2014. július 29., kedd

Részlet a 6. részből

Kedves, Olvasóim!
Itt lenne a következő részlet.
Remélem, tetszik és jól telik a nyaratok!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi


Nem tartott sokáig, míg nyugodt csendről beszélhettem…, nagyjából öt-tíz percig. Muszáj volt bekapcsolnom a rádiót, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet arról, hogy mire készülök, ugyanis hirtelenjében ez az egész bizarrá vált. Mégis mit szeretnék? Jóba lenni egy beképzelt dobossal? Miért? Nem jó úgy, ahogyan eddig volt? Hát, kifejezetten nem, akkor mégis kettős érzéseim voltak; vetekedett egymással a valós és az eljátszott énem. A valódi mindent helyre akart hozni, az álcám pedig magasról… öhm… Szóval nem érdekelte különösképpen, mi történik, jó volt neki úgy, ahogyan van, nem kell számára egy olyan barát, mint Joshua Devine. Pedig nemrég a szemeibe nézve, onnan kis ideig a lelkébe látva nem épp egy bunkó, nagyképű, világhírűnek gondolt srác figyelt rám, hanem ellenkezőleg, egy lelkileg megtört, szenvedő, emellett egy átlagos, normális férfi… Szinte lehetetlen, hogy ez legyen a valós énje, noha örülnék, hogyha tévednék. Szeretném azt hinni, egy csodás emberrel van dolgom, valójában más, olyan, mint a mai napon eddig, azonban rettentően tartok attól, ez csupán a másnaposságának tudható be.

2014. július 25., péntek

5. rész: Mintha a testvérem lenne...

Kedves, Olvasóim!
Itt is lenne a beígért ötödik rész, ami remélem, elnyeri a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi
forrás
-  Mit szólnál ahhoz, hogyha elmennénk a tengerpartra? – vetettem fel az ötletet mosolyogva.
Mindketten megittuk már a reggeli kávénkat, sőt, végeztem a zuhanyzással, majd az öltözködéssel, s épp ballagtam vissza a konyhában a szőke sráchoz. Egy pirosas színű, fehér csíkos has pólót valamint egy világos, koptatott, szaggatott hatású rövidnadrágot viseltem a fülemben egy-egy piros, tollas fülbevalóval. A ruhadaraboknak nem örültem - gondolok itt főleg a felsőre -, ámde meleg volt, ezáltal nem volt igazán más választásom, amennyiben nem akartam megfőni. Egy kevés sminket is felvettem csak, hogy húzzam a pasi idejét… Nos, igen, még nem teljesen rugaszkodtam át a barátias viselkedésbe vele szemben, ellenben legalább megengedtem, hogy itt legyen. Tehát a magamra vitt arcfestékem egy kellemes, bronzos szemhéjpúdert, fekete szempillaspirált valamint barackos rózsaszínes rúzst képezett. A testőrökhöz nem illik a smink? Bizony elképzelhető, ezzel szemben én nőből vagyok, ma szabadnapjuk van, ráadásul ketten fogjuk eltölteni a napot, ezen okok miatt pedig igyekszem beilleszkedni a többi ember közé.
-  Madaline, innen a tengerpart nem két órára van? – csodálkozott el ötletemen a még mindig széken ülő férfi.
-  De, Joshua, lehetséges, viszont addig meg tudnánk ismerni egymást azalatt a két-két óra alatt – magyaráztam magabiztosan somolyogva.
-  Jó ötlet – egyezett bele elmosolyodva. – Hogyan tervezted? Mi vezetünk vagy taxizunk? – kíváncsiskodott tovább terveimet illetően.
-  Természetesen az előbbi, fele-felébe jó is lenne, csak kell egy GPS – feleltem egyszerűen, hiszen tudtommal mindkettőnknek van jogsija.
-  Oké, akkor fogom a szobatelefont, beszélek a recepcióval, addig kapd össze magad! – vázolta elképzelését és a készülék felé indult.
-  Hogy érted azt, hogy „kapd össze magad”?! Én kész vagyok – akadtam ki kissé szavain.
-  Igen és amúgy, jól nézel ki, de kell még valami lábbeli, táska, irat, satöbbi… Nő vagy, eltarthat egy ideig – védte magát felém kiabálva.
-  Oh, jól van és… Köszönöm?! – kiáltottam vissza lepetten utolsó szavam.
Furcsa volt ezt mondani Josh-nak, aki megdicsérte azt, ahogyan kinézek. Fel kellene írnom a naptárba, ám tudva, valószínűleg ezentúl mindig ekképp lesz, hisz immáron jóba vagyunk, valamiért úgy véltem, felesleges… Habár lehetséges, ez csupán a másnaposság hatása. Igaz, azt mondta, ő nem ivott annyit, mint én.
Elmosolyodtam kedvességén, rettenetesen jól esett, legfőképp tőle.
-  Jó napot! – hallottam, ahogyan köszön.
Azonban tovább nem törődtem egyezkedésével, merthogy a telefonom smst jelzett hangos pityegésével, ezért odasiettem. Majd’ elestem a nadrágomba, amit otthagytam, ezért feldobtam az ágyra, s csupán utána néztem meg, ki írt.
Niall?! – motyogtam elolvasva a feladó nevét.
Csak egyet nem értek miért választottad őt helyettem – olvastam fel magamba a levél tartalmát, miután képletesen hüvelykujjam ujjbegyével felbontottam azt.
Megfagytam. Kiment belőlem az élet és nem tudtam, mit mondjak, írjak, avagy egyáltalán cselekedjek. A szám kiszáradt, a szívdobogásom kissé ellustult, pusztán meredtem magam elé keserű szájízzel. Lassacskán sikeresen lehuppantam az ágy szélére, ami jelenleg számomra igencsak jelentős dolognak számított, hisz úgy éreztem magam, mintha cserbenhagytam és becsaptam volna egy barátot, ami rettentően megviselt. Igen, barát, még akkor is, mikor olyan mondatokat ejtett meg, melyeket még az egész idő alatt sem viselek jól, s haragszom értük, ám attól még szeretem, ráadásul szükségem van rá. Látnom kell minél előbb, s beszélnem vele! – valószínűleg ez a mondat fogalmazódna meg bennem, hogyha tudtam volna azokban a percekben gondolkodni.
-  Mi a gond? – szakított ki egy gondoskodó férfihang a valóságba.
Mit mondhattam volna, hogy „A kicsi, ír manóm hibáztat”? Merthogy ez jött a számra, ez volt a nyelvem hegyén, ez volt az a kijelentés, melyet majdnem megejtettem felé, csakhogy igazán nem létezik olyan, aki láthatja ezt az énem; a kemény oldalam a nyerő, a megtörhetetlen, mert ezzel egy lélek sem bánthat.
-  Horan – motyogtam, s reméltem, ennyivel megelégszik, mivelhogy nem tudtam, mit mondhatnék.
-  Akkor most beszélsz Niallerrel, utána indulunk. Az úgy megfelel? Addigra valószínűleg meg is lesz a kocsink – mondta magától értelődően Josh.
Josh?! Hihetetlen ez a srác, komolyan, az imént kedves, megértő, segítőkész, tehát egy szóval… öhm… csodás. Most mondhatnám azt, hogyha a kinézete nem olyan lenne, hanem az „ideálomnak” megfelelő, akkor esetlegesen még kapcsolatban is gondolkoznék, ezzel szemben ekképp egy szép barátság veheti kezdetét, amennyiben minden jól alakul… főként a mai napom, hiszen ezen a pár órán rettentően sok múlhat.
-  Rendben – egyeztem bele elmosolyogva. – Addig te hol leszel? – érdeklődtem zavarodottá válva.
-  Elmegyek a szobámba, fogom a holmim, ami csak kellhet, na, meg át is öltözök. Indulok. Ne siess, beszéljétek át rendesen! Találkozunk az aulában – felelte egyszerűen.
-  Ok – motyogtam beleegyezésül.
Elindult kifelé, ámde mikor már teljesen szem elől veszthettem volna utána szóltam:
-  Devine! K… Köszönök mindent! – suttogtam furcsállva, mit mondok, azonban komolyak voltak szavaim.
-  Igazán nincs mit…, Shaw! – közölte somolyogva, aztán megfordulva lelépett.
Olyan bizarr, mégis megkapó jellem lett hirtelen. Azt hiszem, ezen még jó párszor fent fogok akadni.
Néhány szempillantás erejéig kizárólag arra néztem, amerre elment, majd észhez térve nekiláttam összekaparni magam, igaz, nekem nem órákba fog telni, bár nagyjából tizenöt percet biztosan. Ami ennél is sokkal, de sokkal fontosabb, Niallel szeretném tüzetesen átbeszélni a történteket, no, meg azt, hogy mit miért tettünk.
Első utam egyből a bőröndömhöz vezetett, s miközben leguggoltam elé eszembe jutott, hogy át kellene gondoltam ezt az egész Josh-os ügyet, ugyanis furcsa ez a viszony, azonban ha őszinte akarok lenni - már pedig miért ne lennék az?! -, akkor el kell ismernem, rettenetesen tetszik ez a változtatás; végre nem marjuk egymást, hanem felnőtt módra kijövünk egymással, s pluszba még elképzelhető, hogy barátokká vállunk… Való igaz, ahhoz időre lesz szükség, tán oly’ sokra, mint amennyibe került megtenni az első lépéseket, csakhogy bizonyára meg fogja majd érni. Ez a tudat megmosolyogtatott, ezen oknál fogva pedig ezen arcmimika közben kerestem magamnak táskát, mely végül egy barna, westernes hatásúra esett. Ezt követően a „lábbeli előkutatás”- elnevezésű projektbe kezdtem bele, ami hamar be is fejeződött, mivel az utazótáska mélyére nyúlva egy piros szandál került a kezembe, amely számomra kissé strandpapucs-hatású volt. Előkeresve az iratokat valamint az egyik kistasakban tárolt szükségesetre való pénzem - nagyjából tizennégy font -, ami a tegnapi tatyómba volt áthelyeztem abba, amelyet most fogok elvinni magammal.
Mikor mindennel végeztem, s késznek nyilvánítottam magam, elhagyva a szobám, a kiskártyával bezárva az ajtót, a vállra akasztott táskámba csúsztatás közben indultam meg a nem messze található, az enyémhez képest menőbb szobába, melyben jelenleg szeretett haverom, a híres énekes, maga Niall Horan szállt meg és remélhetőleg ezekben a pillanatokban úgyszintén ott tartózkodik.
Odaértve az ajtóhoz, - amely szintén fehér volt, akárcsak a többi - ahelyett, hogy bementem volna, mint mindig, - hisz régen azt mondta, bármikor bemehetek, - akkor mégis illedelmesebb utat választottam jelenlétem éreztetésére; bekopogtam.
Csupáncsak reménykedni tudtam abban, hogy hallja, mert nem hallottam kintről lépteit – ez a dolog el kell ismernem, rettenetesen zavart.
-  Ki az? – hallottam meg az immár megszokott ír hangot, aminek kiváltképp örültem, hiszen nem feleslegesen ragadtam csuklómmal az ajtónak.
Néhány másodperc múlva megláthattam szőke hajszerkezetét, ám rám pillantva megforgatta szemeit, s immár éppen becsukta volna, amikor lábammal megtámasztottam azt, ezáltal megakadályozva cselekedetét, akaratát. Felhúzott szemöldökkel, ugyanakkor kicsit fájdalmas ábrázattal tekintettem rá, mely rám nem volt jellemző. Valahogy kínosnak éreztem a kínlódó arckifejezésem, azonban azokban a percekben ez egy cseppet sem tudott érdekelni; ekképp éreztem, ő látta bennem az igazi énem, előtte megnyílhattam, mi több ennél jelentőségteljesebb érzelmet váltott ki belőlem: szükségességnek tartottam azt, hogy szeressen. A barátom, az egyik legjobb és legértékesebb, hogyha ő nem szeret, kitől szeretném, kitől számíthatnék erre? Igaz, tegnap tettem felé pár nem kívánatos mondatot, holott - nem védve magam, ellenben tegyük hozzá - ő sem volt oly’ kedves, megértő velem, amilyen elvárható tőle, hisz azt a magaviseletet szokta tanúsítani.
-  Beszéljük meg a történteket! – kértem kétségbeesetten.
Összehúzott szemöldökkel tekintett rám, az enyhén meghunyászkodott lányra, aki valójában voltam. Aprót bólintott, majd arrébb húzódott, miáltal bal kezével még jobban kitárta a bejáratot belépésre ösztönözve. Hálás mosolyt ejtettem felé, miközben átléptem a küszöböt, s négy, apró lépést beljebb haladtam. Körülbelül fél tucat alkalommal jártam immáron itt ez alatt a két és fél nap alatt, tehát kijelenthetem, ismertem a járást - mégis olyan ismeretlen, távolságtartó, csaknem félelmet keltő hatása volt a helynek, hogy nem mertem, sőt, nem tudtam beljebb haladni; földbe… illetve világosbarna padlóba gyökereztek lábaim. Úgy érzékeltem, minthogyha egy láthatatlan fal lenne építve ott, annál tovább nem léphetne be senki, hogyha nem kívánatos vendégről van szó és ismerjük el, mindent összevetve én azokban a percekben pontosan annak számítottam.
Mit éreztem a felsoroltak mellett? Nos, nagyjából azt, mint az üzenete után; ajkaimat repedezettnek tapasztaltam a kiszáradtságtól, arcom valószínűleg fehérebb lehetett a megszokottnál, a pulzusom a mindennapihoz képest jócskán alábbhagyott. Fanyar szájízzel néztem pár pillanatig a nappalit, mely az egyszerűségéről, ugyanakkor visszafogott eleganciájáról lehetne híres, ámde abban a néhány percben csöppnyit sem érdekelt, hogyan néz ki a szoba, hiszen egyrészt különben is láttam már, másrészt fontos megbeszélést kellett folytatnom a nem sokkal távolabb álldogáló személlyel. Rávezettem szempárom, azonban megnyikkanni már nem voltam képes… de nem is kellett. A vajszínű, messziről is kényelmes kanapé felé biccentett jelezve, foglaljunk helyet, amit jóllehet vontatottam, kissé felengedve megtettem.
Legalább nem dob ki. – gondoltam némileg fellélegezve.
Az ülőgarnitúra másik szélénél fogalt helyet, mellyel habár nem tudom, mind a mai napig, direkt tette-e, mindenesetre még inkább fájdította szívemet.
-  Minek jöttél? – kérdezte a durvát játszva, csakhogy éreztem, valójában inkább szomorú. Túl jól ismerem, hogy ilyen dologgal átverjen.
-  Mert félreérted…, Drága – tettem hozzá suttogva egy kis hezitálás után, hiszen a kemény álcámat vágtam előtte ismételten sutba. – Nézd!… Haragudtam rád, szóltam Paulnak, hogy helyezzen át és megkaptam a ma déli határidőt, amiről valószínűleg tudsz is… Később ébredtem fel, még ha szerettem sem tudtam volna megváltoztatni, ráadásul Josh mellettem aludt – vettem utolsó szavaim hangvételét a kuncogás közepette zavarttá, miközben összehúztam szemöldököm, pedig az elején nagyon komoly, felelősségteljes hangot ütöttem meg.
Hatalmasat sóhajtott, azután lassú, s nagy levegővétele után reagált mondataimra:
-  Én is hibáztam, nem okolhatlak mindenért. Nem így akartam elmondani, de most már tudod, mit gondolok. Lehet… Mondom, lehet, hogy esetleg túlreagáltam egy kicsit azt az sms-t… – vonakodott. – Sajnálom! Azt azért tudnod kell, hogy szeretlek, Drága!… Lassacskán már olyan vagy nekem, mintha a hatodik testvérem lennél – jelentette ki elmosolyodva.
-  Én is téged és fura, viszont… én is így érezek… – ismertem el zavarodottan. – Nem szeretném megzavarni a beszélgetésünk, de nekem igazából hamarosan lehet, lépnem kellene – jegyeztem meg, mire zavaros, tengerkék szempárok pislogtak rám, ezért elmagyaráztam a helyzetet: – Nem igazán tudom elhinni, amit most mondok, azonban… Josh-sal… öhm… mondjuk úgy, hogy igyekszünk barátokká válni, szóval tengerpartra fogunk menni – nyekegtem ki végezetül.
Zavarodottsága eltűnt, vidám, megkönnyebbült mosolyt váltotta fel előbbi mimikája helyét.
-  Reméltem, hogy egyszer eljuttok ide – közölte vigyorogva.
-  Én is ezt szerettem volna már az első nap óta, viszont most annyira furcsa. Kíváncsi leszek, mi lesz ebből… És hogy őszinte legyek, Nialler – kezdtem bele egy újabb mondatba, suttogva, mintha valaki lenne rajtunk kívül, s nem akarnám, hogy meghallja, ámbár igaz, nem szerettem volna, hogy bárki tudomást szerezzen ezen véleményemről rajta kívül. –, ez az énje, lehetséges, csak a másnaposság miatt, de rettenetesen barátságos… már-már édes – motyogtam el az utolsó pár szót is.
-  Igen? – kérdezett vissza cukkolóan vigyorogva.
-  Jaj, ne csináld! – szóltam rá felcsattanva.
A következő pillanatban elvigyorodtam, majd felnevettem, ezért tudhatta, egyáltalán nem haragszom rá.
-  Jó, oké… Viszont komolyra fordítva a szót, én örülnék nektek – jegyezte meg kedvesen somolyogva, mégis öntudatosan beszélve.
-  Sohasem lehet tudni, bár mostanában nem hinném… – magyaráztam álláspontom.
-  Nem azt mondtam, hogy most – közölte még mindig derülten, csakhogy immáron kissé idegesítően.
-  Jól van, Nialler, jól van – hebegtem félszeggé válva.
-  Akkor mész? Mi, pasik tíz perc alatt képesek vagyunk végezni – mondta biztatóan mosolyogva.
-  Megyek… ha már elküldesz – tettem hozzá viccelődve.
-  Jaj, felőlem összeköthetnének minket napokra is, majd csak kibírnánk egymást valahogy – vette a végét viccesen csípősre.
-  Oké, Horan, ezt megjegyeztem – játszottam a mérgeset felkelve.
Felnevetett mondatomra, eztán követte pár pillanattal ezelőtti példám és elindult felém tárt karokkal jelezve, megölelne. Szívesen fogadtam ölelését, ezért hozzám érve mosolyogva karoltam át, ezáltal egymás erős szorításába burkolva másikunkat. Kellemesen esett, mondhatni már megszokottan, azonban felemelő érzés járt át tudva, szent a béke köztünk, akárcsak Josh és köztem… De ez most miért tartozik ide?!
Néhány másodpercig ölelgettük egymást, azután kiburkolózva az ölelésből még mindig halvány mosollyal arcunkon váltunk el egymástól, s felkapva táskám indultunk a kijárat felé, hogy elmehessek az aulába, ne várjon sokat rám Joshua, habár szerintem ez fordítva lesz, én várok majd rá.
-  Érezd jól magad! – búcsúzott ezekkel a szavakkal kinyitva az ajtót Niall.
-  Remélem, te is így fogsz tenni! Nézz körül a hotelban vagy mit tudom én! – javasoltam még jobban elmosolyodva.
-  Vigyázz magadra!
-  Te is! Szia! – köszöntem el.
Nem vártam meg válaszát, csupán elindulva hallhattam, amint visszaköszön.
Jóllehet az utam nem állt sok lépésből, azért unalmasan telt mindaddig, míg meg nem láttam egy szőke tincset… majd a srác többi részét is.
-  Nem is kell a másikunkra várni – jegyezte meg barátságosan mosolyogva Josh, amikor mindketten a lifthez értünk.
-  Így igaz – helyeseltem ismételten tehetetlenül mosolyra fakadva.
-  Valószínűleg vár már minket a kocsi – folytatta tovább eszmecserénket, mikor kinyitódott a lift ajtaja.
Meglepetésemre kitárja karját jelezve, lépjek be először én. Mi történt vele? Jól esett udvariassága, holott megjegyeztem volna neki valamilyen gúnyos keretek között. Végül hagyva ezt letudtam egy hálás szempillantással, amit ő kedvesen bazsalygással fogadott.
Ő is beszállt, majd a levonó becsukódott és elindult. Nem szóltunk egész idő alatt egymáshoz, ámde egyáltalán nem feszengtem ettől a csendtől, ugyanis félminutumnyi időbe telt, mire leértünk az alsó szintre a recepcióhoz, hogy megkérdezzük, itt van-e a kért jármű.
-  Á, Señor Devine! – pillantott meg minket a hosztesz.
Egy húszas évei elején járó, vékony, barna szemű, sötét hajú, olaj bőrű nő volt, aki egy egyszerű, rövid ujjú, fehér inget, fekete, kicsit térd föléig érő szoknyát viselt „elegáns, munkahelyi ruha” - címszó alatt. Kevés smink volt rajta, mondhatni semmi, hiszen a hatalmas szempilláin kívül semmit sem vettem észre rajta.
-  Nem akarom tudni, honnan ismered – suttogtam élesen angolul úgy, hogy csak ő hallja, habár a nő, kibe első nap is ütköztünk nem tudott angolul, csak az itt hivatalosan beszélt nyelven; spanyolul. Tudom, tudom, rettentően bizarr, én is annak találtam, de hát, ez van…
-  Ne veszekedjünk! – kérlelt, ami meglepett, azonban jól esett, hogy valóban érhet ennyit számára is kibontakozni készülő kapcsoltunk.
-  Rendben, csak ezt nem hagyhattam ki – egyeztem bele könnyedén megvédve előbb elhangzott szavaimat.
-  A kocsi előállt. Meggondolták magukat és sofőrt kérnek vagy maguk szeretnének vezetni? – érdeklődődött illedelmesen a nő, miután végighallgatta kisebb szurkálódásunk.
-  Megfelel úgy, ahogy kértük – felelte egyszerűen Josh spanyolul, mi meglepő volt számomra, nem tudtam, hogy tud bármit is ezen a nyelven… vagy egyáltalán bármilyen nyelvezetet ismer anyanyelvén kívül.
-  Ahogy gondolják. Itt is lenne a kulcs – emelte fel a tárgyat, mire egyből el is vettem.
Én akartam odafele vezetni és kivételesen nem tűrtem ellentmondást… Igen, azt hiszem, érzékelhető nyomai vannak a másnaposságomnak, ám vezetésre adom a fejem, meg tengerpartra megyek; ez is csak én lehetek…
-  Hé, én akartam odafelé – háborodott fel angolul a pasi, kivel ezt az utat tervezem megtenni.
-  De én szeretnék vezetni és én is voltam a gyorsabb – érveltem egyből anyanyelvemen magam igaza mellett.
Nagyon sóhajtott, megforgatta szemeit, aztán mindössze annyit mondott:
-  A kocsi felé vezető úton kitárgyaljuk.
-  Remek – örültem meg, hisz úgy éreztem, nyertem, én vezethetek.
-  Köszönjük a segítséget! Viszont látásra! – köszönt el ismételten spanyolra váltva, udvariasan, ezután a kijárat felé indult.
Miután gyorsan elköszöntem egy „Viszlát!”-tal meg sem várva válaszát az ombre hajú férfi után indultam, miközben hallottam, ahogyan a sötétbarna, átlagos méretű pultban álló visszaköszön.
-  Akkor vezethetek én? – érdeklődtem beérve, azonban mivel úgy tett, mintha meg sem hallotta volna szavaim bármilyen groteszk még számomra is, kisebb könyörgésben törtem ki, ahogyan aranyos, kiskutya pofival pislogtam rá. – Légysziii!
-  Ne nyafogj! – szólt rám kicsit hangosabban az átlag hangneménél, mire összehúzott szemöldökkel megtorpantam. – Kérlek! – tette hozzá, mikor érzékelte tettem.
Ő is megállt, velem szembe fordult, aztán aranyosan elmosolyodott, amit nem tudtam mire vélni, ezzel szemben nekem szintén ekképpen kellett tettem; átragasztotta rám jókedvét… Ez ragályos.
-  Szóval vezethetek? – tértem észhez, ugyanis úgy észleltem, kis ideig elvesztem tengerkék szemei világában, mely olyan volt, mintha belelátnék és elég rossz érzéseim támadtak.
Ismét felvettem a cuki, nagyon fiatal kiskutyusokhoz méltó arcszerkezetet és úgy néztem rá.
-  Ha ennyire szeretnél, akkor… igen – egyezett bele végül nehézkesen, felsóhajtva.
-  Háh… – örültem meg normális mimikámra áttérve, s majdnem odarohantam megölelni, azonban végül az utolsó szempillantásban meg tudtam magam állítani. – Köszönöm szépen! – köszöntem meg végül.
A kijárat felé vettem az irányt, ahova egy-két pillanatra rá Joshua beérve követett.
Az épületből kijutva egy fekete Range Rover várt ránk.
-  Vuhúúú! – örült… vagy inkább őrült meg a mellettem lévő ember.
-  Milyen kocsira számítottál? – adtam hangot meglepődésemnek reakcióját látva.
-  Ilyenre… de ez még királyabb lesz, mint terveztem – felelte vidáman.
-  Legyen igazad! – suttogtam a kulcson lévő gombot megnyomva, aminek köszönhetően könnyedén kinyithattok az autó ajtóit.
Odasétáltam a vezetőüléshez, kinyitottam az ajtóját, majd beszálltam, ezután megvártam, amíg a védencem -, s tán hamarosan haverom is - eszerint tesz. Miután az anyósülésen elhelyezkedett, továbbá minden ajtó csukva volt, bekapcsolva a biztonsági övet beindítottam a motort, aztán a sebességre lépve elindultunk.
-  Irány a part! – mondta halkan a banda dobosa.
Bár nem figyeltem érzékeltem, hogy vigyorog; nekem is ezt kellett tennem… Mondom, hogy fertőző.
Még mindig ezzel az arcjátékkal amolyan beleegyezésképpen elismételtem szavait:
Irány a part!

2014. július 22., kedd

Részlet az 5. részből

Kedves, Olvasóim!
A most következő részletről mindössze annyit -, hogy remélhetőleg, csak fokozzam a várakozók számát - magában a részben elég sok érzelem meg lesz található, ám ez semmi nem lesz a soron következőkhöz. Elég dramatikussá fog válni az múltjuk miatt.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a részlet!
Jó olvasást hozzá!
by: Timi



-  Mit szólnál ahhoz, hogyha elmennénk a tengerpartra? – vetettem fel az ötletet mosolyogva.
Mindketten megittuk már a reggeli kávénkat, sőt, végeztem a zuhanyzással, majd az öltözködéssel, s épp ballagtam vissza a konyhában a szőke sráchoz. Egy pirosas színű, fehér csíkos has pólót valamint egy világos, koptatott, szaggatott hatású rövidnadrágot viseltem a fülemben egy-egy piros, tollas fülbevalóval. A ruhadaraboknak nem örültem - gondolok itt főleg a felsőre -, ámde meleg volt, ezáltal nem volt igazán más választásom, amennyiben nem akartam megfőni. Egy kevés sminket is felvettem csak, hogy húzzam a pasi idejét… Nos, igen, még nem teljesen rugaszkodtam át a barátias viselkedésbe vele szemben, ellenben legalább megengedtem, hogy itt legyen. Tehát a magamra vitt arcfestékem egy kellemes, bronzos szemhéjpúdert, fekete szempillaspirált valamint barackos rózsaszínes rúzst képezett. A testőrökhöz nem illik a smink? Bizony elképzelhető, ezzel szemben én nőből vagyok, ma szabadnapjuk van, ráadásul ketten fogjuk eltölteni a napot, ezen okok miatt pedig igyekszem beilleszkedni a többi ember közé.

2014. július 20., vasárnap

1. díj

Kedves, Olvasóim!
Mint ahogyan azt a címben olvashatjátok megkaptam ezen blogom első díját - amit Raquelnek és a Story of my life blogjának köszönhetek. Kedves, Raquel, hálás vagyok, amiért rám is gondoltál és a levélben elhangzott kedves szavaidért úgyszintén.



Szabályok:
1. Rakd ki, hogy kitől kaptad a díjat!
2. Írj magadról 11 dolgot!
3. Válaszolj 11 kérdésre!
4. Írj 11 kérdést!
5. Küldd tovább 11 embernek!

11 dolog rólam:
1. Hosszú évek óta imádom a zongorát és a gitárt… szóval ha fiatalabb koromban jöttem volna erre rá, lehet, hogy most tudnék is valamelyiken játszani.
2. El akarom olvasni A beavatott című könyvet. Valaki azt mondja, hogy jó, valaki meg pont az ellenkezőjét… De mindegy, én már elhatároztam, hogy a film előtt elolvasom.
3. Oh, említettem már valaha is, hogy odáig vagyok a Teen Wolfért? (Igen, drága, Viktória, megfertőztél.)
4. Most leszek utolsó éves a középiskolába, szóval parázok… főleg, hogy így hogyan fogok írni, meg minden blogos cuccot is megcsinálni, de nem kell aggódni, meg fogom oldani.
5. Utálom a kétszínű embereket.
6. Rosszul vagyok attól, ha valaki bármi más alapján ítél, mint az alapján, milyen is az ember. (pl.: vallás, bőrszín)
7. Szeretem az angol nyelvet… beszélni és nem tanulni.
8. Amikor ezeket a sorokat írtam aznap, szinte közvetlenül előtte lenyomtam nyolc óra diákmunkát, előtte fájt a fejem, aztán amikor írtam megint valami miatt fájlaltam és 0:38 volt.... Pedig néhány órával azelőtt annyira álmos voltam, hogy majd’ lefordultam a székről. Igen, éjjeli bagoly vagyok.
9. Művészlélek vagyok, ami az írás miatt nem meglepő.
10. Utálnám, ha szembejön velem a ruhám és hála Istennek ez még sohasem fordult elő.
11. Ez a tanítási évem alatt annyi minden történt velem, hogy az őrület. Kész érzelmi-hullámvasút voltam… Bár inkább igazán lent voltam, mintsem fent.

11. kérdésre a válaszom:
1. Van férfi ideálod?
Hűha, erről a két osztálytárs-barátnőm sokat mesélhetne. (Jah, igen, innen üzenem nekik, hogy még mindig szeretem azt a települést, amiből kitiltottak… Mármint a barátnőim.)
De hogy a kérdésre válaszoljak. Őszintén, nemrég írtam egy listát a telefonomba, elgondolkoztam ezen. Nem szeretem, ha egy pasinak szemüvegje van. Sohasem szerettem, noha imádom a gyíkszemüveget és állítólag még jól is áll, szóval egy olyan kell.
Visszatérve, a szemszín mindegy, akárcsak a hajszín, - noha lehet, jobban szeretem a barnát, - de legyen rövid haja és esetleg zselézett, beletúrós. Igen, imádom, amikor messziről kiállt, hogy „Túrj belém!”. A test… nos, legyen vékony, s nem mínusz „pont”, ha esetleg még izmos is… egy határig. Nincs szükségem izomkoluszusra, aki ha kicsit erősebben megölel, összetörök. Mostanság megrögzött mániám, hogy egy férfi, aki bejön nem árt, ha 175 centiméter magas… de mindenesetre ne legyen két méter, viszont 164 vagy alatta sem, mert szükségem van arra, hogy magasabb legyen nálam. Noha nem ítélem el azokat a párokat, ahol a nő magasabb. Aztán lehet, hogy a belsővel kellett volna kezdenem, mert egy külső lehet, hogy ezres, az mit sem ér, ha a belső mínusz százezer. Szóval nem árt, ha kedves, figyelmes, udvarias - ez utóbbi rettentően fontos, ettől érzi egy nő azt, hogy nő, apró kis gesztus, mint hogy előreengeded az ajtóban és elég arra, hogy feldobd pár percre, elmosolyodjon. Jah és attól még, hogy valaki figyelmes az nem azt jelenti, hogy papucs. Szóval legyen saját véleménye! És a legfontosabbat utoljára hagytam: már az első pillanatban fogjon meg valami benne. Lehet az éppen egy olyan apróság is, hogy nem a szőke haj-kék szem, barna haj-barna szem leírás illik rá, hanem bármi már. Apropó, a korkülönbség ameddig nincs köztünk hat év nem tud különösebben zavarni. (Cseppet sem ítélem el azokat a párokat, ahol több… habár bevallom, ha nagyon sok - például húsz év -, azt már én is furcsának tartom.)
És most jön a kedvenc részem - igen, imádok ilyenről papolni, mégiscsak nő vagyok - kik az ismert álomideáljaim? Ha hosszabb ideje velem tartasz kedves olvasóm, nem meglepő, ha Louis Tomlinson az első ember, akit megemlítek. Emellett pedig muszáj megemlítenem Luke Hemmingset is - khm, aha, csak úgy mellékesen megjegyezném: fél év van köztünk -, azonban felsorolhatnám még nyugodsz szívvel sok embert, például a One Direction vagy a 5 Seconds Of Summer tagjait. Apropó, ha valaki esetleg megtalálná nekem belsőleg és külsőre is a Teen Wolfban Dylan O'brien alakította Stiles-ot, nos, szerintem nekem ő is szuper lenne.
2. Milyen idegen nyelven tanulnál meg szívesen?
Tekintve, hogy nyolc éven keresztül tanultam németet -, ami nagyjából annyira volt jó, hogy megutáltatták velem, nagy nehezen csak-csak megértetném magam és eladni csak nem adnának el - valamint tanulok - ez volt a hetedik éve - angolul, ezért a spanyolt mondanám, ugyanis az is nemzetközi és habár a zenéjüket nemigen szeretem, biztosan ezt vágnám rá egy ilyen kérdésre. Szóval igen; spanyol.
3. Kedvenc színed?
Hm… Mostanában rákattantam a színekre, szóval ez fogós kérdés. Szeretem a visszafogott színeket, a krémszíneket, fagyi-színeket, szóval az összes lágyat, kellemeset.
4. Ha ajánlani kéne egy sorozatot mi lenne az?
Teen Wooolf. Egyértelmű, imádom.
5. Kedvenc média személyiséged?
Nem vagyok oda a médiáért, szóval ezt inkább hagyjuk.
6. Kiben bízol meg minden körülmények között?
Egyszer eljátszotta valaki a bizalmam, azóta rettenetesen nehéz bárkibe is megbíznom, mindenkiben egyből azt keresem, hogyan köthet belém a mondataim vagy cselekedeteim által, hogyan tehet velem rosszat… Szóval rettentően nehéz bárkiben is, ámde van két ember, akikbe úgy bízok, hogy néha meglepődök, mit mondok el természetesen. Igen, ők megint az osztálytárs-barátnőim.
7. Melyik könyvet olvastad utoljára?
Őszintén? Fogalmam sincs… Az utolsó könyv, ami beugrott az a földrajzkönyvem volt… Hát, öhm, igen… mindezt úgy, hogy cseppet sem vagyok stréber. (Nem irónia!)
8. Nyomon követed a Foci VB alakulását?
Természetesen, ugyanis a családom szereti a focit, ezáltal én ebbe születtem bele, amit cseppet sem bánok.
9. Ha bárhova költözhetnél a világon, merre telepednél le?
Sajnos Londonban még sohasem jártam, de tekintve, hogy immáron nincs nagy bajom az esővel oda… vagy Sydneybe… ha nem lenne annyi kígyó Ausztráliába... Bár lehet, inkább egy ezekhez a nagyvásárokhoz közeli kisebb városkát mondanék, ugyanis néha idegesít, ha sok ember van egy helyen. Úgy érzem, megfulladok...
10. Használsz közösségi oldalakat?
Természetesen… többnyire, merthogy mostanában nem lógok sokat semelyiken. Van twitterem, facebookom, aztán myvipem és iwiwem is, de ez utóbbiakat már cseppet sem használom. A twitteremnél, aki fontos „csillagoztam”, szóval nagyjából ekképp kerülök mindig oda… kivéve, ha nincs valami mélyre szántó gondolatom vagy nem unatkozok olyan szinten. A facebook pedig csak kb. a barátnőimmel beszélgetéssel kapcsolódik össze.
11. Tumblr vagy wattpad?
Wattpad és hamarosan minden kedves olvasóm megértheti az okát.

11. kérdés
Sajnálom az esetleges gyatra kérdéseket!
1. Ha egy szóval jellemezned kell magad, mi lenne az?
2. Milyen zenéket hallgatsz?
3. Ha lehetne 3 kívánságod, akkor mik lennének azok?
4. Szeretnél majd tetoválást?
5. Írás közben szoktál zenét hallgatni?
6. Szerinted melyik szó jellemezi a blogodat?
7. Honnét jött az ötlet a blogod témájához?
8. Kitől kaptál legutoljára SMS-t?
9. Sírtál már blogon/könyvön/filmen?
10. Melyik a kedvenc filmed?
11. Jól kijössz a szüleiddel?

Küldd tovább 11 embernek!
Hát, azt már az elején tudtam, hogy nem lesz annyi, de azért nézzük a neveket.

2014. július 18., péntek

4. rész: „Szent a béka.”

Kedves, Olvasóim!
Ez a rész - remélem, - igencsak titokzatosra sikeredett, ezért én még inkább élveztem a megírását, ámde amennyiben átláttok a sorok között nagy valószínűséggel Ti is ekképpen fogtok vélekedni, hiszen a cím is elárul valamit... Igaz, nem véletlenül az lett a címe, ami, hisz amellett, hogy találkozhattok benne a történetben kérdéses az szintén, kinek mondja ezeket a szavakat Maddie.
Kíváncsian várom, hogy Ti kire gondoltok, ezért az oldalsó szavazás mellett -, amennyiben még nincs kit, mikor ezt olvasód vagy akár itt is el szeretnéd mondani azt a nevet, kire gondolsz -  megjegyzésekben is szívesen olvasom az a bizonyos ember nevét.
Nem is pötyögnék tovább. Köszönöm annak, aki elolvasta ezt a pár soros szösszenetet, hogy megtette ezt!
Remélem, a titokzatossággal együtt mindenkinek elnyeri a tetszését ez a rész (is)!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi



Ajánlott zene




Tán mondanom sem kell, nem emlékszem semmire, s valószínűleg éghettem, de úgy rendesen, tisztességesen. Csupáncsak bizakodhatok benne, hogy Paul nem fog kirúgni, hisz mégiscsak dolgoznom kellene és nem könnyűszívvel rommá inni magam.
Apropó, ha már az előbb említett szóba került, amint megláttam első dolgom volt megbeszélni vele azt, hogy helyezzen át. Bizonyára mindenki soknak érzékelheti ezt a cselekedetem, hiszen Niall Horan csak elmondta a véleményét, ámde édesanyám részéről szláv vérrel is megáldott a sors, ugyanis az édesapja szerb volt, kik köztudottan elég heves vérmérsékletűek. No, mielőtt még azt feltételezné valaki, hogy elítélem őket vagy egyebek, gondoljon bele, én szintén az vagyok, elítélhetném emiatt saját magam…
Tehát eltértem a lényegtől; Paullal megbeszéltük… azaz inkább halál nyugodtan kijelentette, hogy vagy megfelel az úrfi, akivel eddig közreműködtem, avagy - ahogyan tegnap Payno is mondta - Josh Nagypofájú Devine lesz a legújabb védencem. Hogyha ez nem lenne elég, délig kell meghoznom a határozatot, amennyiben nem szólok semmit ez ügyben a dobos eddigi testőre Horané lesz, míg Devine-é én. Éljen! Az egész délelőttöm azzal fog elmenni, hogy kitaláljam, mit tegyek… Már ha tudnék gondolkozni a fejembe nyilalló borzalmas érzéstől, mely az alkohol hatása a mennyei másnapossággal keverve. Még csak fel sem nyitottam a szemhéjaim. A fejem dübörög, mintha egy igazán jó dobos játszana valami remek szólót… Persze, nem Devine-re gondolok, azt mondtam, „jó” és nem azt, annyira borzalmas, hogy nem értem, mit keres egy világhírű banda háttérzenekarában, főleg, hogy felnőtt férfiakról van szó és nem sipítozó, nyivákoló kislányokról, akik tulajdonságai megegyeznek az övéivel.
A napsugarak zavarták még csukott szemeimet is, mégsem állt szándékomban megfordulni, mindössze lustálkodni, ami egy érzésnek volt köszönhető, mit egyszerűen úgy hívnak, másnaposság.
Lassacskán, nagy nehezen kinyitottam szemeimet, s nyöszörögve elkezdtem nyújtózkodni, ámde ez nem tartott sokáig, ugyanis bal ujjhegyeim beleütköztek valamibe.
Valami nem oké. – furakodott be a szűnni nem akaró zene mellé ez az apró gondolat, amely úgy érintett, akár a rajongók általi zavargás látványa.
Fejemet villámgyorsan megfordítottam, hiszen eddig az ablak irányában volt, majd ijedten sikkantok fel, mikor megláttam egy férfi, meztelen felsőtestet félig betakarózva. Még szerencse, hogy tisztes távolságban feküdt tőlem -… már amennyire ezt meg lehetett tenni a franciaágy nagyságát illetően -, mert feltéve, nem ekképp történt volna valószínűleg visítva, szitkozódva rohantam volna el onnan hátra se nézve, ahogyan arra gondolok, mit is tehettünk mi, amennyiben semelyikünk sem volt józan állapotban.
Ennek ellenére is kapkodtam a levegőt igyekezve lélegzetem normálisra visszaszorítani, noha abban a pillanatban, hogy felpillantottam a faliórára, - ami kettő óra, huszonhárom percet mutatott, - pupilláim kitágultak és legszívesebben ordítottam volna, azonban eltekintve minden nézeteltéréstől ezt nem tettem meg; az a nem elhanyagolható tény mellett, hogy következő gondolatom egyből az volt, attól biztosan rosszabb lenne fejfájásom.
Óvatosan, már-már csigalassúsággal húztam le magamról a meleg takarót, raktam le a hűvöskés padlóra talpaim, ami egyáltalán nem volt kellemes érzés. Elkezdtem lábujjhelyeimen tipegni a másik oldalra, a bőröndöm felé annak a reményében, hogy nem ébresztem fel az alvót.
Odaérve kinyitottam az utazótáskát, eztán igyekeztem halkan kutakodni benne.
Kis idő után megtaláltam a kisebbfajta gyógyszeres táskát, amelybe pár héttel ezelőtt, otthon, első dolgom volt fájdalomcsillapítót elhelyezni - habár akkor még nem tudtam különösképpen, mi értelme ennek. Kikerestem a dobozkát, kinyitottam, az első kezembe kerülő levelet kihúzva szúrópróbaszerűen kipattintok egy fehér tablettát, majd visszahelyezve mindent az azelőtti állapotába a konyhába igyekszem egy pohár vízért.
Mikor a kis konyhában az üveges szekrényhez értem, s kinyitva leszedtem az először megpillantott üvegpoharat, arrébb sétáltam, hogy a mosogatóhoz menve az előtte megengedett csap alá tegyem azt. Miután ez megtörtént és nagyjából félig tele lett a pohár, elzártam azt, nyelvem közepére helyeztem a bogyót, aztán enyhén hátrahajtottam fejem. Számhoz emeltem az üveget, megittam az egészet, noha a második kortynál eltűnt számból a fájdalomcsillapító, ezután pedig visszaslattyogtam a hálószobámba.
Beérve még mindig ott aludt, s csaknem édesen szuszogott a majdnem hófehér háttal rendelkező srác. Igen, le kellene barnulnia, mert ez már felháborítóan sápadt… bár igaz, mostanság én úgyszintén ekképpen nézek ki. Együtt kéne lebarnulnunk… Te jó ég, ez jelenleg még viccnek is rossz! – dorgálhattam volna egyből, a megjelenő erről szóló gondolatsorom után magam, ámde ezt nem tehettem, merthogy e helyett nehézkesen szívtam be orromon a levegőt, aközben hogy az alvó átfordult másik felére. Ennyi volt mozdulatsora, ismételten megjelentek angyali vonásai, amely a nézetünket tekintve nem éppen mondanék róla, ellenben a valóság ez. Megmosolyogtat a férfi egyenletesen emelkedő-süllyedő testének látványa, melytől jelenleg nőnek érzem magam, annak ellenére fogalmam sincs, mit tettünk tegnap.
Én bugyuta fruska pedig pusztán ebben a pillanatban jut eszembe lenézni magamra, hogy megtudhassam, mégis mennyi ruha rejti bőröm. Megkönnyebbülve láthattam, hogy a bugyimon kívül az a tegnapi felső ugyancsak rajtam van, ujjainál könnyed mozdulatokkal, ezzel szemben leheletnyi igényességgel feltűrve könyökömig valamint érzékeltem, az alatt melltartót viselek. Úgy éreztem, mintha mázsás súlyok szakadtak volna le rólam, mikor megláthattam azért volt takaróanyag rajtam, nem beszélve arról, hogy rettenetesen elszégyelltem magam, ugyanakkor megrémültem, amikor rádöbbentem, ezt még nem néztem meg. Mégis ki az, aki nem ezzel kezdi? Csak én lehetek ilyen… Ebből látszik igazán, mennyire rossz állapotba vagyok.
Összekulcsoltam karjaimat egymás felett, ezzel valamelyest tehetetlenül megemelve melleimet, ezt követően nekidőltem oldalasan a két helyiséget összekötő boltív - nekem - jobb oldalának.
Kényelmesen, halvány mosollyal figyeltem az eredetileg ördögi tulajdonsággal rendelkező, mégis jelen pillanatokban elbűvölő képben megjelenő pasit, aki kis idő elteltével elkezdett mocorogni… pedig megjegyzem: néztem volna még egy ideig volt alvótársam.
Ő szintén nyújtózkodott egyet, ezzel végigsimítva nem régi alvóhelyemen, aztán lepetten fordította másik oldalra fejét, mikor vagy megérezte testem hőmérsékletét felvevő terület melegét, vagy szeretett volna ott találni, viszont nem talált… Bár az utóbbira mennyi esély van? Nem hinném, hogy sok.
Komótosan felült az ágyba, majd meglátva engem egy apró, szeretetteljes mosoly jelent meg száján.
-  Jó reggelt, Cic’! – köszönt ártatlan tekintettel.
Felvontam szemöldököm, eztán megforgattam szemeim, s inkább visszamentem a konyhába, minthogy visszaköszönjek ez a becenévnek nevezhető valami után.
„Cic’”?! Komolyan?! Engem ne Cic’-ezzen le senki! – akadtam ki gondolatban is a kávéspoharak felé tartva.
Elképzelhető, nem volt kedvező ötlet kávét készíteni a gyógyszer után, mondhatni kávéval beszedni a gyógyszert, illetve én nem ezt tanultam a szüleimtől. Nem is nagyon terveztem ezt tenni, inkább csak előkészíteni az energiabombám, miközben lenyugodhatok, ezáltal nem ütöm le szegény srácot ez a mondata után.
Épp csak kikészítettem egy poharat és a hotelkonyháról elkunyerált kávéfőzőt előrébb húztam, azután megtöltöttem azt az egyik dobozban talált igen jó minőségűnek, márkásnak kinéző kávéval, amikor megéreztem hátam mögött a jelenlétét. Szem forgatva megfordultam, s értetlen tekintettel pillantottam rá várva, hogy megszólaljon. Mivel ez néhány másodpercen keresztül nem következett be végül én tettem ezt meg helyette:
-  Mit keresel még mindig itt? – tettem fel jelzés értékű kérdésem, melynek főként az volt a nem titkolt célja, hogy elhúzzon.
-  Nem akartalak megbántani azzal, hogy Cic’-nek hívlak, csakis aranyosan akartalak hívni… Úgy néz ki, tévedtem és rossz irányba sült el. Sajnálom! – közölte álmos, rekedtes hangján, mely bevallom, még számomra is vonzó volt tőle, akárcsak a nők nagy részének.
-  Megbocsájtom – feleltem nemtörődöm hangnemben, pedig őszintén szólva, jól estek szavai. – Még valami? – érdeklődtem továbbra is jelezve, nem szívesen látom.
Nem akartam bunkó lenni, ámde kölcsönkenyér visszajár.
-  Megbeszélhetnénk a tegnapit? – kérdezte óvatosan.
Egy pillanatra felrántottam szemöldökeim, eztán visszaeresztve megrántottam vállam, s azt válaszoltam:
-  Megköszönném, ha nem egy szál boxerban lennél a konyhámban! – jegyeztem meg következő kérésem, ezáltal beleegyezve megbeszélésünkbe.
-  Oké, gyorsan felkapom magamra a ruháimat, utána átbeszélünk mindent – egyezett bele és már el is tűnt.
Tényleg fontos lehet számára. – lepődtem meg egy halvány mosollyal arcomon.
Bevallom, végignéztem volna rajta, mielőtt eltűnik, de hát, könyörgöm, mégiscsak nőből vagyok! Bár igaz, perifériás látásom sokat segített abban, hogy megállapítsam, milyen szinten izmos vagy sem és egyéb természetesnek vélt dolgok. Állíthatom, annak ellenére, hogy egy szál fekete alsónadrágot viselt nem volt az a kigyúrt állat-fajta - való igaz, azokért nem is vagyok oda -, jól állt neki ez az izomköteg elrendeződés. Azonban miért ejtek én meg ilyen mondatokat? Nagyon másnapos lehetek, ha ilyen gondolatok futnak le a fejemben…
Mikor visszaért a ruháiban, - amelyekben megjegyzem: majdnem hasra estem, miközben nagy nehezen elértem az útitáskámig - kezdetét vehette a beszélgetésünk.
-  Átgondoltad azt, amit tegnap mondtam? – érdeklődött, nekikezdve ő.
-  Nekem nem kellett semmit sem átgondolnom… Inkább az a kérdés, hogy te megfontoltad-e a dolgot? – tettem hozzá szinte egyből, mindvégig magabiztosan, mégis reggeli álmosságomnak köszönhetően vele is lágyan beszélve.
-  Jó párszor átgondoltam már, hogyan mondjam el neked a véleményem és akkor ott volt az adódó lehetőség, szóval ez nem amolyan fellángolás volt – magyarázta komolyan, szemtől szembe beszélve.
Elsétált a kis, kerek, hófehér asztalnál lévő egyik fehér festékkel lekent vasszékhez, melynek ülőfelülete puha, vajszínű párnázott volt, míg hátrésze a már említett anyagból egy téglalap alapú keretben lévő „x” formából állt.
-  Rendben. – rendeztem le szavait ennyivel, majd megkérdeztem: – Kérsz egy kávét?
-  Igen, az jól esne. Köszönöm! – hálálkodott elmosolyodva.
Megfordultam és az első itt töltött nap óta áramellátás alatt lévő kávéfőzőt bekapcsoltam. Amint megtettem, megéreztem egy aurát közeledni felém… Túl közelinek éreztem, mikor gyorsan megfordultam.
Nagyjából két méterre állt tőlem a fekete farmerében és ugyanilyen színű pólójában, amin tejfehér minta pihent. Cipő nem volt lábain, pusztán éjszínű zoknik, melyek abban a pillanatban megpihentek, ahogyan én zavarodottan felé fordultam.
-  Én… Megölelhetlek? Úgy értem… Akkor béke van köztünk, ugye? – kíváncsiskodott meglepő módon, kissé félszegen.
-  Szent a béka – mondtam idegesítően mosolyogva.
-  De most komolyan! – szólt rám kérlelő tekintettel.
-  Igen – jelentettem ki halvány mosollyal arcomon, mégis határozottan.
-  Szuper – örült meg kissé, ami igencsak meglepő volt, hisz erre azért nem számítottam.
Átszelte a kettőnk között lévő távolságot, eztán derekamnál fogva magához szorított. Eközben én reagálva cselekedetére átöleltem nyakánál összekulcsolva ott karjaim. Valamiért furcsállok ilyet mondani, viszont nem titkolom, jól esett ölelése, közelsége és egyáltalán az a tény, hogy kibékültünk vagy akárhogy is nevezhetném ezt.
-  Mi a programod mára? – tudakolta, s hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-  Még nem tudom, majd kitalálunk valamit – feleltem egyszerűen, megrántva vállam.
Elengedve egymást, azután visszaállva ölelkezésünk előtti helyünkre eszembe jutott az égetően fontos kérdésáradatom:
-  Mit csináltam tegnap? Hogyan kerültem ide? Mit keresel te itt? Paul kirúgott érte?
A kérdések hallatán felnevetett, majd szinte egyből abbahagyta meglátva komoly arckifejezésem.
-  Semmi komolyat, csak mindketten ittas állapotban voltunk, mint szinte mindenki más. Én nem annyira, szóval gondoskodtam arról, hogy visszakerülj ide… Taxival jöttünk… Feljöttünk ide… vagyis inkább felcipeltelek, de ez lényegtelen… Aztán hála neked itt ragadtam… Ne gondolj rosszra! Mindössze nem szerettél volna egyedül maradni – tette hozzá meglátva ijedt pillantásaim. – Lehúztad magadról a gatyád és azt mondtad, ha már itt alszom, kényelmesen tegyem és mivel én egy alsóban szoktam aludni így láthattál. A pólódat már nem vetetted le, mert kidőltél, pedig gondoltam, levetve vagy legalább feltűrve kényelmesebb, hisz biztosan meleged lenne, ezért feltűrtem, kicsivel később én is elaludtam. Ami pedig Pault illeti… szerintem nem lesz semmi gáz. És tudtommal én vagyok a védenced – zárta le a dolgot ennyivel.
Minden kérdést megválaszolt, amiért hálás voltam neki, ám nem mondhattam semmit, ugyanis ekkor a kávéfőző jelezte, végzett a feladatával.

2014. július 15., kedd

Részlet a 4. részből

Kedves, Olvasóim!
Immáron a negyedik rész részletét tettem közzé, s biztosíthatlak afelől titeket, hogy a következő sorok igencsak homályosak lesznek számotokra, ha mégsem nagyon nagy elmék lehettek az a nem elhanyagolható tény mellett, hogy igencsak kiismertetek. Na, de komolyabbra fordítva a szót, remélem, hogy a lentebb látható, s olvasható szösszenet elnyeri a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi


Tán mondanom sem kell, nem emlékszem semmire, s valószínűleg éghettem, de úgy rendesen, tisztességesen. Csupáncsak bizakodhatok benne, hogy Paul nem fog kirúgni, hisz mégiscsak dolgoznom kellene és nem könnyűszívvel rommá inni magam.
Apropó, ha már az előbb említett szóba került, amint megláttam első dolgom volt megbeszélni vele azt, hogy helyezzen át. Bizonyára mindenki soknak érzékelheti ezt a cselekedetem, hiszen Niall Horan csak elmondta a véleményét, ámde édesanyám részéről szláv vérrel is megáldott a sors, ugyanis az édesapja szerb volt, kik köztudottan elég heves vérmérsékletűek. No, mielőtt még azt feltételezné valaki, hogy elítélem őket vagy egyebek, gondoljon bele, én szintén az vagyok, elítélhetném emiatt saját magam…

2014. július 11., péntek

3. rész: Mi történik?

Kedves, Olvasóim!
Immáron a harmadik rész kitétele következik ezen a csodálatos nyári napon. Nyár van, szóval használjuk mindannyian ki, hogy nincs iskola, ezáltal sokkal jobban azt tehetünk, amit csak akarunk! Amennyiben az előszót olvasod bizonyára arra az elhatározásra jutottál, hogy elolvasod a lentebb található majdnem öt oldalas részem, mely bizakodom benne, el is nyeri tetszéseteket!
Kíváncsian várom bármiféle véleményeteket a részt illetően megjegyzésben!
Jó olvasást kívánok!
by: Timi

Ez a délután nem állt másból csak a futkosásból. Még jó, hogy levettem a magas sarkúkat, mert szerintem ennél a szintnél már akár annak is feltörné a lábait, aki mindig abban van… „Feltörné”?! Egy idő után nem lenne mit.
 Meglepő módon a bejáratnál lévő ötös csoportból Josh - igen, Josh, nem tudom, mi ütött belé vagy akár belém, hogy a becenevén nevezem - becsatlakozott a szervezésbe, ezáltal nagyjából a közepétől kezdve hárman végeztük a munkát. Mondhatni, egész jól kijöttünk ez idő alatt, hisz bár igaz, mentek a zrikálások, ellenben nem olyan szinten, mint eddig, s - nem hiszem el, hogy ezt mondom úgy, hogy a beképzelt bunkó lény is benne volt… kövezzetek meg, komolyan mondom, - egy igazi, összetartó csapatot alkottunk, melyben a már megemlített volt a legkitartóbb. Még én is fel akartam adni, pedig nagyképűség nélkül állíthatom, nem vagyok az a fajta, ám mikor meglátta, hogy egy asztal melletti széken ülök, görnyedten és - elmondása szerint - szemeimből messziről sütött a belefáradás lángja, odajött hozzám, lassan leguggolt elém, hogy egy szinten legyünk, majd lelket öntött belém. Furcsa. Rettenetesen furcsa volt, de tetszett, hogy így is tudunk viszonyulni egymáshoz; sokkal jobb lenne, ha ez mindig hasonlóképpen történne… csakhogy általában egy barom.
Igazából nem tudom, mit képzeltek az ott dolgozók, merthogy mindent a szájukba kellett rágni – azt hiszem, a srácok kiválasztották a legpocsékabb helyet, pedig azért valljuk be, senki sem ezt várná egy fővárosban… vagy legalábbis én voltam oly’ eszetlen, hogy nem erre számítottam.
-  És végül a torta – mondta megkönnyebbülten, boldogan egy kellemes férfihang mellém sétálva, aztán felsóhajtva.
Épp egy másik teremből hozta ki két vékony, magas, elegáns ruhát viselő, középkorú férfi a hatalmas, fehér krémű tortát, melynek a tetején egy piros basszusgitár volt. Azt nem innen rendelték - hála mindennek, ami csak létezik -, szóval az valószínűleg finom is és nem csupán gyönyörű… noha lehet, a Santiagoban lévő legborzalmasabb cukrászdából rendelték. Rohadtul remélem, az előbbi, mert akkor az én pofámról is sülni fog a bőr…
Felé fordultam, ezáltal megpillanthattam a banda dobosát. Ő szintén ekképpen cselekedett, majd egy apró, fogas mosolyt villantott. Ennek hatására én is elvigyorodtam; egyszerűen ezt kellett tennem vidám mimikájától… Fura.
Néhány pillanatot ilyenképpen töltöttünk, mely lassacskán egyre kínosabb lett. Nem tudtam, mit mondhatnék, habár látszólag a velem szemben elhelyezkedő férfit, cseppet sem tudta zavarni hallgatag állapotunk, mintha még egy kicsit talán tetszett is volna neki… Bizarr.
-  Egész jól kijöttünk a szervezés alatt – jegyeztem meg félszegen, miáltal kitéptem magunkat a számomra idegtépőnek érző, feszültségtől vágható csendből.
Mosolya kámforrá vált, s egyből rávágta:
-  Ja, mégiscsak a haveromról van szó – közölte flegmán, aztán eltűnt.
„Visszatért…” – rendeztem le magamban ennyivel.
-  Mi a gáz? – hallottam meg messziről Niall gondoskodó hangját, majd térlátásomnak köszönhetően rájöhettem, mellettem van.
„Elbambultam.” – jöhettem rá.
-  Semmi – kezdtem bele válaszadásomba, mikor bevillant, mit kérdezett –, csak az átlagos, a drága dobosotoknak visszatért az átlag énje… – feleltem egyszerűen… tán túlságosan is, ugyanis védencem gyanakvó pillantásokkal illetett. – Jó, oké – motyogtam elismerve, ez nem teljesen valós, ezután kissé hangosabban, s érthetőbben folytattam: – Tudod… Azért reméltem, ez nem ennyiből áll… Úgy értem, olyan jól kijöttünk, erre a végén tesz egy ilyen megjegyzést – mondtam el a gondolataimat kissé ködösen, eztán egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.
-  Én nem tudok erre semmit sem mondani, Mad… mindössze helyeselni tudom Zayn állítását – tette hozzá utalóan.
Sejtettem melyikre gondol, amelyet néhány órával ezelőtt úgyszintén megejtett, akárcsak immáron oly’ sokszor… Igazából amióta csak elkezdődtek a bosszantó megnyilvánulásaink egymás között Devine-nel, vagyis mióta itt dolgozom.
-  Mi?! – akadtam ki, miáltal egy oktávval feljebb csúszott a normálisnál hangom. – Ne szórakozz, Horan! Ez kib… nagyon nem vicces – mérgelődtem szavain, miközben egy előtörni készülő káromkodást még épp időben elnyomtam magamban.
-  Olyan vicces vagy, amikor rájössz, hogy nem illik káromkodni – jegyezte meg somolyogva, eztán még jobban elmosolyodva folytatta: – Szerintem akkor is igaz. Gondolj bele, mióta itt vagy marjátok egymást… mintha szexuális frusztráltságotok lenne egymással szemben – tette hozzá annál is jobban felbőszítve.
-  Tessék?! – már szinte visítottam ezt a szót annyira felidegesített.
Mégis hogyan képzelhet pont ő ilyet, amikor pontosan Niall az, aki a legjobban tudja, mi zajlik le bennem; ő nem csak a védencem, ő a barátom is… illetve én azt hittem, ámde ezek alapján nem ismert ki még annyira sem.
-  Attól még, hogy kiabálsz, igazunk van – közölte idegesítően, már-már nagyképűen vigyorogva.
-  Ó, igen? – vettem halkabbra hangfrekvenciám, bár nagyon ideges voltam az elhangzott mondatai miatt. – Tudod, mit? Ha ennyire nem értesz meg, akkor le is passzolhatlak, kaphatok megértő embert helyetted – vágtam a fejéhez zaklatottan, eztán elviharzottam.
Ez a viselkedés egyáltalán nem engem jellemzett, utáltam a drámai dolgokat, szerettem megélni nyugalomban, békességben, szeretetben szürke kisegérként, tökéletes volt az a viselkedésmód számomra, nem akartam egy Dél-amerikai szappanopera kellős közepén találni magam soha, ezekben a pillanatokban mégis ez történt.
Nem tudtam, merre megyek, csupán az egyik pillanatban azt vettem észre, az épület hátsó részén vagyok, valami nyugis helyen. Egy drótkerítéssel elválasztott zsákutca, amelynél az a terület, melyben én vagyok nagyjából tíznégyzetméter. Egyértelmű volt, hogy csupán egyetlen irányból „támadhatnak” rám, onnan, ahonnan én is kijöttem. Nem tartottam ettől a veszélyforrástól, habár mindössze remélni tudtam, mindenkinek meg van a saját elfoglaltsága, senki sem szeretne ide kijönni friss levegőt szívni, avagy rágyújtani.
Nekidöntöttem hátamat a jéghideg, rozsdás ajtónak, amely most kifogástalan volt arra, hogy lenyugodjak.
Lassacskán ez megtörtént, lehűtötte felfórosodott bőrömet és vérmérsékletemet egyaránt a vasdarab, ám ekkor sem akartam bemenni. A hűvös, mocskos betont méregettem a lábam alatt, s azon morfondíroztam, hogyha már a talpam piszkos lett a retkes talajtól, a farmeromra mennyire várhatna ez a sors annak a reményében, hogy utána felkelve, leporolva teljesen úgy fog kinézni, mint azelőtt. Nem tudtam döntést hozni, ugyanis ekkor megéreztem, hogy valaki nyitná az ajtót, csakhogy nem tudja pár centinél tovább, hisz ahhoz rossz helyen álldogálok. Nem tudtam, ki lehet az, mégis elrugaszkodva onnan arrébbléptem párat bizakodva abban, nem Horanbe vagy Devine-be ütközök.
Nos, nem is ekképp történt. Mikor megpillanthattam a nálam néhány centivel magasabb termetűnek a zselézett, barna haját fellélegeztem.
„Liam az.” – könyveltem el magamban, mielőtt megpillanthatnám teljesen, s el nem mosolyodhatnék megpillantva a fehér pólót, éjszínű nadrágot viselő srácot, kinek lábán hófehér, magas szárú sportcipő virít… mely nem mellékesen Horanére emlékeztet.
- Te mit csinálsz itt, kint? – lepődött meg, ugyanakkor hangját érdeklődőnek, kedvesnek érzékelem, ami az előbb történtek után meglehetősen jól esett.
-  Ezt én is kérdezhetem… – köptem vissza szavaim, s tudva, nem ezt érdemli, feleltem kérdésére: – Legkésőbb holnap beszélek Paullal, hogy helyezzen át – közöltem kesernyés szájízzel, ámde őszintén, komolyan.
-  Miért? – csodálkozott el. – Továbbállsz? Hova akarsz menni? Visszamész Londonba? Nem ez volt az álmod? – zúdította rám levegőt sem véve kérdéseit, mely annak ellenére, furcsálltam, örültem, hogy törődik velem. Legalább van valaki.
-  Hé-hé-hé! – próbáltam lenyugtatni szavaimmal, azután mindössze annyit feleltem neki: – Nem erről van szó, Horan nem felel meg az én védencemnek.
-  Ugyanis…? – kíváncsiskodott egyetlen szavával úgy, hogy azt várta, folytassam ekképp válaszadásom.
Felsóhajtom, ezután pedig már épp válaszolva meggondoltam magam és eszerint beszéltem:
-  Igazán nem szeretnélek megbántani, Paynoo, de ez csakis kettőnkre tartozik, ha ő elmondja, tegye, viszont én nem fogom.
-  Hozzád képest is túl komoly hangvételt ütöttél meg… – gondolkozott el hangosan. – Akkor kinek leszel a testőre? – érdeklődött továbbvéve a megkezdett fonalat.
-  Lényegében, akit kijelöl mellém… Remélhetőleg, nem Zayn vagy Devine lesz – tettem hozzá nyugodtan.
-  Miért? – kíváncsiskodott továbbra is.
-  Mármint mit miért? – zavarodtam meg.
-  Hát, természetesen azt levágom, hogy Josh-nak nem akarsz a viszonyotok miatt, de Zaynnek?!
-  Azért, amilyen megjegyzéseket mindig tesz az örökkévaló civakodásunkra a dobosotokkal?!
-  Oké, de ha ennyi embert kizársz, mégis ki az, akire számítasz? Ha Paul úgy dönt, ez így nem mehet tovább, képes Josh-t adni melléd – jelentette ki magabiztosan.
És én tökéletesen tudtam, igaza van, ellenben ezt nem szerettem volna, inkább elhúzok innen, minthogy egy ekkora bunkóval dolgozzak együtt; úgysem fogja azt csinálni, amit kérek tőle és ki fog akkor szívni majd miatta? Persze, hogy én, mivel nekem kellett volna akár napi huszonnégyben figyelnem rá, amennyiben nem bíztam rá arra, akinek szintén az a feladata, hogy Devine-re figyeljen, amennyiben én meghatalmazom erre. Bizakodom benne, érthetően fogalmaztam, ugyanis amikor a legelején mindent töviről hegyire elmagyaráztak csak néztem, mint a sült hal, hogy most hogyan, miképp is kell végrehajtanom a parancsokat.
-  Jogos… – ismertem el hangosan is szavait. – Előbb-utóbb kiderül, mi a terve.
-  Őszintén, kit szeretnél magad mellé? – kíváncsiskodott.
-  Hmmm, jó kérdés… – motyogtam gondolkodóba esve. – Talán… téged… bár erre kevés az esély, mert tök jól kijössz a testőröddel… vagy nekem legalábbis úgy jön le… Louis-t is simán elfogadnám, bírom a srácot… Na, meg ott van Harold, aki néha olyan, mintha külön életet élne, több ember kell rá, mivel több helyen is megfordul, mint ti – folytattam gondolkozásomat hangosan, majd összefoglalva, vállrántás közepette annyit feleltem: – Te, Louis vagy Harry szerintem vállalható.
-  Én igazán nem akarlak elkeseríteni, de mindhármunknál van egy pont, amikor elismerjük Zayn állítását – jegyezte meg finoman, utalva.
-  És ezért tartalak titeket rettentően kedvesnek… Miért jöttél ki? – váltottam témát kíváncsiskodva.
Mielőtt válaszolhatott volna kinyílt az ajtó, s egy alacsony ember szőke hajkoronáját pillanthattam meg, majd arra fordulva Liam is.
-  Mit akarsz? – flegmáskodtam, pedig abban a pillanatban még nem is láthattam Horan teljes valóját.
Nem akartam vele ezt a hangnemet megütni, azonban nem tehettem mást, nem mutathatom, hogy mennyire kikészítettek szavai, mivelhogy valójában idegességé váltam, mikor megláttam őt.
-  Maddie, beszéljük meg a történteket! – kérte, mielőtt megláthatta volna Liamet. – Oh, négyszemközt! – tette hozzá ekkor.
-  Mégis mit? Értem én, mindenki Devine mellé áll… Nem gond, majd szembenézek ezzel is – jelentettem ki nemtörődöm hangnemben.
Elindultam a bejárat felé, bezzeg a szőke srác megakadályozott csuklóm elkapásakor tevékenységemben. Igaz, nem fogta erősen, nem fájt, ő mindig… illetve általában igencsak törődő, kedves férfi, amióta csak ismerem; mondhatnám, igazi álom pasi állított meg tovább menetelemben, ellenben sohasem néztem ekképp rá, valahogy őt egyből barátnak skatulyáztam be. Bármennyire nem szeretem ezt tenni, s ezt mondani, igenis mindenki beállít minden szembejövőről egy képet. Amúgy, a szőke haj, kék szem leírás épp a mesebeli herceget mutatja. Igazság szerint, nincs elvakultságig ideálom, ám ha abból indulok ki, cseppet sem ezekre a kinézetű férfiakra mondom azt, hogy megfogott valami bennük vagy egyszerűen csak, helyesek; hogyha már valakit ki kellene emelnem a banda tagjai közül erre a posztra, azt hiszem… nem is tudom… különös ezt mondani, viszont Zaynt mondanám, hisz barna, majdhogynem fekete haja van, csokoládébarna szemei és az arab vérének köszönhetően kreol bőrrel rendelkezik, amit imádok… habár amennyiben ez nagyjából annyi izommal lenne párosítva, mint amennyi példának okáért Liamnek van, akkor tökéletesnek hívhatnám. Nem láttam még ilyen embert, majd talán egyszer.
Néhány pillanatig megfagytam, majd kirántottam csuklómat az ír ujjai közül. Az ajtón gyors tempóban beigyekezve a főteremben, fal mellett lévő, elsőnek észrevett, egyszerű, világos fából készült, háttámlás székre leülve kifújtam az egy-két percen keresztül bent tartott levegőt.
-  Csá! – köszöntem felhúzott orral, amikor megpillanthattam mellettem Devine-t.
Gondolkodás nélkül, egyből felpattantam a székről, hiszen nem volt kedvem megélni egy újabb drámát, azonban ő - feltéve, hogy létezik ilyen, - még óvatosabban fogta közre bal kezével jobb karom, mint Horan, már-már kétkedve saját tettében. Pár másodperc erejéig hitetlenkedve, ugyanakkor értetlenkedve pillantottam le összesimuló bőrfelületünkre, viszont utána könnyedén kihúzva onnan kezem, elmentem… vagyis csupán mentem volna, hogyha nem immáron erőteljesebben, mégis tökéletesen a gyengédség határain belül fogja közbe kezem. Abban a pillanatban, mikor hozzáért hüvelykujjának ujjbegye kézfejemhez végigfutott rajtam egy különleges borzongás, nem találkoztam még ilyennel… Fogalmam sincs, minek jegyzem ezt meg, amikor undorodtam tőle, ekképp érthető lenne már az is, hogy kiráz jelenlététől a hideg, ha az nem állapodik meg pár percig derekam aljába, s nem lett volna furcsamód kissé… öhm… kellemes?! Igen, úgy vélem, ez a legjobb szó rá, bármilyen bizarrul hangzik.
Szemeink egymásba fúródtak, ám teljesen feleszmélve mielőtt elvehettem volna a tenyerem övéből megejtett felém egy - még hozzá képest is - érdekes kérdést:
-  Mi lenne, ha abbahagynánk ezt a civakodásosdit? Felejtsük el a múltat, ne bántsuk a másikat, legyünk barátok!
Ajánlata teljesen meglepett, erre számíthattam a legkevésbé, amely mimikámon szintúgy meglátszott; kitágult pupillákkal, ajkaim között apró hézag keletkezett. Ráeszmélve, bizonyára ez a legújabb baromsága, ekképp reagáltam le véleményem; hangos, erőltetett nevetés szakadt ki szívem, lelkem mélyéről, s közben a plafont figyeltem, merthogy igazándiból szeretném szavai őszinteségét, ezzel szemben gondoltam, hogy ez nem így van.
-  Én komolyan gondolom – jelentette ki erélyesen, melytől nevetésem abban a pillanatban abbamaradt.
-  Szerintem aludj rá egyet, Devine! – javasoltam rosszallóan rázva kobakom.
Kikaptam kacsóm övéjéből, minek köszönhetően nem érezhettem testmelegét és ezt hiányoltam. Komolyan, nem értem, mi van velem; lehet, beteg leszek? Igen, biztosan, különben nem éreznék ilyet, meg nem hordanék össze ennyi sületlenséget.
Tehát elvéve elindultam tovább valami elfoglaltság után nézni. Lényegében mindegy volt, mi az, csupáncsak ne legyek az ombrés hajúval egy légtérbe… jóllehet ez szinte lehetetlen, ugyanis születésnapi buliban leszünk, ahol természetesen fel kell köszönteni a szülinapost… És ha még ez nem lenne elég az oldalt lévő, vajszínű, kerek órára lesve rádöbbenhettem, fél óra sincs az észveszejtően jó, izgalmas, csodálatos buli kezdetéig. Aha, azt hiszem, testőrhöz nem méltóan amint beszéltem Paullal az áthelyezésem ügyében és előre is boldog születésnapot kívántam annak a srácnak, aki délután kiszabta Devine-nek azt az álomszerűen tökéletes feladatot szépen leiszom magam annyira, hogy nagyjából semmiről sem tudjak, mégse legyen annyira égő… Létezik egyáltalán ilyen köztes állapot? Majd most kiderül.