2014. október 28., kedd

18. rész: Különleges

Kedves Olvasóim!
Kicsit megkésve, de itt van a rész, amihez nagyrészt tegnap este és ma délután kaptam az ihletet. Sajnálom, hogy megvárattak titeket, ugyanakkor tökéletesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ezek önmagában számotokra csak üres szavak lehetnek, amit maximálisan meg is értek. Mindenesetre nem szeretnék ígéretekkel jönni, csupán annyit tehetek, mint eddig: igyekszem a tételek és mindenféle más elfoglaltságom mellett ezzel is foglalkozni, az írói válságba igyekszem nem beleesni, főleg nem oly' mértékben, hogy heteket ki kelljen hagynom normális bejegyzés nélkül. Ez a hosszú szövegelést pusztán annyival egészíteném ki, amit tán meg is szoktatok:
Őszintén remélem, hogy elnyeri ez a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
P.s.: Majdnem elfelejtettem, sőt igazából a közzététel után egy perccel - vagy még annyival sem - később kezdtem el pötyögni ezt a szöveget, aminek a lényege egy felhívás arra, hogy ti döntsetek. A kérdés adott, két választási lehetőség van. Hogy miről lenne szó azt jobb oldalt legfelül megtalálhatjátok.
További szép napot!
by: Timi


Mondhatni, hamar nyugovóra tértünk, hisz mindenki álmos, fáradt volt már - Lux olyannyira, hogy elaludt Harry ölében. Be kell látni, idilli árasztottak.
Miután elköszöntünk, Josh átvéve Haroldtól Luxot, a kislánnyal a karjaiban a szobám felé indultunk. A kártyámmal kinyitva az ajtót beléptünk: először én, majd ő, ami még mindig olyan udvarias gesztus volt, amit imádok. Vidáman becsuktam mögöttük a bejáratot, aztán a háló irányába lépegettünk. Beérve elhelyezte a nagy, franciaágy közepére a lánykát, végül betakarta nyugodalmas testét. Annyira… nem is tudom, mi erre a legjobb szó, talán a felemelő? Mindenesetre remek érzéssel teltem meg azáltal, ahogyan láthattam Josh gondoskodását. Mint egy kis család., jutott eszembe Louis úgy egy-másfél órával ezelőtt mosolyogva megtett megjegyzése, aminek hatására még nagyobb vigyor terült el számon. Úgy éreztem, ha tenne még valamit, szétszakadna az ajkaim szélein lévő perem, annyira szuper volt tapasztalni a történteket.
Két-három méterrel álltam mögöttük, az ajtóban meg sem moccanva, mikor Josh somolyogva felém fordult, majd suttogva megkérdezte:
-  Hol fogunk aludni, a kanapén?
-  Mi? – Összehúztam a szemöldököm, miközben ezzel a kérdéssel ostromoltam kissé hangosabban, mint ahogyan ő szólt az előbb.
-  Mad’, össze fogom nyomni – világosított fel gesztikulálva.
-  Dehogy fogod!
Próbáltam elnyomni magamban egy kuncogást valótlan feltevése miatt, ám rángatózó testem egyértelműen mutatta, ez egyre kevésbé akart sikerülni - ezért egyre inkább hátráltam elindulva az apró, nappalinak kialakított helyiség felé. Láttam, ahogyan a férfi egyszerre pillant rám bosszúsan, ugyanakkor szeretetteljesen, ami érdekes kavalkádot alkotott szemeiben: akárcsak a sötét felhők között kikandikáló Hold fényének csillogása a háborgó tengeren.
-  Oké, miért nincs igazam? – érdeklődött komollyá válva, amikor leült a kanapéra.
Gyengéden megfogta a kezem, s lehúzott magával szembe, hogy egy magasságba lehessünk.
-  Én alszom közelebb hozzá, és meg van oldva – közöltem könnyedén kitalálva a tervem.
-  Szóval nyomjalak megint össze? – kérdezte, s bár hangja lepett volt, száján halvány mosoly terült el.
-  Ugyan, csak közelebb kerültél hozzám. – Legyintettem bazsalyogva, amikor eszembe jutott, hogy a karom reggelre elgémberedett, mert az éj leple alatt ráfeküdt. Immár nem tudtam igazán rá haragudni, főleg nem egy ilyenért, régen más lett volna, jóllehet akkor ilyen meg sem fordult a fejemben.
-  Jó, lezuhanyozom, aztán jövök – ígérte felpattanva.
Puszit nyomott homlokomra, majd elslattyogott. Felkeltem, és elindultam az a szobába, melyben jelenleg remélhetőleg Lux békésen alszik. Beérve elmosolyodtam, ahogyan megláttam. Imádom ezt a kislányt, imádom a gyerekeket - azt hiszem, ez valami anyai ösztönnek ígérkezik.
A bőröndömhöz sétáltam, azután előkotortam belőle egy egyszerű pizsamát, ami egy sötétkék, sortot és fekete trikót jelentett a hőség következtében. Nem tudom, most hány Celsius-fok lehetett éppen, ellenben biztosan nem tudtam volna szőrmés télikabátot viselni pár percnél tovább, megfulladtam volna.
A ruhadarabokkal a fürdőbe sétáltam, eztán annak ajtaját kulccsal bezártam. Sietősen levetkőztem, megnyitottam a zuhanyzó csapját, megfelelő hőmérsékletre állítottam, beálltam alá, megfürödtem, egy fehér törölközőt fogva áttöröltem magam, ezután magamra kaptam a ruhadarabokat, a szennyest pedig azt a célt szolgáló tartóba dobáltam. A kijárathoz lépdelve elfordítottam a zárat, s kiléptem a küszöböm, ám legnagyobb meglepetésemre JD nem ült a díványon. Mindig itt van addigra, amikor velem alszik, akkor most mi történt? Helyet foglaltam az ő szokásához híven a pamlag közepén, s vártam, miközben egyre inkább érzékelni kezdtem, hogy a szervezetemnek szüksége van az alvásra: szemhéjaim egyre inkább le-lecsukódtak - ennek ellenére én igyekeztem várni, még számoltam is a másodperceket. Mindazonáltal az utolsó szám, amire emlékszem az ötszáznégy.

-  Felkelni! – üvölti be villámcsapásként egy ijesztően mély hang a szobámba.
A következő pillanatban a függönyök elhúzódnak, a rolók utat engednek a Nap éles sugarainak, s tudom, nincs menekvés.
-  Öt perced van! – hallom ismételten ugyanazt a tónust, azután az ajtócsapódást.
-  Értettem – morgom hátat fordítva a gyötrő fénynek.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem sokáig lustálkodhatok, mert az a káromra megy, ezért nyöszörgések közepette felkelek, s felkapva a már tegnap kikészített a katonai ruhákra oly’ jellemző mintával ellátott szabadidőruhát, sportmelltartót, hófehér bugyit és sötét sportcipőt elindulok a fürdőszobába. Betoppanva gyorsan bezárom az ajtót, és amennyire bírom reggeli félálmomban, annyira sebtében lekapom az fekete hosszúnadrágom, a terepmintás pólóm, a sportolásra használatos, tejszínű melltartóm és az éjszínű francia bugyim. A csapot megengedve tudatomban van, hogy nem elég, hogy patakszerűen fog majd rajtam folyni a víz a forróság miatt, alapból sem lenne időm hajat mosni: nagyjából három minutumom maradt a meleg vízre. Így gyorsan kell cselekednem, ámbátor ez számomra magától értetődő: ez a tizennegyedik éve, hogy ez megy. Biztos vagyok benne, hogy visszaemlékezve valamelyest szeretni fogom ezt az életet, hiszen legalább a „kiképzés” alatt édesapámmal lehetek, akit nem sokat láthatok, viszont jelenleg nemigen vagyok odáig a ténytől miszerint egy olyan felmenővel is büszkélkedhetek - vagy az én esetemben inkább nem, hiszen ez a poklom is -, aki fizikailag a nemzet biztonságát szolgálja… Ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy néhány esztendő elteltével meg fogom érteni a család felfogását ezzel a kiképzéssel kapcsolatban, de jelenleg rühellem… Főleg azt a részét, hogy elzárják az ember feje fölül a forró vizet, és most is szinte ki kell ugranom, hogy ne legyen kínzó érzés - mindannak ellenére, hogy kint hány fok van.

Arra riadtam fel, hogy leestem az szófáról. Amikor eszembe jutott az álmom, mely pontosan a múltamba kirándult, kirázott a hideg, s rájöhettem, azért pottyantam le a nem kizárólag ülő-, fekhelynek ugyancsak megfelelő helyről, mert túl sokat mocorogtam. Felkeltem, s elindultam megkeresni Josh-t. Benéztem a hálószobába, csakhogy nem találtam ott. Hol lehet? Mennyi időt aludtam? Egy nagy sóhaj szakadt ki a számon, majd kezdődő aggodalmam lenyugtatására bekopogtam a szembe lévő lakószobába.
-  Uh, már ennyi idő eltelt? – adott hangot elcsodálkozásának Josh, amikor meglátott.
-  Neked is szia, Joshie!
Azt hittem, az ajtófélfának dőlök és ott, helyben elalszok.
-  Nincs meleg víz.
Amint ezt kimondta mérgelődő hangjával egy mosoly szaladt fel ajkaimra. Nem mondanám boldognak és semmiképpen sem kárörvendőnek, inkább annak, amit én ejtettem meg jó párszor, amikor én tapasztaltam ezt zuhanyzásom közepette… Bár igaz, inkább akkor volt ez, amikor hajat mostam és még nem kismértékben habos volt a frizurám. Remek érzés volt…
-  Az nem jutott eszedbe, hogy átjöjj? – tudakoltam komolyabbra véve a dolgot.
-  Öt perce szóltam le – felelte egyszerűen.
Aha, nekem ennyi időm volt készen lenni reggelente, és nem arra várni, mikor lesz újra meleg víz: arra várhattam fél napot.
-  Nem hinném, hogy az éj leple alatt megcsinálnák. Gyere! – kértem cseppet elmosolyodva.
-  Oké – sóhajtott, aztán visszasietett a cuccaiért.
Hátrébb léptem, mikor újból megpillanthattam. Abban a pillanatban, hogy becsukta az nyílászárót megfogta a kezem, és elindultunk a szobámba - amely nyitva volt, mivel még csak be sem csuktam az bejáratot.
-  Nyűgős vagy. Feküdj le! Sietek! – jelentette ki megértően.
-  Megvárlak – motyogtam, holott tudtam, csaknem a lehetetlennel vívok csatát.
-  Nem kell – jegyezte meg könnyedén.
Bezzeg mielőtt bármit mondhattam volna a fürdőszobában volt.
Odacsoszogtam az hotelszobám ajtajához, ellenőriztem, hogy be van-e zárva - vagyis próbáltam ezáltal is időt nyerni magamnak nehogy elaludjak. Csigalassúsággal besétáltam a hálóba, megnéztem, hogyan érzi magát Lux. Kissé feltöltődtem, mikor megláttam, ugyanolyan békésen alszik, mint eddig. Odaléptem elé, megemeltem piciny testét, amely magzatpózban volt, aztán kicsivel jobbra letettem, ezáltal igyekezve elegendő helyet biztosítani hámunknak.
Amint megtettem, nem bírtam tovább álldogálni a kimerültség következtében, ezen oknál fogva leültem az ágy szélére a lánykán tartva tekintetem. Már épp lecsukódtak a szemeim, amikor észbe kaptam, valahogyan ébren kell tartanom a szervezetem még pár percig - ezért úgy döntöttem, nekiállok nyújtani. Leültem a földre, terpeszbe tettem lábaim és komolyan elkezdtem éjféltájt megmozgatni testem, hiszen megígértem Josh-nak, hogy megvárom. Az más kérdés, hogy egy idő után egyre inkább lassultam, meg egyre többet pislogtam - aztán akármennyire is ellenkeztem újból elnyomott az álomvilág.

-  Mozgás! – rikkantja apám a fekete gumikerekekre mutatva.
Azt az előbb csináltam meg… Ez lesz a tízedik., gondolom magamban, ámde egy szót sem szólok. Elviselem, mint mindig.
-  Egerton, elég lesz mára!
Felfigyelek édesanyám szelíd hangfekvésére, ami egyre közelebb kerül hozzánk, ennek következtében megbotlok az utolsó kerékben, viszont nem esek el – ha megtenném, még egyszer meg kellene csinálnom azt a kört: át kellene ugrálnom húszon.
-  Délelőttre, Amelia – mondja apukám nem tűrve ellenkezést.
Ezt követően egyből elindul befelé, mivel bizonyára kész az ebéd.
-  Jól vagy? – tájékozódik felőlem anyukám egy gyengéd ölelésre hívva.
-  Persze, hogy jól van. Nem bántom őt, csak nem hagyom, hogy egy senkiházi legyen – reagálja le helyettem a férfi, aki úgy néz ki, hallótávolságon belül van még.
-  Madaline? – veszi halkabbra a hangját őszintén informálódva az állapotomról az egynéhány órás szenvedésem folytán.
Felveszem álarcom, kibújok szorításából, eztán halvány álmosollyal annyit válaszolok:
-  Jól.
Gondtalan mosoly szalad arcára, azután egy pillanatra megérinti derekamat jelezve, menjünk ebédelni, mire elindulok. Öt-hat lépést téve megpillantom felhőtlen nyugalomnak örvendő, három éves kishúgomat, amint gyermeki vigyorral tekint ránk, végül int maga felé, és eltűnik a ház belsejében.

-  Hé! – hallhattam meg JD hangját, aki mosolyogva figyelt engem.
Körülnéztem, s észrevettem, a padlón ültem. Nyöszörögve nyújtózkodtam egyet, aztán megéreztem valami vizeset a nyakamnál. A következő pillanatban, ahogyan odakaptam, rájöttem, mi az: a mostani múltba utazásom leizzasztott.
-  Jól vagy? – figyelt árgus szemekkel Josh ezt a két szót megejtve.
Lehajolt, s menyasszonypózba felkapott a karjaiba.
-  Tudok menni – motyorogtam dohogva, noha hálás voltam neki, amiért nem kellett ezt megtennem. Csak egyet akartam: Josh - és jelenleg Lux - mellett aludni.
-  Tudom, Drágám, tudom – csitított somolyogva, pedig fogalma sincs, mit történt velem, mégis olyan, mintha látta volna.
Letett az ágyra, mire még beljebb csúsztam, hogy ő is kényelmesen elférjen. Helyet foglalt fekve mellettem, azután kezét derekamra vezette, míg másikkal simított egyet hajamon, hogy ne zavarja.
-  Elég helyed van? – dünnyögtem összekulcsolva ujjaink.
Éreztem, ahogyan fejével igenlően bólogatott, később nyakam, vállam és tarkóm találkozási pontjába nyomott egy lágy puszit, mire végigszánkázott egész testemen a részegítő borzongás.
Immáron épp ismételten elaludhattam volna, mikor alig hallhatóan megszólítottam a barátom.
-  Igen?
-  Nem válaszoltam a kérdésre, miszerint jól vagyok-e.
-  Így igaz, bár ez inkább költői volt – reflektálta, ugyanakkor várta, mit mondok.
-  Jól – feleltem ugyanazzal a halvány álmosollyal, mint régen.
-  Hazudsz – jelentette ki azon nyomban méltatlankodva.
Elmosolyodtam azon, mennyire ismer, jóllehet ez egyszerre volt keserű és boldog – előbbi csak azért, mivel szülőanyám még mindig nem látna át rajtam.
Már jól – javítottam ki magam két értelemben is véve: egyrészt, immár nem kell azt tennem, mint régen, másrészt a visszatekintéseimnek vége, hisz mellettem van Josh.
-  Örülök – suttogta, eztán egy gondoskodó puszit nyomott fejem búbjára.
Jó éjszakát!
 Csodás álmokat, Drágám!

A reggelek kíméletlenek, kivéve akkor, ha az, akit szeretsz melletted alszik: akkor a legrosszabbak is elviselhetőek, és nincs olyan érzésed, hogy sokkal inkább megfujtanád magad a párnával, minthogy felkelj.
A napsugarak zavarták szemeim, pedig még ki sem nyitottam. Erőt vettem magamon, és körülnéztem. Az ágyban már csak én feküdtem egyedül. Hol vannak?, futott végig agyamon a gondolat. Felkeltem az ágyból, s elindultam az étkező felé, ahol Josh éppen reggelit készített, míg Lux az egyik szemben levő székből kíváncsian figyelte, mégis mit készít.
-  Jó reggelt! – köszöntem nekik.
Csodás reggelt, Drágám!
Josh nem fordult meg, továbbra is az étellel volt elfoglalva, azonban ez nem tudott zavarni.
-  Szia! – felelte Lux integetve.
Odaléptem hozzá, majd felvettem a karomba.
-  Megnézzük, mit csinál nekünk ez a dögös srác? – javasoltam mosolyogva a gyermeknek.
Bólogatást kaptam válaszol, mire felnevettem, és elindultam vele a jelenleg szakács posztot betöltő pasi felé.
-  Josh! – szólította meg Lux, s a kezeit felé nyújtotta.
-  Mindjárt kész van. Átveszed? – érdeklődött tőlem a kaja felé biccentve.
Belenéztem a serpenyőbe, és elnevettem magam, amikor megláttam a tojást és a szalonnát.
-  Hé, nem vagyok egy akkora nagy konyhazseni, de ezt bármikor elkészítem – magyarázta somolyogva, utána elvette tőlem Luxot.
Elindultam a szekrény felé, hogy kivegyek belőle tálakat, csakhogy valaki elkapta a jobb kezem.
-  Nem felejtettél el valamit? – kíváncsiskodott bazsalyogva.
-  Mit? – zavarodtam meg.
Elindult felém, s mikor elém ért megcsókolt. Akkor minden világos lett, és különlegesnek éreztem magam, mert… Joshua Devine mellett az is lehettem.

2014. október 22., szerda

17. rész: „Hat nap és...”

Kedves Olvasóim!
Igen, az utolsó napnak is vége, őszi szünet van - aminek sok ember örül. Én is, ám nálam ez amolyan öröm az ürömben, ugyanis nem akarok panaszkodni, de arra azért számítsatok, hogy még ekképpen is elképzelhető csúszás, mivel van pár tétel, amit tudnom kellene - például biológiából tíz, noha az még nem is annyira rettentően fontos.
Ahogyan ígértem itt is lenne a legújabb rész. Őszintén sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni.
Azért remélem, így is tetszik mindenkinek! Ez a rész 2147 szóból áll, tehát túlteljesítettem az átlag részt, ami azért is van, mert szerettelek volna titeket ezzel kárpótolni. A következő rész, mint ígértem, maximum vasárnapi határidejű, azonban egyenlőre nem kezdtem el írni, ezáltal nem tudom, hogy mi lesz belőle. Igazából attól függ, hogyan fognak az agyamnak pörögni az események.
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi





Újra és újra visszatérni egy újabb és újabb hotelbe egy-egy koncert után: számomra ez a dolog kissé olyan hatást kelt, mintha hazaérnék. Az ember ilyenkor nyugalomra vágyik, s egy kis beszélgetésre, mielőtt aludni menne. Arlington szép hely - már amennyit láthattam belőle, de sajnos jelenleg az lett volna a legkisebb gondom, hogyha épp az ellenkezője igaz rá. Miért? Hét nap…, vagyis most már inkább csak hat, ami még elszomorítóbb. Mi ez az intervallum? Ennyi idő múlva jelenésem van édesapámék előtt, hiszen majdnem fél hónapos szünetünk következik. Mit jelent ez? Egyrészt hallhatom a szidalmat, amiért mostanság nem hívtam fel, másrészt az előbbiből kifolyólag, hogyha valamilyen utón-módon meghallotta, hogy nem elég, hogy a „csürhéket” védem, még azok közül is való a barátom, akkor… nos, a fejmosás természetes és a kitagadás sem lenne meglepő. És tudjátok, mi ebbe a legfurább? Ahogyan ez eszembe jut - Josh és Niall között ülve a krémszínű kanapén - próbálom visszatartani nevetésem, ezáltal visszafojtott mosoly jelenik meg ajkaimon, ahogyan belülről rágcsálom a számat. Igen, azt hiszem, ebből maximálisan lejön, mennyire szánalmasnak tartom, ezt a felfogását.
A velünk szemben lévő díványon elhelyezkedő Harry, Louis és Zayn nem is veszi észre, hogy elkalandoztam, hiszen éppen mind a hat srác a koncertről beszélget, ami nem csak számukra, hanem számomra ugyancsak nagyon király élmény volt. Az ironikus az egészben az, hogy míg régebben úgy voltam vele, hogy hadd menjünk már el onnan és mehessek aludni, addig most már nem várom a koncert végét - helyette elénekelgetek, illetőleg időközönként elbeszélgetek a backstage-ben lévő emberekkel, példának okáért Louval.
Ahogyan nyílik az ajtó az eddig a kanapéban ülő Liam egyből hátrakapja a fejét, amíg mi nekünk csak oldalra kell fordítanunk azt, hogy odalássunk. Amint megpillantjuk a szöszi hajkoronát, mindannyinknak egy apró mosoly terül szét arcunkon, ám nekem ez egyből eltűnik, amint megérzem bal kezemen egy lágy simítást, s az illető irányába irányítottam kobakom. Anno megbeszéltük, hogy nem mutatjuk, hogy együtt vagyunk…, vagyis Joshua ragaszkodott ahhoz, bármennyire is magyaráztam neki, hogy nem érdekel, valahogy csak meg fogjuk oldani. Az indoka tán egyszerű volt, azonban számomra igencsak aranyos: ha megtudják, kirúgnak, ezáltal könnyedén elveszíthet, amit nem szeretne. Hogy mégis hogyan képzelte azt, hogy akkor vége is lenne köztünk mindennek, hogyha nem dolgoznék itt, azt inkább tőle kellene megkérdezni, mindenesetre nem szerettem volna tovább vitatkozni vele, ennek következtében ráhagytam, tudva, ebben úgy sem lesz igaza.
Josh igazából nem tett semmit, mindössze egy ártatlan, aranyos mosolyt villantott, aztán visszanézett az bejáratban álldogáló, hamarosan három éves csöppségre.
-  Hol hagytad anyukád? – érdeklődtem Luxtól, mire jobb kiskezével hátramutatott.
Elmosolyodtam reakciójára, majd felkeltem, odasétáltam hozzá és leguggoltam elé.
-  Felvehetlek, édesem?
Válaszul bólogatást kaptam, eztán felém nyújtatta kezét. Felálltam, lehajoltam elé és felvettem. Nos, igen, most már azért nem annyira könnyű, mint egy kisbaba, de természetesen elbírtam.
-  Hova szeretnél ülni? – kérdeztem, bár tudtam, este van, így nem lesz valami beszélgetős kedvében, sokkal inkább mutogatni fog.
Igazam is lett, mikor a helyemre mutatott. Első gondolatom bevallom, az volt, hogy akkor én most hova ülők, csakhogy abban a pillanatban, amikor Josh megszólalt, valahogy az egész megváltozott:
-  Pót anyuci, akkor az ölembe ül.
Először kissé meglepetten kaptam erre fel a fejem, ezután gondolva, ebből úgy sem lehet semmi gond, hisz mindannyian tudják, hogy immáron remek barátságot ápolunk, könnyedén váltottam vissza mimikám az előbbire.
Letettem hát a kislányt a megüresedett helyre, azután leültem Josh ölébe. Ez nálunk még alkalomadtán reggelinél is teljesen természetes dolog volt, hiszen ébredés után még inkább ragaszkodtunk a másikhoz, ellenben erről a többiek nem tudhattak, hisz azt többnyire a szobánkban fogyasztjuk el. Őszintén szólva, a legelején kissé feszélyezve éreztem magam, ám amikor Josh közelebb húzott magához, a hasamnál összekulcsolja kezeit, majd a vállamra tette állát úgy, hogy fejünk összeért, merevségem elszállt, s jól éreztem magam.
-  Én isz! – kérte kissé pöszén Lux jelezve, ő az én ölemben szeretne helyet foglalni.
-  Oké – egyeztem bele könnyedén, utána felvettem, s elhelyezkedett úgy.
-  Mint egy kis család – jegyezte meg mosolyogva Louis.
-  Dehogy – ellenkeztem felnevetve, pedig valljuk be, valahol valóságos volt ez a szemlélet.
-  Nem, Tommonak igaza van – értett vele egyet Zayn.
-  Miért? – kíváncsiskodtam, ugyanis komolyan elkezdett érdekelni, mégis hogyan vélik ezt az egészet.
-  Mielőtt még Maddie a semmiből kitör és bajod esik, elveszlek innen, kicsi lány – jelentette ki felkelve Harold.
Odasétált hozzánk, elvette Luxot, visszasétált, később leült beleültetve az ölébe a gyerkőcöt.
-  Sosem bántanám – háborodtam fel megállapításán.
-  Tudom, hogy önszántadból sohasem.
-  Nem fogok elkezdeni vitatkozni. Hadd halljam, mi olyan családias számotokra!
-  Például… – kezdett bele Niall, eztán elhallgatott keresve a legjobb megfogalmazást. – Nézd, én tényleg nem szeretném ezzel megbántani semelyiktőket vagy hasonló és pontosan tisztában vagyok azzal, Mad’, hogy mi van a szerződésedben, viszont ha ettől elvonatkoztatnánk, szerintem akár egy tök király párost is alkothatnátok – fejtette ki végül nehézkesen álláspontját.
-  Én csak annyit mondanék erre, hogy lehet, még észre sem vettétek, hogy most már nem azért ültök úgy, ahogyan, mert nincs szabad hely, ott van egy mellettetek – közölte barátságosan mosolyogva Zayn.
Bármennyire nem szívesen ismerném be, igaza volt. Annyira magával ragadott a már-már megszokott reggelizésnél alkalmazott ülésrendünk, hogy cseppet sem figyeltem fel arra, hogy ebből gáz lehet. Mindenesetre, akkor már csak azért sem ültem el onnan. Nem azért, mert ezzel egyértelművé válna, és nem bíznék valamelyikkőjükben, hanem azért, mert nem akartam elismerni, mennyire egyértelmű lehet azoknak az embereknek sok minden, hogyha valóban ismernek. Ők tudtak sok dolgunkról, szinte átláttak rajtunk, ezzel szemben ezt nem akartam megjegyezni, kíváncsi voltam mások véleményére is.
-  Én tudok, amit tudok és látok, amit látok – titokzatoskodott Liam, amiből nem sokat érthettünk. – Gyertek össze, aztán ennyi, a következményekkel nem kell számolni! Kiállunk mindkettőtökért! – ígérte a srác somolyogva.
-  Egyetértek a többiekkel, igazából azok után, ahova eljutottatok az ellenségeskedésből furcsa, hogy még nem vagytok együtt, már hónapok óta együtt kellene, hogy járnotok – reflektált dilemmámra Harry.
Igazából holnap egy hónapja, hogy együtt vagyunk, de nem gond, Styles, ezt nem tudhattad, gondoltam magamban igyekezve nem mosolyogni.
Aztán, mikor már joggal azt hittem, senkinek sincs hozzáfűzni valója, váratlan dolog történt: Lux elkezdett cuppogni. Egy pillanatra megfagytam, eztán felnevettem, mintha csak jót nevetnék a gyermek szórakozásán. Jóllehet a következő esemény még meglepőbb volt. Josh felbátorodva kezei közé fogta arcom, vele szembe fordította azt, s megcsókolt. Pár másodpercre kővé dermedtem, azonban a következő szekundumban elszabadult bennem a pokol: többet akartam, minthogyha majd’ szomjan halnék és kizárólag Joshua édes csókjai által juthatnék egynéhány cseppnyi folyadékhoz. Azokban a percekben nem érdekelt, minek mi lesz a következménye, tényleg azt tettem, amit akartam, bíztam a körülöttünk levőkben, annak ellenére, hogy amint ajkai hozzáértek az enyémekhez megszűnt a külvilág.
Érdes torokkaparás üthette meg a füleinket, ami megzavart minket pazar tevékenységünkben. Az illető felé fordítottuk buksink, mire szembe találtuk magunkat Liam csokoládébarna, tömény szomorúságot árasztó íriszeivel.
-  Maximálisan örülök nektek, viszont nem lehetne, hogy azért nem eszitek meg egymást előttünk? Nagyon hiányoznak a barátnőink, ne fájdítsátok még jobban a szívünk, kérünk szépen titeket! – kérlelt mindet udvariasan, ugyanakkor keserűen.
-  Oké, persze, ne haragudjatok, csak… Nincs csak – mondtam elnézést kérően ránézve, utána a többieken is átfuttatva a tekintetem.
A kiegészítésemet valahol viccesnek találtam, bezzeg nem voltam abban az állapotban, hogy nevesek, aminek egyszerű oka van: átéreztem, mit érezhetnek. Édesapám képes lenne eltiltani JD-től, amit nem fog tudni, mivel felnőtt nő vagyok, mindazonáltal a tudat, hogy mindent megtenne ezért, és valamennyit meg is fog, hogyha kiderül számára a tény, igencsak elszomorított, mondhatni átéreztem azt a hiányérzetet, ami a három srác íriszeiben fájdalmasan égett.
-  Semmi gond – reagálták le a pasik egyszerre.
-  Oh, és aranyos tőled, hogy többes számot használtál Louis és Zayn miatt – tettem hozzá elmosolyodva.
-  Hééé! – játszotta a felháborodottat a barátom. Hűh, ez még kicsit furcsa megnevezés ebben az értelemben, jóllehet amikor eszembe jut, szám felfele görbül tőle.
-  Valaki féltékeny – jegyezte meg felröhögve Harry.
-  Nekem legalább van miért – kontrázott Josh, akiből látszott, megsértődött ezen.
-  Ugyan, nyugi! – csitítottam, aztán kezéért nyúlva összekulcsoltam ujjait az enyémekkel. – Ennyinek nem kellene felhúznia. Tudod, hogy Liamre vagy bárki másra a bandából sohasem néztem úgy, mint rád. Nincs értelme ilyennek lenned és Harryvel sem kellene összeveszned azért, mert jelenleg furcsamód valóban igaza van. Mi a baj?
-  Semmi – morogta lesütött szemekkel.
-  Ugye, tisztában vagy azzal, hogy ezt még a hülye sem hiszi el?!
-  De mit mondjak?
-  Az igazat?!
-  Nincs ebbe semmi új…
-  Nem értelek.
-  Csak nem akarlak elveszíteni – nyögte ki végül valódi okát, amit összehúzott szemmel konstatáltam.
-  Már miért tennéd? – adtam is hangot zavarodottságomnak.
-  Hat nap és… – kezdett bele feleletébe, eztán elhallgatott.
-  Ugyan az lesz, mint eddig… Amennyiben te ugyancsak szeretnéd ezt a kapcsolatot – tettem hozzá komolyan.
-  Még szép! Sohasem akartam még ennél jobban egy párkapcsolatot – közölte úgy, mintha ez annyira magából értetődő lenne.
-  Akkor… minden rendben lesz köztünk.
-  Természetesen – értettem egyet vele vidáman.
Úgy véltem, ezzel helyreállt a lelki békéje, s ezáltal az enyém is, mindazonáltal eszembe jutott egy kibúvó.
-  Tudom, hogy neked hiányzik az otthonod, ezért mi lenne, hogyha te hazamennél és én maradnék Londonban? Akkor ott is találkoznánk, és nem lenne semmi para – javasoltam könnyedén, ugyanis úgy beszéltük meg, hogy visszafele hozzánk jön, és miután felvett, azután megyünk a londoni reptérre.
-  Nem hagylak egyedül – közölte határozottan.
-  Nagylány vagyok és testőr… Miért ne lehetnék egymagam? – kérdeztem semmiféle gúnnyal, inkább aggodalommal, hiszen nem akartam, hogy miattam ne lássa a családját: az nem lenne fair.
-  Ne vitatkozz, Drágám, inkább arra válaszolj, hogy hova szeretnél menni! Párizs? Bár az már talán túl elavult… Akkor tudom, hogy akár vissza is mehetnénk Santiagoba, viszont inkább lehetne valami egyedi… Kitalálom, holnapra megtudod!
-  De te – kezdtem bele, azonban a mondatomba vágott.
Veled szeretnék lenni.
-  Tipikus Right Now – szólt közbe Louis kedélyesen.
-  Ezt hogy’ érted? – csodálkoztam el.
-  I know that we won't be going home Tudom, hogy nem fogunk hazamenni – idézett belőle egy részletet.
-  I know that I won't be on my own Tudom, hogy nem leszek egyedül – mondott egy másik sort Harry.
-  Everything is new to me Minden új nekem – segített hozzá Niall is.
-  I can't fight the feeling Nem tudok harcolni az érzéssel – fejtegette Zayn.
Azt hiszem, ebből is látszik, hogy a körünkben mennyire ismerhetett már mindenki mindenkit.
-  I'm feeling like Jól érzem magam – jutatott eszembe egy sort Josh is.
-  I could do this forever Örökké tudnám ezt csinálni – dúdoltam…, aztán rájöttem, ez egy vallomás is lehetne.
Először bevallom, megrémisztett ez a dolog, hisz ez nagyon nagy szó, ámde utána rájöttem, most valóban ekképp érzek, ezért hamar megnyugodtam.
-  Lux! – kiáltott fel egy női hang.
Egyből arra tekintettünk, ennek következtében megláthattuk a beigyekvő Lout kislánya felé tartva.
-  Sajnálom, ha nem figyeltem rád eléggé, kincsem! Ne csatangolj el többet, szépen kérlek! – kérlelte Harry öléből felemelve a lánykát, habár mindannyian tudtuk, erre nem fog felelni semmit. – Tomnak remek ötlete támadt, csak hát, nekünk itt van Lux is, így nem tudunk kettesben elmenni vacsorázni. Esetleg figyelnétek rá addig? – érdeklődött körültekintve rajtunk Lou.
Ám ez nem tartott sokáig, amint meghallottam az ajánlatot, felkapva jobb kezem felkiáltottam:
-  Én!
-  Köszönöm, Maddie! Biztosan? – kérdezett azért vissza jelezve, nem szeretné senkire sem ráerőltetni egyetlen gyerekét, csupán kivételesen nem hármasban, hanem kettesben menne el valahova biztonságos helyen hagyva másik felét.
-  Igen, egyértelmű… Sőt, kérem egész éjszakára, reggel visszakapod, addig babusgatom – interpretáltam cseppet utalóan.
-  Nem muszáj – suttogta, pedig tudtam, szüksége lenne már több napra is, hogy kizárólag a szerelmével legyen… De lássuk be, minden anyuka így van ezzel, még ha nem is ismeri be, és valaki elvárná, hogy amennyiben megszülte a gyermeket, akkor minden egyes nap minden egyes percében vele legyen, akármennyire is fárasztó, csakhogy kérdem én: akkor már az ilyen embereknek nem is lehet pihenniük. Nos, én pont ezért vállaltam el, mert noha a saját bőrömön hála Istennek még sohasem éreztem, milyen ez, elég volt látnom, hogy ez azért nem egy egyszerű mulatság.
-  De, szükséged van rá és én szívesen átvállalom. Pontosan tudod, hogy tudok róla gondoskodni – ellenkeztem neki jót akarva.
-  És úgy néz ki, szüksége van még egy alvótársra – tette hozzá vigyorogva Josh.
-  Mi? Mi az, hogy – kezdett bele, ezzel szemben meglátva kezeinket be sem fejezte mondatát.
Szája elé kapott jobb kezével, s hirtelenjében azt hittem, sírógörcsöt kap, akárcsak egy barátnő, akinek most mutattad meg, hogy megkérték a kezed, és szeretnéd, ha ő lenne a tanúd, pedig itt még nincs szó ilyesmiről - egy darabig nem is lesz.
- Úgy örülök nektek – motyogta elérzékenyülve. – El se tudjátok hinni, mióta vártam már ezt a napot.
-  Köszönjük! – hálálkodott Joshua.
-  Viszont… Szeretnék megkérni mindenkit, hogy ezt a dolgot ne mondja tovább, mert akkor… az állásommal játszik, lazán kirúghatnak emiatt – jelentettem ki kérlelően.
-  Ez csak természetes – hangzott szinte egyszerre, minthogyha megbeszélték volna.
Mit is mondhatnék életem ezen fontos eseményének bemutatása után, lezárásként? Úgy vélem, egy kis tanács lenne a legjobb, amit ha akartok, megfogadtok, ha nem, nem: amennyiben úgy érzed, igaz barátra lelsz, igazán megoszthatsz vele mindent, meg fogja érteni. Tapasztalatból mondom, akárcsak azt, hogy megtanulhattam, milyen remek érzés a szerelem - kár, hogy ennek az érzésnek van hátulütője is…

2014. október 20., hétfő

Szerdán és vasárnapon is új rész?!

Kedves Olvasóim!
Igen, tudom, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy péntekre, esetleg szombatra vártátok az új részt. Nos, azt terveztem, hogy lehet, vasárnap össze tudom hozni, csakhogy ez nem jött össze, aminek mondhatni egyszerű oka volt: magánélet. Igazából a kis városunkban évenként van szombaton és vasárnap egy búcsúféleség, amire szinte lehetetlen, hogy ne menjek. Hát, ez így is történt. Szombaton a fél délutánomat, vasárnap majdnem az egészet ott töltöttem - és így is nagyjából ezer szó megtalálható a gépemen a következő részből, ami kissé meglepő számomra, ugyanis pénteken leültem írni és semmit sem pötyögtem le egész délután, mert nem tudtam, mi történhetne. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a vége ennek a résznek, ám akárhogyan is nézegethetem a naptáram, ma történelem tételt kell tanulnom és - elképzelhető, azonban még nem biztos, hogy - holnap magyar tételt. Szóval úgy tervezem - tehát kérlek, számítsátok bele, hogy még bármi közbejöhet -, hogy szerdán kiteszem a tizenhetedik részt és maximum vasárnap este a tizennyolcadikat.
Röviden és tömören összegezve a dolgokat: Sajnálom, hogy ennek ekképpen kellett lennie, én nem vagyok ilyen, ugyanakkor ezt hiába magyarázom: a sok tanulás és szabadidőhiány miatt úgy érzem, kezdem elveszíteni a hiteleségem, amit - tán mondanom sem kell - nagyon nem szeretnék, hiszen saját magam tulajdonságainak mondanék ezáltal ellent, arról nem is beszélve, hogy nektek csalódást okoznék… Már, ha eddig még nem tettem.
Hálásan köszönöm az összes támogatást, amit csak kaptam tőletek, ennek következtében akár azt is, hogy olvastok. Tényleg jól esik akár egy pipa is, hiszen előre tudhattam, nem ez lesz a legsikeresebb történetem, mégis itt vagytok ennyin, ami mondhatni, hihetetlen. Mindegy, nem untatlak titeket ezzel a gondolatmenetemmel.
További szép napot és kitartást kíván erre az őszi szünet előtti két napra,
Timi Dreams

2014. október 11., szombat

16. rész: „Ez az érzés...”

Kedves, Olvasóim!
Remélem, jól telt a hetetek. Én most, szombaton jutottam el odáig, hogy megírjam a részt, habár egy kevéske már eredetileg meg volt belőle. Nem tudom, hogy esetleg elhamarkodottnak találjátok-e, de tekintve, hogy ez a tizenhatodik rész és körbelengte majdnem az egészet Josh nem lehet annyira meglepő, ami történik. Egy eddig nem látott személy megjelenik benne, aminek - akármilyen furcsán hangzik, hisz mégiscsak én írtam bele - örülök.
Bizakodom abban, hogy elnyeri a rész a tetszéseteket!
További szép estét!
by: Timi



Ajánlott zene



Sötétből a sötétbe – talán ekképpen kifejezhetném azt, amit reggel átéltem… Pontosabban tízkor, ami már nem is számít annyira annak, de ez most nem annyira lényeges. Álom nélkül vészeltem át Josh karjában az éjjelt, melyből látni nem sokat láthattam hála annak, hogy mielőtt elindultunk volna a koncertre besötétítettem, hiszen tudtam, vihar közeleg. Ennyire könnyen sohasem éltem túl egyetlen égi csapást sem, amiért mérhetetlenül hálás lehetek Josh-nak.
Ugyanúgy feküdtünk, ahogyan elaludtunk. Éreztem hátamnál testmelegét, összefont lábainkat a paplan alatt, kezünk összekulcsolt állapotát, nyakamnál néhai kellemes szuszogását. Ezek mind biztonságot keltő érintések voltak, jól estek. Szeretek néha reggelente elgondolkozni az élet dolgain, hogyha van rá időm, s kivételesen most volt. Visszacsuktam szemeim és elmerengtem azon, mi volt régen köztünk alvótársammal, mi van most és tán mi lehetne köztünk egyszer, ha ezt így folytatjuk. Őszintén, ahogyan belegondoltam, hogy egykoron mekkora ellenségekként is nézhettünk ki egymás mellett, most pedig itt alszunk egymás közelében megmosolyogatható volt a tudat, hogy ez elképzelhető, egyes emberek számára félreérthető… Például Louis-nak biztosan. Imádom a srác egész stílusát és jóban is vagyunk, főleg amióta Joshua megváltoztatta a nézeteimet, mindazonáltal nem szerettem volna, ha kijelenti azt, amit lassan kezdek sejteni. Nem szerethettem belé! Josh-sal barátoknak kell, hogy legyünk, nem egy párnak, hiszen ellentmondanék a szerződésemnek, hogyha ez az egész megtörténne, ezáltal bármikor kirúghatnának, márpedig akkor apám nevére, s egyáltalán a Shaw vezetéknévre szégyent hoznék - ezt nem tehetem meg! Vagy… de. Miért ne tehetném meg? JD-nek igaza van, azt kell tenned, amit a szíved súg! Ha kizárom ezeket a dolgokat, egyetlen valamitől tartok: a csalódástól. Tehát kizárólag egy rész lehet kérdéses: megéri? Megéri feladni a barátságot a szerelemért? Megéri kockára tenni? Mi történik akkor, hogyha valamelyikünk pofára esik? Lehetünk utána még barátok? Szerintem már nem, nem tudjuk mindenen túltenni magunkat, egyáltalán csoda, hogy az előző állapotból eljutottunk idáig, viszont erre is hetek, hónapok kellettek. Megérné ennyit várni, ámde ki lehet várni?
Kis idő múlva azon kaptam magam, hogy a gondolatmeneteimből egy köhögő-roham húz ki. A torkom kapart, azt hittem, majd’ megfulladok, mire a köhögés elmúlt. Noha szerepét átvette egy kisebb fájdalom, ez azért mégiscsak jobb volt. Megfáztam volna?, gondoltam keservesen. Utálok beteg lenni, habár ez nem meglepő: ki szeret az lenni?!
Lassacskán, igyekezve a férfit nem felébreszteni, kihúztam ujjaim övéi közül, majd kísérletet tettem arra, hogy csakis magamról húzzam le a takarót. Miután ez megtörtént megpróbáltam lábaim kibogózni Josh-é közül. Nagy nehezen sikerült, mire kizárólag nyamnyogást kaptam válaszul, amin diadalittasan elmosolyodtam. Felpattantam, később gondosan betakargattam, s elindultam a fürdőszoba felé megmosni az arcom, ennek következében azt a leheletnyi álmosságot kiverve szemeimből, ami még nyugalmasan ott csücsült. Épp, hogy beértem a fürdőszobába, meghallottam két-két kopogást az ajtómnál, ami nem jelentet mást, mint hogy kettő ember minimum várakozik rám. Felsóhajtottam, aztán a mosdókagylóhoz léptem, s megengedve a csapot két tenyerem összeillesztettem úgy, hogy belekerülhessen a víz. Amikor az megtelt arcomnak dobtam a vizet, ezután háromszor megismételtem még ezt a nem stressz-mentesnek mondható cselekedetet. Zavart, ahogyan a hideg vízcseppek sokasága hozzácsapódott az bőrömnek, s utána kényelmesen leszaladtak arról. Felkaptam a mosdó mellett lévő fehér, puha törölközőt, megtöröltem az arcom, elzártam a csapot, ezután a kezemet is letöröltem, s gondosan visszatéve az anyagot megláttam tegnapi ruháimat a földön. Annyira tudtam, hogy valamit elfelejtettem a nagy sietségben…
A türelmetlenné vált kopogásokra felkaptam a fejem, miután a sarokban lévő vajszínű, lukacsos szennyesbe dobtam ruháim és fülig érő szájjal elindultam a bejárat felé. Fogalmam sincs, miért voltam annyira jókedvű, amikor nem tudhatom, ki van az ajtó mögött, mi több még a torkom is fáj, ezzel szemben van valami, ami erre a mimikára adott okot.
Átszelve a távolságot, ajtót nyitok, s meglátok két vidám férfit: Niall és Ash.
-  Szép reggelt, fiúk! Miben segíthetek? – kérdeztem kissé rekedtessen. Ám ez sajnos nem a reggeli rekedtség, ez a torokfájással járó.
-  Jól vagy? – érdeklődtek aggodalmasan a fiúk egyszerre, én meg csak annyira voltam képes, hogy megrántsam a vállam.
Nem szeretek gyengének látszódni, de hát, voltam már jobban is. Hátam mögött megérzek egy pozitív aurát, mire ismételten elvigyorodom, s fejemet néhány pillanat erejéig arra fordítom. Nem érdekel, hogy pontosan ki mit gondol, mert tudom, boldog vagyok.
Csodás reggelt, Drágám! – köszönt mellém lépve Josh, nem törődve a nézőközönséggel, aztán egy hosszú, gondoskodó puszit nyomott homlokomra.
-  Jó reggelt! – motyogtam cseppet kábultan, miután kicsit hideg ajkai eltűnnek rólam, de a helyét még mindig éreztem, mintha odaégett volna.
-  Miben segíthetünk, srácok? – tudakolta immáron feléjük fordulva, mosolyogva.
-  Meg akartuk kérdezni, lógtok-e velünk, de Mad' beteg – válaszolta Ashton a végén egy másodpercig elhúzva száját.
-  Mi a baj? – lepődődött meg szomorkásan Josh, felém fordulva.
-  Csak fáj egy kicsit a torkom, semmi komoly – reflektáltam könnyedén.
-  Akkor maradj itt, max. negyed óra és itt vagyok – közölte a kanapé felé lépdelve, mivel még mindig ott voltak a ruhái.
Zavartan néztem utána, majd nagynehezen meg is szólaltam:
-  Hova mész?
-  Csak le. Kell neked pár apróság.
-  Felhozzák.
-  De ha valami nincs, el kell mennem érte – magyarázta magától értetődően.
-  Dehogy, akkor az elég, amit kapok.
-  Nem. Engedd, hogy végre én gondoskodhassak rólad! Te egyfolytában megvédsz, engedd, hogy végre én is tegyek érted valamit!
-  Azt hiszem, tegnap este már megbeszéltük, hogy mit tettél értem és a munkámat még jó, hogy tisztességesen elvégezzem… főleg, hogyha egy barátomról van szó.
Feleletül mindössze megforgatta szemeit. Gyorsan magára kapta ruháit, azután ismételten felénk kezdett el lépdelni. Hozzánk érve felém figyelt, végül megölelt, minthogyha azt szeretné érzékeltetni, nem érdekli, szeretne gondoskodni rólam legalább ilyenkor… Vagy csak én képzeltem be magamnak, hogy ekképp gondolja?!
-  Sietek – búcsúzott ezekkel a szavakkal.
Mielőtt bármit mondhattam volna elengedett, s a két pasi között meglépett.
-  Josh! – kiáltottam utána utat törve magamnak.
Hátrafordult kiáltásomra, ennek köszönhetően elmondhattam azt, amit szerettem volna:
-  Szólj Tednek! Nélküle ne menj, kérlek! És vigyázz magadra!
-  Rendben – egyezett bele édesen felnevetve aggodalmasságomon.
Jobb lett volna, ha mentem volna én vele az a figura helyett, akiben egyedül nem tudtam bízni, hisz ő bizonyára pusztán a mostohaapja összeköttetései miatt lehetett itt, jóllehet nem tudtam, ki volt, aki rajta kívül ráért. Őszintén szólva, legszívesebben én mentem volna vele, mert akkor legalább magamat kellene okolnom, hogyha a haja szála is meggörbül, bezzeg tudtam, nem fogok tudni megbirkózni az elképzelésével: ahhoz túl makacs.
Megfordult, s elindult tovább. Kizárólag bízni tudtam abban, hogy valóban eleget tesz kérésemnek és legalább az a félnótás vele megy. Néztem távolodó alakját, amiből egy ír akcentusú hang szakított ki, s egy ausztrál követte, ahogyan elköszöntek.
-  Érezzétek jól magatokat a… Hol is? – faggattam kicsit őket somolyogva.
-  Az államtitok – reagálta le reflexszerűen a dobos.
-  Aha, én meg a pápa vagyok… – ironizáltam felröhögve. – Mindegy. Sziasztok! – vettem én is búcsút, később az ajtón belépve becsuktam azt.
Éppen, hogy megtettem nyílt utánam.
-  Nem gondolod, hogy anélkül elmegyek, hogy megölelnének – játszotta a felháborodottat Nialler, amint közrefogott.
-  Beteg vagyok, vagy mi – suttogtam, ahogyan majdnem összenyomott.
-  És? Pihenj sokat! – követelte immáron elszakadva tőlem, aztán az ajtóhoz lépve végre valóban leléptek.
Meg akartam nézni, hogy van-e lázam azok után, hogy kissé hidegnek éreztem Josh száját, csakhogy úgy véltem, azt is hoz, szóval egyetlen dolgot tehettem, hogy megfeleljek annak, amit szeretne: befeküdtem az ágyba, betakaróztam, s relaxáltam… Vagyis inkább csupáncsak szerettem volna, merthogy egyetlen dolog kezdett még jobban érdekelni: az, ami, amikor felkeltem is; mi lenne, ha még feljebb lépne kapcsoltunk?! Nem tudom. Szeretném, viszont én nem vagyok elég ehhez, nem tudom, mit gondol Josh. Ezt mégis hogyan kellene kiderítenem?
Gondolataimból egy kiáltás zökkentett ki:
-  Megjöttem, Drágám!
Elmosolyogtam kellemesen férfias hangjára, pedig nem oly’ sokat lehetett távol.
-  Pihensz?! – állapította meg kérdésként mosolyogva paplannal bebugyolált állapotom.
-  Igen. Hoztál lázmérőt? Vagy egyáltalán mit hoztál? – kérdezősködtem.
-  Mindent, amire csak szükséged lehet. Képzeld, azt beszélte két ember előttem, hogy a jégkrém segít a torokfájásnál. Szerintem baromság, de hátha – mesélte valóban törődően, ami nagyon jól esett. – Behozok mindent, aztán áthozom a laptopom és nézhetünk filmet – ajánlotta egyszerűen.
Látszott rajta, hogy örömét leli abban, hogy gondoskodhat valakin… Vagy az, hogy rajtam? Ez… bonyolult.
Ahogyan mondta, miután letette mellém a komódra a fehéres, kissé átlátszó szatyrokat nyomott egy puszit arcomra, eztán lelépett. Amint hallottam az kijárat csukódását kiszálltam az ágyból, s a bevásárlószatyrokat kezembe véve megnéztem, mit vett. Lázcsillapító, fájdalomcsillapító, egy százas zsebkendőcsomag, és végül, de nem utolsó sorban a megemlített jégkrém is benne feküdt az egyikben, amit mikor megláttam egyből megkívántam. Vanília és csokoládé – remekül emlékeztetett a tengerparton történtekre, ahol mindketten csokis fagyit ettünk…, és ahol bármennyire is finom volt a fagylalt a csókjai túltettek azon az édességen. Abban a pillanatban, ahogyan ez eszembe jutott nem volt kérdéses, én mit akarok. Akartam, minden egyes porcikámmal újra akartam élni azt a fenomenális érzést, amit akkor kaptam. Attól a minutumtól kezdve nagyjából bármit meg tettem volna, szükségem volt már nem csak Josh-ra, hanem… hanem a csókjaira is. Életemben végre először semmifelé befolyásolás nélkül tudtam, mit akarok: Őt.
Kimentem a kicsiny konyhába egy kiskanálért, majd visszamenve letettem a jégkrémes doboz mellé, elhúztam a sötétítőt, felhúztam a fehér rolót és kinyitva az tejszínű ajtót egy apró erkélyre érkeztem, ahol két embernél több nem fér el, azonban számomra kifogástalan volt. Megfogtam a tégelyt, felnyitottam, aztán felkaptam a kanalat és elindultam kifelé. Az erkélyről valamelyest a tengerre láthattam, nem nagyon, ám nekem pont elég volt, ahhoz, hogy még nagyobb mosolyt csaljon az arcomra. Kanalamat hozzáérintettem a megfagyott krém tetejéhez, s lekanalaztam róla egy keveset. Mennyei. Már csak Josh hiányzik innen.
-  Hé, nem szabadna itt lenned – jegyezte meg aggodalmasan, amint lefutott ez a gondolat az agyamban.
-  Már vissza is értél? – csodálkoztam el gyorsaságán felé fordulva.
Letette az ágyra a gépét, eztán lekapta reggel magára aggatott ruhadarabjait. Egy fehér boxer volt már rajta, szóval úgy néz ki, átöltözött. A gondolatba igyekeztem nem belepirulni, mint egy tizenéves, akárcsak abba, amikor átfutott agyamon az elképzelés, miszerint a bicepszén lévő tetoválása egyre inkább tetszik, s ezt majdnem megjegyeztem neki. Ahogyan végül tekintetem felfele futtatásában újból eljutottam gyönyörű, kék szeméig észrevettem, ő ugyanúgy végigmért, mire már lehetetlen volt nem elpirulnom. Azért ő nálam jobbat érdemelne., futott végig agyamon ez a gondolat, ami elbizonytalanított… Azaz én - immáron - tudtam, mit akarok, ellenben azt nem, ő beéri-e velem.
Elkezdett felém lépdelni, eztán mikor már pusztán fél méter választott el minket megkérdezte:
-  Finom?
 Nem voltam másra képes, kizárólag bólogatni… és nem az elenyésző torokfájásom miatt.
Elmosolyodott szótlanságomon, aztán kicsit félszeggé vált, ahogyan egy pillanatra letekintett ajkaimra, eztán vissza íriszeimbe, s megkérdezte:
-  Kipróbálhatok valamit?
-  A-Attól függ, mit – közöltem beleremegő hangon.
Elvette tőlem a két tárgyat, utána letette az éjjeliszekrényre, s elkezdett felém közeledni. Ahogyan egyre kevesebb lett köztünk a távolság egyre biztosabb lettem abban, ami tekintetében egyre nagyobb elszántságot sugárzott: ugyanazt akarja, mint én. Elmosolyodtam erre a gondolatra, ennek dacára eszembe jutott az, ami az előbb: nálam jobbat érdemelne.
Már csak pár centi választotta el testünket egymástól, azonban nekem még mindig ezen kattogott az agyam.
-  Beteg vagyok – jelentettem ki ijedten figyelmeztetve, lehet, nem ez a legjobb alkalom.
-  Nem érdekel.
- Ennek nem szabadna így lennie – ellenkeztem utolsó leheletemmel az ellen, amit valójában, a lelkem mélyén hosszú ideje szeretnék. Igaz, erre egyes-egyedül most jöttem rá.
- Az lehet, de… az Istenért, szükségem van rád, Drágám… – fejezte be a mondatát kicsit hangosabban, feldúltan. Igen, ez volt az a pillanat, mikor minden kötél szakadt, ám még mielőtt bármit tehettem volna még apró mosollyal hozzátette: – és nem úgy, mint eddig.
Nem voltam soha oda azért, hogy én kezdeményezzek egy csókot, ezt akkoriban csupán az álca mondatta velem, viszont most… Viszont most semmi aggodalom, esetleg túlzott büszkeség nem volt bennem. Nem, most mindössze azt tettem, amit akartam - erre tanított meg látatlanban Josh is, tegyek azért, amit akarok. Nos, én tettem. Rátapasztottam ajkaimat övéire ezzel elhallgattatva a további szövegelését, s megkapva azt a csodás érzést, melyre igazából azóta várok, amióta a parton átélhettem. Ez a mámorítóan bámulatos érzelemsokaság, ami akkor ugyancsak felszabadult bennem újra hatalmába kerített. Mondhatni, szükségem volt már erre.
Levegőt kapkodva váltunk el egymástól. Nem tudtam felfogni, mi történt. Ez… a helytelenségével volt helyes.
-  Ez az érzés… felemészt – ismertem be óvatosan, egynéhány másodpercre rá, még mindig kicsit zilálva.
-  Nem!… Ez az érzés… szebbé változtatja a világot.
-  Dehogy! Mi ezt nem tehetjük meg.
-  De! Azt teszel, amit szeretnél, ezt soha ne feledd!
-  Azt teszek, amit szeretnék – suttogtam beleegyezően.
-  Tudod, én mit szeretnék? – kíváncsiskodott sejtelmesen mosolyogva rám, miközben arca egyre közeledett felém.
-  Azt, amit én – feleltem, mikor immár csupán egyetlen hajszál választott el minket.
Ajkaink egymáséra tapadtak, ezzel újabb csókot kezdeményezve.
Nos, így történt, hogy én, a látszólag mindent túlélő, magabiztos, ám magában félénk, minden szabályt betartó lány hirtelenjében a szívére hallgatva ellenszegült édesapjának, s a nemrégiben aláírt szerződésének is. Tudtam, mit veszthetek, ellenben azt ugyancsak, ezzel mit nyerhetek. A szívem győzött, az eszem elbukott, ugyanakkor mindkét szervem abban megegyezett: Joshua Devine mellett igazán, felhőtlenül boldog lehetek, vele megtalálhatom a szerelmet is - amire oly sok ideje várok -, s nem „csak” egy remek barátot. Hogy mennyi időbe telik, mire kiteljesül a szerelmünk? Nem tudtam, bezzeg azt igen, ebből ezek után nem lesz menekvés, felkapott a kegyetlenül tökéletes forgószél, ahonnan még nekem sincs kiút.