2014. augusztus 29., péntek

10. rész: Ha nem vagyok merev...

Kedves, Olvasóim!
Oké, először is muszáj - jó, senki sem kényszerít rá, mégis úgy érzem, meg kell tennem - leírnám ide is, hogy Happy Birthday, Liam Payne! Hű, nagyon gyorsan telik az idő, de nem fogok senkit feltartani a nosztalgiázásommal, szóval abbahagyom, témát váltok.
Őszintén fogalmam sincs, mit írhatnék erről a részről. Úgy érzem, van, akinek nem fog tetszeni, mégis azt hiszem, erre szükség volt ahhoz, hogy igazán elmozduljon valamilyen irányba a kapcsolatuk... Hogy miről beszélek azt elolvasva megérthetitek.
Remélem, elnyeri a tetszésetek!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene

Egyenlőre nincs.


A lifthez sétálva egy apró mosoly jelent meg arcomon. Le szerettem volna vakarni, hisz ez nem olyan volt, amikor Harry faviccén mosolygok, hogy láthassa, van, aki vevőre rá. A fenét, csak vagyok olyan jó fej, hogy ne nyöszörögjek a szenvedéstől, amit ilyenekkel mindenkinek okoz.
A felvonóhoz érve kínos csend telepedett ránk, ameddig vártunk rá. Nem szólt semelyikünk semmit, ráadásul Josh majdnem benne volt a privát szférámban, ami jelenleg igencsak zavart, ugyanis nem tudtam, ezt hogyan kellene kezelnem. El kellene felejtenem a ma délutánt!
Mikor végül megérkezett a személyfelvonó előreengedett, majd ő is beszállt. Még közelebb került hozzám, már bőven benne volt a személyes részemben, mégsem állt meg. Zavarodottan kapkodtam a fejem csillogó, álomszép, tengerkék szemei, s egyre közeledő lábai között, melyet egy fehér tornacipőbe voltak bújtatva. Jóllehet vagy százszor végigmértem, mire odaért elém, azért elég kevés időnek bizonyult ez. A felvonó immár pityegve jelezte, becsukódik, amikor valaki megállította. Arra kaptam fejem, mire megláttam egy középkora legvégén járó nőt, aki elég kifinomultan festett testéhez simuló, hosszú, fekete szoknyájával és rózsaszín ingjével. Erősen sminkelt, már-már szinte szó szerint mázolt arcába homlokánál belelógott a szőke hajának frufrujából néhány tincs. Lábain egy éjszínű, nagyjából tizenöt centis tűsarkú cipellő pihent. Az a tipikus hölgy volt, akit a filmekbe kifiguráznak vagy legalábbis a filmnézők nagy része utál.
-  Uh… – rosszallóan morgott mellettem Josh, amikor meglátta a nőt.
-  Mi van?! – nevettem fel immáron a srácra nézve.
Kizárólag most jöhettem rá, milyen közel van hozzám, egy cseppet talán összetapadt testünk, mindenesetre lélegzetvételét nem pusztán láthattam, hanem érezhettem is, amikor orrán kifújva a levegőt cirógatta arcom.
Közelebb lépett hozzám, ezzel már összeért alakunk, eztán fülemhez hajolt, s elkezdett belebúgni:
-  Mi lenne, ha kiakasztanánk? Kérlek, csak engedd el magad, Drágám!
Néhány lépést hátráltam és habár ez által beleütközött hátam a falba, végre szembenézhettem a férfival, aki kérlelő tekintettel meredt rám. Nem tudtam, hogy ezt velem szeretné vagy én vagyok éppen ott és ezért akarja a segítségemmel idegesíteni az útitársunkat, ám voltam olyan hülye, hogy nemlegesen megráztam a fejem és nem kaptam az alkalmon. Nem akartam könnyen beszervezhető lenni mindenre, nem akartam az a lánnyá válni, aki egyfolytában egy srácon agyal, nem gondol másra, mégis kezdtem azzá válni és ez undorító volt. A látszólag magabiztos lány, kezdett megtörni.
-  Oké. Nem fogok könyörögni – duruzsolta, néhányat hátrálva, aztán megfordulva.
Két választásom volt: vagy meggondolva magam én teszem meg az első lépést, vagy nem csinálok semmit. És ekkor jöttem rá igaza van, tényleg merev vagyok…, mert erre tanítottak. Ellent akartam mondani, ennek a napnak a hátralévő részét úgy leélni, hogy mindent bevállalok, nem leszek zárkózott.
Bizonytalanul odalépdeltem Josh-hoz, megfogtam a karját, ezáltal felém fordult. Amikor immár épp mondott volna valamit, elhallgattattam egy apró csók segítségével. Meglepett volt, ámde a következő pillanatban immár vigyorgott várakozásomat látva, s igazán belekezdtünk akciónkba, ahogyan derekamnál fogva könnyedén felkapott. Egyből csípőjénél összekulcsoltam lábaim, szorosan tartva magam. Azonban nem engedett el, egyik kezével combomnál tartott nehogy valami bajom essen. Figyelmes volt tőle.
Elkezdett előre lépdelni, ennek köszönhetően beleütköztem hátammal a falba, ebből kifolyólag tudtam, ott vagyunk, ahol az előbb, ahol Josh nógatott. Megállás nélkül téptük egymás ajkait. Részegítően édesek voltak csókjai. Eddig vállain kényelmesen elterülő kezeimet elvettem onnan, később az egyiket tarkójához vezettem úgy, hogy hüvelykujjam ujjbegyével cirókáljam bőrét, míg másikat jobbról hajába vezettem. Imádtam a frizuráját. Nem tudom, miért, de beleszerettem abba a nagy sörénybe, s kíváncsi voltam, hogyan állhat, amikor reggelente még nem jutott el oda, hogy törődik vele. Azt tudtam, hogyan néz ki egy átbulizott este után, csakhogy annyiféleképpen nem láthattam, a jelenetünk ráébresztett arra, hogy ismerni akarom, minden egyes rezdülését. Igen, ez már beteges.
Josh eközben egyre jobban elmélyítve csókolásunk a combomat markolgatta, miközben másik kezével vagy pólóm alá bebújva simogatta csupasz csípőm, vagy igyekezve annál is közelebb húzva magához -, ami fogalmam sincs, hogyan képzelt, ugyanis képtelenség volt - óvatosan fejemet vagy tarkómat fogva, s hébe-hóba ott ugyancsak megejtett ujjaival egy-egy simítást. Eszembe jutott, hogy ez már nem annak szól, hogy ki van vagy ki nincs ott, hanem csakis kettőnkről, ellenben ezt hamar elhessegettem, hisz ez nevetséges, ez a pasi nem akart tőlem semmit, csakis barátságot…, azt hiszem, az ilyen esetekben egy kis extrával megfűszerezve.
Bezzeg aztán természetesen a lift sem szűnt meg üzemelni, csipogással jelezte, ki fog nyílni. Josh-sal lassan eltávolodtunk, ezután óvatosan elengedett, miközben a pillangók ezt érzékelve immáron nem oly’ sietősen, ugyanakkor repdestek gyomromban, s a szívem nem akart teljesen megszűnni dübörgésével, mely hasonlított egy rettentően gyors vonatéra.
Mikor lábaim talajt értek egy hosszú puszit nyomott homlokomra, aztán összefűzte ujjainkat és mindketten az ajtó felé fordultunk. A nő ezt észlelve elfordult tőlünk, akinek a csípős mormolódását mindvégig hallhattuk, akárcsak néhányszor ránk nézését érezhettük, ahogyan lukat vájt belénk…, főleg, szegény Josh-ba.
Mikor teljesen kinyílt az ajtó szinte kirohant a hölgy halk, éles megjegyzésekkel illetve minket. Felnevettem, mint a mellettem lévő férfi. Mit tehettünk volna mást?!
Joshua udvariasan előreengedett, azután ő úgyszintén kiszállt. Végezetül el nem eresztve kezem az ő szobája felé kezdtünk el lépdelni. A nő más irányba ment, pontosan arra, amerre az én szobám található van, mégsem a dobos egy pillanatig sem engedett el…, habár nem különösebben tudott zavarni, sokkal inkább kellemes érzés volt, ezzel szemben furcsa, hisz miért nem ereszti el? Csendben sétáltunk egymás mellett, ami bár remek érzés volt, ő barátságos hangjával megtörte:
-  Remélem, nem baj, hogy az enyémbe megyünk! Van kulcsom a recepcióról, ha már nálad maradt az eredeti – magyarázta megpaskolva sötét farmerjának hátsó, bal zsebét.
Letévedtek szemeim oda és önkéntelenül meg tudtam állapítani, egész jó hátsója van.
A szobájához érve kinyitotta azt, utána előre engedve beléptünk.
-  Hűűű! – ezt volt minden, amit mondani tudtam.
Olyan volt, mintha az enyémét és Niallét egybegyúrták volna, mindegyikből a legjobbat kivéve és azt alkalmazva. Varázslatos.
-  Ezek szerint tetszik? – érdeklődött elmosolyodva, habár ő is tudta a választ.
Csupán igenlően bólintottam. Hogyha megkérdeznék milyen volt, nem tudnám szavakba önteni, egyes-egyedül annyit tudnék mondani: nagy és csodálatos.
-  Üvegezünk? – támadt az ötlete.
Elveszítettem az időérzékem, fogalmam sem volt, mennyi ideig bámultam ugyanazokat a dolgokat. Amikor a srácra néztem jobb kezében egy sötétbarnás folyadékú üveg pihent.
-  Ketten?
-  Persze.
-  Oké, semmi rossznak nem vagyok az elrontója – mentem bele tartva a felvonós gondolathoz magam. – Szabályok?
-  Felelsz és mersz van. Ha nem felelsz, iszol az üvegből – magyarázta felemelve az alkohollal teli üveget, majd folytatta. –, ha pedig nem mersz, le kell venned azt a ruhaneműd, amit a másik mond!
Na, ez már nem annyira tetszett, ismerve Josh-t, ebből bármi kisülhet, mégis egy részem azt kiáltotta, menjek bele és ezt is tettem:
-  Rendben.
-  Király. Huppanj le! – mutatott előre, egy szoba felé.
Megrántottam a vállam, s elindultam. Egy franciaágyat találtam fehér huzatú ágyneművel. Nemigen néztem körül, mert a következő pillanatban meg is jelent. Ledobva a táskám leültem az ágy bal oldalára, ezt követően ő a jobbra és neki is álltunk éjnek évadján a játéknak.
-  Hölgyek kezdenek! – jelentette ki közénk letéve az alkoholt.
-  Hmmm… Jó… Öhm… Legyen egy kis bemelegítő! Hol laksz? – tettem fel, minthogyha nem tudnám.
Nos, ő nem is tudta, hogy tudom, ámde biztos vagyok benne, hogy többet tudok róla, mint ő rólam…
-  Bournemouth-ban.
-  Oh, az szuper… Én meg a közelében.
-  Tudom.
Vagy tévedtem… – tudatosult bennem, miközben halvány mosoly ült ki arcomra.
-  Nem válaszoltál a kérdésemre. Miért vagy ennyire merev? – tudakolta újra. – Mármint általában, mert az, amit a liftben műveltünk nem épp volt ezzel a szóval illethető – tette hozzá felnevetve.
Elmosolyodtam vidámságán, csakhogy amikor elkomolyodott, tudtam, nem hagyja annyiban, valamit reagálnom kell.
-  Én… Én – hebegtem és az üvegért nyúltam.
Lecsavartam a kupakot és elkezdtem inni. Egypár…, akarom mondani elég sok korty után abbahagytam, majd visszacsavarva a kupakját visszatettem középre. Egyértelmű jelzés volt, nem szeretnék róla beszélni.
-  Addig úgy sem hagylak békén, ameddig nem tudom meg – jelentette ki fenyegető hatást gyakorolva rám, pedig hangja becsvágy nélküli volt.
-  Örülök neki… – jegyeztem meg ironikusan.
-  Ha most elmondod, nem kell azt hallgatnod, nem foglak ezzel zaklatni!
-  Milyen megtisztelő…
-  Én felajánlottam…
-  Majd talán egyszer elmondom, hogy szerinted, miért vagyok ilyen!
-  Nem csak szerintem, majdnem az egész banda szerint.
-  De hát, magabiztos vagyok, és jól kijövök velük, nem? Akkor miért gondolnák így?
-  Hogyan függ össze a kettő? – zavarodott meg.
-  Hát… Nem tudom… Én csak… Miért voltál akkora bunkó? – tereltem a témát.
Néhány pillanatra megfagyott a levegő is, ezután könnyedén felelt kérdésemre.
-  Mert szerelmes vagyok beléd, Drágám – közölte halál komolyan, mire jéghideg lett az ereimben lévő vér. – Csak viccelek… – mondta felnevetve, eztán válaszolt kérdésemre: – Az elején jól esett, aztán a rabja lettem, de kezdtem saját magamat is idegesíteni vele.
-  Oh, értem.
-  Nem ér, ha egyfolytában felelnünk kell. Nincs benne semmi élvezet… Uh, hogyha már élvezet, tudom, mi lesz a feladatod. Nem olyan brutálisan nagydolog, tekintve, mit tettünk a liftben. Csókolj meg, Drágám! – adta a kihívást édes becenévvel illetve, s minthogyha kissé kérlelően csengett volna hangja. Biztos meghülyültem, pusztán azért gondolom ekképpen.
Először visszahőköltem, azután rájöttem, ez biztosan nem lenne merev, sokkal inkább laza dolog, beadtam a derekam.
-  Na, várj, arra még innom kell – húztam az agyát.
Újra az üvegért nyúlva megtettem ugyanazokat a mozdulatokat, kicsit kevesebbet kortyolgatva, mint az előbb. Visszatéve hozzáhajoltam és egy apró puszit nyomtam ajkaira.
-  Nem azt mondtam, puszilgass agyon – nevetett fel cukkolva.
Megforgattam szemeimet, aztán ismételten odagörnyedtem és immáron csókra hívogatva közeledtem felé. Úgy nézett ki, tetszett neki szerény csókunk, mivel mikor elhajoltam tőle úgy festett, többet akar…, talán sokkal többet is.
Visszaültem a helyemre, s én jöttem. Nem akartam olyan nagy merős feladatot kitalálni, inkább azt akartam, ő is igyon, ne csak én, hisz hogyan néz az már ki?!
-  Igyál! – parancsoltam rá, mielőtt elmondhatta volna, felelni vagy merni szeretne.
Megrántva a vállát eleget tett kérésemnek és mire végzett majdnem kiürült az egész üveg. Összeráncolt homlokkal néztem rá, ezután felengedve felnevettem.
-  Nem azt mondtam, idd meg az üveg felét! – szóltam rá, még mindig kacarászva.
-  Lehet, nem kellett volna… – gondolkozott el felröhögve.
No, igen, ekkor vált biztosra, nem vagyunk teljesen józanok.
-  Most mit csináljunk? Van egyáltalán még piád az ellenszegülés ellen? – kérdezősködtem jókedvűen.
-  Nincs…, viszont én tudok annál jobb elfoglaltságot is – közölte fülig érő szájjal, felém közeledve.
-  Hmmm, valóban? – játszottam a meglepettet.
-  Valóban – felelt, mikor szánk már majdnem összeért, ezután mámorító csókcsatára hívták az ajkai az enyémet.
Szinte szó szerint téptük a másikét és ott el is szakadt nálam egy láthatatlan határ, végképp felengedtem vele szemben, mire egyre inkább előredőlve egy idő után az ő feje az ágyon kötött ki, amíg az enyém csupán majdnem, hiszen egyfolytában csókoltuk a másikat. Kezei letévedtek csípőmre feljebb húzva az anyagot, ezáltal biztossá vált, mire gondolt. Egy pillanatra megtorpantam, ám rájöttem, mit terveztem a személyfelvonóban, ezért folytatva a csókcsatát körülbelül hasa közepéig húzhattam fel pólóját, ezzel jelezve beleegyezésem.

2014. augusztus 26., kedd

Részlet a 10. részből

Kedves, Olvasóim!
Itt is lenne a következő részlet, melynél inkább a kép az, ami árulkodik az ebben a részben lévő dolgokról...
Nos, remélem, elnyeri a tetszéseteket!
További szép napot!
by: Timi


A lifthez sétálva egy apró mosoly jelent meg arcomon. Le szerettem volna vakarni, hisz ez nem olyan volt, amikor Harry faviccén mosolygok, hogy láthassa, van, aki vevőre rá. A fenét, csak vagyok olyan jó fej, hogy ne nyöszörögjek a szenvedéstől, amit ilyenekkel mindenkinek okoz.
A felvonóhoz érve kínos csend telepedett ránk, ameddig vártunk rá. Nem szólt semelyikünk semmit, ráadásul Josh majdnem benne volt a privát szférámban, ami jelenleg igencsak zavart, ugyanis nem tudtam, ezt hogyan kellene kezelnem. El kellene felejtenem a ma délutánt!

2014. augusztus 24., vasárnap

2. díj

Kedves, Olvasóim!
Megint csak nem átlagos bejegyzéssel jelentkezem, melyet most Jasmine Youngnak és a Bitch Please blogjának köszönhetek. Azta, erre azért nem számítottam. Szeretném ezúton mindenkinek megköszönni a támogatást!
P.s.: Ez pár héttel ezelőtt íródott, de egyszerűen nem tudtam, kiknek adjam a díjat, ezért csakis most tudom kitenni.


Szabályok:
Írd meg, kitől van!
Írj magadról tíz dolgot!
Válaszolj 10 kérdésre!
Tegyél fel 10 kérdést!
Küldd tovább 10 blognak!

Írj magadról tíz dolgot!
1. Húha, azt hiszem, most unalmas leszek. Sajnálom! Szóval, aki még nem tudná diákmunkázni voltam igen, igen. Éljen!
2. Utolsó munkanapomon kinézve az ablakon olyan szép festő látvány fogadott egyfolytában, egyszerűen gyönyörű volt - akárcsak hazafelé sétálva.
3-7. Az érzelmeim megint fogalmam sincs, hol járnak egyes esetekben…, vagyis inkább emberekre gondolva, de ez már nálam igazán semmiség. Elég érzelgős vagyok és könnyen álmodozós, viszont ez már nekem is sok. Raquel előbb tudta meg, míg az osztálytárs-barátnőim, ami igencsak bizarr, ám tekintve, hogy csak távbeszélőn keresztül tudnék velük erről beszélni és kiönteni a lelkem érthető. Na, majd ha találkozunk…, habár szerintem pár nap alatt elmúlik, csak nem szabad erre gondolom. Jól leszek. Ezért is nem tud sokat kedves Raquel kolléganőm, - de fura ezt írni, pedig ez az igazság, - aki szívesen végighallgatott volna és kiönthettem volna neki a lelkem. Ezúton is köszönöm neki!
8. Szerintem egyhangú életem van…, bár rengeteg ember ezt mondja a sajátjától, szóval lehet, nem is annyira.
9-10. Mikor ezeket a sorokat írom éppen egy kritikaírás közben szabadultam el kifújni magam, ugyanis van még előttem pár… Azért szeretem csinálni, nehogy valaki félreértse, csak jó néha leülni és pusztán ellenni.

Válaszolj tíz kérdésre!
1. Mióta blogolsz?
Te Úristen! Ezt először meg kell néznem pontosan, mert az biztos, hogy augusztus vége fele és most lesz két éve, ámde pontos dátumot nem tudok. Kínos. Szóval: 2012. augusztus 14. Akkor még sem annyira vége, sokkal inkább közepe. Hát, igen, nagyon meg vagyok zavarodva.
2. Mit jelent számodra a blogolás?
Hűha, lényegében sokat, inkább az lenne a kérdés, mit fogok csinálni, ha nem jut időm rá? Sajnos tudom a választ, ugyanis következő iskolaévem, ami most szeptemberbe fog kezdődni pontosan ilyen lesz: tanulni fogok - nagyjából - éjt nappallá téve… és igen, stréber leszek. Végül is, ha úgy vesszük összefoglaltam, de akkor egy hosszabb mondatban: Amennyiben az írásról beszélünk, nem tudom elképzelni nélküle az életem, annyira hozzám nőtt, biztos vagyok benne, hogy hétvégenként valamit pötyögök és hétköznap, ha van egy szabad percem, - alias suliba megyek vagy abból jövök haza, eszek, - akkor ezek fogok kattogni tehetetlenül; - létezik pontosvessző, hogy tényleg egy mondat legyen, háhááá… tényleg nem vagyok magamnál - viszont ha a kritikaírást vesszük, akkor szeretek segíteni az embereknek és ha ezt itt éppen az őszinteségemmel tehetem, - ami alapjába véve is igencsak birtoklok, - akkor miért ne tehetném meg ezáltal?! Szóval igen, sokat.
3. Számodra mi a fontosabb? Szeretni, vagy szeretve lenni?
Azt hiszem, tekintve, hogy én nem vagyok elítélő és eredetileg szeretem az embereket, ezért a „szeretve lenni”-t válaszom. Ez olyan, mint az adni és a kapni, nem igazán lehet rá válaszolni, nehéz - nekem kicsit ezzel a gondolattal könnyebb.
4. Ha választhatnál magadnak egy szuper erőt, mi  lenne az?
Láthatatlanság. Tudhatnám, mit gondolnak a hátam mögött az emberek… habár lehet, a gondolatolvasás jobb lenne. Igen, gondolatolvasás. A gondolatolvasást választom!
5. 10/ mennyire értékeled magad külsőleg és belsőleg?
Uh, szinte, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nem vagyok megelégedve magammal. Néha rám jön a „Mit akarok én, szép vagyok.”-érzés, de elég ritka. Viszont tekintve, hogy éppen így érzek adnék magamnak egy… nyolcast?! Nem, hetest. Jó, hét és fél. Hét és fél a külső. A belső pedig tekintve, hogy zömben azért jó tulajdánságaim vannak -… szerintem -, ezért adnék egy nyolcast… Az egyik legnagyobb hibám miatt: nem vagyok elég magabiztos, csak úgy láthatsz így, ha éppen játszom vagy az aranyosságomról és a kedvességemről magyaráz valaki, mert azt le szoktam rendezni egy „Tudom.”-mal. És nem, még mindig nem vagyok beképzelt, csak tisztában vagyok a tulajdonságaimmal.
6. Hányadik osztályba jársz?
Ühm, most voltam tizenegy, szóval most leszek tizenkettő. Agytröszt vagyok, figyeld már! Tényleg valami bajom van…
7. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Most éppen tanítónő… Akkor majd nem leszek ilyen fura, ígérem!
8. Van kedvenc TV sorozatod?
Nincs, mostanában nem is nézek tévét… még a munkakezdés előtt sem, öcsém nézte, én félszemmel, akkor is írok. Viszont ha simán sorozat, - mivel Magyarországon nemigen adják, - akkor van.
9. Ha van, melyik az?
Ha ez megfelelő, akkor Teen Wolf.
10. Mit gondolsz Miley Cyrus „nagy változásáról”?
Bevallom, nem igazán vagyok képbe a hírességek-, sztárok-, celebek-világával, de amiről én értesültem az kb. annyi, hogy felnőtt. Oké, állítólag van egy-két ügylete, ami nem épp pozitív, de a zene munkássága nekem tetszik. Wrecking Ball - ami még emlékeztet is valakire sok számmal egyetemben. Éljen...

Tegyél fel 10 kérdést!
Sajnálom az unalmas kérdéseket!
1. Mikor és miért kezdtél blogolni?
2. Hogyan szoktad viselni a hajad?
3. Milyen zenét hallgatsz?
4. Milyen blogok fognak meg igazán?
5. Mi a fő célod az életben?
6. Hogyan érzed, melyik szó jellemez téged igazán?
7. Kik azok, akikre felnézel?
8. Hova szeretnél mindenképp elutazni?
9. Mivel szeretnél foglalkozni felnőttként?
10. Hallgatsz zenét, miközben írod a sztorit? Ha igen milyeneket, illetve ha nem, miért nem?
11. Hány blogot követsz, és ebből hányat olvasol?

Küldd tovább tíz blognak!
Hát, nálam ez a legnehezebb része. Találni legalább hármat... vagy egyet. Nos, ez  már megint nem tíz, sőt! Sajnálom!
Story of my life - Harry Styles fanfiction (Csak mert -, mint tudod, - már akkor szerettem, mielőtt elkezdtem volna bétázni és múltkor kedves, Raquel majdnem megsirattál. Szóval semmi kivételezés, megérdemelsz tőlem is egy díjat.)

2014. augusztus 22., péntek

9. rész: Két tűz között

Kedves, Olvasóim!
Köszönöm a hét rendszeres olvasót valamint mindenféle támogatást, amit kaptam az eddigiekben tőletek! Igazán jól esik.
A részről nem tudom, mit mondhatnék, azt hiszem, beszél helyettem maga a szöveg.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene



Kétségbeesett és szomorú voltam, tehát Niallre volt szükségem…, de nem ma…, azaz dehogynem, ezen a napon is, csak nem akartam ilyenkor zavarni, habár tudtam és sokszor hallhattam tőle, szívesen fordulhatok hozzá bármikor. Ez fordítva szintén igaz, ámde ettől függetlenül nem volt szívem esetlegesen felébreszteni, na, meg kizárólag aludni akartam. Szundítani egyet erre a napra, azokra a történésekre, amik a partok történtek, hátha kitisztul tőle a fejem, s újra az lehetek, aki voltam. Noha az igazi énem nagyjából az, aki ott voltam, mégsem lehetek olyan; kizárt, hogy érzékeny legyek, mert az egyenes út a szomorú, kilátástalan életbe - vagyis ezt tartottam, ezt tanultam. Hogy kitől? Az még legyen titok, oké? Nem szeretném egyből kiadni minden részletet magamról nektek sem, sajnálom!
Fürdés után beburkolózva az ágyban el is nyomhatott volna az álom. Őszintén, ez volt jelenleg minden vágyam…, illetve volt még egy, ám azt nem tehettem meg, nem nem volt szabad. Holott ki tudná meg, ha óvatosak vagyunk? Márpedig hogyha mindketten ezt a kapcsolatot akarjuk, akkor ezzel szintúgy jár. Viszont… akarjuk mindketten ezt? Még kimondani is nehéz, nem hogy beismerni, Joshua valószínűleg megint csupán baromkodik, mint mindig mindennel. Szeretem…, vagyis öhm, félreértés ne essék, nem szerelemmel, dehogy, ennyi idő alatt nem szerethettem bele úgy azok után, mennyit bántottuk a másikat, szóval rosszul fogalmaztam: kedvelem.
A gondolataim nem hagytak nyugodni, lassan kikészítettek, azonban ez még nem volt nekik elég, ennél többet akartak, sokkal többet: belekergetni a viszonzatlan szerelem érzésébe.
Beletelt egy órába, esetleg másfélbe, mire elaludtam és mondhatnám, hogy megérte, ellenben ez cseppet sem igaz. Riadtan pattantak ki szemeim, s az ironikus az egészben az, hogy abban a pillanatban már nem is tudtam, mit álmodtam, mi volt olyan ijesztő, elkeserítő, avagy félelmetes. Miután kézfejeim felső részének szélével megdörzsöltem szemeim és felkapcsoltam az éjjeli lámpát, az órára pillantottam, mely tíz órát mutatott. Hát, mit ne mondjak, nem sokat aludtam, sőt, igazából semennyit. Megfordult a fejemben, hogy felhívom Niallt vagy egyszerűen csak odamegyek a szobájához, ámde a következő gondolatom egyből az volt, felkeltem. Nem akartam, hadd aludjon! Nem kell szenvednie azért, mert én ezt teszem. Nagyot sóhajtottam, majd hátammal visszahuppanva az ágyneműre lekapcsolva a lámpát, s megpróbáltam belerángatni magam a sötétség, tudatlanság állapotába.
Nos, igen, az előbbit szerettem volna, bezzeg ez órák múlva sem következett be. Immár két órát szenvedtem kínomban, mikor úgy döntöttem, elegem van, szívok egy kis friss levegőt. Felkapcsoltam a világítást, kikeltem az ágyból, a bőröndömhöz totyogtam, aztán előkerestem valami kényelmes, ugyanakkor mindenki számára elfogadott ruhát. Nem sokat totojáztam vele; kikapkodtam az első meglátott, mégis egymáshoz illő ruhadarabokat, eztán egy kisebb táskát – ezzel végeztem a keresgéléssel. Lekapkodtam magamról azt a kevéske ruhát, ami pizsama gyanánt szolgált, utána felhúztam a melltartómat, - hiszen a nélkül szeretek aludni, - ezt követően egy fehér alapon, fekete mintás, Vans-os, rövid ujjú póló felhúzása után követte a többi ruhadarab szintén ezt a sorsot. Először egy világosszürke, a bokánál összeszorított szabadidőnadrág, másodszor egy sötétszürke, kapucnis melegítő felső, legvégül pedig egy fehér valamint krémszínezetű, enyhén magas szárú cipő került lábaimra. Mindössze ezután döbbentem rá, zoknit kellett volna húznom, csakhogy nem volt kedvem levenni a cipőm, s végképp nem keresgélni az elfelejtett ruhadarabok közül egyet, mely valószínűleg az útitáskám legalsó részében van, ezért hagytam az egészet mondván, úgy sincs hideg.
Végezve mindennel, minden fontos iratot, meg a kis tartalékpénzem bedobva a táskámba elindultam kártyámmal az ajtóm felé. Odaérve kinyitottam azt, majd kilépve be is zártam. Tatyóm egyik kis titokzsebébe belerejtettem azt, aztán hátamra vetve elindultam a lift felé, ám annál továbbhaladva a lépcső felé mentem, ami nem messze volt tőle. Gyalogolni akartam, akkor nem fogok liftezni. Igaz, kicsit lassabban értem le, mint levonóval, viszont megérte, jól éreztem tőle magam, komoly felüdülés volt, ami tudom, sokak számára meglepő, sőt, bizarr, de ettől vagyok én én.
Leérve a kijárat felé indultam.
-  Szia! Hát, te? – lepődött meg Joshua meglátva.
Már csak ez hiányzott. – gondoltam magamba arra kapva fejem. – Mégis miért kell neki itt lennie?
-  Hello! Ezt én is kérdezhetném… – jegyeztem meg egyszerűen, ezután feleltem kérdésére: – Felébredtem, aztán nem tudtam visszaaludni. Te?
-  Ugyanaz – felelte egy nehéz sóhajt megejtve.
-  Jaj, ne mond már! Biztos kipróbáltad, milyen a latin élet – ellenkeztem vele utalóan, szem forgatva.
Néhány pillanat erejéig szemtől szembe néztünk a másikkal, végül mikor úgy gondoltam, nem reagál komolyan gondolt mondatomra semmit, csak zavartan pislog rám, inkább vettem egy kilencven fokos fordulatot és elindultam a kijárat felé sétálni egyet a santiagoi levegőt beszippantgatva. Egypár ember biztosan furán, esetleg féltően néz rám emiatt, mégiscsak éjszaka van, azonban meg tudom védeni magam, semmi pánik.
-  Hova mész? – szólt utánam, amikor majdnem kiértem.
Megtehettem volna, hogy megfordulok, ám nem tettem. Gondolhatjátok, hogy ugyanolyan vagyok, akárcsak ő ezen megnyilvánulásom után, de csöppet sem, én ezerszer jobb vagyok nála… és nem az egoizmus beszél belőlem, hiszen olyanom nincs is, hanem a nyílt vélemény, plusz az igazság kettős szele.
-  Várj! – kiáltott után kérlelően, elhalóan, miután sétáltam tovább kifelé.
Nem érdekelt, a szállodában úgy sem eshet semmi baja, maradjon ott!
Meglepően friss levegője volt a főváros utcáinak, amit már-már különösen sok lámpa világított… Jobban mondva, hogy őszinte legyek, nem erre számítottam; azt hittem, Chile szegény ország, ezzel szemben ez a jelenség éppenséggel nem ezt mutatta. Jól esett lassan sétálni, zsebre dugott kézzel, élvezni, ahogyan az enyhén lágy szellő simogatja arcom, s néha hajamba kellemesen belekap. Olyan nyugodtság szállt rám, mint… mint legutoljára akkor, mikor Joshuával a tengerparton sétáltunk. El akarom felejteni és újra a régi lenni! Jó irányba haladok az immáron oly’ jól ismert, részben ösztönös kerékvágás felé, ellenben mit ér ez, hogyha legbelül, tudom, arra van szükségem, mit a parton tapasztalhattam?! Szerelem – ez az a jelenség, ez az a kifejezés, amit igazán szeretnék végre érezni, holott az emberekkel az ellenkezőjét hitetem el és játszom az évek alatt remekül betanult szerepem; egy magabiztos, érzéketlen, mégis mindenkivel kijövő nőt, testőrt.
Az utcákon, amelyeken eddig sétáltam nem volt sok ember, csupáncsak néhány fiatal, aki bulizni indulhatott. Nekem is kedvem támadt hozzá… vagy legalábbis felszabadulni, kikapcsolódni, élvezni az életet valahogy úgy, ahogyan a parton, mikor lehunytam szemeimet, s a víz jólesően cirógatta lábaim.
Éppen egy másik utcára fordultam volna be, amikor valaki elkapta csuklóm. Ösztönösen fordultam felé, s mozdultam védekezően, ezáltal másik kezét majdnem hátracsavarva.Az utolsó pillanatban rádöbbenhettem, ki az a személy, ezért megint bocsánatkérő szabadkozásba kellett volna kezdenem, azonban ezt nem óhajtottam megtenni. Elengedte csuklóm, én is az övét és miután ajkaim között egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, kíváncsi szemekkel vártam, mit keres itt, mit akart tőlem.
-  Én sem tudok aludni – hallhattam azt, amit nemrégiben.
-  Adok egy tanácsot… – mondtam, miközben bölcsen rátettem jobb vállára bal kezem. – Menj el aludni! – javasoltam egy apró, pimasz mosoly kíséretében, aztán megfordultam, s folytattam utam tovább.
Hallhattam erőltetett nevetését, majd éreztem, ahogyan lassan felém közelít aurája. Nem tanult a hibájából, ismét elkapta csuklóm, ám tekintve, tudtam, ki tette, nem védekeztem, csupán felé fordulva jelentőségteljesen lenéztem arra a részre, ahol bőrünk érintkezett. Értette a célzást, elvette onnan kezét, később pedig egy nem várt kérdést tett fel:
Miért vagy ennyire merev?
Meglepetten néztem fel rá, aprót ráztam néhányszor fejemen hátha az egész csupán egy képzelgés lesz, akárcsak a sivatagban, mikor egy már sokat sétáló, éhes, szomjas ember délibábot lát. Nem tudtam elhinni, hogy ő rájöhetett arra, amit igazán csakis két ember tud; Niall és én. Nem engedtem sohasem kiszökni minden embernek a titkom, az igazi, megtört, kétségbeesett, nőies énem, Niallernek is csupán azért, mert meglátta bennem, s hamar kerültünk egy hullámhosszra; nem tehettem róla: kiismert.
Végül nem válaszoltam kérdésére, inkább számon kértem:
-  Hányszor mondtam már, hogy ne ijessz rám?
-  Nem válaszoltál a kérdésemre – közölte makacsul.
Hé-hé-hé, álljunk meg egy pillanatra! Én vagyok a makacs, én. – futott végig az agyamon felháborodva, hogy elveszi a szerepem, ezután felhúzott szemöldökkel, megtántoríthatatlanul bámultam vele szembe válaszra várva…, csakhogy az percek múltán sem érkezett, ennek következtében megforgattam szemeim, aztán továbbálltam… Azaz folytattam volna utam tovább, hogyha ismételten nem kapja el csuklóm. Gondoltam, megtanítom neki, miért jár rosszul, ha ezt csinálja.
Megfordultam és azzal a lendülettel elkapva csuklóját kifelé csavartam, eztán kényelmesen mögé sétálva hátratettem, mintha csak egy rendőri elfogás közepette járnánk. Én élveztem kiszolgáltatott helyzetét, ellenben vele, ugyanis először a meglepettségtől és a fájdalomtól felnyögött.
-  Oké-oké, csak engedj el! – kért immáron röhögve.
Tekintve, hogy én úgyszintén viccesnek találtam ezt a jelenetet, eleget tettem kérésének egy apró mosollyal, amit igyekeztem egyre inkább lelohasztani, hiszen komolynak kellett lennem. Mindig komolynak kell lennem.
-  Gyere vissza! Igyunk meg egy kávét és beszélgessünk! – kérlelt visszafelé bökve állával.
És ezzel a mondatával sikeresen két tűz közé kerültem… Az egyik részem rettenetesen szeretett volna beleegyezni, ezáltal még jobban megismerni és egyáltalán vele lenni, amíg a másik tökéletesen tudta nem helyes, ha ezt teszem, a végén még igazán beleszeretek, amivel végleg kialakulna a mintaszerű viszonzatlan szerelem; borzalmas lenne.
-  Kérleeek! – tette hozzá kiskutyapofival ódzkodásomat látva.
Felnevettem, később kijelentettem:
-  Ez nem szép tőled. Azt a fegyvert használod ellenem, amit én vetettem be ellened.
-  Ilyen, amikor visszanyal a fagyi – közölte váll rántva, s elindulva.
Nagyon is tudta, nyert ügye van. Hogyan mondhatnék ellent azoknak a gyönyörű, enyhén a lámpák fényétől csillogó, tengerkék szemeknek?
Lábaim maguktól elindultak, mire észbe kaptam Josh mellett sétáltam.
Egész idő alatt egy árva szót sem szóltunk, ami nem volt feltétlen feszült, inkább furcsának mondanám, habár a miértjét nem tudom. Ez viszont csupán addig tudott érdekelni, ameddig be nem értünk, egyből az étterem felé indultunk, ahol nem meglepően nem volt már senki.
-  Akkor gyere fel hozzám! – javasolta magától értelődően.
-  Hogy mondod? – csodálkoztam el. Azt hittem, rosszul hallok.
-  Akkor gyere fel hozzám! – ismételte meg kissé kérlelően.
-  Biztos?
-  Miért ne lenne?
-  Én…
-  Ugyan, nem foglak megerőszakolni!
-  Úgy sem tudnál.
-  Igazad van, az nem erőszak, ha engedik.
-  Pimasz – háborodtam fel egy kis hápogás után.
-  Na, jössz vagy nem?
-  Ezek után? – kértem számon sértődötten. Azért mégiscsak rendkívül tiszteletlen volt.
Néhány pillanatig csendben álltunk, valamin nagyon elgondolkozott, még rágcsálta is alsó ajkát. Rá akartam szólni, hogy ne tegye, mert zavaró, - vagyis túl szexi, azonban erről nem kellett tudnia, - mikor megszólalt abbahagyva azt.
-  Sajnálom! Nem gondoltam komolyan, csak elszaladt velem a hév.
Ma már másodszorra… – gondoltam magamban.
-  Oké – egyeztem bele egy kis filozofálás után, hisz vele szerettem volna lenni, ám nem akkor, hogyha egy faragatlan, tiszteletlen bunkó… -, de ha ezt folytatod továbbra is, lelépek! – tettem hozzá szinte egyből.
-  Rendben.

2014. augusztus 19., kedd

Részlet a 9. részből

Kedves, Olvasóim!
Itt is lenne a részlet a következő rész miatt. Hű, nem nem tudom, mit mondhatnék, magáról a részről. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok, most jön még csak a java.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást!
További szép napot!
by: Timi


Kétségbeesett és szomorú voltam, tehát Niallre volt szükségem…, de nem ma…, azaz dehogynem, ezen a napon is, csak nem akartam ilyenkor zavarni, habár tudtam és sokszor hallhattam tőle, szívesen fordulhatok hozzá bármikor. Ez fordítva szintén igaz, ámde ettől függetlenül nem volt szívem esetlegesen felébreszteni, na, meg kizárólag aludni akartam. Szundítani egyet erre a napra, azokra a történésekre, amik a partok történtek, hátha kitisztul tőle a fejem, s újra az lehetek, aki voltam. Noha az igazi énem nagyjából az, aki ott voltam, mégsem lehetek olyan; kizárt, hogy érzékeny legyek, mert az egyenes út a szomorú, kilátástalan életbe - vagyis ezt tartottam, ezt tanultam. Hogy kitől? Az még legyen titok, oké? Nem szeretném egyből kiadni minden részletet magamról nektek sem, sajnálom!

2014. augusztus 15., péntek

8. rész: Következmények

Kedves, Olvasóim!
Habár elképzelhető, ilyet nem szabadna a rész elejére írnom, hiszen kissé tán spoiler - vagy nem is tudom, mi erre a legjobb szó - jellegű, ám őszinte leszek, amikor megírtam, még számomra is eléggé zavaros volt ez a rész. Sokféle érzelem megjelenik, a barátitól egészen a szerelmen át az sértettségig, utálatig, amolyan Zayn szerinti verzióban. Remélem, emlékeztek még, milyen az! Nos, ennyit szerettem volna gyorsan elmondani!
Bizakodom benne, tetszeni fog ez a rész attól függetlenül, mennyire össze fogtuk zavarodni... Halkan megjegyzem: valahol még örülnék is ennek, hiszen ebből látszana, hatást gyakoroltam rátok.
Tudom, hogy sokszor olvasható benne a „Joshua” név és annak becézése szinte sehol sem, ámde ennek meg van a külön oka, a távolságtartás. Remélem, attól még, hogy ezt most leírtam érezhető is benne!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi



-  Anomália? – hebegtem észhez térve.
-  Tessék? – értetlenkedett.
-  Szabálytalanságot jelent – feleltem, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy tudja… nos, úgy néz ki, számára nem.
-  Pontosabban? – kérdezte kissé idegessé válva.
-  Nem szabadott volna… Nem szabad semmi hasonló kapcsolatot létesítenem a védencemmel… Egyrészt régen ezt tanultam, másrészt a szerződésemben benne van. Így érzékenyebb lehetek valamire, ami őt éri, ezért nem megengedhető az ilyen kapcsolat – magyaráztam gesztikulálva, feszülten, kisebb-nagyobb szüneteket hagyva.
Belül felemésztett a tudat, s a szívem őrületesen sajgott, fájt minden egyes szavam, hiszen nem kis jelentéssel bírtak.
-  Oké. Nyugi! – mondta vállaimra téve kezét. – Tőlem nem fogja megtudni senki és azt a fogadás sem kellett volna. Sajnálom! Akkor még tök jó mókának tűnt…, viszont most… nem éppen… Azt hiszem, még számomra is túl romantikus volt ahhoz ez a pillanat, hogy ne tegyem meg – jegyezte meg egy apró, felületes mosoly kíséretében. – Ami pedig a következményeket illeti… Hát, amennyiben bármit is kiváltott belőled, mond! Hogyha esetleg később kezd több kialakulni köztünk…, ne aggodalmaskodj emiatt, tedd, amit akarsz! – kérte a szavakat keresgélve, miközben sok érzelem átsuhant az arcán.
-  Joshua!… Nem… Nem kell azért megjátszanod magad! Így is-úgy is tudom, hogy amint visszaértünk, szaladsz Paulhoz elmondani – jegyeztem meg ingerülten, majd elindultam arra, amerre eddig mentünk.
Egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Bűntudatom volt, amiért ezt tettem… és… nos, igen, másik oka szintén van a viselkedésemnek, méghozzá az, hogy valamit megmozgatott bennem a tettünk. Igaz, nem tudtam eldönteni, szeretetre éhezem vagy bármily’ furcsa pontosan Joshua Devine-re, ámde tudtam, ez nem helyes. Nem csupán azon ürügy miatt, mert szerződésem van, hiszen nehézkesen, viszont ki tudnánk játszani, hanem pont vele?! Joshuával, aki valószínűleg mindössze másnapos és ezért mondja azt, amit, s azért viselkedik úgy, ahogyan.
Pár métert mentem csak, mikor éles, erőltetett nevetés hanghullámai ütötték meg füleim. Megismertem… Persze, hogy felismertem, Joshua efféle nevetését elég sokszor hallhattam már.
-  Ez nem vicces – mordultam rá meg sem fordulva.
Néhány másodpercig nem reagált semmit, aztán mikor már azt hittem volna, normális lesz, testmeleget éreztem jobb csuklómon. Meglepetten kaptam arra fejem, szembetalálva magamat a kezével. Egy pillanatom sem volt bármit tenni, ajkai az enyémeken landoltak. Feszülten, szaggatottan szívtam magamba a levegőt, ezután igazán feleszmélve mérgesen löktem arrébb magamtól. Kívántam azt a csókot, ez a kevéske idő alatti majdnem ugyanazt tette velem, akár a hosszúra nyúló; újból megjelent a hasamban az a különleges érzés, az ajkaim bizseregek az ismétlésre sóvárogva, no, meg természetesen szemeim automatikusan lecsukódtak.
-  Most mi van?… – értetlenkedett az immáron megszokott hangján; flegmán. – Ugye, nem gondoltad komolyan, amit mondtál? – csodálkozott el immár mérsékelt hangnemben néhány pillanatra rá.
Bizonyára tetéztem bizonytalanságát a nagy hallgatásommal, ám ajkai közeli mozgása nem épp volt megnyugtató jelenség számomra, tekintve, vágyakoztam azok után; újra érezni akartam a mézédes csókját. Végül nagy nehezen elnéztem onnan, a tájat kezdtem el kémlelni. Nem volt semmi érdekes ott. Néhány ember sétálgatott, a tenger gyönyörű volt, s enyhe morajt kiváltva hullámzott. Nem tudott lekötni, akármilyen szép volt, egyrészt immár megcsodálhattam pár perccel ezelőtt, másrészt Joshua szemeire emlékeztetett a színe.
Sok idő elmúltával mellkasát nézve szerencsésen kinyitottam ajkaim választ igyekezve adni, azonban azon egy árva hang sem jött ki, ezért egyből becsuktam azt. Sóhajtva ismételten megindult felém, csakhogy szemébe nézve, tenyeremet függőlegesen feltartva jeleztem neki, ne jöjjön közelebb. Értette testbeszédem; megtorpant. Ismét megpróbálkozva a beszéddel, immáron sikerült lényegre törő választ adnom:
-  Én nem tudom, mit higgyek, és mit tegyek… – motyogtam félszegen. – Ennek nem szabadott volna megtörténnie… Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyünk – tettem még hozzá jelentőségteljes pillantással illetve.
Elindultam a kocsi felé. Nem érdekelt, jön-e vagy sem; azt hiszem, menekülőre fogtam, hogyha már magabiztos nem voltam. Szánalmas, szánalmas, szánalmas. Szánalmas minden egyes lépés, amit egymással szemben valaha is tettünk. Nemrégiben martuk egymást, hirtelenjében majdhogynem másképp esünk egymásnak. Komolyan, undorító és követhetetlen, amit művelünk. Nekem nehéz követnem, akkor milyen lehet bárkinek, aki külsőleg szemlél minket?!
-  Ne szórakozz! Vissza akarsz menni a szállodába ilyen időben? Mi a szart tettem ellened? – kelt ki magából.
Visszafordulva felháborodottan méregettem, majd megszólaltam:
Nem is tudom?! – játszottam a tudatlant. – Talán azt, amit az előtt elmondtam és utána tettél?! Jaj, tényleg – „csodálkoztam el”, aztán megfordulva folytattam utam az autó felé.
Még messziről is hallottam, ahogyan egy hatalmas sóhaj szakad ki belőle.
-  Sajnálom! – kiáltott utánam. – Maddie! – szólított, bezzeg nem állt szándékomban felé fordulni. – Kérlek! – kérlelt tovább a megállásra.
Szemeimet megforgatva tettem eleget a kérésének, viszont nem akartam vele szembenézni. Megsértett.
-  Istenem, miért ilyen nehéz veled? – morogta az orra alatt.
Tudtam, hogy rám érti, ki másra is érthetné?! Most lehetséges, egészen kicsiny mértékben, de igaza volt. Legszívesebben visszaszóltam volna neki valami igazán csípős, frappáns választ, azonban nem voltam abban az állapotban, hogy ezt megtegyem… Cseppet sem voltam. Őszintén, nem jutott eszembe semmi… Igazából… szenvedtem. Ketyegőm szúrt a ténytől, miszerint ezek után nem biztos, hogy barátok lehetnénk, hiszen megcsókolt, ráadásul később megbántott… Vagyis… Nos, ez annyira bonyolult.
Odaérve hozzám elém lépett, s szemeimbe nézve újra kijelentette:
-  Sajnálom!
És mikor már éppenséggel elhinném, röhögésbe kezdett. Tehetetlenül egy pillanatra én is elmosolyodtam, ezután összehúzott szemöldökkel pislogtam rá párat, mielőtt el nem haladtam volna mellette tovább a gépjármű felé lépdelve.
-  Jaj, már! Te is tudod, hogy vicces – méltatlankodott tettemen.
-  Nem, rohadtul nem tudom – kiabáltam vissza mérgelődve.
Elképzelhető, rosszabb voltam, akár egy hisztis kislány, ezzel szemben akkor is igazam volt!
-  Mit nem értesz? – kérdezett vissza kiabálva.
Még jó, hogy latin országban vagyunk, itt annyira talán nem fura a veszekedés és a hangos beszéd. – futott végig agyamon, mintha csak józan kerékvágásban állnék.
-  Hagyjuk! – kértem, ugyanis az a mondat, amely majdhogynem elhagyta számat nem épp volt barátokhoz méltó…, habár nem is voltunk azok, csupáncsak arrafelé haladtunk, azzá kellett volna válnunk, ha már ezt beszéltük meg, viszont az érzések, melyeket el kellett nyomnom magamban nem éppen erre engedtett következtetni. A csókod– futott végig agyamon újra.
-  Nem, nem hagyjuk! Mond el, mi a fészkes fene bajod lett hirtelen velem! Bocsánatot kértem, amiért elkapott a hév, erre te baromságokat beszéltél össze. Azt hittem, szeretnéd, hogy több legyen köztünk még barátságnál is. Tettem rá egy kísérletet, hogyha te már nem szólsz egy árva kukkot sem. Erre mi a reakciód? Ellöksz… Elutasítasz, pedig én csak egy rohadt választ szeretnék kapni a tettedre – közölte igyekezve nyugodtan beszélni, noha a visszafogott káromkodások jelezték, idegesítően nyugodt hangja mellett jómaga szintúgy ingerült.
Egynéhány percig hallgattam, azután tudva, mondanom kellene valamit, akármit szólni mertem, de bárcsak ne ezt kérdeztem volna, főleg nem ilyen hanghordozással!
-  Te nem éreztél semmit? – érdeklődtem kesernyésen.
Nem tudom, miért voltam ilyen; azért mert ő lehet, nem tapasztalt semmit vagy azért, amiért én igen, avagy harmadik opcióként talán elképzelhető, nem szabadott volna ennek sohasem megtörténnie…, bár utólag ezt cseppet sem szerettem volna. Azt hiszem, baromi nagy bajban vagyok.
-  Nem – fakadt ki belőle kissé elképedve.
Egy bólintással jeleztem, felfogtam, amit mondott, aztán tovább indultam. Kivéve táskámból a kocsi kulcsot kinyitottam az autót és visszafordulva rákérdeztem:
-  Itt maradsz vagy vezetsz?
Jogos volt a kérdésem, eszerint lett megbeszélve; arról volt szó, ő vezet visszafelé, jóllehet nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
-  Jövök – felelte felsóhajtva.
Biccentettem, beültem az anyósülésre, s mire ekképpen tettem ő már a vezetőében ült. Felé nyújtottam a slusszkulcsot, mire összeért bőrünk. Afféle érzés kerített hatalmába, mintha megrázna az áram; bizonyára ő is érezhette, ugyanis elrántotta kezét a kulcsot fogva, eközben egymás szemébe fúrva másikunkét. Rádöbbenve, elveszhetek benne, valószínűleg meg is tettem egypár pillanatig, elkaptam fejem és előre meredtem.
-  Most mi lesz velünk? – érdeklődött szomorkásan.
-  Sosem volt olyan, hogy mi – feleltem, ámbár ez fájt szívemnek, lelkemnek egyaránt.
Ezen mondatomra úgy éreztem, kést forgatnak bennem. Sajgott valami a testemben, mellkasom környékén. Fájt, egészen addig, amíg meg nem hallottam hangját, ezután inkább már égetett.
-  Tudod, hogyan értem – közölte komoly hangnemben.
-  Tudom…, de… Barátok vagyunk, nem igaz? – kíváncsiskodtam egy mosolyt varázsolva magamra.
Megtört lelkiállapotomat tekintve, nem tudtam, mennyire láthatta normálisnak, ám reméltem, nem vette észre, hogy mindössze ez egy állarc! Szerintem ezentúl ezt kell felhúznom, amikor meglátom, míg nem javulok meg. Amolyan betegség érzetem lett ettől az érzelemből, mely felemésztett.
-  Természetesen – válaszolta, bezzeg hangjában csöppnyi iróniát is fel véltem fedezni.
Azon kezdtem el ekkor tűnődni, ez ellenem irányul-e vagy tőlem várta azt, hogy ellenkezzek, merthogy ő szintén érez valamicskét. Ám valójában, utóbbira mennyi az esély? Röhejes. Talán már be is képzelem magamnak, mert én ezt szeretném.
Az egész utunk némán telt. Lehetséges, jobb is volt ekképpen; nem tudom, mit tettem volna, amennyiben bármit megjegyez olyan hangnemmel, amiből arra juthatok, maximálisan tudja, mit érzek. Jelenleg undorodom magamtól.
Az autó ismételten ugyanúgy ment, ámde hála Istennek, most nem lyukadt ki az abroncs! Borzalmasan lassan telt az út, majd’ megőrültem, mire visszaértünk és nem volt semmi, amit nézhettem volna. Ugyanazt láthattam, amit odafele is, a nagy, szinte kopár pusztát. A nagy nullát. Egyhangú, unalmas, jelentéktelen…, akárcsak az életem.
A szállodához érve látványosan, megkönnyebbülten felsóhajtottam, sietősen kipattantam az ülésből, majd elindultam befelé.
-  Hé, Maddie!… – szólt utánam Joshua, azonban én minthogyha meg sem hallanám, úgy siettem befelé. – Megőrjítesz – morgolódott, s éreztem, ahogyan aurája felém közelít, ezért sietősebbre vettem a figurát. Igazi macska-egér harc.
-  Devine, hagyj békén! – kérleltem, ami ahhoz képest, hogy a vezetéknevén neveztem, mint még egy nappal ezelőtt, a szurkálódásos-időszakunkkor elég különös lehetett.
-  Igazán ezt szeretnéd? – kérdezte elkapva karom, maga felé fordítva.
Nem volt igazán durva, holott éppen nem is viselkedett úriemberként. Azt hiszem, túlságosan felbőszítettem ahhoz, hogy ez egy parányit tudja érdekelni és ez valamelyest ijesztő volt, noha tudtam, bármikor meg tudom védeni magam vele szemben.
-  Őszintén? Teljesen mindegy, úgysem tehetem meg. A testőröd vagyok, Drágám – jelentettem ki grimasszal, s a megszólítását iróniával fűszerezve.
-  Remélem, tudod, hogy utálnom kellene téged! – köpte szavait beletúrva másik kezével hajába.
Azt kívántam, bárcsak én tenném ezt a cselekedetet… mondjuk egy csókkal megfűszerezve, ámbár a nélkül is megfelelne, nem vagyok oly’ telhetetlen.
-  Miért nem teszed? – suttogtam óvatosan.
Annyira közel merészkedett hozzám, túl közel, már a privát zónámon bőven átkelt az idő folyamán, mit csupán most vettem észre, habár nem tudtam ez ellen semmit sem tenni, mivelhogy nem állt módomban. Nem volt szívem ellökni magamtól, túlságosan vágytam ahhoz közelségére.
-  Fogalmam sincs… Talán mert akkor újra megőrjítene az a tudat, így viszont te teszed – közölte afféle hangsúllyal és hangeffektussal, mint ahogyan én kérdeztem.
Ha tudnád, mennyire igaz ez fordítva. – gondoltam magamba kétségbeesett állapotban.
-  Én? – lepődtem meg.
-  Ki más?
-  Bárki, csak én nem.
-  Gondolod?
-  Tudom.
-  Miért?
-  Mert a védencem vagy. – csattantam fel, majd kissé nyugodtabban folytattam: – Úgy kell vigyáznom rád, akárcsak az életemre, és ha ez nem lenne természetes, csupáncsak a haverság nincs megtiltva, mi azonban már a barátság extrákkal című történetnél járunk… Előszeretettel vagy sem? Nem tudom…, de azt igen, hogy nekem most mennem kellene, mielőtt még valami rossz történne.
-  Milyen rossz? – incselkedett velem… Mi?! Az nem lehet, biztosan félreértettem.
-  Oh, ugyan, kérlek! – háborodtam fel, ahelyett hogy belemennék a játékába, hisz nem éppen itt szabadna megismételni azt, amit tettünk a parton, hogyha egyszer esetleg valami csoda folytán eszerint fog történni. – Megyek – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.
Könnyedén kiszakítottam karom az idő alatt sokat enyhülő szorításából, ám elsétálva mellette utánam kapott. Felsóhajtottam, s felé fordultam.
-  Mit akarsz még? – flegmáztam, pedig ez nem az én stílusom, hanem az övé… Ettől olyan, mintha felcserélődtek volna a szerepek.
-  Csak azt, hogy amit megígértem, ahhoz tartom magam – nyugtatott utalóan, komolyan beszélve, s pontosan tudtam, arra gondol, amit a parton beszéltünk, miszerint nem mondja el senkinek sem, ami köztünk történt.
-  Rendben. Köszönöm! Jó éjt! – köszöntem el, eztán mielőtt bármiféleképp elbúcsúzhatna elszakítva kezemet sietősen elindultam.
-  Nem szeretnéd, hogy felkísérjelek? – kiáltott utánam.
Nem szeretnéd, hogy pofon vágjalak, amiért ezt tetted velem? – kérdeztem magamba zaklatottan.
-  Nem – kiabáltam vissza feszülten.
Lassan elsétáltam a liftig, ezután a hívó gomb megnyomása után vártam. Gondolataim utat törtek ez idő alatt maguknak, s lassacskán őrületbe kergettek. Nem akarok Joshua számára több lenni, mint barát… Most még biztosan nem. Kétségbeejtő a tudat, hogy mégis megmozgattak csókjai bennem valamit…, még ha a másodiknál el is löktem magamtól. Erre az egyik legjobb példa, hogy eszembe jutva újból kellemes, enyhén bizsergő érzés jelent meg ajkaimon, minthogyha csak újraélném. Igaz, nem volt annyira intenzív, mint akkor, ámde ennyi elég volt ahhoz, hogy ismét vágyjak rá.
A személyfelvonó pityegéssel jelezte, kinyílt - ez rángatott vissza a valóságba. Beszálltam, megnyomtam a megfelelő gombot, majd mikor immáron majdnem becsukódott egy nagy férfikéz megállította.
Csak kérlek, ne Joshua! Csak kérlek, ne Joshua! Csak kérlek, ne Joshua! – kántáltam magamba rezignáltan, azonban kérésem nem hallgattatott meg.
-  Szia, ismét! – köszönt széles mosolyt villantva rám.
Vettem egy nagy levegőt, utána kifújva, mintha mi sem történt volna a tengerparton, s nem is lettünk volna ott, úgy köszöntöttem.
-  Hello! Hogy telt a napod? – érdeklődtem őszintén, mosolyogva.
-  Hmmm, jó kérdés… Lényegében egész jól. Tudod, velem volt egy gyönyörű lány, aki a barátom. Egész furcsa, ugyanis eléggé hasonlít rád – magyarázta somolyogva.
Csupán bólogattam, mivel az utolsó előtti mondata második részénél majdnem lemaradtam. Szíven szúrt, már megint…Habár nem értem, mire a „gyönyörű” jelző, amikor azt mondja, a barátja vagyok. Oké, azt hiszem, megint kezdek többet belelátni, amikor az ő részéről azt mondta, nincs semmi.
-  Igazán? – játszottam a lepettet.
-  Igazán – felelte vigyorogva, előrébb billenve.
Nem tudhattam, direkt volt-e vagy sem, hiszen a lábain előre-hátradülöngélt, amíg fel nem értünk a megfelelő szintre, bár talán jobb is, ha nem voltam vele tisztába…
Amint már meg is jegyeztem, a lift odaért a kért helyre. Miután kinyílt udvariasan előre engedve engem kiszálltunk, s az ajtóm felé indultunk. Nem értettem, miért jön arra, amerre én, mikor a másik irányba kellene, azonban belül emiatt önfeledten mosolyogtam.
-  Innen már boldogulsz.
-  Eddig is boldogultam volna.
-  Jól van. Csodás álmokat, Drágám! – köszönt el puszit nyomva a homlokomra, később elindult a szobája felé.
Puszija égető nyomott hagyott rajtam nem beszélve a sokkról, amiért édesen ejtette meg a „Drágám” kifejezést. Nem volt hanghordozása szarkasztikus vagy birtokló, sokkal inkább aranyos, szeretetteljes.
-  Josh! – szóltam utána, mielőtt még szem előtt vesztettem volna. – Köszönöm a mai napot! Jó éjszakát! – búcsúztam el vidáman én is.
Derűsen biccentett egy aprót, aztán megfordulva tovább indult.
Kinyitottam a táskám, s észrevettem Joshua telefonját, meg pénztárcáját. Reméltem, erre nincs szüksége, ezért holnap elég, ha visszaadom neki. Viszont ha kell neki, jöjjön érte, szívesen várom. Kivettem táskámból a kártyát, odaérintve azt a megfelelő helyre kinyitottam a nyílászárót, utána lenyomva a kilincset beléptem magam után becsukva azt.
Hálószobámba mentem, ledobtam az ágyra tatyóm.
Fogalmam sincs… Talán mert akkor újra megőrjítene az a tudat, így viszont te teszed. – suhantak át agyamon nemrégiben megejtett mondatai, eztán a bőröndömhöz lépve kezdtem el kutakodni alvóruha után. – Jobban örülsz, ha ez fordítva lesz? – gondoltam magamban, miközben számomra akkor jót találva, felállva elindultam kezemben pizsamámmal a fürdőszobába.
Visszagondolva, a napom bár csodásan nem, azért tetszetősen igencsak telt és úgy gondolom, rátalálhattam a dobos igazi énjére, amellyel az enyém jó barátságot ápolhat. Reméltem, minden szava valódi volt, s nem kell csalódnom… Oké, ebből nagyjából semmi sem igaz… Úgy értem, azt érzem, a tengerparton történtekből még - akár tehetetlenül, akár nem, - nem kis probléma lehet. De én ezt nem akarom! Csakhogy a női megérzések…