2014. június 27., péntek

1. rész: A fogadás következménye

Kedves, Olvasóim!
A blog, mint ahogy láthatjátok is, kisebb változáson ment át, ugyanis ezentúl majd Times New Roman betűtípust használok. Igen, ezt el kellett mondanom...
Szóval, számotokra érdekfeszítőbb téma: Itt is lenne az első rész, ami bár nem lett a világ leghosszabb része, sőt, még az enyém sem, hisz írtam én már rengeteg két számjegyűt is, ámde úgy éreztem, itt lenne tökéletes ezt a részt befejezni.
Remélem, mindenkinek elnyeri a tetszését!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi



Ajánlott zene

5 Seconds of Summer: Voodoo Doll


forrás
Helyzetjelentés: tökéletes idő van Chile fővárosában. Hétágra süt a nap, lágy szellő fúj… No, de nem vagyok ennyire begyöpösödött, csak néhány elvemhez ragaszkodó személy.
Nem meglepő módon, miután beszéltem Niall-lel találkoztam még a One Direction énekeseivel, ezért megtudhattam azokat az esetleges információkat, hogy hol tartják a bulit, s miben érdemes elmennem, ugyanis úgy gondoltam, a mondhatni munkaruhámat - értsd: jobb esetben farmernadrág és visszafogottabb színű és mintázatú póló, rosszabban pedig alkalmi nadrág valamint fehér blúz - lecserélem egy teljesen átlagos viseletre azok után, hogy megtudtam, az ő szavaikkal élve „jó kis bulinak nézünk elébe”, na, meg megígértettem velük, hogy ne igyák le magukat a sárga földig, én is hadd érezzem egy kicsit jól magam. Ők persze belementek, hisz azért mindannyian tudták, nem sétagalopp az, amit vállaltam… még akkor sem, ha valóban, igaz, én magam jelentkeztem erre a feladatra, senki sem kért meg rá, nemhogy megparancsolta volna… Bár, igazság szerint, nekem csupáncsak Niallerre kellene odafigyelnem, nehogy valami ökörséget tegyen, nálunk, a csapatban ez úgy működik, hogy mindenki a rá beosztotton kívül valamilyen szinten odafigyel a többiekre is.
Beérve a pasztellszínekből álló hotelszobámba, az óriási, fekete bőröndömhöz sétáltam, mely az ágy mellett helyezkedett el, azután leülve a franciaágyra kicipzáraztam a táskám, s elkezdtem benne turkálni valami normális gönc után nézve. Bevallom, sohasem voltam az a lány, aki annyira oda lenne a ruhákért, szóval tán mégsem vagyok annyira átlagos, mint azt gondolom, ámbár sohasem vallanám különlegesnek sem magam. Csupáncsak egy húsz éves nő vagyok, akinek a látszattal ellentétben fogalma sincs, mit kezdjen azon kívül az életével, hogy szereti a munkáját - nos, ezt sem mondhatja el mindenki magáról… -, ugyanis a szerelmi élete mindössze annyiból áll, hogy eddig egyetlen barátja volt és azt sem mondanám hosszú életű kapcsolatnak; két hétig tartott, elég is volt belőle… vagy legalábbis a srácból biztosan. Oké, azért pluszba ott voltak azok a focisták, színészek, énekesek, igazából mindenféle világsztár, akik után minden lánynak csorgott a nyála - ebbe én is beletartoztam. De ez most lényegtelen…
Végül csak-csak sikerült találnom magamnak egy olyan ruha-összeállítást, amelyre ugyan félszegen, mégiscsak rábólinthattam. Mondhatni, egyszerű kollekció volt, ám akkor mégis soknak érzékeltem, mindenesetre már nem volt se időm, se energiám újat keresni… főleg, hogy ennél jobbat azt hiszem, nem is találhattam volna; ilyen helyzetekre nem voltam felkészülve. Nagyjából mindenre gondoltam, még díjátadóhoz is volt illendő ruhám, viszont ezen eseményekre mindössze ez nevezhető annak. Egy bő -, hogy eltakarja azt a súlyfelesleget, amit én érzékelek magamon, bezzeg más nem… - sötét színekből álló alapon, brit zászlós, denevérujjú felső, meg egy világos, szűkített fazonú, koptatott farmernadrág, - hát, ez nem jó ötlet, hisz kiemeli a felesleges súlytömegem -  néhány sötétkék karkötő, egy fekete, kis táska, melyet kézbe, s vállra akasztva szintén lehet hordozni, egy fehér alapú, a belsejében az Egyesült Királyság zászlajával elhelyezkedő karórám, plusz a fekete magas sarkúm, melynek a felső része teljesen zárt volt, s most hálálkodhatnék drága húgomnak, Lilynek, hogy képes volt az utolsó pillanatokban rám sózni azt a cipellőt, mi eddig csupáncsak azt a célt szolgálta, amit én akkor megjövendöltem neki, mikor még el sem indultam: az útitáskámnak, ha nem más, ez biztosan képezni fogja a súlyát… holott most beteljesült körülbelül két évvel fiatalabb testvérem kérlelése; ezt fogom felvenni… s amellett az előbbiekben felsorolt dolgokat, amelyeket keresés közben az ágyamra helyeztem.
Azokat a ruhákat, amiket úgy véltem, feleslegesek, nem fogom felhúzni őket visszahelyeztem a bőröndbe, miután szépen összehajtogattam azokat, melyeket kissé szétgyűrtem, illetve a cipőket szintén visszatettem, majd visszacipzárazva a poggyászt nekiláttam az készülődésnek. Az első lépésem azt volt, hogy megindultam a fürdőszobámba lezuhanyozni, ugyanis Santiago március elején is Santiago. Ilyenkor szép időnek örülhetünk, ebben az idő tájt nincs még oly’ meleg, hogy az embernek meg kellene sülnie; számomra ekkor kifogástalan idő uralkodik.
Belépve a fürdőszobába ledobtam magamról a reggel felkapkodott ruhaféléket, eztán a zuhanykabinba léptem egy hűsítő, felfrissítő zuhany reményében. Megnyitottam a csapot és beállítottam a számomra testhezálló hőmérsékletre a zuhanyrózsából kiáradó víztömeget.
Igazán jól esett pár percre kikapcsolni, csupán létezni, tekintve, hogy mindig összeakadok az imádni való dobossal, aki úgy tűnik, egy cseppet sem unja még, hogy - látszólag - hidegen hagynak reám tett megjegyzései, s nyugodt szívvel beszólok neki valami kétszer-háromszor durvábbat. Kissé… jó, őszintén, rettentően bizarr, hogy az egész turnés csapatból mindenkivel képes vagyok elbeszélgetni, pár kedves szót váltani, kivéve vele… Könyörgöm, még a hozzá legközelebb állható személlyel, Sandyvel is tök jó viszonyt ápolok, csak Devine-nel nem. Őrület…
Ami azt illeti, miután végeztem az iskolával hamar találtam állást, mi egy ilyen fontos beosztású feladat. Jóllehet igencsak meglepő, - számomra úgyszintén az volt, ámde - azért halkan megjegyezném: nem akármilyen iskolában végeztem, hanem az egyik legjobb nevűben, ami a jelenlegi szakmámmal foglalkozik. Idejőve meglepően gyorsan beilleszkedtem, megtalálhattam a közös hangot mindenkivel… illetve egy személy kivételével.
A valóban nyugtató hatású, szinte új élettel megajándékoztató zuhanyzás valamint hajmosás után kilépve a kabinból megtörölköztem, ezután magamra tekertem a törölközőt. Egy másikkal -, melyet csakugyan a fürdőben lévő szekrény jobb, alsó tároló helyén találtam - megdörzsöltem, aztán közrefogtam azzal hajam egy turbán-félét alkotva és megindultam a hálószobám felé, hogy felöltözhessek… ameddig nem zavarta meg a jóleső csendet az éles kopogások zaja.
-  Mindjárt jövök! – kiáltottam lepetten, utána pedig egyből megindultam a bejárat felé.
Kinyitva az ajtót összeráncolt szemöldökkel néztem az előttem lévő férfira, akivel nem mellesleg cseppet sem jöttem ki. Addig nem értettem, mégis mit keres itt Devine, ameddig a következő jelenet le nem zajlott. Ajkait rátapasztotta enyémekre, s kitágult pupillával, jéggé dermedve álltam ott mindaddig, míg az a szájra puszi be nem fejeződött, ezt követően egy nagyképű, fennhéjázó mosoly kíséretében megfordult és elindult az ellenkező irányba. Mikor félúton járt elkiáltotta magát, hogy „Mert én erre is képes vagyok.”, aztán eltűnt a láthatáromból. Csupán ekkor fogtam fel a szavai súlyát, meg azt, hogy egyáltalán mit tettem. Bizonyára fogadhatott valakivel, avagy üvegezett és ez volt a merős feladat. Rettenten kedves dolog volt az illetőtől font ezt kitalálnia, de tényleg…
Becsuktam az ajtót, s visszatotyogva a hálómba leültem… vagy inkább lezuhantam az ágyamra. Úgy éreztem, mintha észveszejtő nagy súlyt cipelne a vállam; egyszerűen nem tudtam felfogni, nem mertem elhinni, hogy ez velem történt meg és ő képes volt lesüllyedni erre a szintre… Jó, mondjuk igaz, nem tudom, mégis mit vártam tőle, hisz arrogáns jellemként ismerhettem meg, ellenben azért azt nem gondoltam, hogy idáig ereszkedik… Azt meg főképp nem, hogy belegondolva, mit tett kicsit… na, jól van, őszintén szólva, nagyon vágytam arra, hogy ismételten érezhessen, s az a bizsergés, mely megéreztem számon örökre ott legyen. Nem tudtam, mi történt azokban a percekben velem, nem is szerettem volna soha többet rágondolni, ezzel szemben tudtam, ennek nincs vége, még csak itt kezdődik valami… Valami új, valami más, ami minden bizonnyal a legrosszabb esetben is viszonzatlan szerelemnek mondható, ám én ezt nem akartam elképzelni magamról. Ennyi kellett volna ahhoz, hogy megváltoztasson mindenféle nézetemet vele kapcsolatban? De hisz ez nevetséges és szánalmas egyszerre!
„Biztosan pusztán túlreagáltam.” - nyugtattam magam ezen valamint ehhez hasonló szavakkal, ezután nekiálltam készülődni.
Néhány percre rá erőt vettem magamon, s elkezdtem öltözködni.
A fehér fehérneműim, a farmerom és a pólómnál tovább nem jutottam, ugyanis ekkor újfent kopogások ütötték meg érzékeny füleim, melyeknek egy csipetnyit sem tett jót ez a fülsüketítő zajforrás. Hatalmasat szippantottam szaggatottan a levegőből idegességében, azután ismételten elindultam az ajtó felé. Miután kinyitottam azt éppenséggel ordítottam volna, hogyha az a személy áll ott, aki az előbb, ámde nem várt látogatóm érkezett aranyos, szőke védencem személyében.
-  Nialleeer! Mizus, Drága? – érdeklődtem kedvesen.
-  Hagyjuk a színjátékot! Hallottam, mi történt. Ezt nem néztem volna ki Sandyből – magyarázott ingerülten, belépdelve.
-  Persze, hogy bejöhetsz. Miért ne jöhetnél?! Nem baj, hogy épp készülődök, te bármikor megzavarhatod a nyugalmam – dünnyögtem cinikusan, noha nem akartam megbántani szavaimmal.
-  Oh, öhm… Bocsi! – tért észhez kissé megszeppenve. – Most nem ez a lényeg. Van ennél nagyobb gondod is, amennyiben szívesen jönnél a bulira – közölte őszinte aggódással hangjában, miközben becsuktam az ajtót.
-  Mi lenne az? – óvatoskodtam.
-  Nos… Úgy gondoltuk öten, hogy tartanánk egy meglepetés bulit Sandynek, hiszen a hónap közepén lesz a szülinapja és nem tudjuk, mikor tudnánk ahhoz a naphoz közelebb tartani… Mindenkinek azt mondtuk, hogy egyszerű buli, hogy még véletlenül se kotyogja ki senki, viszont most… hát… tudnod kellett erről. Majd te eldöntöd, mit szeretnél… Mindenki meg fogja érteni azt, ha nem jössz – jelentette ki gondoskodóan.
-  Igazán kedves tőled, Niall, hogy így aggódsz értem, amikor ezt fordítva kellene inkább mindig, de felesleges erről beszélnünk. Illik elmennem, még akkor is, hogyha pár perccel ezelőtt nem éppen normális tettet követett el… Mindenki hibázhat, ezt az egy apró hibáját csak elnézhetem neki – mondtam próbálva minél hitelesebben előadni.
A valóságban cseppet sem ekképpen gondoltam, ám jelenleg előtte is ezt kellett játszanom, hiszen azt nem mutathattam mennyire elszomorított a tény, miszerint pont Sandy adta azt a feladatot, az az ember, akivel eddig úgy gondoltam, remekül kijövünk… Hát, tévedtem… Emberi dolog, nem igaz?! Miért kellett álarcot húznom Niall előtt? Mert gyengének tűnnék, hogyha kivetíteném arcomra, meg szavaimra, mit gondolok, avagy érzek, nem olyan lennék, melyet a munkám is megkíván, ezáltal nem szívesen, de el kellett mennem a szülinapozásra. Alig várom…

2014. június 24., kedd

Részlet az 1. részből

Kedves, Olvasóim!
Először is szeretném ezúton megköszönni, hogy ennyien vagytok már most itt! Nem gondoltam volna, hogy ez lesz.
Bár tudom, nem sok helyen lehet részletet olvasni, ámde úgy véltem, én nem leszek ilyen, s hogy ne legyen ennyi ideig - jó, tudom, csak egy hét lenne, de én azt mikor ezeket a sorokat írom soknak érzem - bejegyzés nélkül a blog, ezért kitaláltam ezt a dolgot.
Remélem, sokatoknak felkelti az első részre az érdeklődését!
Jó olvasást kívánok ehhez a szösszenethez, mely jelenleg még nem igazán mondanám érdekfeszítőnek, ámde a későbbiekben nem biztosan mondhatom ugyanezt, főleg, hogy mindig az adott rész első pár sorát olvashatjátok keddenként.
by: Timi



Helyzetjelentés: tökéletes idő van Santiagoban. Hétágra süt a nap, lágy szellő fúj… No, de nem vagyok ennyire begyöpösödött, csak néhány elvemhez ragaszkodó személy.
Nem meglepő módon, miután beszéltem Niall-lel találkoztam még a One Direction énekeseivel, ezért megtudhattam azokat az esetleges információkat, hogy hol tartják a bulit, s miben érdemes elmennem, ugyanis úgy gondoltam, a mondhatni munkaruhámat - értsd: jobb esetben farmernadrág és visszafogottabb színű és mintázatú póló, rosszabban pedig alkalmi nadrág valamint fehér blúz - lecserélem egy teljesen átlagos viseletre azok után, hogy megtudtam, az ő szavaikkal élve „jó kis bulinak nézünk elébe”, na, meg megígértettem velük, hogy ne igyák le magukat a sárga földig, én is hadd érezzem egy kicsit jól magam. Ők persze belementek, hisz azért mindannyian tudták, nem sétagalopp az, amit vállaltam… még akkor sem, ha valóban, igaz, én magam jelentkeztem erre a feladatra, senki sem kért meg rá, nemhogy megparancsolta volna… Bár, igazság szerint, nekem csupáncsak Niallerre kellene odafigyelnem, nehogy valami ökörséget tegyen, nálunk, a csapatban ez úgy működik, hogy mindenki a rá beosztotton kívül valamilyen szinten odafigyel a többiekre is.

2014. június 20., péntek

Könyvborító

Kedves, Olvasóim!
Néhány nappal ezelőtt megérkezett a könyvborítóm is, melyet úgy gondoltam, ilyen keretek között szeretnék megosztani veletek.
Nos, a borítóról nem is tudom, mit írhatnék. Azt hiszem, tökéletes lett, ám hogy pontosan miért állíthatom ezt azt a trailerből valamint az történet elolvasása után pontosan érthetitek majd.
Hálásan köszönöm Emma Shaw-nak!
Remélem, nektek is tetszik ez a könyvborító, mely tökéletesen példázza azt, hogyha könyv lenne, milyen lenne a borítója!
További szép napot!
by: Timi




Trailer

Kedves, Olvasóim!
Először is tudom, hogy nem a bejegyzéssel kapcsolatos, ámde ettől függetlenül számomra mindig fontos dolog volt ez, szóval remélem, megértitek, ha nem arról kezdek el pötyögni, amiért igazán ez a bejegyzés létrejött. Na, hát, röviden, mégis lényegre törően szeretném elmondani, hogy köszönöm az eddigi rendszeres olvasókat, akik igaz, jelenleg nincsenek oly' sokan, mint az más író számára tán alapvető lenne, azonban engem az a vélemény nem különösebben érdekel, hiszen még csak el sem kezdődött igazán a történet. No, most már tényleg rövidre fogom: nagyon köszönöm azt az olvasószámot is! Örülök, hogy már most ennyire elnyerte a tetszéseteket a történet.
Most pedig az, amiért ez a bejegyzés létrejött: kedd délután megérkezett a trailer-rendelésem, ezáltal megkönnyebbülve, hogy ezen a héten sem hagylak Titeket bejegyzés nélkül, hoztam ezt a néhány percnyi videót.
Bizakodom benne, hogy tetszik Nektek, merthogy én választottam a zenét, a gifeket és a képeket, noha utólag már nem vagyok annyira megelégedve a munkámmal, szóval megköszönném, ha komment vagy „pipa” formájában jeleznétek felém véleményeteket! (Remélem, ez minél pozitívabb lesz!)
Bár majdnem utolsó sorban írom le, ám annál nagyobb köszönetet kell mondanom illetve írnom Cassy Crockettnek, hiszen Ő az, aki elkészítette ezt számomra. Tehát hálásan köszönöm a fáradozását!
Nos, ennyit szerettem volna elmondani.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a trailer és majd élvezitek a megnézését!
További szép napot!
by: Timi


 


Hogyha esetleg láttatok a videóban egy olyan képet vagy gifet, ami megtetszett itt megtaláljátok, ugyanis - majdhogynem - ezt a levelet küldtem el a trailer-készítőmnek. (A trailert ismételten hálásan megköszönném Neki, hiszen sok fáradság lehetett vele.)

Egy az élet által meggyötört lány, ki próbál magabiztosnak látszódni, pedig valójában cseppet sem az…


És egy srác, aki tökéletesen átérezné, miről beszél a lány.


Mégsem ezt teszik egymással, sőt, amióta csak találkoztak belekötnek a másikba.


Mindezt azért, mert az egyikük a beképzeltet játssza… Ám lehetséges, a szerepe rabja lett.


Mikor unnak ebbe bele a viszályba? 


Miért jó ez nekik?


Mi történik akkor, ha végül valamelyik békejobbot nyújt? A másikjuk elfogadja?


Lehetnek barátok?



Az életük fele utazásról szól, s nem csak rajtuk múlik, hogy egymással vagy egymás nélkül teszik-e ezt.


Az egyikük nő létére testőr, mely már alapjába véve is furcsaságnak számíthat.


A másikjuk pedig már nem épp oly’ bizarr módon művészléleknek mondható, hiszen dobos.


Azonban akkor immár megnyugtató tény, hogy mindketten a One Directionnek dolgoznak.


Vagy még sem annyira?


Mi történik akkor, ha ez a barátság többé változik át?


Lehet köztük igaz szerelem?


Vagy lesz, aki tehetetlenül vagy sem, de közbelép?


Vajon megállítja azt, ami Maddie és Josh között van?


Talán csak egy félreértés, de ha csak egy cseppnyit is érez valamit Maddie Josh iránt, összeomlik, s visszakerül oda, ahonnan indult.




Bár egy biztos, egy igaz barátja mindig marad.




De ő elég lesz ilyen helyzetbe?




Mi lesz a kapcsoltuk vége? A fájdalmas valóság vagy reményteli tévedés?




A turné végeztével biztosan valamilyen szinten búcsút kell mondaniuk egymásnak.


De nem mindegy, mennyire.


Az útjuk majdnem ugyanarra vezet, hisz majdnem egy helyen laknak… Ámde képletesen értve; valaha összefonódnak úgy, mint rég?


Lehet, mindez már csak álom számukra, pedig közös a cél.



Mindketten egymás szívét szeretnék újra visszakapni, viszont az a jelenség kísérti Maddie-t bármennyire próbálkozik Josh, minden hiába.


Vagy mégsem?


Nem minden love-story! Ez vajon az?


Minden kérdésre választ kapsz, hogyha elolvasod A kulisszák mögött című történetet.




2014. június 13., péntek

Prológus

Kedves, Olvasóim!
Először is, mivel ezzel a nappal sok helyen lezárult az egész iskolai év, ezért szeretnék mindenkinek kellemes időtöltést, élvezetes nyarat kívánni!
Mint az a címből is olvashatjátok a Prológust hoztam el Nektek, mely remélem, elnyeri a tetszéseteket és ezt valamilyen formában ki is fejezitek komment, avagy "pipa" formában.
Bevallom, egyenlőre a prológus írása nem megy a leginkább -... azt hiszem, ez ebből látszani fog -, ám innen sok minden elkezdődik.
Igencsak jól esne látnom, mi a véleményetek a blogról vagy akár csak erről a bejegyzésről.
Bizakodom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a nagyjából másfél oldalas szöveg!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi




-  Madaline, te is jössz majd? – érdeklődött kedvesen Niall odasétálva hozzám.
-  Hova? – kérdeztem vissza, hiszen fogalmam sem volt, éppen milyen hülyeséget találtak már megint ki.
-  Hát, bulizni… Tök jó lesz, meglátod – jelentette ki túlbuzgón, mosolyogva.
-  Jól van, persze – motyogtam gúnyosan, szem forgatva.
-  De gyere, Maddie!… Neked is jár egy kis kikapcsolódás – hajtogatta tovább a maga igazát.
Tudtam, meddig teszi ezt, ameddig bele nem megyek és mivel ez az ír, szőke hajú, átlag magasságú, normál testsúlyú, épp fehér pólót, világos farmeringet és farmernadrágot viselő srác, kivel nem mindössze egyszerű védő szerepem volt, hanem valóban magamat adhattam, rendesen - igazából, hogy őszinte legyen - bármiről el tudtunk beszélgetni, ezért előtte bármikor mutathattam az igazi énem, s nem azt az őrző-védő állatot - bocsánat a kifejezésért, ám tudom, a külső szemlélők többségének nagyjából ekképp jöhet le - alakítom, hanem átlagos kapcsolatot ápolhatok vele, akárcsak a középszerű emberekkel, hisz valljuk be, elég sokan vannak, akik elszállnak maguktól azért, mert híresek lettek… Nos, Nialler nem közéjük tartozik.
-  „Kikapcsolódás”?! Tudod, a „kikapcsolódásom” annyiból fog állni, hogy nem iszok egy kortyot sem, meg oda kell figyeljek, nehogy valami bajotok essen… Tényleg „kikapcsolódásnak” nevezném, igazad van – közöltem a tényeket gunyoros hangnemben és hogy még hatásosabb legyen a kiakadásom, melleim alatt összefontam karjaimat.
-  Na, de, légyszi! – kérlelt tovább kiskutya szemekkel.
-  Azt hiszem, túl sok embertől megkaptad már, hogy szép szemeid vannak. Kihasználod az ember jóindulatát, Haver – jegyeztem meg az utolsó szót csípősen, s mindvégig felháborodottságot tettetve.
-  Ja, hogy így állunk – kezdte el játszani a felháborodottat.
Csak egyet felejtett el, még én is jobb színész vagyok annál, mint ő valaha lesz…
Mégis valamilyen oknál fogva elfogott a szívemre mázsás súllyal körbelengő bűntudat.
Végül pár pillanatra rá ettől menekvést várva megenyhültem, ezáltal kicsúszott a számon az mondat, mely úgy éreztem, hatalmas baromság volt a részemről:
-  Lehet, hogy benézek.
-  Iiigen, ennyi… Köszönöm szépen! – adott hangot örömének, ha nem lett volna elég az, hogy elkezdett ugrálni, majd kissé lenyugodva megköszönte egy meghajlás kíséretében.
-  Bolond – jelentettem ki elnevetve magam.
-  Nem, Hölgyem, Niall Horan – mondta, eztán vidáman elszökdécselt.
Nem éppen egy korabeli férfit mutatott viselkedése, inkább egy kisiskolás kisfiút, ám bevallom, aranyosnak találtam ezt az énjét… úgyszintén, akárcsak mindegyiket.
Mosolyogva néztem utána, aztán eszembe jutott, miért ilyen, milyen dologba mentem bele, mire mosolyomnak hűlt helye lett, s faképpé változott át mimikám. Nem akartam elhinni, hogy képes voltam még több munkát a nyakamba venni. Hihetetlen… Ez is csak én lehetek. De hogy ki is vagyok én? Csupáncsak egy csaj, kinek mondhatni, valóra vált az álma azzal, hogy nem épp egy oly’ szakmában dolgozik, mely kifejezetten nőiesnek mondható; testőr. Ez volt minden álmom, bár talán sok embernek furcsán hangzik egy nőtől ez a kijelentés, ámde ez vagyok én; egy angol állampolgár, göndör, vörös hajú, zöld szemű, húsz éves, százhetvenöt centiméter magas, vékony -… mármint mások szerint, szerintem inkább enyhén túlsúlyos és könnyen hízó -, kissé… na, jó, nagyon önbizalom hiányos, nehezen megnyíló, makacs lány, aki ezen tulajdonságai alapján - gondolok itt főként a magasságra és a testsúlyra - nem nevezhető igazi testőrnek, hisz hogyan védhetne meg bárkit is?! Jogosan mondják ezt külsőleg az emberek, ámde azt nem tudhatják, mennyire tanult vagyok, ugyanis amit a magasságomnak köszönhetően nem tudok megtenni azt el tudom érni a védelemmel, vagyis ismerem azokat a fogásokat, amelytől egyből leterül a támadó a földre… No, pluszba még van egy olyan mondás is, hogy „Kicsi a bors, de erős.”. Elismerem, sokszor megkaptam ezt, mivelhogy emellett ami a vékonyságomat illeti, attól még, hogy valaki vékonynak látszik, lehet ütőképes. Mi pedig a határozottságomat illeti… hát, az nem mutatkozik meg az életemben, merthogy körülbelül a leghatározottabb nőt igyekszem mutatni az egész világból, habár - mint ahogy elmondtam - a valóság cseppet sem ez.
Viszont nem szeretek magamról beszélni, majd megismertek a történetem - … vagy hívhatnám történetünknek is… - közben, mivelhogy itt kezdődött el a nehézségek után az igazi életem, akkor kezdtem el érzékelni azt, hogy valóban élek és nem csak létezem; ezt mindössze egy személynek köszönhetem, kivel furcsamód a legkevésbé voltam jóban a csapatban… Miért nem jöttünk ki? Nos, hogy őszinte legyen, nem igazán tudom, talán a legfőbb ok az volt, hogy kezdett elszállni magától, s nem volt ki visszarántsa… Noha én csípősen odaszólogattam ilyenkor neki, ellenben ezzel csupán azt értem el, hogy még inkább ne bírjon és röhögve azt mondja, „Csak azért mondod, mert féltékeny vagy, hogy nincs olyan király életed, mint nekem.”… Ha annyiszor, ahányszor megejtette felém ezt a mondatot kaptam volna egy fontot, akkor most tudnám, mit vegyek fel arra a bulira, hogyha már jóformán megígértem Niallnek, hogy elmegyek...
Bár igaz, a férfi kiről szavakat, mondatokat ejtettem meg az előbbiekben egész helyesnek volt mondható, azt mégsem mondanám, hogy egy szóba kerülne neki és elolvadnék tőle karjai közé dobva magam… ámbár valójában ezt senkivel sem tenném meg, én sohasem voltam az a jellem, annak ellenére nekem szintúgy, akárcsak szinte mindenki másnak van álomideálom és az cseppet sem hasonlít az említettre.
Hogy őszinte legyek a sorokban forgó ember, még alacsonyabb is nálam, bezzeg ez engem sosem tudott érdekelni a társadalom többségével szemben, én mindig úgy véltem, a szerelemben négy-öt centi nem lehet akadály… ellenben azzal, ha valaki beképzelt bunkó.
És hogy ki ő? Josh Devine; a One Direction dobosa.
Én pedig Madaline Shaw; az előbb említett banda egyik, s egyben egyedüli női testőre.
Üdvözöllek az életem ezen szakaszában és a kulisszák mögött!