygott, s látszólag tényleg örült annak, hogy láthat. Elég jó színész lehet… - Nem láttalak már órák óta, azt hittem, átjössz, de nem jöttél, szóval most én vagyok itt – magyarázta, s közben furcsállva nézegette karom, amit időközben nekitámasztottam az ajtófélfának, hogy végképp elzárjam a befelé vezető útját: azt hittem, ez egyértelmű jel arra, hogy nem akartam szívesen látni, mivelhogy valószínűleg tudtam, hogy mi történt. Tévedtem - jöhettem rá, amikor megejtette őszinte aggodalmassággal a következő szavait: – Valami gond van?
Valójában, abban a pillanatban azt hittem, hátast dobok. Ennyire még ő sem lehet remek színjátszó. Mindenesetre, amikor kinyitottam az ajtót, már akkor igyekeztem felvenni a régi maszkom, szóval szinte pókerarccal kellett végignéznem, mit művelt, maximum gúnyosan mosolyoghattam, pedig tulajdonképpen egyre kisebb darabkákra tört szívem.
-  Ami azt illeti, van.
Kíváncsian vártam, ebből mégis mi fog kisülni, mennyit fog hazudozni.
-  Ki bántott? – csodálkozott el.
Közelebb lépett, majd csókot igyekezett nyomni ajkaimra nyugtatás céljából. Amint elérte szám megfagytam, később eszmélve ellöktem magamtól. Furcsállta, de gondoltam azt hitte, csakis a témával szeretnél foglalkozni, ezáltal nemigen törődött vele.
-  Te.
-  Hogy? – Szinte felkiáltott, mikor meghallotta, mit feleltem, pedig igaz volt - sajnos túlságosan is.
-  Te – ismételtem meg magam azért faképpel.
-  Mit tettem? – akadt ki még inkább. Az ironikus az egészben az, hogy ránézésre valóban marcangolta az, hogy szomorúságot okozhatott nekem.
-  Nem is tudom – adtam a hülyét. Ha ő ezt játssza, én is megtehetem.
-  Drágám! – szinte nyöszörögte.
-  Ne hívj így! – szóltam rá rögtön.
-  Bemehetnék, hogy megbeszéljük? – kérlelt kétségbeejtően álnok-kék szemeivel.
-  Nincs mit beszélnünk, láttam, amit láttam – válaszoltam ellentmondást nem tűrően.
-  Biztos, hogy nem azt láttad.
-  Az istenért! Megcsaltál és még én leszek a szar alak? – kiáltottam rá. Eddig bírtam, nem tudtam nem felforrni dühöm miatt: dühös voltam magamra, amiért bíztam benne és rá is, amiért sikeresen színjátékával magához tudott édesgetni, akárcsak egy törődésre vágyó kisállatot.
-  Múltkor már megmondtam, sosem csalnálak meg. – Ő viszont nyugodt tudott maradni, mintha ezzel meg tudna nyugtatni, és el tudná velem hitetni a maga igazát. Nem jött össze neki…
-  Mégis megtetted – ellenkeztem vele.
-  Nem tettem ilyet. – Hanglejtéséből kitűnt, hogy lassacskán felidegesítem, ami nem tudhattam, melyikünknek lehet rosszabb. Nem akartam ordítozva látni… Legalábbis most nem.
-  Nem fogok vitatkozni olyanról, amit a saját szemeimmel láttam. Bementem hozzád a szobádba, és nem volt nehéz kitalálni, mire készültök Gemmával – kiszaladtak belőlem a szavak, s annak ellenére, hogy igazak voltak, valamiért kicsit bántam, hogy elmondtam.
-  Félreérteted – kezdett bele, bezzeg egy hang megállította továbbvitatkozásában:
-  Josh! – Én is meg ő is felkapta a fejét a női hangra, arra fordítottam kobakom, s megláthattam Gemmát.
-  Várnak rád – jegyeztem meg, és meg sem várva reakcióját becsuktam az ajtót.
-  Mad’! Ez egy baromság. Valamit nagyon félreértettél! – interpretálta a bejáraton dörömbölve.
Összehúzott szemöldökkel fogadtam kirohanását, noha gondoltam, immáron ez is a játéka része lehet, ezért mielőtt lenyomva a kilincset bejuthatna, bezártam az ajtót. Minden egyes tettemmel úgy éreztem, egy újabb falat húzom köztem és ő közé, amellett hogy egy újabb kő zuhan vállamra, s szeretne szétnyomni - nem adhattam meg a mázsásaknak sem ezt a lehetőséget: visszatotyogtam a székemhez, és leültem. Abban a pillanatban pedig kitörtem.
-  Vége – suttogtam először halkan, majd egyre hangosabban.
A hasogatás a szívemben egyre inkább kiterjesztette hatalmát felettem, lassacskán már az egész testem fájt, de én nem hagytam abba a zokogást, sőt! Felpattantam, és a bőröndömhöz siettem, ami immár a hálószobában pihent. Dobáltam egyik ruhámat a másik után egészen addig, ameddig meg nem pillantottam azt a korallszínű, egybe ruhát, mely derekától felfele csipkézett és egyes-egyedül az első Dubrovnikban töltött napon azon a randin viseltem, amelyet én és Devine ejtettünk meg. Felkaptam, a mosogatóhoz cipeltem, és beledobtam. Kerestem gyufát és rádobtam. Egyedül az lassacskán hamuvá égő anyagot sajnáltam – kár, hogy nem saját magamnak vettem… bár elképzelhető, ilyet nem is vettem volna magamnak. Nem tehettem meg a testőrség szabályai miatt. Néztem, milyen szépen lángol: nem voltam piromániás, mégis gyönyörűnek találtam. Emlékeztetett arra a kapcsolatra, ami köztem és Devine között volt.
Észre sem vettem, hogy időközben megszűntek könnyeim, kizárólag akkor, amikor már semmit sem láttam az öltözet eddigi kinézetéből, s a lángnyelvek is örömtelenül eltűntek. Ekkor otthagytam, amit okoztam. Megöleltem egy pillanat erejéig Niallt, beléptem a szobámba, rendet raktam, és ledőlve az ágyba vártam, hogy sikeresen elnyomjon az álom.
Tudom, és akkoriban is tudtam, hogy elég durcás és beteges lehettem, erre talán nincs is mentségem. A gyermeki viselkedésem nem volt jó semmire, szembe kellett nézem az akadállyal, ami elém tárult és nem kikerülni. Tán tudat alatt ez ugyancsak hajtott, amikor ellenkeztem Niallel az áthelyeztetésemmel kapcsolatban. Jóllehet erre a napra az szintén jellemző volt rám, hogy lényegében úgy éreztem, nem is létezem.

2014. november 21., péntek

20. rész: A kulisszák mögött

Kedves Olvasóim!
(Egy rész majdnem időben?! Mi történt veled, Timi? Megszállt valami?)
Mostanában nem érkezett rész időbe, aminek meg van az oka, ezt nagyjából ti is tudjátok, szóval ezt nem szeretném ragozni.
Nem tudom, ki mennyire ég éppen Night Changes-nézési lázban, de remélem, előbb-utóbb csak-csak idejuttok mindannyian, és el tudjátok olvasni a huszadik részt. Hűh, azért ez a szám elég durva. Nem gondoltam volna, hogy már ennyinél tartok. Öt rész és vége.
Igazából a cím még nem a blog megalakulásakor keletkezett, nem gondoltam, hogy valaha ilyen címmel lesz rész, ám ez idővel kialakult bennem. Már nyár elején, amikor éppen vonatoztam fel Pestre megszületett egy része ennek a résznek, mindazonáltal csupán most fejeztem be, ma este.
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
További szép napot!
by: Timi






Álmosság - ez az az érzés, mely mindenki számára ismerős lehet; mikor a szemeid nehezek, mintha mázsás súlyokat cipelnél rajtuk, az eddigi pehelykönnyű helyett. Őrjítő - én legalábbis minden így éreztem… Illetve, mint majdnem mindig; most is idegesítő, igazán zavaró, ám volt, egy mondhatni - legalábbis számomra - tökéletes ember, aki hasonlóan érzett, ezáltal megérthette, mit érzékelhetek, s ez a körülmény olyan hatást gyakorolt rám, mintha levenné valamilyen szinten a terhet a vállamról.
Éppen felébredni szerettem volna egy erős kávét szürcsölgetve, magammal szemben Josh-sal, azonban mindkettőnkön látszott, nagyon korán van még, csak hajnali négy óra… és nekünk kelnünk kell, muszáj mennünk a reptérre. Még jó, hogy első osztállyal mehetünk, hiszen ekképp talán pihenhetünk, nem zavarja senki a nyugalmunk.
-  Úgy hallottam, Gem' odarepül az öcsikéjéhez – motyogta rekedtes, reggeli, álmos hangján egyszer csak a semmiből a barátom.
Összehúztam a szemöldököm értetlenségem miatt: fogalmam sem volt, hajnalok hajnalán ez miért oly' rettenetesen fontos információ.
-  Ok – intéztem el végül ennyivel.
-  Mi van? – kérdezte zavarodottan.
-  Semmi – feleltem tömören, ezzel részemről le is zárva a témát.
-  Ugye, nem akarsz féltékenységi jelenetet rendezni? – tudakolta enyhén goromba hangnemben.
Ezt a modort elengedtem fülem mellett, s kizárólag annyit feleltem:
-  Nem.
-  Furcsa vagy – jelentette ki összeráncolt szemöldökkel.
-  Nem, te vagy a furcsa – ellenkeztem azonnal.
Az azelőtt is, az álmosság miatt nyomott hangulat, egyre inkább átvette rajtunk a hatalmat és lényegében már csak az lehetett a dilemma tárgya, melyikünk fog előbb robbanni, akárcsak a bomba, ami tönkretesz mindent maga körül.
Összeszorítottam a kezeimet, lassacskán az ujjaim elfehéredtek, miközben habár fizikailag nem, gondolatban sokkal inkább azért imádkoztam, hogy a puskaporos-hangulat megszűnjön, és visszatérjen a már-már jól megszokott idillikus.
-  Elmondod végre, hogy mi van? – Ez a kérdése volt az, ami végképp kiakasztott. Nem értettem, mi van vele: eddig ismert, akkor most mi történt? Felszültséget generált, és vitát akart létrehozni - én viszont nem engedhettem neki: becsukott szájjal, összeszorított fogakkal tűrtem. – Hát, jó, akkor ne mond!
Paranoiás vagy?!, gondoltam magamban. Vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam, aztán összenyomott, kicsit elgémberedett ujjaimat kinyújtottam. Átfutott az agyamon, hogy jobb, ha nem maradok több időt vele most egy légtérben, mielőtt valóban összevesznénk, ezért az asztallap szélét megfogva felhúztam magam, és elindultam a hálószoba felé készülődni. Fájt a fejem és a torkom, ami pusztán egyetlen dolgot jelenthetett jelen pillanatban: egy hajszál választott el a sírástól. Tudtam, pár perc és lenyugszom, nem fogom fájlalni semmim – tán kizárólag a szívem kicsit, de ez a problémám is elég hamar helyre fog állni, amint újra biztonságot nyújtó ölelésébe kerülök egy apró csókkal megtoldva azt.
Elkezdtem készülődni: először egy kellemes zuhanyt vettem, eztán felvettem egy farmerrövidnadrágot és egy fekete, mintás felsőt, később egy pár, éjszínű matrózcipőt húztam fel lábaimra, korom színű titok zoknijaim után, végül pedig leheletnyi sminket vittem magamra. A hangulatom most igencsak megmutatkozott: gyászos volt és szomorú – egyrészt azért, mert itt kellett hagynom ezt a pazar helyet, másrészt pedig azért, mert nem voltunk jelenleg a legjobb kapcsolatban Josh-sal.
-  Hé! – hallottam meg kellemes, mégis most jelenleg számomra a boldogság mellett fájdalmat okozó hangját, majd pár másodpercre rá valaki gyengéden ért csuklómhoz.
Azt hittem, lenyugodtam, bezzeg abban a pillanatban olyan szinten futott át rajtam a keserűség tüze, hogy legszívesebben rákiáltottam volna, hogy menjen innen, annak ellenére, hogy valahol szerettem volna, ha marad: érdekes visszásságot alkottak bennem az érzelmek. Nem volt más lehetőségem, fel kellett vennem a maszkot: apró mosollyal az arcomon felé fordultam, s egy szempillantás erejéig lefagyott arcomról a vigyor, amikor megláttam kétségbeejtően szeretetteljes, ugyanakkor elnézést kérő tekintetét.
Néhány percen keresztül csupáncsak álldogáltunk egymással szemben, majdhogynem farkasszemet nézve egymással, s közben már lassacskán az arcom elkezdett fájni az arcmimikámtól, amit nemigen szerettem volna befejezni, mert akkor kiderült volna, mennyire meg tudott törni ez a srác, amiért szerettem.
-  Esetleg segíthetek valamiben? – érdeklődtem, miután meguntam a várakozást.
-  Sajnálom! – Nem köntörfalazott, nem írta körül, még csak nem is halmozott el ajándékokkal, egyes-egyedül elmondott egy szót, ellenben ez nekem mindennél többet ért azokkal a gyámoltalan, tengerkék íriszekkel párosítva.
-  Nem értem, miért csináltad ezt az egészet, viszont őszintén, nem akarok ezzel foglalkozni, ha akarsz róla beszélni, később megtesszük, de most nem érünk rá annyira. – Amint elmondtam ezt a bő mondatot, a bőröndömhöz léptem összezárni.
-  Köszönöm… és rendben. Két perc és készen vagyok, ígérem! – közölte és már el is kezdett kapkodni. Nem volt nehéz dolga, mindössze fel kellett húznia a fekete, képmintás trikóját, a fekete, bő rövidnadrágját, melynek az alja hófehér volt. Ezeken kívül fel kellett még szednie a nappaliba a napszemüvegét és a cipőjét, ezután indulhattunk is a következő állomásra a pihenésünknek ezzel végleg gátat szabva.
Egyébként ez a rövid szünet romantikusan és csodásan telt, remekül éreztem, illetve - úgy vettem észre, Josh szintén ekképpen érzett, tehát - éreztük magunkat.

* * *

A pasadena-i hotelünkön belépve megpillanthattuk két szőke és egy barna hajú személyt nekünk háttal. Habár nekünk ellenkezőleg voltak felismertem Niallt és Harryt, ennek következtében nem volt nehéz kitalálnom, ki a harmadik személy: Gemma.
Elmosolyodtam, noha a boldogságon kívül valami érdekes érzés is átjárt – és nem, ez nem féltékenység volt. Azt hiszem, ez valami olyasmi lehetett, aminek köszönhetően eszembe jutott, hogy még mindig nem beszéltük át azt a reggeli összezörrenésünknek Josh-sal – habár ő úgy nézett ki, nem is áll szándékában ezt kezdeményezni. Mégsem ez tűnt fel igazándiból, hanem az, hogy az örökös drágámozása, valahogy most nem volt hallható… Valójában, ahogyan belegondolok egyetlen egyszer nem hallhattam aznap az immáron szürke pólót viselő férfitól – mivelhogy képes volt átvenni a reptéren a felsőjét, hisz így azért mégsem mutatkozhatott – hogy az ő szavaival éljek.
Át sem néztük a helyet, már mentünk is a többiekhez, akik, amikor megérezték, hogy közelítünk feléjük, megfordultak.
Niall nem mondott semmit, csak megölelt, mindazonáltal ez többet jelenlett számomra jelenleg bárminél: ő volt az az ember, akire úgy véltem, bármikor támaszkodhatok – és most kicsit szükségem volt arra, hogy gondoskodást véljek felfedezni magam körül, mivel a repülőút alatt, úgy vettem észre, Josh úgy kezelt, mintha nem is lennénk annyira jó viszonyban… Habár ezt lehet, csupán az álmosság váltotta ki belőle vagy belőlem…, vagy mindkettőnkből.
-  Állítólag kb. mindenki itt van már – jegyezte meg könnyedén Harry, amikor elengedtük egymást Niallerrel.
-  Az örökös eligazítás – motyogtam megforgatva szemeim arra gondolva, hogy amint itt végzek, Paulhoz kell mennem, hogy elmondja, mi lesz a feladatom: megsúgom, az, mint eddig – az enyémet úgy sem különösebben változtatják meg, hiszen mondhatni, összeszokhattunk Josh-sal e tekintetben is annyira, hogy tudják, miattunk nem kell különösebben aggódni.
Az előbb még beszélő sráchoz léptem, hogy megöleljem, miközben Josh Gemmát zárta közre. Aha, még jó, hogy nem kell versenyeznem vele, mert a külsőnket illetően biztos, hogy ő nyerne – és ez semmiféle önbizalomhiány vagy hasonló oknál fogva gondolt dolog, ez egy tény.
Nem sokáig tartott ölelésünk Harolddal, úgy a fele lehetett annak, mint az írrel való – ami azt hiszem, az én esetemre való tekintettel érhetelő is, jóllehet az angollal is király viszonyt ápolhattam. Elengedve hátráltam néhány lépést, s mikor egy-két pillanatra rá Josh elengedte a nőt, bemutatkozhattunk egymásnak.
-  Szia! Gemma vagyok – tette meg a gesztust felém, amit örömmel viszonoztam:
-  Hello! Én pedig Maddie. – Régebben biztosan Madaline-t mondtam volna, csakhogy - mint ti is tudjátok, érzékelhettétek – nem teljesen vagyok már az, aki régen… És ez csakis az előnyömre válhatott, remélem!
-  Örülök a találkozásnak. – Miután ezt a mondatot megejtette, megölelt. Na, ez volt az a pont, amikor kellett vennem egy mély levegőt, hogy ne az elutasító Madet láthassa, hiszen azért elég bizarr volt számomra, hogy egy idegen ölelgetett. Azért csak-csak viszonoztam, aztán mikor végre elengedett, hátrébb léptem egyet-kettőt, akárcsak ő és a recepció felé fordulva elintéztük azokat a kisebb dolgokat, amiket nekünk kellett.

* * *

A folyosókon sétáltam visszafelé, amerre a Josh és az én szobám ugyancsak van, mikor megpillantottam Jont. Egyből elmosolyodtam, amikor ő is ezt tette, hisz vele is jó viszonyt ápolhattam.
-  Hé, pont titeket kerestelek – kezdett bele, ahogyan a közelembe ért. Ez a tette megtorpanásra késztetett, s kíváncsian vártam, mit szeretne Josh-tól és tőlem, ugyanis a többes szám minden bizonnyal kettőnket illetett, még akkor is, ha ő nem volt itt. A zenekar minden tagja, így ő is tudott arról, hogy mi van köztünk, ezzel szemben például Paulnak eszem ágában nem állt volna elmondani, hiszen tudtam, hogy bár megbízható, annak egyértelműen következményei lennének, ami történik köztünk Josh-sal. – Sandy-vel és Dannel megbeszéltük, hogy úgy fél óra múlva találkozunk a hotel bejáratánál, és körülnézünk a városban.
-  Ez jó ötlet. – Egyből megörültem a lehetőségnek, ugyanis valami taszított a hoteltől, annak ellenére, hogy ez sem volt rosszabb felszereltséggel rendelkező, mint amikben a turné során eddig járhattam. – Megkérdezem Josh-tól, és utána jövök vagy jövünk – tettem hozzá mosolyogva.
-  Oké – reflektálta vidáman, aztán intett, és elindult tovább.
Én is ekképpen tettem. Nem tudtam, hol lehet a barátom, viszont az első utam egyből a szobájához vezetett. Fogalma sem lehetett arról, hogy hol vagyok - a kisebb eligazítás miatt, amit még egynéhány perccel ezelőtt Paul rendezett -, következőképpen gondoltam, meglepem. Nos, utólag belegondolva, inkább ő lepett meg engem…
A lakosztályához érve halkan kinyitottam az ajtót, azután pár lépést lábujjhegyen beljebb léptem egészen addig, hogy beláthattam a nappaliba, pontosabban a kanapén ülő személyekre. Abban a pillanatban, hogy megpillantottam őket, inkább eltűntem volna a Föld színéről, azt kívántam, bárcsak elnyelne a parketta. Hogy mi is történt? Nos, Josh és Gemma… Szóval… Ezt még hosszú idő után is nehéz elmondani… Tehát… Josh meg Gemma épp megcsókolták egymást… Illetve abban a szempillantásban mindössze borzalmasan közel voltak egymáshoz, ám egyértelmű lehet mindenki számára a tény, hogy egypár másodperccel később mi történhetett – igaz, azt már nem vártam meg. A szívembe hatalmas, fájdalmasan sajgó szúrást éreztem, s legszívesebben ott estem volna össze sírógörcs közepette. Néhány pillanat erejéig megrökönyödve tekintettem rájuk, aztán megmaradt büszkeségemet megtartva igyekeztem emelt fővel távozni. Nos, egy részét önbecsülésemnek az előbb az a két ember lerombolta; Josh kihasznált. Mondanám, hogy kölcsönösen tettük, azonban ez nem igaz: én mindig teljes szívemből cselekedtem vele szemben.
Sietősen lépkedtem egyik lábammal a másik után. Csupáncsak mentem, miután becsuktam a kijáratot ott hagyva az újdonsült gerlepárt. Siettem a szobámba, nehogy meglássa valaki az igazi, megtört, fájdalmakkal teli énem, azt, aki az álarc mögött lapul. A szívem nem, hogy nem szűnt éreztetni velem, mit láttam, de egyre inkább azt tette, egyre intenzívebben emlékeztetett, mennyire nyomorúságos, amit cselekedtek. Habár Harry nővére nem biztosan tudta, mi van Josh és köztem… Vagyis volt, hiszen ezzel egyértelműen vége lett köztünk mindennek, akármi volt vagy lett volna. Még jó, hogy csak pár nap és vége a turnénak! „Csak” Azt a „pár” napot is majd ki kell bírnom valahogy. Talán… újra beszélnem kellene Paullal, s megkérni, helyezzen vissza, hadd legyek újból Nialler testőre! Igaz, kissé felelősségteljesebb munka, ugyanakkor ez az egyetlen hátulütője, sokkal több előnye van: velem lehet az egyik legjobb barátom, és kevesebbet kell látnom Devine arcátlan pofáját… Lehetséges, most kissé undorítóan fogalmaztam, de könyörgöm, mérges vagyok! Apropó, jó ötlet lenne ismét Devine-nek hívni; nem érdemli meg, hogy a keresztnevén, s főleg nem a becenevén szólítsam. Nem vagyok pökhendi, mindössze megsértett, méghozzá olyannal, amit nem tudnék megbocsájtani senkinek sem…, főleg nem neki. Neki, akivel jelenleg fogalmam sincs, hányadán állunk.
Visszatérve; Gemmát nem tarthattam hibásnak, ugyanis lehetséges, nem tudta, hogy együtt vagyunk Devine-nel…, illetőleg voltunk. Még jó, hogy voltunk! Soha nem fogom ezt neki megbocsájtani, soha.
Ahj, miért ilyen hosszú ez az útszakasz?!, mérgelődtem magamban, amikor nagyjából az utam közepén lehettem. És egy kanyart vettem…, mielőtt egy test csapódott volna nekem, mely kissé alacsonyabb nálam. Apró, mégis jó kedv szállt belém, mikor elszakadva egymástól igazán észleltem, ki áll velem szemben. Ám a szőke haj, mégiscsak olyan színezetű volt, ami Devine-nak csakugyan van. Azt hiszem, lesz egypár hetem, amit végig fogok szenvedni az ilyen tulajdonságok miatt. Mindenről Devine fog eszembe jutni, már most tudom.
-  Niall! – suttogtam köszönésféleképp, igyekezve elrejteni megtörtségem, ezért mosolyt fakasztani magamra.
Úgy vélem, eltelt annyi idő, hogy igazán megtanulhattam az arcmimikámmal játszani, noha aki teljesen kiismert tudhatja ezzel együtt, mikor mit érzek valójában. A szemeimben lévő érzelmeket tudom a legkevésbé különben is elrejteni - ezt tudta Niall, ezért egyből odatekintett.
-  Mi történt? – képedt el annak ellenére együtt érzően, hogy nem tudhatta, mit láttam… Bárcsak ne láthattam volna! Bár jobb volt ekképpen: a saját szememmel döbbenhettem rá, mennyire ki tud játszani valaki, mennyire nem szabad megbíznom még inkább senkiben.
-  Ne itt! – kérleltem megremegő hangom, ahogyan egy pillanatig lekapva álarcom megszólaltam, majd azt egyből utána, mondatom végével felvettem, ekképpen egy-két pillanatig maximálisan láthatta, összetörtem.
-  Oké-oké, persze. Gyere! – szaladtak ki száján sietősen a szavak, annak láttán, mennyire szomorú vagyok.
Láthatott már kétségek közt vergődni, s boldogan szintén, ő volt az a volt barátomon kívül, akinek teljesen megmutattam, milyen az igazi énem. Belegondolva, félnem kellett volna Nialltől, nehogy ő is valamiképp hátba támadjon, jóllehet, úgy nem tudna, mint Devine, ám valahogy biztosan… Mondjuk, elmondja a legnagyobb mértékben féltve őrzött titkomat, amit még nektek sem mondtam el. Igen, valószínűleg ez valamelyest vetekedne azzal, amit a banda dobosa tett. De nem, nem akarok ilyenre gondolni, Nialler nem olyan!… Habár ami azt illeti, Devine-ből sem néztem ki ezt, amikor úgy éreztem, igazán kiismertem. Hagyjuk! Nem akarok ezeken agyalni. Devine más, mint Niall. Niall a legjobb barátom, Devine pedig… nos, ő Joshua Devine, akiből túl sokat néztem ki, túl sok mindent tartottam nála természetesnek, ami úgy nézett ki, cseppet sem volt az. Tévedtem. Ez az eddigi egyik legfájdalmasabb vétkem.

Elindult arra, amerre tartottam. Nem szólt semmit: lehet, hogy tudta, nekem most ez lenne a legjobb. Nos, hogyha ekképp van, köszönöm neki! Igaza volt. Szükségem volt egy csendes társra. Szükségességét éreztem annak, hogy valaki meghallgasson, ugyanakkor mellettem legyen némán, mintha ott sem lenne, mégis láthatóan támogat. Bonyolult? Elképzelhető; magam is az vagyok. Egy ember, aki eltévedt az élet rögös útját, és szüksége van egy barátra, egy igaz barátra, ki támogatja, s kimenti onnan.

2014. november 15., szombat

19. rész: Megleltem

Kedves Olvasóim!
Tudom, mennyit hagytam ki rész nélkül, sőt, bejegyzés nélkül. Tudom, hogy mit szoktam erről gondolni. Tudom, hogy nem helyénvaló. Tudom, hogy az olvasóim nem ezt érdemlik. Tudom, hogy nem király az sem, hogy fogalmam sincs, mikor fogom hozni a következő részt. Viszont azt remélem, talán jövő héten ugyanekkor sikerül! És azt szinten remélem, hogy megértitek, mennyire nem könnyű - amellett, hogy nem tudtam írni, ugyanis nemigen volt ihletem. Napokon keresztül ott volt néhány sor és jó pár napon keresztül nem azért nem írtam hozzá, mert nem lett volna erre egy szabad órám.
A rész kétezer valahányszáz szavas. A helyszínről ti döntöttetek. Bizakodom abban, örültök annak, amit kihoztam belőle!
Jó olvasást!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene




forrás
Sötétség van, az érzelmeim azonban sokkal tisztábbak: némi kétely, ugyanakkor többnyire magabiztosság és kíváncsiság keveredik bennem. Ajkaimon furcsa mosoly terül el: nem mondanám vidámnak, sokkal inkább félénknek, mégis itt ugyancsak valamelyest megjelenik az érdeklődés az iránt, mi fog történni. Hallom a szél és az víz nyugalmas hangját, s az égen lévő ezüstös tányér segítséget nyújt abban, hogy láthassam is. Körülnézek, várok, de perceken keresztül még mozgást sem észlelek, ami bizonytalanabbá tesz abban, miért vagyok itt. A Hold fénye egyre inkább eltűnik, amit meglepetten tapasztalok, ellenben amikor néhány percre rá elkezd cseperegni az eső, mindent megértek. Sietve indulok el nemrégiben Josh-tól kapott, gyönyörű, korall színű ruhámban egy zúg felé, ahol megbújhatok a zápor elől – mert eltelhettek volna órák is, én várnék rá, hisz… beleszerettem. Nem mondtam még neki, habár a viselkedésemből nem volt nehéz rájönnie, hogy az iránta érzett szerelmem az, ami irányít: igaz, nem bánom úgy, mint ahogy régen gondolhattam volna, egy cseppet sem zavar, sőt… Azt hiszem, megleltem az igazi boldogságom.
A sötét miatt nehézkesen előkotortam a kistáskámból a telefonom, s kikerestem a számát, mégsem hívtam fel, helyette azt a képet néztem, melyet nemrégiben készítettem róla. Profilból volt nekem, mivel épp egy koncert közepe táján járhattunk, s ha jól emlékszem a Right Now szólt. A kulisszák mögül kilestem, s megláthattam a doboknál ülve. A maga módján annyira… festői látvány volt, hogy lehetetlennek tartottam nem megörökíteni. Azóta sem tud arról, hogy ez a fotó elkészült volna, nem tartottam fontosnak, hogy értesítsem erről: akkor biztosan találna magán hibát, aminek következtében azokban a pillanatokban, önbizalomhiányban szenvedően követelné annak kitörlését. Hát, igen, ezt sohasem mondanám el senkinek, ámde ismerem azt a nagyon-nagyon kevés alkalommal megjelenő énjét is, ami nem épp a magával szembeni magabiztosságáról tanúskodik – és ez számomra még inkább vonzóvá teszi. A hibáitól hibátlan.
Egyre keserűbb lettem, ahogyan az idő múlt, így gondoltam, nem várok tovább a hívással: telefonáltam. A készülék kicsörgött. Egyet…, kettőt…, hármat… és még sokat, csakhogy nem volt senki, aki felvette volna. Úgy éreztem magam, mintha felültettek volna, minthogyha a szívem most törne piciny darabokra. Ennek ellenére még megpróbáltam egyszer…, kétszer…, háromszor, mindazonáltal reakció ismét nem érkezett. Már nem érdekelt, mi történhetett a szívemmel, a ketyegőm törött darabjai kétségbeesetten próbálták az eszemmel karöltve kitalálni, mi történt, aminek hatására még aggódóbb lettem: rettegtem, mi van Joshuával. Szeretem, ezáltal nem gondoltam magamra, nem gondolhattam magamra!

-  Ugye, tudod, hogy sosem csalnálak meg? – csendült fel Josh kellemes búgása.
Egyből rákaptam tekintetem, s rájöhettem, mindössze elbóbiskoltam. Kellett néhány perc, hogy megnyugodjak, ám amikor ez megtörtént, megpróbáltam értelmezni kérdését: akárhogyan agyaltam, nem tudtam mire vélni.
-  Ezt miért mondod? – adtam is hangot meglepettségemnek.
-  Csak egy egyszerű kérdés – reflektálta vállat rántva.
-  Hát, jó. Hogy válaszoljak a dilemmádra, nem hallhattam ezt eddig, így nem tudhattam, viszont akkor most már igen – válaszoltam végül az elhangzottakra könnyedén. – Én sem tennék ilyet. Ez nem tisztességes – tettem hozzá komolyan.
-   Oké. Kösd be az övet, mindjárt leszállunk – mondta, mielőtt meghallhattuk volna a légi utaskísérő ezen kérését.
-  Ezt honnan tudtad? – csodálkoztam el, miközben eleget tettem a kérésnek.
-  Jártam már itt – felelte egyszerűen.
-  Azt mondtad, két hely között vacilláltál, hova menjünk. Mi volt a másik, és miért ez lett végül? – érdeklődtem felé fordulva.
-  Marrákes, viszont ez azért közelebb van Pasadena-hoz.
-  Ez igaz – értettem vele egyet bólintva, majd beállt a csend, ami számomra kínos volt, azután az álmom után, ámbátor fogalmam sem volt, ezt mivel törhetném meg.

A gép landolása után kikötöttük magunkat, eztán kézen fogva a cuccainkért indultunk. Nem kellett olyan sokat várnunk rá, ellenben arra, hogy kijussunk az épületből, hogy keressünk egy taxit már annál inkább.
Végül sikeresen kiérve egy taxishoz mentünk, hogy elvitessük magunkat a Josh által már lefoglalt szobánk hoteljébe. Hátratettük a bőröndjeinket a csomagtartóba, és elindultunk. Az utunk nyugalmasan telt számomra Josh karjaiban: szerettem minél közelebb lenni hozzá, habár azt hiszem, ez teljesen természetes az én esetemben. Rátekintve láthattam, ő sem érez másképp, ami igencsak jól esett, noha ezt nem firtattam, pusztán egy apró mosolyt ejtettem meg az irányába, aztán az ablakon nézelődve élveztem a hátra lévő utat.
Az Adria gyöngye becenevet kapó város egy részén végigautózva, később a taxiból fizetés után kiszállva nem volt nehéz rájönni a tényre, miszerint nem fogunk fagyoskodni - igaz, ezt nem is bántam egy pillanat erejéig sem.
Hátramentünk a csomagtartóhoz, kinyitottam, Josh kiszedte mindkét poggyászt, majd miután visszacsukta, elindulhattunk be az pazarul kinéző szállodába.
-  Honnan van nekünk erre pénzünk? – tettem fel a kérdést, ahogyan mosolyogva körülnéztem. Úgy éreztem magam, akárcsak egy kisgyerek.
Álomszép volt a maga letisztult eleganciája és a modernsége keverékével eme hely. Egyből a pulthoz sétáltunk, jóllehet közben fel is térképeztük a részt.
Odaérve egy nálam pár centivel alacsonyabb nő állt. Mikor megpillantott minket, eltűrt a füle mögé egy rakoncátlan, vörös tincset, ezután derűs, barna szemeivel kíváncsian várta, mit szeretnénk.
-  Megrendeltem pár nappal ezelőtt egy szobát – kezdett bele angolul Josh, hiszen horvátul semelyikünk nem tudott.
-  Egy nevet kérnék! – reagálta le fekete laptopjához fordulva a harmincas éve elején járó recepciós.
-  Devine.
Amint meghallotta a vezetéknevet elkezdett pötyögni, aztán felnézve az átlagnál kicsit hangosabb hangon odaszólt egy vékony férfinak:
-  Matviyko! Kérlek, gyere ide, és segíts nekik!
Egyből odakapta ránk fejét, eztán egy apró mosolyt megejtve elindult felénk. Ahogy közelebb ért egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy még nálam is magasabb egy kicsivel nem csak az összeverbuválódott társaság többi tagjánál.
-  Fizetni természetesen csak a távozásukkor kell! Ezzel juthatnak be, illetve fizethetnek is. – Letett elénk egy tizenhármas számjeggyel ellátott kártyát, később megismételte a mozdulatot egy kék tollal és egy papírral is. – Ezt, kérem, írják alá! A szövegben lényegében az szerepel, hogy amennyiben kárt tesznek valamiben, maguk fizetik ki és egyéb formaiságok.
Aprót bólintottunk, ezután szignáltam én és Josh is.
-  Köszönöm! – motyogta elhúzva a lapot. – Amennyiben van valami kérdésük, kérésük a szobatelefonon keresztül nyugodtan feltehetik, megtehetik. Remélem, jól fogják érezni magukat! – intézte felénk az utolsó szavait.
Mikor befejezte, kilépett a bútor mögül, s lelépett.
-  Kövessenek! – A lift felé intett Matviyko, mellette egy a filmekből jól ismert görgős aljú valaminek az arany színezetű oldalát fogva. Módfelett bután érzem magam, mindenesetre mind a mai napig fogalmam sincs, hogyan hívhatják azt a szerkezetet, amin időközben a holmijainkat helyezte el.
Elvettem a kártyánkat, s elindultunk eleget téve kérésének a lifthez. Amikor mindannyian beszálltunk, a barna hajú, barna szemű pasi megnyomta a kettes gombot. Az a néhány másodperc unalmasan telt tőlem fél méterre Josh-tól, de ennyi időt igazán kibírhattam, tudva, végre kipihenhetem magam.
Mikor megszólalt a személyfelvonó jelezve, kinyílik, kiszálltam mögöttem a két férfival. A hotel alkalmazottja elindult balra, ennek következtében arra követtük őt, míg meg nem torpant az egyik fehér ajtó előtt. Elkérte a kártyalapot, végighúzta a bejárat erre a célra kialakított helyén, végül kinyitotta az ajtót, felkapta a cuccunk és a nappali közepén megállva elhelyezte őket. Ezt mind onnan tudhatom, hogy habár követtük őt kintről is simán láthattuk volna.
A szokásos borravaló sem maradhatott el, amit Josh adott kihalászva nadrágja elülső, jobb zsebéből. A húszas évei közepén járó ember, ezután megköszönve elment maga után becsukva a kijáratot. Az ajtónyitó a bőröndömön pihent, ezért odaléptem, lehajoltam elé, eztán a kis bárpultra tettem, ami egy márványlapból állt. Ekkor döbbentem rá, hogy még körbe sem néztem, így először tüzetesen megnéztem a nappalit, s ezt követően gondoltam, a többi helyre is sort kerítek. A társalgó vajszíne megnyugtató hatást gyakorolt rám, noha nem voltam ideges: boldog voltam. A tér nem volt hatalmas, ugyanakkor egyáltalán nem volt kicsi sem: számomra pont tökéletes.
Ezután egy óriási hófehér ajtókkal elzárt szoba következett, melyet nem meglepő módon vörös falak határoltak. Benne csak egy jókora franciaágy feküdt több féle színből álló ágyneműkkel ellátva: a párnáknak tűzpiros színe volt, amíg a takaróknak fekete húzatja.
Amint végignézhettem a helyet valaki az csípőm két oldalánál fogva elkapott és az ágy széléig - ami megjegyzem mindössze négy-öt méter lehetett - meg sem állt. Ott elengedett, ezáltal megfordulhattam, hogy szembekerüljek - nem meglepő módón - Josh-sal. Pár percen keresztül csupán egymást figyeltük: szinte még levegőt sem vettünk, nem hogy pislogtunk volna. Aztán ahogy lepillantottam ajkaira olyan hívogató volt, hogy lehetetlennek tartottam nem egyből megcsókolni. Ahogyan szám rátévedt övére, mintha épp kiráztam volna gondolataiból a barátomat, úgy csókolt vissza. Először még lágyak, szűziesek voltak, aztán valami történt, és attól a pillanattól kezdve egyre hevesebbek lettünk. A kezem hajába túrt, minek hatására tönkretettem reggel gondosan elkészített haját, de tudtam, nem bánja. Egyikünket sem zavarta az sem, amikor kezei pólóm alá tévedtek az egyikkel csípőmet időközönként meg-megszorítva, miközben másikkal derekamon írt le formákat vagy csupán cirógatta, ahogy éppen jól esett neki.
Az egyik minutumban Josh úgy vélte, elindul előrefele, ennek köszönhetően egy szusszantással később én az ágyon kötöttem ki, s ő rajtam, mire lehetetlen volt nem felnyögnöm, egyrészt a meglepettségtől, másrészt a súlytól, ami hirtelen rám nehezedett. A felettem levő felnevetett, s mellém gurult. Ezt érzékelve kinyitottam eddig mindvégig csukott szemeim, és a mellettem lévőre néztem, aki bocsánatkérően nézett rám. Elmosolyodtam ezen, majd hozzáhajolva egy apró puszit nyomtam ajkai szélére.
Amint visszahajoltam beállt a csend, ami nem volt nyomasztó, én mégis megtörtem, mert eszembe jutott egy kérdés, amit szerettem volna feltenni neki, mielőtt el nem felejtem:
-  Van valami terved, mit csinálhatunk ennyi napon keresztül?
-  Henyélhetünk – jött egyből a válasz, s szemem sajkából láthattam, somolyog.
-  De most komolyan! Nehogy már azért jöttünk ide, akkor mehettünk volna egyből a következő helyre is – adtam hangot elégedetlenségemnek válasza miatt.
-   Jó, oké, igazából van néhány nevezetesség, amit majd megnézhetnénk, viszont lényegében ez a néhány nap arra van kitalálva, hogy élvezzük az életet.
-  Ez máris sokkal jobban hangzik.

Az idő telt-múlt, s mi valóban csak egymás mellett lebzseltünk a másikat nézegetve a felettünk lévő tükörben – mert igen, időközben rájöhettünk, hogy az ágyunk felett van egy. Az biztos, hogy ez a szoba nem azoknak lett kitalálva, akik mindössze aludni szeretnének…
-  Eljönnél velem egy hivatalos randira? – tette fel a kérdést a semmiből Josh.
Azt hittem, alszik, ekképpen kicsit megijedtem, ellenben a felvetése jobban meglepett. Volt már egynéhány olyan helyzet, amit könnyedén nevezhettünk volna randevúnak, mindazonáltal sohasem mondtuk ki, hogy az az-e vagy sem. Most viszont az lett volna. A megfogalmazás pedig azt is takarta, hogy mindenki előtt felvállaljuk és ezen csodálkoztam el igazán. Jól esett, hogy felvállalna engem, szembenézne a szüleimmel, ezzel szemben ez azt is jelenhette, hogy kirúgnak. Egy szempillantásig érdekelt az utoljára megemlített dolog, utána egyből belementem:
-  Szívesen.
-  Rendben. Maradj itt, mindjárt jövök! – kérte felpattanva és elindult ki a szobából.
Felültem, s vártam. Hamarosan egy dobozzal tért vissza. Letette mellém, majd csak annyit mondott, mielőtt elment volna, hogy:
-  Egy óra múlva várlak. Kövesd a jeleket!
Nem értettem utolsó mondatát, ezért utána szóltam, de vagy nem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani. Nem sokáig foglalkozhattam ezzel, egy óra rettenetesen kevés idő. Kinyitottam gyorsan az ágyra letett tárgyat, ám abban a pillanatban meg is fagytam. Egy korallszínű egybe ruhából állt, mely derekától felfele csipkézett. Volt mellette egy türkiz magas sarkú is, aminek nagyon magas volt a sarka, noha az érdekelt akkor a legkevésbé: hittem magamban. Ezek mellett még pihent egy a cipőhöz pontosan passzoló fülbevalópár és válla akasztható táska is, amin tele volt kövekkel. Az összeállítást látva nem lepődtem volna meg a tényen, miszerint Josh Louval közösen választotta ki ezeket a darabokat, csak tudnám, mikor. Lou nem bízott semmit sem a véletlenre, gondoltam, amikor megpillantottam néhány sminket. Nem vitte borzalmasan túlzásba, tudta, mennyit viseltem el és segített abban, hogy - amennyire csak tőlem telhet - csodásan nézhessek ki, amiért nem lehettem eléggé hálás. Ám ezzel nem különösebben törődhettem, nem volt sok időm. Szélsebesen a fürdőszobába indultam lezuhanyozni. Beérve bezártam az ajtót, lekapkodtam magamról a ruháim, beálltam a zuhanykabinba, beállítottam megfelelőre a vizet, és gyorsan megfürödtem, hajat mostam. Kiérve megtörölköztem, kidörzsöltem a hajamból azt a vízmennyiséget, amennyit csak tudtam, majd találtam egy hajszárítót, így azzal megszárítottam. Visszamentem a hálóba, felhúztam a ruhámat, és a nappaliba menve előkotortam a kis tükrömet a bőröndömön lévő táskámból – mivel a fürdőszobában párás volt a levegő. Visszamentem az ágyhoz, leültem rá, és elkezdtem sminkelni. Tudtam, ez lesz a legnehezebb, ugyanis tökéletesnek kellett, hogy legyen. A leheletnyi alapozó után, jöhetett a szemhéjpúder, a szemhéjtus, a szempillaspirál és legvégezetül egy kevéske szájfény. A táskámat vállamra akasztva, fülbevalóimat füleimbe téve nem volt már más dolgom, mint felvenni a cipőimet. Vettem egy mély levegőt, visszaültem az ágyra, és felhúztam azokat. Miután ez megtörtént, felkeltem, s megpróbáltam benne menni. Az elején még kissé sutának éreztem magam, viszont egy idő múlva magabiztossá váltam, már nem volt kérdés számomra, hogy ez menni fog. Az italpulthoz sétáltam, ahol hagytam a kártyát és még mindig ott hevert. Elsüllyesztettem a táskámba, akárcsak a telefonomat, ami rejtélyes módon szintén ott feküdt, majd elindultam a kijárat felé. Kinyitva kiléptem, később a tatyómból előszedett kártyával becsuktam azt, és miután ismét a helyén kötött ki, megpróbáltam megtalálni az első jelet. Egy papír feküdt a virágcserépben, ami a lift mellett volt, ezért odamentem. Nem tévedtem, jöhettem rá, amikor megláthattam Josh jellegzetes betűit a következő szöveggel:
Megtaláltad az első helyszínt. Az ajándékod az az összeállítás, amit most viselsz. Irány a lifttel az alsó szintre, Drágám! Ott a második.
U. i.: Remélem, nem töröd ki a nyakad abban a cipőben!
Josh
Felnevettem az utolsó mondatán: aranyos volt, mégis csipkelődő - ami egyszerre emlékeztetett a már jól ismert és a régen gondolt jelleme keverékére.
A lappal a kezemben teljesítettem a dolgot belemenve ebbe a furcsa, ajándékozós játékba. A lift mikor leért az földszintre kinyitva az ajtóit egyből elkezdtem keresgélni a második lapot. A recepcióson megakadtak a szemeim, ugyanis egyfolytában engem bámult. Ez a tevékenység valamiért azt jelezte felém, oda kell mennem. Nem bántam meg, amikor odaértem, mert egyből felém nyújtott egy lapot.
-  Nagyon cuki a játékotok, még ha talán gyerekesnek is érzed valahol – jegyezte meg könnyedén.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre, hisz lehetséges igaza volt abban, hogy lehet, valahol gyerekesnek, viszont erre addig nem is gondoltam, sokkal inkább gondoltam cukinak – hogy az ő szavaival fejezzem ki magam.
A papírra tévedt ezután a tekintetem, amiben ez állt:
Az utolsó habár nem lesz nagy ajándék, azért bízom abban, hogy tetszeni fog! A mostanit a veled szemben álldogáló nőtől kaphatod meg. Remélem, tetszik! Nem tudom tovább olvasni, muszáj volt tudnom, mi az, ezért a recepciósra néztem, aki egyből értette, mit szeretnék. Vidáman felém nyújtott egy kicsi dobozt, amibe kinyitva rájöhettem, hogy egy ezüstlánc volt.
Mi lenne, ha megcsodálnád a tengert, Drágám?
Várlak,
Josh
-  Köszönöm! – Odafordultam a hölgyhöz ezt mondva, aztán elindultam kifelé.
Amint kiértem elkapta valaki a kezem. Felsikkantottam ijedtemben, majd már majdnem felé fordultam leütni, amikor meghallottam az illető hangját:
-  Ne aggódj, Mad! – búgta fülembe Josh.
-  Köszönök mindent! – suttogtam. Nem tudtam, s nem is mertem hangosabban beszélni: azt hiszem, féltem, hogy ez az egész csupáncsak egy álom, egy gyönyörű szép álom, ami kámforrá válik, ha bármit is mondok.
Reakciója mindössze egy apró puszi volt arcomra. Nem álltunk meg egy pillanatig sem, a part felé sétáltunk.
-  Az utolsó ajándékod az lenne, hogy velem vagy, habár ez inkább nekem ajándék – motyogta kissé félszeggé válva.
-  Ez nekem minimum akkora, mint neked.
Utáltam ennyire kitárulkozni, tudtam, hogy ezzel bármikor bajba kerülhetek, ahogyan azt is, hogy hasonlóképpen érzek, s ezután a mondata után muszáj volt megosztanom vele. Szóval igen, tetszett az utolsó ajándéka is.
Egypár percig csendben egymás mellett sétáltunk, amit végül Josh tört meg:
-  Várj itt, kérlek! Mindjárt visszajövök.
Nem mondta hova megy, miért és már így is kíváncsi voltam, nem volt kényelmes ekképp várakozni.
Az időjárásról nemigen mondhatnám, hogy beszéltem. Nos, ismét egyre sötétebb volt, hamarosan olyan lett, akárcsak az álmomban. Ugyanazokat éreztem, mint akkor. Minden ugyanolyan volt, mint akkor - mintha csak megláttam volna, mi fog velem történni. Az izgatottságom az idő múlásával fokozódott, s immár majdnem azon voltam, hogy Joshua után megyek, mikor megpillanthattam egy édes mosollyal felém jövet.