2014. szeptember 26., péntek

14. rész: Megváltoztunk

Kedves, Olvasóim!
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene



Teltek múltak a napok és Josh-sal egész jó barátságot kezdtünk el ápolgatni, már-már oly’ természetessé vált, hogy csupáncsak Zayn azon megjegyzésénél jöhettem rá, mennyire ösztönös, mikor azt kezdte el fejtegetni, hogy így sokkal jobban szereti a turnézást… mindezt azután a mondata után, hogy hiányzik neki a barátnője. Nem volt soha egy igazán érzelmes fajta, inkább az a csendben szenvedő, noha még én is tudtam, mennyire csupa szív-lélekről van szó a személyében. Amiatt, hogy nem rajong azért, ha az érzéseiről beszélni még inkább meglepőbbek voltak a szavai, igaz, rettentően kedvesek, illetőleg aranyosak is.
Ezen akkor szintén elgondolkoztam, mikor éppen a medence szélén süttettem a hasam. Igen, nem tudom, hogyan csináltam, ámde amióta a védencemmel ilyen jóba vagyunk lekerült rólam néhány kiló… Talán az, hogy nem idegeskedem az ellenem irányuló baromságai miatt meghozta a gyümölcsét, olyan vékony vagyok, amilyen mindig szerettem volna lenni.
Jól estek a nap sugarai, ahogyan a napágyon fekvő virágmintás, kétrészes bikinimben fekvő testemet érte. A D-vitamin tényleg jótékony hatással van az emberre, én alapjába véve mosolygós leszek a nap láttán. Igaz, most nem volt olyan csodálatos idő, néhány kisebb felhő található volt az égen, ennek dacára ez nem tudta elvenni attól a kedvem, amit jelenleg teszek.
Mellettem néhány méterre Josh úszkált valamennyi - a banda szerves részéhez tartozó - emberrel, s egyszer-kétszer idejött egypár szót váltani, aztán amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy elállja a napot, vidáman felnevetett, nyomott egy gondoskodó puszit a homlokomra és lelépett. Mondanám, hogy ez olyasféle, mint amilyen Niallel a viszonyunk, ellenben akkor nagy bűnt követnék el: hazudnék… Hisz jóllehet külsőszemmel ugyanolyan, azért bennem más érzést kelt; Nialler hogyha ekképpen tesz elmosolyodom, jól esik, hogy ennyire édes, s ilyen mértékben kimutatja, mennyire jóban vagyunk, vigyáz rám, ellenben - és itt kezdődnek igazán a bajok - amennyiben JD tesz ekképp minden megtöbbszöröződik, no, meg a gyomrom kissé összeugrik. Talán ijesztőnek kellene lennie, mégis rajongok ezért az érzésért. Mindennél jobb, hogyha azt érzed, valaki szeret és engem sok ember igazán kedvel - megtanulhattam ezt tőle… ezt is tőle. Valóban sokkal magabiztosabb lettem, miközben egyre könnyebben, majd lassacskán már meglepően könnyedén megnyíltam előtte, akárcsak egy szép virág. Pontosan, szépnek is tartom már magam, de mit mondhatnék?! Csodálatos emberek vannak körülöttem - gondolhatok azért itt legfőképp a két legjobb barátomra, Joshra és Niallre, ám tudom, a többiekre azért úgyszintén számíthatnék. Bizony, még Sandyre is, ugyanis megbeszéltük azt a bizonyos -, mint kiderült - üvegezés következtében létrejött esetet és ugyanolyan jóba vagyok vele, mint mindenki mással. Meglepően vidám természetem lett, mi több, sokkal jobban kijövök az egész csapattal, amolyan természetemből fakadóan. Őrület. Imádom, ami zajlik körülöttem. Megváltoztatott Josh és határozottan szuper irányba.
-  Hé, Madie! – hallottam meg magam mellett egy mosolygós, női hangot. Felismertem, Lou.
Egyből arra fordítottam elmosolyodva kobakom és kíváncsian vártam, mit szeretne.
-  Leülök melléd – jegyezte meg nemes egyszerűséggel, mely habár régen sem zavart volna nagyon, most már annyira sem. Jóban voltam vele, igazán jóban. Amikor a srácok koncerteztek, felszabadulhattam és eltrécseltem vele. Régebben sablonos témák lettek volna azok, csakhogy most… nagyjából bármi.
Helyet foglalt mellettem lila-narancssárga bikinijében, mely - véleményem szerint - nem volt valami szép, na, meg a színpárosítás még inkább és ezt első alkalommal meg is jegyeztem neki… Persze, kedvesen, ugyanis nem akartam vele megbántani, elfogadom a döntését, azonban nem tudtam magamban tartani, hogy szerintem förtelmes az a kollekció. Undorodó grimaszba torzult arcom, mikor megláttam, mit visel, mire ő felnevetett. Tudta, mi zavar - hogyne tudta volna?! Erre megváltozott mimikám, én is őszinte mosolyt villantottam. Noha ez semmi sem volt ahhoz képest, amikor perifériás látásomnak köszönhetően megláthattam a felénk úszó Josh-t - akkor már inkább vigyorogtam.
-  Mad’! – szólított meg, habár ennek nem volt semmi értelme, hiszen rá figyeltem…, vagyis inkább jelenleg a tetovált bicepszére, de mindegy…
-  Joshie! – mondtam elbűvölően mosolyogva…, merthogy tudtam, utálja, mikor így hívják. Ez túl sok - és nem csak neki…
-  Cicc’! – szállt be a játékba egy olyan becenevet használva, amit nemrégiben is megejtett…, csak akkor még nem voltunk ennyire jóban, sőt, valójában semennyire.
-  Nyuszi fül! – találtam ki egy újabbat, miközben megosztva vele megpróbáltam nem elröhögni magam ezen a borzalmon. Nos, igen, talán a becézgetések jobban mentek, mikor még utáltuk egymást.
-  Oké, elég! Ti nem vagyok normálisak – szólt közbe felnevetve Lou.
Látszott rajta, nem minket röhög ki, inkább viccesnek tartja a helyzetet, az előadásunkat.
-  Sosem mondtunk olyat, hogy azok lennénk – említette meg a tényt elmosolyodva Josh.
-  Naaa, beszélj a saját nevedben, én igenis ép elméjű vagyok – tiltakoztam utalóan felháborodva.
-  Miért szerinted én nem? – háborodott fel színészien.
-  Azt csakis te tudhatod – feleltem jobb szememmel kacsintva, majd elvigyorodva.
-  Ez azért nem volt szép – közölte mellkasa előtt összefont karokkal, durcásan.
-  Jaj, tudod, hogy csak viccelek – szontyolodtam el kissé rájőve, akár tényleg megbánthattam.
-  Tudom – jelentette ki somolyogva.
Rátette alsó karjait a medence szépén elhelyezkedő hófehér párkányra, s mintha kevés ideig elmélyedtünk volna egymás tekintetében, ugyanakkor ebből igen könnyen kirázott minket a banda sminkese.
-  Mi volt olyan fontos, hogy idejöttél?
-  Zavarok? – csodálkozott el Josh.
-  Igen, éppen meg akartam valamit beszélni Maddie-vel – reagálta le enyhe csípőséggel, ugyanakkor őszinteséggel.
-  Jól van, na. Ideadnád a kártyám, kérlek, akarok valamit inni és hátha igazolnom is kell magam?! – magyarázta egyszerűen. Igen, azt hiszem, ebből a mondatból tökéletesen érzékelhető volt, immáron mennyire cseppet sem beképzelt. Valószínűleg ebbe az én kezem szintén benne van, ellenben úgy vélem, nagyrészt ő szoktatta le magát könnyed szívvel, őszintén szólva, egyik napról a másikra.
-  Persze – mondtam egyszerűen.
A mellettem lévő táskába benyúlva kikerestem azt a számút, ami az övé és megtalálva egy apró, diadalittas mosollyal visszatettem a többit, eztán felkelve odanyújtottam felé. Ahogy a kezem az ő irányába indult várakozva, csintalanul nézett, viszont ennek nem tudtam, mi az oka. A következő pillanatban megtudhattam; berántott a medencébe, melynek cseppet sem örültem. Nem volt már annyi lélekjelenlétem, hogy levegőt vegyek, ezért köhögve buktam fel a víz alól. Benedvesedett, látásomat igencsak zavaró frufrum közül jól láthattam a tettes aggódó pillantásait. Azt hiszem, nem ez volt a célja, csupán akart egy kicsit szórakozni velem is, hisz én eddig a víztömeg mellett voltam, s nem benne. Azért valljuk be, ezt nem ekképpen kellett volna megoldani. Mindössze pár pillanatig tudtam rá haragudni, hisz mégiscsak nem akármilyen király kapcsolatot ápolunk.
-  Joshua! – szóltam rá néhány másodperc elteltével előadva felháborodásom.
-  Sajnálom! – motyogta lesütött szemmel, miközben én megközelítettem őt, azaz a célpontom.
Odaérve megpróbáltam lenyomni a víz alá, azonban ebből nem lett semmi, merthogy meglepő módon időben le tudta reagálni, minthogyha egy része tudta volna, kiismerte volna tettem célját. Elkapta combjaim hátsó részét, aztán rátekerte derekára. Először furcsállva, eztán lepetten, végül kínosan néztem egy-egy másodpercig rá, ameddig át nem suhant az a gondolat a fejemben, hogy hogyha játszani akar, játszunk. Nem igazán értettem magam sem, ez pontosan hogyan értem, ezzel szemben még magam sem mertem megkérdőjelezni; egyszerűen élvezni akartam az éppen adódó másodperceket, akárcsak az egész hátralévő életem. Igen, erre úgyszintén Josh tanított.
-  És most? – érdeklődtem… kacéran?! Oké, ez a viselkedés még mindig nem engem jellemez, ilyet nem csinálok csak úgy. Ez bizarr.
-  Hmmm… Mit szeretnél? – kérdezett vissza ugyanilyen hangot megütve.
Oké, ez beteges. – futott végig agyamon, ennek következtében szerettem volna arrébb menni, csakhogy ennek hatására még jobban tartani kezdett. Összehúzott szemöldökkel figyeltem, bezzeg mielőtt bármit mondhattam volna, hassal elmerült a vízben ezzel engem is magával rántva. Gyorsan történt ahhoz az esemény, hogy meg tudjam mondani, pontosan mikor, mindazonáltal valamikor elengedett. Mire felfogtam mit tett, s igazán feleszméltem a sokból már a víz tetején voltam. JD pedig… Nos, őt akárhogyan kerestem nem láttam. Kitört rajtam a pánik. Hova került? Baja esett? – törtek rám a gondolatok, ahogyan idegességemben egyre inkább kapkodtam a levegőt.
Egyszer csak valaki csípőmnél fogva felemelt, s a következő pillanatban az illető nyakában ültem. Josh – úgy söpört rajtam át a megkönnyebbülés szele, amikor lepillantottam, s szembe találtam magam az igencsak vizes, ombre hajával, akárcsak egy afrikai kisgyermeken a boldogság, amennyiben kap egy karéj kenyeret… Oké, ez lehetséges, kissé túlzás volt és elszomorító hasonlat is mindenesetre biztosan érzékeltetni tudtam, mennyire fellélegeztem.
-  Rendben vagy? – informálódott felpillantva.
-  Most már igen – vágtam rá könnyedén, pedig úgy két hónappal ezelőtt még biztosan nem mondtam volna ezt bármennyire is igaz.
-  Vízi csata! – hallhattuk meg Sandy életvidám hangját.
Arra kaptuk fejünk, s láthattuk, ahogyan éppen ráugrik szerencsétlen Danre.
-  Mit ártott neki szegény srác? – motyogtam szem forgatva, majd felröhögtem.
-  Tegnap kikapta a kezéből a telefont, amikor a barátnőjével beszélt és vagy egy óráig szenvedett, mire visszahívhatta. Koncert után, hajnalok hajnalán, mikor csak annyit szeretnél, hogy egy-két szót beszélj a szerelmeddel, hogyha már nem láthatod minden nap, elég nagy szívás… – magyarázta magából értetődően az alattam lévő pasi.
Meglepett - számomra legalábbis - igencsak romantikus éne. Igaz, eddig is voltak hasonló megnyilvánulásai, ezzel szemben annak szintje jelenleg módfelett eltért, ennyire még sohasem viselkedett így előttem. Bevallom, jó érzést keltettek bennem szavai, megmosolyogtató volt… sőt, azt kívántam, bárcsak lenne egy ilyen férfi, aki hasonlóképpen gondolkozik felőlem. Nem érdekelnének apám előítéletei, nem izgatna, művészlélek-e vagy sem, kizárólag egy dolog, igazi, kölcsönös szerelem legyen az életemben.
Azt hiszem, épp ideje volt megtapasztalnom, mi az igazi boldogság. Néha ott van a szemed előtt, mégsem veszed észre, mert rögeszmésen ragaszkodsz valamihez… valamihez, ami pont, hogy a szomorúságodat okozza, ami minden nap egy kicsit tönkretesz, azzal fecsérled az életedet, ami lelked mélyén tudod, nincs rendben, pusztán egy gond van ezzel: egy idő után bármennyire is szeretnél ettől megszabadulni, immáron nem tudsz. Szükséged van valakire, aki helyrehoz, pedig csak megosztja veled gondolatait, véleményét és rájössz, mennyire igaza van, mennyire az ellentéte az eddigi életed annak, amilyennek valójában lennie kellene. Az én esetemben ez az ember egy dobos volt, akit a szakmája miatt édesapám elítélt, ezért a megfelelni akarásom következtében réges-rég eszembe sem jutott volna barátkozni vele, azonban most más a helyzet. Mindenki követ el hibákat. Te is hibázol, akárcsak én tettem, s bizonyára ezt fogom tenni egész életem során. De most már tudom, hogy mi a helyes: az, amit a szívem súg. Legalábbis számomra ez a követendő példa. Szeretnél igazán, önfeledten vidám lenni, s nem álca mögé bújna, mint nemrégiben még én tettem? Hát, akkor egyetlen dolgot tudok tanácsolni: talált meg a te Josh-od! Ha ezt megteszed, biztos a gondtalan életed.

2014. szeptember 23., kedd

Részlet a 14. részből

Kedves, Olvasóim!
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi


Teltek múltak a napok és Josh-sal egész jó barátságot kezdtünk el ápolgatni, már-már oly’ természetessé vált, hogy csupáncsak Zayn azon megjegyzésénél jöhettem rá, mennyire ösztönös, mikor azt kezdte el fejtegetni, hogy így sokkal jobban szereti a turnézást… mindezt azután a mondata után, hogy hiányzik neki a barátnője. Nem volt soha egy igazán érzelmes fajta, inkább az a csendben szenvedő, noha még én is tudtam, mennyire csupa szív-lélekről van szó a személyében. Amiatt, hogy nem rajong azért, ha az érzéseiről beszélni még inkább meglepőbbek voltak a szavai, igaz, rettentően kedvesek, illetőleg aranyosak is.

2014. szeptember 19., péntek

13. rész: „Meg fogunk fulladni…”

Kedves, Olvasóim!
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene



Telt múlt az idő, s nem volt semmi különösebben érdekfeszítő. Igen, mindig így telik ez a pár óra: unalmasan - a testőrök számára. Úgy vélem, sokan - jogosan - úgy gondolják, néha szeretek magányosan üldögélni, ugyanis most senki sem jött oda egy-két szónál többig. Ezek is olyan kedves, egyszerű gesztusok voltak, hogy megkínáltak sütivel. Egyetlen dolgot emelnék ki, hogyha ezt meg kellene tennem: Joshua. Oké, lehet, túl sokat beszélek róla, de megőrjít. Néha, amikor körülfutattam a tekintetem a srácokon az volt a benyomásom, többet néz engem, mint a dobot. Persze, hogy még tetézzük a dolgot, nem követett el egyetlen hibát sem, hiszen már álmából felébresztve is tudja a dolgát, mit mikor kell pontosan csinálnia. Furcsa mód, eszembe jutott, hogy egyszer megkérem, mutasson egy-két mozdulatot, hogy ne úgy hasson, mintha csak püfölném szerencsétlen felszerelést, hiszen imádom a hangszereket, ám ezt hamar el is vetettem arra hivatkozva, ha meg akarok tanulni pár mozdulatot valamin, ott van Niall és a gitár. Nevetségesen zavarba ejtő volt, amikor találkozott tekintetünk. Arra a pár pillanatra mintha megfagyott volna az idő, a messzeségből hallottam a hangokat, végül egy mosollyal lerendeztük mindketten az egészet.
Végül eljött a dél, s ez által az ebédidő. Nem, ez nem azt jelentette, hogy visszamegy bárki is a hotelba, csupán annyit, asztalhoz ülhetünk. Egy hangos „Ebéd!” felkiáltás után néhány másodpercre rá felkeltem a székről hangos, aztán elindultam a sorokon lefelé a lábam elé nézve. Éreztem, hogy valaki figyel, azonban ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, gondoltam, Nialler az…, s mikor odaértem, nem is csalódtam, tényleg ő volt.
-  Na, milyen? – érdeklődött lelkesen.
-  Ezt pont tőlem kérdezed? – tudakoltam utalóan.
-  Öh… – motyogta rájőve, mit mondott.
Nos, igen, épp itt az ideje, hogy megtudjatok még egy fontos dolgot rólam…, vagyis inkább az édesapámról, ugyanis - mint rájöhettetek - rengeteg minden van, ami hála neki történt velem, ami belém rögződött miatta. Ez a dolog, már cseppet sem igaz rám, viszont gyermekkoromban valós volt, ami most már azt mondom, lehetetlen lenne, hisz tudom, hogy a kettő valamelyest összefügg. No, most kapaszkodjatok meg, mert ez már szerintem is rohadtul brutális gondolat: a zenészek semmit sem érnek. Pontosan, ezt apukám mondogatja mind a mai napig. Azt hiszem, most végre maximálisan megérthetitek, miért írtam alá anno azt a szerződést…, ami pedig jelenleg történik Devine-nel és velem az megint megérne egy misét.
-  Tetszett – ismertem végül el.
-  Valóban? – csillantak fel szemei.
Egy igenlő bólintással jeleztem igazam, majd elindultam befelé. Kis idő elteltével a szöszi beért, s együtt folytattuk tovább utunk. Mielőtt azonban beértem volna az étkezőbe, valaki elkapta a karom és azzal a lendülettel be is rántott egy helységbe. Azonnali szabadulásomat követelve megfordultam szembenézve támadómmal, aki ki lehetett volna más, mint a dobos?! Ennek mindig, mindenhol ott kell lennie…
-  Ez mégis mire volt jó? – mordultam fel, miközben szúrós szemmel néztem az ajtónállóra.
-  Beszélnünk kell – követelte… Nem, hogy megkérdezte volna, hogy szeretnék-e vele bármiről társalogni, nem, minek is azt?!
-  Hogy mondod? – reagáltam is le, hisz azért ne döntsön már attól, hogy én mit mondok neki és mit nem. Jól látjátok, igencsak felpaprikázott azzal, hogy berángatott egy szobába…, aminek immáron be van csukva az ajtaja. Ez a tény pedig azért rettentően fontos, mert egyszer-egyszer, alias a tízből egyszer minimális szintű klausztrofóbiás-rohamot tudok kapni.
Megforgatta szemeit, utána feltette kérlelően kérdését:
-  Tudnánk beszélni arról, ami tegnap este és ma reggel történt…, meg úgy mindenről, ami jellemzi a kapcsolatunk?
-  Nem tudom, mit tudnánk erről beszélni – jelentettem ki közelebb lépve hozzá.
Oldalának értem, ahogyan megpróbáltam lenyomni a kilincset, bezzeg amikor ez megtörtént, az nem nyílt ki.
-  Mi a f… Miért zártad be? – hördültem fel sikeresen elnyomva egy káromkodást.
-  Mi?! – csodálkozott el.
-  Mondom – kezdtem bele, ám közbevágott:
-  Értettem, viszont én nem csináltam semmit – állította határozottan, megfordulva megpróbálta kinyitni az kijáratot, ami természetesen neki sem nyílt, eztán felém nézve, hogy bizonyítsa igazát, az összes zsebét végigtapogatta.
-  Jó, nem érdekel, attól még be vagyunk zárva – interpretáltam, csak hogy enyém legyen az utolsó szó.
Hosszú csend telepedett ránk, eközben még mindig egymás magánszférájában álldogálva egymással szembe, egymás szemet fürkészve, minthogyha farkas szemet néznénk egymással. Harcolunk valamiért, talán a kényszer szülte azt, hogy ennek most kellett megtörténni vagy talán a sors akarta így – már ha létezik. Mindenesetre egy dologban biztos voltam, ahogyan hátrébb lépdeltem: magam miatt kell azt tennem most, amit teszek, magamra kell hallgatnom és nem lehet bennem semmiféle megfelelni akarás senki felé, még az apám felé sem.
Akármennyi lépést tehettem volna, tudtam, semelyikünk nem hajlandó megtörni a csendet és abbahagyni a nézést, kizárólag vérszemet kaphatunk, hogyha valamelyikünk megadja magát. Úgy néz ki, mindketten elég makacs jellemek lettünk abban a pillanatban, pedig eddig azt hittem, Joshua kompromisszumképes bármiféle ügyről is legyen szó. Nos, úgy néz ki, tévedtem és tekintve, mennyiszer tudok makacs lenni, kezdem megérteni, miért nem szívleljük annyira egymást.
Körülnéztem a helységbe, amely rendkívül kicsi volt. Főként egy raktárra emlékeztetett, mivel minden megtalálható volt a tisztításhoz: felmosó, tisztítószerek… Ez utóbbinak köszönhetően pedig enyhe vegyszerszag uralta a levegőt. Őszintén, a kórházakra emlékeztetett, mintha beteg lennék… és ez valljuk be, valamilyen szinten igaz is volt: érzelmi beteg voltam, ami határtalan megfelelni akarással keveredett.
 A sarokban található volt egy ütött-kopott, zöldes árnyalatú, világos fából készült hokedli. Tisztában voltam azzal, hogy vagy egy órán keresztül nincs hova mennem, itt ragadtam, ennek következtében még mindig tartva a szemkontaktust elkezdtem hátrálni, végül helyet foglaltam az ülőalkalmatosságon. Nem volt könnyű művelet, hisz a magassága nem egy átlagos széké volt, ez meglehetősen alacsonyabb volt nála.
Nem tudtam, meddig fogjuk ezt csinálni, ami idegesített. Jó lenne, ha a kezembe tudnám tartani a dolgokat és nem használná a fegyvereimet ellenem! Nem véletlenül vettem fel annakidején egy maszkot, nem hiányzik, hogy valaki átlásson rajtam és lerombolja. Ez… nem lenne fair; a sokévi munkám, akkor semmit sem érne.
Körülbelül fél óra eltelt, amíg leülve a fehérrel kicsempézett földre levette szemeit rólam, s a padlót kezdte el bámulni, ennek következtében én is ekképpen cselekedtem. Pontosan tudtam, én nyertem a csatát, bezzeg a háborút még biztosan nem. A feszültség eddig is már-már kézzel tapintható volt, ellenben mikor elvitte tekintetét rólam, ez még inkább erősödött. Idegesített a tény, miszerint immáron nincs menekvés, nem futhatok el a dolgok elől. Annyira imádom, hogy elhagytam a telefonom és botrányos helyzetbe kerülök… Ha a hely nem fullaszt meg, akkor majd a helyzet megteszi, gondoltam magamba, mégis harcoltam a gondolat ellen, mindezt úgy, hogy még véletlenül sem terveztem eltéríteni a figyelmem Joshua által.
-  Miért? – tette fel rá úgy negyed órára a kérdést ő.
Nos, ez volt az a pillanat, hogy nem tudtam eldönteni, melyikünk nyert többet. A hallgatagságot ő törte meg, ami nekem jött jól, ugyanakkor a mondata egyrészt érthetetlen volt még számomra, másrészt tudtam, ebből piszkos rosszul fogok kijönni…, mert a gyengeséggel csak veszthetek. Ugye, már meg se kell említenem, ki mondogatta ezt nekem anno? Aki egyetlen édesapám személyére tippelt, az szóljon, elintézem, hogy kapjon annak a cégnek a sütijei közül, akitől a bulin tortát rendeltünk, mennyei volt és én meg nagylelkű… Jó, oké, ez természetesen az maszkom része, melyet ti tudtok, sokak nem.
-  Mi, mit miért? – zavarodtam meg.
 Miért használsz álcát a valódi, csodálatos éned eltüntetésére? – tudakolta minden egyes szót komolyan gondolva.
Visszhangzott fejemben kérdése, szívem kissé ütemtelenül verdesett, ajkaim pedig kiszáradtak, ami ellen tudtam tenni és tettem is. Végül nemlegesen megráztam a fejem, akárcsak azt mondanám, fogalmam sincs, miről beszél, csakhogy már abban a pillanatban elárultam magam, amikor lepetten felkaptam fejem hosszabban kifejtett kérdésére.
-  Ugyan, nem igaz, hogy nem tudod, miről beszélek – morogta maga elé
Törökülésbe helyezte lábait, eztán a felsőn, azaz a balon elkezdett ütemesen dobolni várakozva a valóságra. Tette olyan hatást gyakorolt rám, mintha egy ingaórát indított volna el, és ha egyszer megállítja, vége. Hogy minek? Hát, azt én se tudom pontosan. Talán a régi-időszak visszatér? Vagy kideríti másképp, amit akar? Bár hogyha eszerint van, már régebben is elintézhette volna..., kivéve ha tőlem akarja tudni az igazságot. Esetleg… Mi van akkor, amennyiben hasonlók vagyunk olyannyira, hogy egyszerűen csak meg akar fejteni? Rendben, oké, lehet, hogy ez egy furcsa elmélet, holott ismerjük el, ez sem kizárt. Sohasem tudhatjuk, ki az ellenségünk, s ki a jó barátunk. Mi van, amennyiben elmentünk egymás mellett úgy, hogy a Poklot kívántuk a másiknak, azonban hogyha igazán megismertük volna egymást, akkor ezt sohasem fordult volna elő, mindketten a Mennyországba imádkoznánk a másikat azzal, hogy néha összetesszük a kezünket és felkiáltunk, „Hogyan találhattam rá egy ilyen csodás emberre?!”?
-  Nem… Nem hiszem, hogy ehhez bármiféle közöd van – közöltem esetlenül ujjait bámulva, akárcsak azt nézném, mikor fejezi be.
-  Jó, lehet, hogy nem mindenhez, de ahhoz igen, hogy miért viselkedsz néha úgy velem, mint egy rohadékkal.
Hangja úgy hatott, mintha azt mondaná, még véletlenül sem hagyná abba kikérdezését, ami furcsamód jól esett.
-  Meg fogunk fulladni… – tereltem a témát.
-  Dehogy fogunk, nyugi! Szóval mi a probléma?
-  Semmi – makacskodtam összeszorított ajkaim között kipréselve ezt az egyetlen szót.
Nehéz volt nem megnyílni, hiszen látszólag igazán érdekelte valódi énem, ugyanakkor nem tudtam, bízhatok-e benne egy cseppet is. Tán túlságosan is nehezen bízom meg az emberekben, nem tudom, ámde azt igen, hamarosan már erre sem foghatom, kevés idő és minden apró-cseprő ügyem kikotyogom nem gondolva az esetleges következményekre.
-  Hát, persze… – motyogta unottan. – Jól van, nem akarok semmit sem erőltetni, viszont hálás lennék, hogyha egyszer majd legalább azt megtudhatnám, miért vagyok egy paraszt a szemedben… Mármint a pár napon belüli viselkedésemet illetően, amióta megbeszéltük a buli utáni nap, hogy megváltozunk – magyarázta gesztikulálva.
Néhai hadonászásából úgy jött le nekem, kicsit felidegesítettem. Nem feltételen azzal, hogy nem mondom el, inkább azzal, hogy nem vagyok képes hinni benne, nem tartom magam a megállapodásunkhoz, minthogyha a szava szent és sérthetetlen lenne…
-  Nem hihetsz nekem el semmit, ha én nem osztok meg valamit… Nos…, hogy is mondhatnám? – gondolkozott el hangosan. – Nemrégiben még volt egy barátnőm. Az egyik ok, amiért szakítottunk az te vagy.
-  Hogy mondod? – kérdeztem hisztérikusan felnevetve.
Ne szórakozzon már velem, mi az, hogy én vagyok az - egyik - ürügye annak, hogy szétment valakivel? Mit ártottam én nekik? Ne már! Csupán egy magyarázat lehet erre: visszatért a régi-Josh.
-  Hé, ez komoly! – szólt rám határozottan.
Abbahagytam a nevetést, eztán kitágult pupillákkal megkérdeztem:
-  Ezt mégis mire véljem?
-  Csak arra, amit mondok – felelte játszva a nemtörődömöt, ennek dacára éreztem, ez ennél sokkal súlyosabb ügy, mint beállítja.
-  Miért lettem én is? – kíváncsiskodtam félénken.
-  Nem tudom – válaszolta őszintén.
-  Mi?! Ezt mégis hogyan kellene értenem? – lepődtem meg még inkább.
-  Ahogy akarod – reflektálta tán kissé félszegen.
-  Deh… – próbáltam az utolsó leheletemmel harcolni ez ellen, mindazonáltal végül belefáradtam, beletörődtem, ugyanis nem sokat érhetett már az a része, amit én tettem hozzá, amikor nem is követtem el semmit.
Nagyot sóhajtottam, aztán újra megtettem volna a nemrégiben megejtett klausztrofóbiámmal kapcsolatos mondanom, csakhogy ekkor az ajtó kinyílt és egy barna hajú, barna szemű pasi jelent meg. Liam.
-  Mit kuksoltok itt? – vigyorgott ránk ezeket a szavakat megejtve.
-  Bennragadtunk – adta tudtára Joshua felpattanva.
Ezt követően hozzám sétált, s felém nyújtotta kezét jelezve, felsegít. Ha úgy vesszük, ez is egy bizalmi játék volt, megtehette volna, hogy az egyik pillanatban elenged, miközben eljátssza, hogy talpra állít, mégsem jutott egy pillanat erejéig sem eszembe ez a gondolat, az után, ami itt történt bíztam benne.
-  Menjetek kajálni. Van negyed órátok… Oké, fél óra. Megoldjuk – tette hozzá kedvesen mosolyogva.
-  Hálánk üldözzön – somolyogtam elsétálva mellette.
Felnevetett mondatomra, aztán elindult az ellenkező irányba, a színpad felé. Bevártam Devine-t…, akarom mondani Josh-t és ketten folytattuk utunk az étkező felé.
-  Azt hiszem, közben meg kellene majd osztanom veled néhány dolgot – jelentettem ki magabiztosan.
-  Nem muszáj – ellenkezett, hogy éreztesse, nem követel tőlem semmit.
-  Lehet, de én szeretném.

2014. szeptember 16., kedd

Részlet a 13. részből

Kedves, Olvasóim!
Kedd van, így itt is lenne a következő részlet.
Ez a rész igencsak előrebillenti majd Mad' és Josh kapcsolatát, ám hogy merre és milyen körülmények között azt magából a részből és a továbbiakból megtudhatjátok.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi


Telt múlt az idő, s nem volt semmi különösebben érdekfeszítő. Igen, mindig így telik ez a pár óra: unalmasan - a testőrök számára. Úgy vélem, sokan - jogosan - úgy gondolják, néha szeretek magányosan üldögélni, ugyanis most senki sem jött oda egy-két szónál hosszabb időre. Ezek is olyan kedves, egyszerű gesztusok voltak, hogy megkínáltak sütivel. Egyetlen dolgot emelnék ki, hogyha ezt meg kellene tennem: Joshua. Oké, lehet, túl sokat beszélek róla, de megőrjít. Időnként, amikor keresztülfutattam a tekintetem a srácokon az volt a benyomásom, többet néz engem, mint a dobot. Persze, hogy még tetézzük a dolgot, nem követett el egyetlen hibát sem, hiszen már álmából felébresztve is tudja a dolgát, mit mikor kell pontosan csinálnia. Furcsa mód, eszembe jutott, hogy egyszer megkérem, mutasson egy-két mozdulatot, hogy ne úgy hasson, mintha csak püfölném szerencsétlen felszerelést, hiszen imádom a hangszereket, ám ezt hamar el is vetettem arra hivatkozva, ha meg akarok tanulni pár mozdulatot valamin, ott van Niall és a gitár. Nevetségesen zavarba ejtő volt, amikor találkozott pillantásunk. Arra a pár pillanatra mintha megfagyott volna az idő, a messzeségből hallottam a hangokat, végül egy mosollyal lerendeztük mindketten az egészet.

2014. szeptember 12., péntek

12. rész: Mert mindent elrontok...

Kedves, Olvasóim!
Őszintén, fogalmam sincs, lehetne ehhez bármi hozzáfűznivalóm. Azt hiszem... vagy legalább is remélem, hogy így még ha kicsit is, de már megértitek Mad'-et. A rész sok mindent elmond magától, szóval ehhez nincs több hozzáfűzni valóm.
Remélem, a hetetek az iskola ellenére jól telt, és hogyha már ott kellett lennetek remek élményekkel esetlegesen jegyekkel is gazdagodtatok. A bármiféle utolsó évesnek még nagyobb kitartást kívánok, mint az „átlag” sulisoknak, higgyétek el, tudom, min mentek át!
Bizakodom abban, hogy elnyeri ez a majdnem kétezer szavas szöveg a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene



Nehéz az élet, hogyha egy zenekar testőri csapatában vagy, s a neved Madaline Shaw… És nem, ez nem önsajnáltatás! Habár mindegy, én mindent elrontok. Okolhatnám ezért a családom vagy egyszerűen az édesapám, de igazából ezért csakis én lehetek igazán a felelős, én vagyok az, akinek az éltemről, a felfogásomról, a gondolkodásmódomról döntenie kell, kizárólag az én felelősségem, mikor vétkezem, hisz akkor tényleg egyes-egyedül magamat ítélhetem el és nem azt, aki azért, hogy ilyen vagyok, hogy ilyenné nevelt nagyban vétkes. Mire ez az egész okoskodás? Nos, bizonyára nem hallottatok még Egerton Marden Shaw sorhajókapitányról, azaz ahogyan én néha hívom: apa. Ebből még valószínűleg nem érthető minden, ám azért pár dolgot kapizsgálhattok már. Hát, most képzeljetek el egy ötéves kislányt, aki a leányok nagy részéhez híven apás, és ha szerencséje van, egy hónapban egyszer láthatja… vagy éppen, ahogyan alakul, azonban akkoriban ez teljesen természetes volt, hogy plusz egynéhány héttel többet ne említsem, s azt, volt nem egy karácsony, amikor nem láthattam, nem hallottam a hangját se semmi, ugyanis éppen parancsot teljesített. Idősebb koromra néha visszasírtam - tán szó szerint is - azt az időszakot, amikor nem láttam. Miért? A neveltetése olyan volt, mintha én úgyszintén kiképzésen lennék. Egy töredékem szerette az ilyen dolgokat, elvégre világéletemben testőr akartam lenni, - aminek nem kizáró okként ő volt az oka, ha úgy vesszük, valami ilyesmire tanított, - ugyanakkor a nagyobbik felem egy idő után besokalt, nem volt hozzászokva a szervezetem, hogy megjelenik a munkából néhány hetente egy ember maximum pár nap erejéig és összeesésig nem gyakorlatoztat. Morbid, felháborító? Nem feltétlen, csupán ő ugyancsak ilyen neveltetést kapott, igazából bár furcsán hangzik, hívhatnánk fájdalmas hagyománynak…, ami egészen ideig tartott, merthogy én nem fogom ezt tenni a gyerekemmel - és jól ismerem annyira Lily-t, hogy tudjam, ő sem -, az is biztos.
Ez az egyik hányada annak, amit még nem mondtam el és mi van még? Azt még hagyjuk, legyen elég annyi, hogy többnyire nyugodtan hibáztathatnék mást is magam helyett, amiért ennyire kiakadtam a tegnapi tettem miatt ma reggel, viszont nem teszem, mivel vagyok annyi idős, hogy eldöntöm, mit teszek, és megszokhattam, egyfolytában hibázok…
Hogyha már ennyi mindent elmondtam, ennyi mindent kitártam előttetek, - ameddig sietve készülődtem, s immár a lift felé sietek, - annyit még gyorsan elmesélek, hogy fogalmam sincs, mi van Josh Devine és köztem. Úgy tartom, egy kapcsolatban az cseppet sem baráti, hogyha olyan dolgokat teszek, mint mi tettünk tegnap. Az egész nap… kész káosz volt, mégis volt benne valami más, valami megnyugtató az idegeskedés közepette, amitől éreztem, jó lesz ez. Igen, azt hiszem, kezd kialakulni köztünk egy normális kapcsolat, ez pedig olyan, minthogyha a hosszantartó esőzés után végre kezdene kisütni a nap… Talán egyszer még szivárvány is lesz, talán. Ezek után nem tudok nem hinni benne, noha nem merem határozottam állítani sem - mindenekelőtt azért, mert fogalmam sincs, hogyan viszonyuljak ezentúl hozzá.
No, hogy tisztázzunk még valamit, - miközben a lifthez érek és megnyomom az aulába vezető gombot, - Niall ezekről tudott, meg mindenről… Oké, ami kettőnk kötött Joshuával az utóbbi valahány órában arról még ő sem értesült, még.
Elismerem, ekképpen szintén vannak rendezetlen dolgok az életemben, amiről nem tudtok, s bizonyára fura, avagy titokzatos vagyok a szemetekben, azonban valójában ilyenformán, a megemlítések után, sokkal többet tudtok, mint a legtöbb ember.
Mikor megállt a személylevonó és kinyílt, kiderülhetett számomra a tény, miszerint kivételesen rám kellett várni, pont rám, aki nagyrészt első szokott lenni. Elég kínosan éreztem magam, ellenben ahelyett, hogy letartott fejjel odakullognék, felvettem gyorsan a képzeletbeli maszkom, érzéketlenné, ugyanakkor magabiztossá váltam és kényelmesen odasétáltam a várakozó hármashoz.
-  Na, végre! El fogunk késni a próbánkról – közölte élesen, kiakadva Devine és sietve a kijárat felé haladt.
-  Hé! – kiáltottam utána, mielőtt még nem gondolkozna, és pórul jár.
-  Mi van?! – mordult fel azonnal megfordulva.
Paraszt… – dünnyögtem modora miatt, majd feleltem kérdésére. – Nem ártana, ha nem cincálnának szét.
-  Oh… Igazad van. Sajnálom!… Csak sietek – interpretálta lenyugodva.
-  Tudom. Oda fogunk érni, nem lesz gáz! – ígértem, habár inkább magamat próbáltam nyugtatni ezzel, mint őt.
-  Jól van, emberek, induljunk! – kérte enyhe, orosz akcentusával megindulva a nyílászáró felé Alexey.
Mindenki egy bólintással beleegyezett és immáron együtt folytattuk utunkat kifelé, ahol ismételten őrjöngő helyzet fogadott minket. Miért nem mentünk a másik irányba, ahol múltkor, mikor bulizni mentünk? Joggal kérdezhetitek, bezzeg egyszerű a válasz: itt várt a kocsi, ide rendeltette a megrendelő… No, nem baj, max. lesz egy kis munkánk Alex-szel.
-  Oké, Nialler, mielőtt még megkérdezed, sajnálom, de nem, késésben vagyunk – próbáltam túlkiabálni az sikításokat arra gondolva, hogy biztosan autogramot szeretne osztani, mint mindig… És ezt más helyzetben meg is érteném, csakhogy most nem tehetem, ellent kell mondanom egy jó barátom akaratának, ami számomra rettenetesen nehéz.
Egy biccentéssel jelezte, mikor felé néztem, értette és megérti mondatom, aztán elindult az autó felé Alexey-jel az oldalán. Féltettem őt, habár tudtam, direkt nem tenne senki kárt benne, attól még bármikor eshet baja.
-  Induljunk! – hallottam meg egy kedves férfihangot fülem mellett.
Ijedten fordultam arra, mire szembetaláltam magam Joshua tengerkék íriszeivel. Közelebb volt hozzám, mint kellett volna lennie, ám ezt próbáltam figyelmen kívül hagyni. Óvatosan bólintottam, ezután jobb karomat, s kezemet kinyújtva jeleztem neki, induljon el. Neki más volt az elképzelése, nagyon is más – jöhettem rá akkor, amikor leengedve kezem megragadja azt, összekulcsolja ujjainkat. Hirtelen megállt bennem az ütő. Ezt most miért tette? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. Zavarodottan néztem rá, ugyan ez hamar megszűnt, amikor észrevettem, hogy mindenki minket bámul. Nem, ez csak egy rossz álom! – igyekeztem nyugtatni magam kevés sikerrel. A szívem hevesen dobogott, kapkodtam a levegőt, minthogyha most futottam volna le a maratonit – vagyis nagyjából megjelent az igazi, a feltűnőséget utáló énem és ez ismételten Devine miatt történt. Mindez az állapot néhány másodpercig tartott, mégis egy örökkévalóságnak éreztem. Mi történt utána? A kezdeti sokkból felébredtek a rajongók és nagy része újból Niallel kezdett el foglalkozni. Igen, ez volt az a része, aki közelebb volt hozzá és egyik szemük ezalatt az idő alatt is az ír srácon volt. Ellenben volt egynéhány, akik éljeneztek, visítoztak, minden boldog reakciót kiadtak, ezzel velem az érzékeltetve, azt hiszik, összejöttünk. Ennek igazából nem kevés valóságalapja lehetett volna a tegnapi nap után és az összekulcsolt kezünkről nem beszélve, ezeknek dacára ez egy cseppet sem volt igaz.
Kissé hevesen elkezdtem kapkodni a lábaimat a másik után, hogy minél előbb a járműhez érhessünk, miközben bármennyire is szerettem volna, nem tudtam elengedni a védencem kezét, nehogy baja essen… Noha lehet, amilyen erősen szorította elképzelhető, nem is akarta. Jó-jó, tudom, ez elég bizarrul hangozhat valakinek, s akkor azzal egyetérthetek, ezzel szemben ez volt az érdekes valóság. Mit akar tőlem ez a srác?
Bármiféle atrocitás nélkül elértük a fekete terepjáró nyitott ajtaját, amibe az előbb szállt be Niall. Gyorsan megtettem előző cselekedetét elengedve a dobos mancsát. Nem sokra rá ő is beszállt, s miután becsapta az ajtót elindulhattunk, hiszen a másik testőr elől foglalt helyet a napbarnított, sötétbarna hajú sofőr mellett.
Az átlagnál jobban hozzábújtam Niallerhez, eközben felvettük mindketten azt a pozíciót, ahogyan szoktunk utazni. Nem akartam hozzáérni az ombre hajúhoz, rá sem akartam nézni. Nem értettem, miért tette azt az előbb?! Mi célja volt tettével? Ilyet csak egy… féltékeny pasi tesz, hogy tudassa mindenkivel, ki a barátnője. Márpedig mi cseppet sem voltunk ilyen kapcsolatban. Egyszerűen… A nőkre mondják azt, hogy bonyolultak? Hogyha mi komplikáltak vagyunk, akkor a férfiak mik? Vagyis inkább Josh Devine mi, mert én eddig kevés híján meg tudtam fejteni mindenkit, bárkit megértettem, mit miért tesz. Ő mitől olyan különleges? Miért olyan… más? Mire jó ez neki? Mert, hogy nekem nem az, ez tuti. Az őrületbe fog kergetni a hangulatingadozásaival, meg a váratlan tetteivel, gondolataival. Szeszélyes egy alak.
A további út alatt az épületeket figyeltem, melyet elsuhantak mellettünk. Nem volt benne igazán semmi érdekes, ámbár jobb volt, mint tovább folytatni az elmefuttatásomat arról, mi lesz a továbbiakban. Őszintén szólva, rá akartam jönni, mit miért tesz, bezzeg akkor közel kerültem volna hozzá és jól tudjuk valamennyien, mi lesz abból, hogyha ez megtörténik… Nem hiányzik nekem egy olyan kiszámíthatatlan kapcsolat, mint ez, én mindössze békében, nyugalomban szeretnék élni… Kár, hogy úgy érzem, ez mostanában nem fog megvalósulni.
A hangulat számomra kissé frusztrált volt, mivel a dobos itt volt. Egyre inkább nem tudtam, hogyan kellene kezelnem azokat az alkalmakat, amikor egy légtérben vagyunk, ugyanis én vele együtt ilyenkor eléggé rapszodikussá váltam… Vagy csupáncsak úgy viselkedtem vele, ahogyan ő teszi éppen velem? Azt hiszem, néha még magamat sem értem.
Végül az stadionhoz értünk és rá kellett jönnöm, még csak most kezdődik a nap. Alex kiszállt, aztán kinyitotta a hátsó kocsiajtót. A szöszi kiszállt, ezután nekem kellett ezt tennem.
-   Csak semmi meggondolatlanság! – parancsoltam Joshuára a szálló előtti történtekre gondolva, miközben hátra se fordulva kiszálltam.
-  Ne aggódj! – hallhattam tőle, ahogyan felé fordultam várva, hogy kijöjjön.
Miután megtette becsukta azt, s elindultunk Niallék után. Itt nem voltak olyan sokan, ami számomra meglepő volt, viszont tekintve, hogy valahány óra múlva megint a hotelben lesznek a fiúk egy kevés ideig, lehet, sokan azt gondolták, ott több esélyük van közelebb kerülni hozzájuk a koncert előtti percekig.
Egyszer csak egy kart éreztem meg derekamat átfogva, mely szinte égetett fehér felsőmön keresztül. Egy pillanatra lehunytam szemeim, jól esett majdnem akárkinek a közelsége, kivéve hogyha az illetőt Josh Devine-nek hívják… Márpedig most ő volt az, aki folytatta a vendégfogadó előtt megkezdődő baromságát. Komolyan azt fogják hinni az emberek, hogy együtt vagyunk, pedig ez nem igaz. Rühelltem, ha olyat gondolnak rólam, ami szemernyire sem igaz, jóllehet ezzel kicsit sem voltam egyedül.
-  Nyugodj már le! – szóltam rá haragosan, közben a kordonok között masíroztunk egyre jobban befelé haladva.
Nem vettem el kezét magamról, merthogy ezáltal közelebb volt hozzám, még jobban tudtam figyelni és vigyázni rá, ami csakis jól jöhetett, hiszen ez volt a munkám, ő pedig ebbe meglepő módon még segített is. Őrület.
Végül beérve az épületbe lerántottam magamról karját és Niall felé indultam, aki várakozóan tekintett rám.
-  Gyere egy kicsit a nyugi szobába! – kérte visszafojtott hangon, amikor immáron majdnem mellé értem, hogy egyedül én halljam.
-  Most? – lepődtem meg, mivelhogy az előbb még attól paráztam, hogy elkésünk.
-  Nyugi, a srácok megvárnak, két perc az egész, de nem várhat, muszáj megtudnom, mi van – magyarázta sietősen elindulva.
-  Jól van – egyeztem bele egy nagy sóhaj kíséretében, azután elindultam utána.
A pihenésre alkalmas szobának kijelölt helybe menve zavartan huppantam le a világosbarna fotelbe. A szöszi faképpel pofiján éppúgy cselekedett a velem szemben lévő helyet elfoglalva.
-  Mi van köztetek? – nem habozott, feltette értetlenkedve azt a kérdést, amelyre gondoltam a legelején, amikor megkért, jöjjünk ide.
Hangja szokásosan, védelmezően csengett, ami rettentően jól esett. Úgy éreztem, annak ellenére, hogy mennyi mindent elcseszek, van, aki tényleg törődik velem és nem eljátssza.
-  Fogalmam sincs – feleltem könnyedén.
-  Olyan nincs – rázta meg a fejét nemlegesen kimondva ezt a két szót.
-  Akkor sem tudom. Én nem érzek semmit… Azon kívül, hogy könnyen kiborít – tettem hozzá őszintén.
-  Én nem akarlak ezzel téged idegesíteni, viszont ezek alapján olyan, mintha gyengéd érzelmeket fűznétek egymáshoz…, hogy szépen fogalmazzak – közölte komolyan, semmiféle rosszindulatúság nélkül.
Tudom, hogy pusztán őszinte volt, ám rosszul estek szavai. Nem lehet köztünk semmi!              
-  Hééé! – hallhattunk meg egy vidám hangot, s egy halk ajtónyikordulást.
Arra kaptuk fejünket, mire szembe találtuk magunkat a banda barna, jelenleg cseppet hosszú, göndör hajú pasijával, Harryvel.
-  Jövünk, tesó – reagálta le egyből Niall.
-  Szépséges jó reggelt, Maddie! – köszönt életvidáman.
-  Neked is csodálatosat, Harold! – üdvözöltem egy apró mosollyal.
Jóban voltam vele is, bár nem sokat beszéltünk, volt, amikor nem kellett felvennem semmi maszkot, az igazi Mad’ jókat derült hülyeségein…, akárcsak a többiekén.
Felkelve elindultak a fiúk próbálni, én pedig egyszerűen leültem velük szembe és írtam egy SMS-t a családomnak arról, milyen itt…, persze a magánéletemet kihagyva.

2014. szeptember 9., kedd

Részlet a 12. részből

Kedves, Olvasóim!
Én már most szenvedhetek az érettségi miatt, de remélem, nektek ennél sokkal jobbak a sulis napjaitok és nem kell ennyit tanulnotok sem. Szeretném tartani a megadott bejegyzés-napokat, remélem, sikerülni is fog!
Nos, a részről annyit, ebből inkább sok minden kiderülhet, mintsem sok minden történik, ám azt hiszem, ideje, hogy néhány dologról lekerüljön a lepel.
Bizakodom abban, hogy ez a - az átlagnál hosszabb - részlet, majd a - normál hosszúságú - rész is elnyeri a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Nehéz az élet, hogyha egy zenekar testőri csapatában vagy, s a neved Madaline Shaw… És nem, ez nem önsajnáltatás! Habár mindegy, én mindent elrontok. Okolhatnám ezért a családom vagy egyszerűen az édesapám, de igazából ezért csakis én lehetek igazán a felelős, én vagyok az, akinek az éltemről, a felfogásomról, a gondolkodásmódomról döntenie kell, kizárólag az én felelősségem, mikor vétkezem, hisz akkor tényleg egyes-egyedül magamat ítélhetem el és nem azt, aki azért, hogy ilyen vagyok, hogy ilyenné nevelt nagyban vétkes. Mire ez az egész okoskodás? Nos, bizonyára nem hallottatok még Egerton Marden Shaw sorhajókapitányról, azaz ahogyan én - néha - hívom: apa. Ebből még valószínűleg nem érthető minden, ám azért pár dolgot kapizsgálhattok már. Hát, most képzeljetek el egy ötéves kislányt, aki a leányok nagy részéhez híven apás, és ha szerencséje van, egy hónapban egyszer láthatja… vagy éppen, ahogyan alakul, azonban akkoriban ez teljesen természetes volt, hogy plusz egynéhány héttel többet ne említsem, s azt, volt nem egy karácsony, amikor nem láthattam, nem hallottam a hangját se semmi, ugyanis éppen parancsot teljesített. Idősebb koromra néha visszasírtam - tán szó szerint is - azt az időszakot, amikor nem láttam. Miért? A neveltetése olyan volt, mintha én úgyszintén kiképzésen lennék. Egy töredékem szerette az ilyen dolgokat, elvégre világéletemben testőr akartam lenni, - aminek nem kizáró okként ő volt az oka, ha úgy vesszük, valami ilyesmire tanított, - ugyanakkor a nagyobbik felem egy idő után besokalt, nem volt hozzászokva a szervezetem, hogy megjelenik a munkából néhány hetente egy ember maximum pár nap erejéig és összeesésig nem gyakorlatoztat. Morbid, felháborító? Nem feltétlen, csupán ő ugyancsak ilyen neveltetést kapott, igazából bár furcsán hangzik, hívhatnánk fájdalmas hagyománynak…, ami egészen ideig tartott, merthogy én nem fogom ezt tenni a gyerekemmel - és jól ismerem annyira Lily-t, hogy tudjam, ő sem -, az is biztos.

2014. szeptember 5., péntek

11. rész: Újra a régi

Kedves, Olvasóim!
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene



Arra ébredtem, hogy a nap sugarai igencsak zavartak, ezért megfordultam, s azzal a lendülettel le is pottyantam az ágyról. Még annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy meghúzzam a takarót, habár lenézve magamra, inkább felpattantam és sietős öltözésbe kezdtem, mielőtt itt kapok szívinfarktust és a tetememet még valakinek öltöztetnie is kell, nehogy anyaszült meztelenül temessenek el. Oké, ez elég morbid, de… Nem éppen ekképpen terveztem a laza-Mad’-óráimat, ez még mindig nem én voltam… és soha nem is leszek. Hogyan vetemedhettem erre? Mennyire lehetett tömény az az alkohol, hogy olyan emberrel fekszek le, akit még csak nem is ismerek annyira, ráadásul nemrégiben még utáltam?! Most viszont fogalmam sincs, mit érzek iránta.
Úgy néz ki, mindketten elég hevesek vagyunk, ugyanis többször át kellett lábujjhelyen tipegnem egyik helyről a másikra ahhoz, hogy mindent sebtében magamra aggassak. A szívem az első ijedelem után ismételten ki akart törni a helyéről, ugyanis miközben az öltözködésem vége fele tartottam látszott Joshuán, hogy már nem teljesen az álmok mezején sétál.
-  Mad’ – motyogta, mikor felhúztam a pólóm.
Ijedten rákaptam a fejem, ám túl angyalian lehunyva tartotta szemeit, ezáltal azt gondoltam, még mindig alszik. Halkan, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, nem akartam vele találkozni és beszélgetni akármiről is, főleg, hogyha az bájcsevej lenne, minél gyorsabban le akartam lépni, hogy utána a fejemet a falba verjem, amiért ekkora idióta vagyok.
Mikor kész lettem felkaptam a táskám, s elindultam kifelé. Csakhogy az utolsó lépésnél, az utolsó utáni pillanatban meghallottam Joshua hangját, miképp azt kérdezi reggeli, rekedtes hangján:
Máris mész?
Visszhangzottak fejemben szavai, nem tudtam mihez kezdjek velük.
-  Igen, gondoltam… – hebegtem, majd elhallgattam, s ujjaimmal kezdtem el játszani, mint egy félénk, ötéves kislány.
-  Biztos? – tudakolta, s minthogyha hangja szomorúan, csalódottan csengett volna.
-  Azt hiszem…, mennem kellene.
-  Miattam ne menj, sőt… örülnék, ha maradnál, Drágám.
-  De… – próbáltam valami kibúvott keresni, aztán elhallgattam, s beleegyezetem. – Rendben.
-  Leülnél, kérlek? Ha így maradsz, előbb-utóbb kitöröm a nyakam – magyarázta a végén felnevetve.
Elmosolyodtam, eztán egy apró bólintás után eleget tettem kérésének. Letéve táskám a földre vidáman ráfigyeltem. Nem szabadott volna örömtelinek lennem azok után, mit tettem, s mire készültem, azonban a boldogsága rám is átszállt. Valami nem volt oké, ha velem valami jó történik, akkor rossz is. – futott végig agyamon, s ezt nem tudtam mire vélni.
-  Miről szeretnél beszélni? – érdeklődtem nagyjából öt percre rá.
-  Nem tudom… Igazából nem is akarok semmiről, elég, ha mellettem vagy, Drágám – motyogta oldalra fordulva, eztán egy aranyos mosolyt villantott.
-  Mire ez a becézgetés? – tudakolóztam az iránt, ami már bökte a csőröm.
-  Zavar? – motyogta somolyogva.
Nem volt hangja lekezelő, ami megint csak fura volt.
-  Ami azt illeti nem – habogtam őszintén.
-  Szuper. Szeretlek így nevezni…, Drágám – tette csak azért is hozzá.
Elegem volt ebből, nem akartam ezt tenni. Egy kis hang a fejemben azt kezdte mondogatni nekem, hogy számomra ez mindössze jó pofizás és ezt cseppet sem akartam… Az egészet nem akartam, hisz nem volt helyes.
-  És most hogyan tovább? – váltottam élesen témát néhány minutum elteltével.
-  Mint eddig?!
A szívembe mintha egy kést szúrtak volna, később még néhányszor meg is csavarták volna azt. Azt mondják erre, a szív összetört, de kérdem én, akkor miért fáj ennyire eszeveszetten az egész mellkasom, mert az biztos, hogy nem az éjszakai tettünk miatt…
-  Tudod, egy pici, csak egy icipici, fikarcnyi időre azt hittem, érek neked valamit – adtam hangot fájdalmamnak megnyílva, s azt a kicsit mutatva mutató- és hüvelykujjam segítségével. – Ha nem is sokat, de csak egy cseppnyit. Annyira… – motyogtam az utolsó szót, ezután nemlegesen megrázva a fejem elhallgattam. – Sohasem gondoltam volna, hogy ezt teszem, de… tudod, csalódtam benned. Nem azért, mert pont én nem kellek neked, magamnak se kellenék. Nem…, azért, amiért képes vagy bárkinek ezek után hidegvérrel kijelenteni. Istenem, annyira hülye vagyok. Mégis mit vártam? Mit vártam tőled? És basszus komolyan, mi a fenét vártam magamtól?!… – morogtam a végét igazából kizárólag magamnak. – Sajnálom! – kértem végül elnézést szó szerint mindenért, aztán szemeibe nézve egy rakoncátlan, forró könnycsepp eszelősen égetve kilépett a medréből, amit egyből le is töröltem, s faképet erőszakoltam magamra.
Nem akartam, hogy megtörve lásson… Hogy akármi megtörve lásson. Pedig megtette, nem egy valódi érzelmemet láthatta.
Elkaptam táskám fogantyúját, eztán felpattanva kiléptem a hálószobából. Sietősen a kijárat felé igyekezem azt kántálva magamnak, hogy „Ő egy senki, eljutsz a szobádig faképpel!”. Nos, igen, még magamnak is be akartam hazudni azt, amit tökéletesen tudtam, hogy hazugság…
Amikor odaértem az ajtóhoz, kopogtak. Nem olyan nagy meglepetésemre Dan állt előttem lepett, ugyanakkor gondtalan mosollyal megajándékoztatva. Próbáltam mosolyogni, annyira szerettem volna nem látatni, mennyire kínlódom a fájdalomtól, csakhogy nem ment. Amint elmosolyogtam, kibukott belőlem a sírás.
-  Ne haragudj! – suttogtam elindulva a szobám felé.
Nem jutottam sokáig, ugyanis valaki elkapta a csuklóm. Ijedten néztem az akkor általam rosszakarómnak kikiáltott személyre, Danre. Barátságos mosolyt igyekezett magára varázsolni, pedig látszott rajta, elszomorítja szomorúságom, ami be kell, hogy valljam, jól esett, noha nem tudtam mire vélni. Mégis miért lenne velem akárki együtt érző? Főleg, ha valaki szerint mindenki merevnek tart… A végén még kiderül, mindegyikük utál is…
Kisebb ideig néztünk egymással farkasszemet -… már amennyire a könnyeimtől tudtam -, azután karjai közé vont nyugtatóan simogatva a hátam.
Egyszer csak elvette jobb karját rólam, eztán nem sokra rá ajtócsukódást lehetett hallani, ezáltal tudtam, teljesen elzárta a kijáratot.
-  Mi történt? – érdeklődött kis idő múlva a barna hajú srác, mikor zokogásom kezdett egyre inkább alábbhagyni.
Ám mielőtt bármit is válaszolhattam volna a bejárat ismét nyitódott. Reflexszerűen majdnem felnéztem, viszont végül nem tettem, nem tudtam, nem mertem most szembenézni Devine-nel; megfutamodtam.
-  Ne! – motyogta a dobos néhány pillanatra rá.
Hangszíne megtörten csengett, ellenben ezzel nem foglalkoztam, biztosan pusztán félreértettem, úgyis fájt a fülem a nem régi bőgésemtől.
-  Takarodj be, haver! – motyogta, mivel megtörte a síró látványom. Hát, szépen biztosan nem néztem ki, ráadásul nem is láthatott még soha ekképpen, ezáltal minden érhető, azt hiszem. – Csak jöttem szólni, hogy hamarosan indulunk – vitte fel az átlagosra hangerejét az engem ölelgető srác, miközben még mindig nyugtatóan simogatta hátam.
Úristen, milyen szánalmasan festhettem! Erre rájőve eldöntöttem, amint becsukja Devine az ajtót, lelépek. Ekképp is lett pár pillanatra rá.
-  Köszönök szépen mindent! Tényleg. Arra azért megkérhetnélek, hogy ezt ne mond el senkinek? Tudod…, egy testőr nem sír, az a gyengeség jele.
-  Persze – válaszolta egy bíztató mosolyt küldve felém.
-  Gáz van? – hallottam meg egy ír akcentusú hangot nem messze tőlünk, a hátam mögött.
Fogadni mertem volna akár - az tulajdonomban nem lévő - több millió fontban is arról, hogy ki az, mert tudtam, úgy sem adósodnék el, ezer közül képes vagyok felismerni ezt a hangot, mely nem másé, mint Niall Horané.
-  I – kezdett bele a feleletbe Dan, azonban én közbevágtam:
-  Nem, dehogy, jól vagyok. Ismerek Josh-t – tettem hozzá egyhangúan, s mikor rájöttem, hogyan hívtam, megfagytam. Mi történik körülöttem? Irányítanom kellene a dolgokat és nem így viselkedni. Sohasem késő. Gyerünk, kislány, menni fog! – bíztattam végül magam a Devine által merevnek tartott magaviseletre.
-  Ismerek, de ez nem feltétlen elég ok – közölte komolyan megtorpanva, rám várva.
Tudtam, mit akar, meséljek el neki mindent… Oké, azért nem mindent, viszont az összes okot, ami történhetett az utolsó találkozásunk óta, amely egy cseppet is okot adhatott arra, hogy kiakadjak és eljussak odáig, hogy a tökéletes álcám még egy ember előtt eltűnik, s megismeri a szánalmas, néha igencsak érzékeny lelkületű, sajnálatos módon valódi énem.
Sóhajtva elindultam Nialler irányába ezzel beleegyezve akár a hosszas kivesézésbe. Valahol örültem annak, hogy van olyan barátom, aki képes minden egyes más által jelentéktelennek vélt dolgot végighallgatni, s esetleg megoldáshoz való ötletet adni, ezzel szemben ez cseppet sem most kellett volna megejtenünk; egyrészről sietem kellett, másrészről… nos, azt hiszem, sohasem akartam elmondani még neki sem, lelkileg hogyan törtem meg. Az erős nőt kellett mutatnom, most mégis úgy éreztem magam, akárcsak egy… maximálisan elhanyagolható, egy összetört szívű, megromlott lelkű… szajha – mert, hogy többé nem nevezhetem magam nőnek az is biztos.
Egy apró, remélhetőleg valódinak tűnő mosolyt erőltettem magamra, s igyekeztem minél előbb visszaállítani az álcám – még hogyha jelenleg a kinézetem nem is ezt mutatta. És bármilyen szánalmasnak is hangzik az egyik gondom a sok közül joggal lehetett az, hogy csupán egy gyors zuhanyt vehetek, többre nemigen van időm, amennyiben nem szeretném, hogy kirúgjanak… Márpedig nem szeretném. Elismerem, ott volt az a kiskapu, miszerint megkérek valakit, mondjuk Alexey-t, hogy tartsa ő rajta a szemét, mert én a hotelben maradnék, mivel nem érzem jól magam, csakhogy míg az indokom megállná a helyét, azért van egy cseppet sem elhanyagolható bökkenő: nem vagyok képes rá, hiszen tudom, ez egyenlő lenne azzal, hogy sokan meglepődve tapasztalnák nem megszokott dolgom, - ugyanis múltkor az erős allergiától szenvedve képes voltam ott lenni és dolgozni, - és valakinek össze is állhatna a kép, mi történt. Igen, főként Devine-re gondolok. Miért nem okés ez? Egyszerű, azt szeretném, ha azt hinné, semmi sem történt, jól vagyok, újra az vagyok, aki régen.
Az előttem lévő srác elé érve pár másodperces, megnyugtató ölelésre hívott, amin immáron jóllehet pusztán kicsit, őszintén fel tudtam derülni. Jól esett, minthogyha egyből megértené a problémám, pedig még el sem mondtam, mekkora egy barom vagyok…
Mikor elengedett vállamra tette karját, ezzel közelebb húzva magához, s miután kezem a vállára tettem, elindultunk. Az utolsó pillanatban azonban megtorpantam és hátrafordultam a még nemrégiben engem nyugtató férfit keresve, aki épp most akart bemenni.
-  Dan! – szóltam utána, mire egyből a hang irányába kapta a fejét. – Köszönök szépen mindent! – ismételtem meg nemrégiben elhangzott mondatom egy csekély méretű, hálás mosoly kíséretében.
-  Nincs mit, Madaline! – mondta egy apró biccentés után.
-  Mad’ – javítottam ki somolyogva.
Ezzel a kis kijavítással lezártnak tekintettem a beszélgetést, ezért megfordultam, s tovább indultam Niallel. Egész úton nem szólt egyikünk sem egy árva szót sem, pedig perifériás látásomnak köszönhetően nem kizárólag éreztem, hanem láttam is, szívesen rákérdezne erre az egészre. Furdalta oldalát a kíváncsiság, mégsem kérdezett, amiért hálás voltam neki két okból is; az egyik az, hogy ezt nem éppen a folyosón kellett volna kitárgyalni, a másik pedig az, hogy nem tudtam, kifogytak-e már könnycsatornáim, mennyit bírok még sírni. A szemeim így is duzzadtak voltak, meg kissé égtek keserves siránkozások következtében. Valóban ismételten nyomorultul viselkedtem, ámde nem ez a legmegbotránkoztatóbb az egészben, sokkal inkább az, ki lehet ennek mindig -… vagy legalábbis majdnem mindig - az oka: Josh Devine.
Az ajtómhoz érve kinyitottam azt, bezzeg ő nem szándékozott bemenni, ennek következtében zavarodottan pislogtam rá.
-  Hagylak készülődni, hisz úgy sem maradsz itt, menned kell… – adta tudtomra egyszerűen, mire újból rá kellett jönnöm, mennyire ismer. – Viszont miután a mai teendőknek vége, megbeszéljük! – közölte egyszerűen, még én hálát adtam második mondata első felének, hiszen ma még koncert lesz, ezáltal sok-sok órám van vissza az az undorító visszaemlékezésig. – Csupán egyetlenegy kérdésem lenne addig, amit jobb, ha előre tudok. Újra ellenséges leszel vele, mint régen?
-  Igen, mert ennek így kell lennie – feleltem egyszerűen, miután megesősítettem mondatát.
-  Szerintem ez nem jó ötlet – jelentette ki fejét nemlegesen ingatva. – Nekem is mennem kell, lent találkozunk, Drága – szánta ezeket a szavakat búcsúzóul, majd el is indult.
Jó volt tudni, hogy nem leszek egyedül Devine-nel… Úgy értem, persze, ott lesz egy csomó ember, de nincs még egy olyan ember itt, mint Niall. Ő az egyetlen, aki ismeri az igazi énem, s tényleg tudhatja, mit élek meg érzékeny lelkemmel és ez ekként van rendjén.
- Igyekszem – utaltam a készülődésemre, azután sietve becsuktam az ajtót és elindultam a hotelszobám felé.