2014. november 29., szombat

21. rész: Minő meglepetés…

Kedves Olvasóim!
Őszintén, már tegnapelőtt megvolt a rész, csakhogy tegnap át szerettem volna olvasni vagy egyáltalán közzétenni. Nos, A Szent Johanna Gimi - Kezdetet olvasva ez elfelejtődött bennem, aztán ma a táncpróba után (szalagavató, bécsi keringő) tudtam csak ideülni a géphez, hogy ezt összehozzam.
Igazából, nem vagyok teljesen megelégedve a résszel, úgy érzem, nem adtam át mindent, néha furcsán jöhetnek ki a dolgok, ezért elképzelhető, hogy apró javítgatások elő fognak fordulni benne, ám összességében a cselekmény-vázlat természetesen nem fog megváltozni, ugyanez marad, hiszen az érzelmekre megyek rá, talán csupán annyi látható változás lesz, hogy még több lesz a leíró rész, amikor az érzelmekről van szó.
Remélem, azért elnyeri a tetszéseteket a rész!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi





Elmondtam Niallnek a történteket igyekezve higgadtan beszélni, majd megkértem, hogy amíg én veszek egy zuhanyt megpróbálva kitisztítani a fejemet, kérdezze meg Devine-t, akar-e menni, aztán szóljon Jonnal, hogy mégsem megyek velük: ilyen állapotban egy szerelmespár látványától összetörtem volna, és nyilvánosan sírógörcsöt kaptam volna. Ezt nem tudtam elrejteni az álcámmal, még nem – ám az érzelemvilágomról senkinek nem kellett tudnia, nem kellett, hogy bárki sajnáljon, hisz én voltam a hibás, én bíztam meg benne.
Csupán két telefonhívásába került - hisz nem akart lelépni ennyi időre sem -, ellenben még mielőtt az elsőt elkezdhette volna, én már egy khaki színű rövidnadrág és egy ugyanilyen színezetű, fekete mintás póló kíséretében bent voltam a fürdőszobában. Levettem a ruháimat, eztán a zuhanykabinban jéghidegre állítottam a csapból kijövő víz hőmérsékletét, azután beléptem. Igen, mondhatjátok, hogy meghülyültem, de egyrészt meleg volt, így jól esett, másrészt azt hiszem, valami olyan felfogásban szenvedhetek, ami a Stockholm-szindrómásoknak van. Az, amit utáltam egyben éltet is. Hogy értem mindezt? Nos, nézzük először édesapámat! Tudhatjátok, milyen volt az a pár napom, amikor otthon volt, ugyanakkor azt is, hogy szerettem vele lenni. Azt vélem, ez már eleve bizarr ellentét lehet, hisz az, ami a szenvedésemet okozta valahol a boldogságomat is. Ez a hideg víz esetében ott jelent meg, hogy miután elzárta a meleget általában kiugrottam a zuhanyzóból, mindazonáltal régebben, amikor még nem nyíltam meg senkinek, maximum néha napján Niallnek ilyen hőmérsékletű volt a zuhanyvizem, ugyanis ez egyben kellemetlen, mégis kellemes érzés volt: az előbbit gondolom, nem kell magyaráznom, ugyanakkor az utóbbit lehet, igen. Hát, ez is emlékeztetett a múltamra, mikor szép napokat is éltem, s volt, amikor úgy éreztem, valaki szeret. Nialltól féltem. Féltem tőle, mert tudtam, azzal, hogy megismer, bármikor felhasználhatja az információkat ellenem. Aztán a kitartásának csak-csak eredménye lett. Igaz, erre nem kellett sokat várnia, mindössze néhány napot, ami az én esetemben elég furcsa.
Itt sem maradhatott el az a pillanat, mikor az érzelmek átveszik rajtam az irányítást, és nem tudok arra figyelni, hogy hány Celsius-fokos a rám zúduló, folyékony halmazállapotú dolog. Visszagondolva, lehet, ez akkor is segítséget nyújthatott, kihagyott az agyam, nem gondoltam semmire, nem tudtam mást érezni, hogy másodpercről másodpercre milyen szinten hűl le a bőröm.
Végül megfürödve óvatosan kiléptem a hófehér csempére, megtörölköztem, azután felöltöztem.
Kilépve a helyiségből a nappali kanapéjáig lépdeltem, eztán elterültem rajta. Sírnom kellett volna most is, őrjöngenem a fájdalomtól, amit éreztem, de annak ellenére, hogy szúrtak szemeim a könnyeim nem jelentek meg, s lassacskán úgy kezdtem el érezni magam, mintha… Nem is tudom… Olyan… Semlegesen.
-  Beszéljünk Paullal? – érdeklődött Niall jellegzetes ír akcentusával tőlem egynéhány méterre.
Nem láttam, mivel időközben lecsuktam szemeim, azonban nem készültem aludni, kizárólag ekképpen egy kicsit jobban éreztem magam. Habár következőképpen sem mimikájából, sem íriszeiből nem tudtam kiolvasni, mit szeretne vele beszélni, tökéletesen tudtam a nélkül is: lényegében az volt a kérdése, hogy nem-e szeretném áthelyeztetni magam Devine mellől - hiszen ha megtenném, sokkal kevesebbet láthatnám.
-  Nem – reflektáltam azonnal.
Tudtam, hogy különös, ámbátor azt is, hogy ennek így kell lennie. Nem változtathatok azért, mert másnak az úri kedve úgy tartja, bármikor megcsalhat bárkit; nem szabad, hogy engem bárki befolyásoljon.
-  Biztos? – kérdezett azért vissza, csakhogy a hanghordozásából érezhető volt, már magát a kérdést sem gondolta komolyan, pontosan tudta, eldöntöttem, mit akarok.
-  Biztos – feleltem azért egy apró bólintás kíséretében.
Némi idő elteltével felfigyelhettem arra, hogy a lábaim előtt enyhén besüppedt az ülő- és fekvőalkalmatosság.
-  Drága! – Amint pár perc elteltével ismét meghallottam hangját ezt a megnevetést megejtve, összerezzentem: emlékeztetett arra a becenévre, ami Devine adott nekem. Próbáltam nem erre koncentrálni, hanem arra, amit mondani akar és ez többé-kevésbé össze is jött. – Ha bármi van, amiben tudok segíteni, akkor tudod, hol találsz.
Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék erre, később viszont csak-csak megejtettem egy köszönömöt. Szóban nem reagált rá semmit, helyette felkelt, nyomott egy puszit homlokomra - aminek köszönhetően megint összerezzentem -, eztán annyit mondott, hogy elmegy egy nyugtató teát készíteni, s utána már pusztán egyre halkuló, távolodó lépteit hallhattam. Mindenki csak otthagy., egy gonosz kis manóként mondta egy belső hang, amit nem feltétlen tudtam mire vélni, végtére is Nialler csupán italt ment készíteni, és nem világgá ment… Mindenesetre fogtam magam, és utána mentem.
Leültem az egyik asztal előtti székre, és onnan néztem tevékenységeit.
-  Mi az? – kíváncsiskodott néhány percre rá, mikor feltehetőleg megunta, hogy őt bámultam.
-  Semmi… Köszönöm, hogy vagy nekem! Néha túl jó vagy hozzám – motyogtam somolyogva.
-  Én ugyanezt gondolom rólad, szóval kvittek vagyunk – közölte addig felém fordulva, mosolyogva. – Kész van – jelentette ki hosszú idő elteltével.
Nem bántam, hogy várnom kellett rá. Mielőtt velem szembe leült volna Niall, odatette elém a teát, amit egy hatalmas mosollyal nyugtáztam.
Lassan elkortyolgattam az innivalót, miközben el-elbeszélgettünk, ámde nem mondanám, hogy igazán lenyugtatott volna a tea. Nos, ez bizonyára nem az ilyen heves érzelmekre hatott, mint ami bennem lézeng.
Éles kopogást hallhattunk meg, mire Niall megkérdezte:
-  Vársz valakit?
Nemlegesen ingattam fejem.
-  Kinyissam?
-  Nem. – Csupáncsak ennyit mormogtam, ezután felkeltem, és elindultam a kijárat felé.
Odaérve kinyitottam azt, s hazudnék, ha azt mondanám, nem ért váratlanul az a tény, hogy kit láthattam ott: Devine.
-  Szia! – Rám mosolygott, s látszólag tényleg örült annak, hogy láthat. Elég jó színész lehet… - Nem láttalak már órák óta, azt hittem, átjössz, de nem jöttél, szóval most én vagyok itt – magyarázta, s közben furcsállva nézegette karom, amit időközben nekitámasztottam az ajtófélfának, hogy végképp elzárjam a befelé vezető útját: azt hittem, ez egyértelmű jel arra, hogy nem akartam szívesen látni, mivelhogy valószínűleg tudtam, hogy mi történt. Tévedtem - jöhettem rá, amikor megejtette őszinte aggodalmassággal a következő szavait: – Valami gond van?
Valójában, abban a pillanatban azt hittem, hátast dobok. Ennyire még ő sem lehet remek színjátszó. Mindenesetre, amikor kinyitottam az ajtót, már akkor igyekeztem felvenni a régi maszkom, szóval szinte pókerarccal kellett végignéznem, mit művelt, maximum gúnyosan mosolyoghattam, pedig tulajdonképpen egyre kisebb darabkákra tört szívem.
-  Ami azt illeti, van.
Kíváncsian vártam, ebből mégis mi fog kisülni, mennyit fog hazudozni.
-  Ki bántott? – csodálkozott el.
Közelebb lépett, majd csókot igyekezett nyomni ajkaimra nyugtatás céljából. Amint elérte szám megfagytam, később eszmélve ellöktem magamtól. Furcsállta, de gondoltam azt hitte, csakis a témával szeretnél foglalkozni, ezáltal nemigen törődött vele.
-  Te.
-  Hogy? – Szinte felkiáltott, mikor meghallotta, mit feleltem, pedig igaz volt - sajnos túlságosan is.
-  Te – ismételtem meg magam azért faképpel.
-  Mit tettem? – akadt ki még inkább. Az ironikus az egészben az, hogy ránézésre valóban marcangolta az, hogy szomorúságot okozhatott nekem.
-  Nem is tudom – adtam a hülyét. Ha ő ezt játssza, én is megtehetem.
-  Drágám! – szinte nyöszörögte.
-  Ne hívj így! – szóltam rá rögtön.
-  Bemehetnék, hogy megbeszéljük? – kérlelt kétségbeejtően álnok-kék szemeivel.
-  Nincs mit beszélnünk, láttam, amit láttam – válaszoltam ellentmondást nem tűrően.
-  Biztos, hogy nem azt láttad.
-  Az istenért! Megcsaltál és még én leszek a szar alak? – kiáltottam rá. Eddig bírtam, nem tudtam nem felforrni dühöm miatt: dühös voltam magamra, amiért bíztam benne és rá is, amiért sikeresen színjátékával magához tudott édesgetni, akárcsak egy törődésre vágyó kisállatot.
-  Múltkor már megmondtam, sosem csalnálak meg. – Ő viszont nyugodt tudott maradni, mintha ezzel meg tudna nyugtatni, és el tudná velem hitetni a maga igazát. Nem jött össze neki…
-  Mégis megtetted – ellenkeztem vele.
-  Nem tettem ilyet. – Hanglejtéséből kitűnt, hogy lassacskán felidegesítem, ami nem tudhattam, melyikünknek lehet rosszabb. Nem akartam ordítozva látni… Legalábbis most nem.
-  Nem fogok vitatkozni olyanról, amit a saját szemeimmel láttam. Bementem hozzád a szobádba, és nem volt nehéz kitalálni, mire készültök Gemmával – kiszaladtak belőlem a szavak, s annak ellenére, hogy igazak voltak, valamiért kicsit bántam, hogy elmondtam.
-  Félreérteted – kezdett bele, bezzeg egy hang megállította továbbvitatkozásában:
-  Josh! – Én is meg ő is felkapta a fejét a női hangra, arra fordítottam kobakom, s megláthattam Gemmát.
-  Várnak rád – jegyeztem meg, és meg sem várva reakcióját becsuktam az ajtót.
-  Mad’! Ez egy baromság. Valamit nagyon félreértettél! – interpretálta a bejáraton dörömbölve.
Összehúzott szemöldökkel fogadtam kirohanását, noha gondoltam, immáron ez is a játéka része lehet, ezért mielőtt lenyomva a kilincset bejuthatna, bezártam az ajtót. Minden egyes tettemmel úgy éreztem, egy újabb falat húzom köztem és ő közé, amellett hogy egy újabb kő zuhan vállamra, s szeretne szétnyomni - nem adhattam meg a mázsásaknak sem ezt a lehetőséget: visszatotyogtam a székemhez, és leültem. Abban a pillanatban pedig kitörtem.
-  Vége – suttogtam először halkan, majd egyre hangosabban.
A hasogatás a szívemben egyre inkább kiterjesztette hatalmát felettem, lassacskán már az egész testem fájt, de én nem hagytam abba a zokogást, sőt! Felpattantam, és a bőröndömhöz siettem, ami immár a hálószobában pihent. Dobáltam egyik ruhámat a másik után egészen addig, ameddig meg nem pillantottam azt a korallszínű, egybe ruhát, mely derekától felfele csipkézett és egyes-egyedül az első Dubrovnikban töltött napon azon a randin viseltem, amelyet én és Devine ejtettünk meg. Felkaptam, a mosogatóhoz cipeltem, és beledobtam. Kerestem gyufát és rádobtam. Egyedül az lassacskán hamuvá égő anyagot sajnáltam – kár, hogy nem saját magamnak vettem… bár elképzelhető, ilyet nem is vettem volna magamnak. Nem tehettem meg a testőrség szabályai miatt. Néztem, milyen szépen lángol: nem voltam piromániás, mégis gyönyörűnek találtam. Emlékeztetett arra a kapcsolatra, ami köztem és Devine között volt.
Észre sem vettem, hogy időközben megszűntek könnyeim, kizárólag akkor, amikor már semmit sem láttam az öltözet eddigi kinézetéből, s a lángnyelvek is örömtelenül eltűntek. Ekkor otthagytam, amit okoztam. Megöleltem egy pillanat erejéig Niallt, beléptem a szobámba, rendet raktam, és ledőlve az ágyba vártam, hogy sikeresen elnyomjon az álom.
Tudom, és akkoriban is tudtam, hogy elég durcás és beteges lehettem, erre talán nincs is mentségem. A gyermeki viselkedésem nem volt jó semmire, szembe kellett nézem az akadállyal, ami elém tárult és nem kikerülni. Tán tudat alatt ez ugyancsak hajtott, amikor ellenkeztem Niallel az áthelyeztetésemmel kapcsolatban. Jóllehet erre a napra az szintén jellemző volt rám, hogy lényegében úgy éreztem, nem is létezem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése