2014. november 21., péntek

20. rész: A kulisszák mögött

Kedves Olvasóim!
(Egy rész majdnem időben?! Mi történt veled, Timi? Megszállt valami?)
Mostanában nem érkezett rész időbe, aminek meg van az oka, ezt nagyjából ti is tudjátok, szóval ezt nem szeretném ragozni.
Nem tudom, ki mennyire ég éppen Night Changes-nézési lázban, de remélem, előbb-utóbb csak-csak idejuttok mindannyian, és el tudjátok olvasni a huszadik részt. Hűh, azért ez a szám elég durva. Nem gondoltam volna, hogy már ennyinél tartok. Öt rész és vége.
Igazából a cím még nem a blog megalakulásakor keletkezett, nem gondoltam, hogy valaha ilyen címmel lesz rész, ám ez idővel kialakult bennem. Már nyár elején, amikor éppen vonatoztam fel Pestre megszületett egy része ennek a résznek, mindazonáltal csupán most fejeztem be, ma este.
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
További szép napot!
by: Timi






Álmosság - ez az az érzés, mely mindenki számára ismerős lehet; mikor a szemeid nehezek, mintha mázsás súlyokat cipelnél rajtuk, az eddigi pehelykönnyű helyett. Őrjítő - én legalábbis minden így éreztem… Illetve, mint majdnem mindig; most is idegesítő, igazán zavaró, ám volt, egy mondhatni - legalábbis számomra - tökéletes ember, aki hasonlóan érzett, ezáltal megérthette, mit érzékelhetek, s ez a körülmény olyan hatást gyakorolt rám, mintha levenné valamilyen szinten a terhet a vállamról.
Éppen felébredni szerettem volna egy erős kávét szürcsölgetve, magammal szemben Josh-sal, azonban mindkettőnkön látszott, nagyon korán van még, csak hajnali négy óra… és nekünk kelnünk kell, muszáj mennünk a reptérre. Még jó, hogy első osztállyal mehetünk, hiszen ekképp talán pihenhetünk, nem zavarja senki a nyugalmunk.
-  Úgy hallottam, Gem' odarepül az öcsikéjéhez – motyogta rekedtes, reggeli, álmos hangján egyszer csak a semmiből a barátom.
Összehúztam a szemöldököm értetlenségem miatt: fogalmam sem volt, hajnalok hajnalán ez miért oly' rettenetesen fontos információ.
-  Ok – intéztem el végül ennyivel.
-  Mi van? – kérdezte zavarodottan.
-  Semmi – feleltem tömören, ezzel részemről le is zárva a témát.
-  Ugye, nem akarsz féltékenységi jelenetet rendezni? – tudakolta enyhén goromba hangnemben.
Ezt a modort elengedtem fülem mellett, s kizárólag annyit feleltem:
-  Nem.
-  Furcsa vagy – jelentette ki összeráncolt szemöldökkel.
-  Nem, te vagy a furcsa – ellenkeztem azonnal.
Az azelőtt is, az álmosság miatt nyomott hangulat, egyre inkább átvette rajtunk a hatalmat és lényegében már csak az lehetett a dilemma tárgya, melyikünk fog előbb robbanni, akárcsak a bomba, ami tönkretesz mindent maga körül.
Összeszorítottam a kezeimet, lassacskán az ujjaim elfehéredtek, miközben habár fizikailag nem, gondolatban sokkal inkább azért imádkoztam, hogy a puskaporos-hangulat megszűnjön, és visszatérjen a már-már jól megszokott idillikus.
-  Elmondod végre, hogy mi van? – Ez a kérdése volt az, ami végképp kiakasztott. Nem értettem, mi van vele: eddig ismert, akkor most mi történt? Felszültséget generált, és vitát akart létrehozni - én viszont nem engedhettem neki: becsukott szájjal, összeszorított fogakkal tűrtem. – Hát, jó, akkor ne mond!
Paranoiás vagy?!, gondoltam magamban. Vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam, aztán összenyomott, kicsit elgémberedett ujjaimat kinyújtottam. Átfutott az agyamon, hogy jobb, ha nem maradok több időt vele most egy légtérben, mielőtt valóban összevesznénk, ezért az asztallap szélét megfogva felhúztam magam, és elindultam a hálószoba felé készülődni. Fájt a fejem és a torkom, ami pusztán egyetlen dolgot jelenthetett jelen pillanatban: egy hajszál választott el a sírástól. Tudtam, pár perc és lenyugszom, nem fogom fájlalni semmim – tán kizárólag a szívem kicsit, de ez a problémám is elég hamar helyre fog állni, amint újra biztonságot nyújtó ölelésébe kerülök egy apró csókkal megtoldva azt.
Elkezdtem készülődni: először egy kellemes zuhanyt vettem, eztán felvettem egy farmerrövidnadrágot és egy fekete, mintás felsőt, később egy pár, éjszínű matrózcipőt húztam fel lábaimra, korom színű titok zoknijaim után, végül pedig leheletnyi sminket vittem magamra. A hangulatom most igencsak megmutatkozott: gyászos volt és szomorú – egyrészt azért, mert itt kellett hagynom ezt a pazar helyet, másrészt pedig azért, mert nem voltunk jelenleg a legjobb kapcsolatban Josh-sal.
-  Hé! – hallottam meg kellemes, mégis most jelenleg számomra a boldogság mellett fájdalmat okozó hangját, majd pár másodpercre rá valaki gyengéden ért csuklómhoz.
Azt hittem, lenyugodtam, bezzeg abban a pillanatban olyan szinten futott át rajtam a keserűség tüze, hogy legszívesebben rákiáltottam volna, hogy menjen innen, annak ellenére, hogy valahol szerettem volna, ha marad: érdekes visszásságot alkottak bennem az érzelmek. Nem volt más lehetőségem, fel kellett vennem a maszkot: apró mosollyal az arcomon felé fordultam, s egy szempillantás erejéig lefagyott arcomról a vigyor, amikor megláttam kétségbeejtően szeretetteljes, ugyanakkor elnézést kérő tekintetét.
Néhány percen keresztül csupáncsak álldogáltunk egymással szemben, majdhogynem farkasszemet nézve egymással, s közben már lassacskán az arcom elkezdett fájni az arcmimikámtól, amit nemigen szerettem volna befejezni, mert akkor kiderült volna, mennyire meg tudott törni ez a srác, amiért szerettem.
-  Esetleg segíthetek valamiben? – érdeklődtem, miután meguntam a várakozást.
-  Sajnálom! – Nem köntörfalazott, nem írta körül, még csak nem is halmozott el ajándékokkal, egyes-egyedül elmondott egy szót, ellenben ez nekem mindennél többet ért azokkal a gyámoltalan, tengerkék íriszekkel párosítva.
-  Nem értem, miért csináltad ezt az egészet, viszont őszintén, nem akarok ezzel foglalkozni, ha akarsz róla beszélni, később megtesszük, de most nem érünk rá annyira. – Amint elmondtam ezt a bő mondatot, a bőröndömhöz léptem összezárni.
-  Köszönöm… és rendben. Két perc és készen vagyok, ígérem! – közölte és már el is kezdett kapkodni. Nem volt nehéz dolga, mindössze fel kellett húznia a fekete, képmintás trikóját, a fekete, bő rövidnadrágját, melynek az alja hófehér volt. Ezeken kívül fel kellett még szednie a nappaliba a napszemüvegét és a cipőjét, ezután indulhattunk is a következő állomásra a pihenésünknek ezzel végleg gátat szabva.
Egyébként ez a rövid szünet romantikusan és csodásan telt, remekül éreztem, illetve - úgy vettem észre, Josh szintén ekképpen érzett, tehát - éreztük magunkat.

* * *

A pasadena-i hotelünkön belépve megpillanthattuk két szőke és egy barna hajú személyt nekünk háttal. Habár nekünk ellenkezőleg voltak felismertem Niallt és Harryt, ennek következtében nem volt nehéz kitalálnom, ki a harmadik személy: Gemma.
Elmosolyodtam, noha a boldogságon kívül valami érdekes érzés is átjárt – és nem, ez nem féltékenység volt. Azt hiszem, ez valami olyasmi lehetett, aminek köszönhetően eszembe jutott, hogy még mindig nem beszéltük át azt a reggeli összezörrenésünknek Josh-sal – habár ő úgy nézett ki, nem is áll szándékában ezt kezdeményezni. Mégsem ez tűnt fel igazándiból, hanem az, hogy az örökös drágámozása, valahogy most nem volt hallható… Valójában, ahogyan belegondolok egyetlen egyszer nem hallhattam aznap az immáron szürke pólót viselő férfitól – mivelhogy képes volt átvenni a reptéren a felsőjét, hisz így azért mégsem mutatkozhatott – hogy az ő szavaival éljek.
Át sem néztük a helyet, már mentünk is a többiekhez, akik, amikor megérezték, hogy közelítünk feléjük, megfordultak.
Niall nem mondott semmit, csak megölelt, mindazonáltal ez többet jelenlett számomra jelenleg bárminél: ő volt az az ember, akire úgy véltem, bármikor támaszkodhatok – és most kicsit szükségem volt arra, hogy gondoskodást véljek felfedezni magam körül, mivel a repülőút alatt, úgy vettem észre, Josh úgy kezelt, mintha nem is lennénk annyira jó viszonyban… Habár ezt lehet, csupán az álmosság váltotta ki belőle vagy belőlem…, vagy mindkettőnkből.
-  Állítólag kb. mindenki itt van már – jegyezte meg könnyedén Harry, amikor elengedtük egymást Niallerrel.
-  Az örökös eligazítás – motyogtam megforgatva szemeim arra gondolva, hogy amint itt végzek, Paulhoz kell mennem, hogy elmondja, mi lesz a feladatom: megsúgom, az, mint eddig – az enyémet úgy sem különösebben változtatják meg, hiszen mondhatni, összeszokhattunk Josh-sal e tekintetben is annyira, hogy tudják, miattunk nem kell különösebben aggódni.
Az előbb még beszélő sráchoz léptem, hogy megöleljem, miközben Josh Gemmát zárta közre. Aha, még jó, hogy nem kell versenyeznem vele, mert a külsőnket illetően biztos, hogy ő nyerne – és ez semmiféle önbizalomhiány vagy hasonló oknál fogva gondolt dolog, ez egy tény.
Nem sokáig tartott ölelésünk Harolddal, úgy a fele lehetett annak, mint az írrel való – ami azt hiszem, az én esetemre való tekintettel érhetelő is, jóllehet az angollal is király viszonyt ápolhattam. Elengedve hátráltam néhány lépést, s mikor egy-két pillanatra rá Josh elengedte a nőt, bemutatkozhattunk egymásnak.
-  Szia! Gemma vagyok – tette meg a gesztust felém, amit örömmel viszonoztam:
-  Hello! Én pedig Maddie. – Régebben biztosan Madaline-t mondtam volna, csakhogy - mint ti is tudjátok, érzékelhettétek – nem teljesen vagyok már az, aki régen… És ez csakis az előnyömre válhatott, remélem!
-  Örülök a találkozásnak. – Miután ezt a mondatot megejtette, megölelt. Na, ez volt az a pont, amikor kellett vennem egy mély levegőt, hogy ne az elutasító Madet láthassa, hiszen azért elég bizarr volt számomra, hogy egy idegen ölelgetett. Azért csak-csak viszonoztam, aztán mikor végre elengedett, hátrébb léptem egyet-kettőt, akárcsak ő és a recepció felé fordulva elintéztük azokat a kisebb dolgokat, amiket nekünk kellett.

* * *

A folyosókon sétáltam visszafelé, amerre a Josh és az én szobám ugyancsak van, mikor megpillantottam Jont. Egyből elmosolyodtam, amikor ő is ezt tette, hisz vele is jó viszonyt ápolhattam.
-  Hé, pont titeket kerestelek – kezdett bele, ahogyan a közelembe ért. Ez a tette megtorpanásra késztetett, s kíváncsian vártam, mit szeretne Josh-tól és tőlem, ugyanis a többes szám minden bizonnyal kettőnket illetett, még akkor is, ha ő nem volt itt. A zenekar minden tagja, így ő is tudott arról, hogy mi van köztünk, ezzel szemben például Paulnak eszem ágában nem állt volna elmondani, hiszen tudtam, hogy bár megbízható, annak egyértelműen következményei lennének, ami történik köztünk Josh-sal. – Sandy-vel és Dannel megbeszéltük, hogy úgy fél óra múlva találkozunk a hotel bejáratánál, és körülnézünk a városban.
-  Ez jó ötlet. – Egyből megörültem a lehetőségnek, ugyanis valami taszított a hoteltől, annak ellenére, hogy ez sem volt rosszabb felszereltséggel rendelkező, mint amikben a turné során eddig járhattam. – Megkérdezem Josh-tól, és utána jövök vagy jövünk – tettem hozzá mosolyogva.
-  Oké – reflektálta vidáman, aztán intett, és elindult tovább.
Én is ekképpen tettem. Nem tudtam, hol lehet a barátom, viszont az első utam egyből a szobájához vezetett. Fogalma sem lehetett arról, hogy hol vagyok - a kisebb eligazítás miatt, amit még egynéhány perccel ezelőtt Paul rendezett -, következőképpen gondoltam, meglepem. Nos, utólag belegondolva, inkább ő lepett meg engem…
A lakosztályához érve halkan kinyitottam az ajtót, azután pár lépést lábujjhegyen beljebb léptem egészen addig, hogy beláthattam a nappaliba, pontosabban a kanapén ülő személyekre. Abban a pillanatban, hogy megpillantottam őket, inkább eltűntem volna a Föld színéről, azt kívántam, bárcsak elnyelne a parketta. Hogy mi is történt? Nos, Josh és Gemma… Szóval… Ezt még hosszú idő után is nehéz elmondani… Tehát… Josh meg Gemma épp megcsókolták egymást… Illetve abban a szempillantásban mindössze borzalmasan közel voltak egymáshoz, ám egyértelmű lehet mindenki számára a tény, hogy egypár másodperccel később mi történhetett – igaz, azt már nem vártam meg. A szívembe hatalmas, fájdalmasan sajgó szúrást éreztem, s legszívesebben ott estem volna össze sírógörcs közepette. Néhány pillanat erejéig megrökönyödve tekintettem rájuk, aztán megmaradt büszkeségemet megtartva igyekeztem emelt fővel távozni. Nos, egy részét önbecsülésemnek az előbb az a két ember lerombolta; Josh kihasznált. Mondanám, hogy kölcsönösen tettük, azonban ez nem igaz: én mindig teljes szívemből cselekedtem vele szemben.
Sietősen lépkedtem egyik lábammal a másik után. Csupáncsak mentem, miután becsuktam a kijáratot ott hagyva az újdonsült gerlepárt. Siettem a szobámba, nehogy meglássa valaki az igazi, megtört, fájdalmakkal teli énem, azt, aki az álarc mögött lapul. A szívem nem, hogy nem szűnt éreztetni velem, mit láttam, de egyre inkább azt tette, egyre intenzívebben emlékeztetett, mennyire nyomorúságos, amit cselekedtek. Habár Harry nővére nem biztosan tudta, mi van Josh és köztem… Vagyis volt, hiszen ezzel egyértelműen vége lett köztünk mindennek, akármi volt vagy lett volna. Még jó, hogy csak pár nap és vége a turnénak! „Csak” Azt a „pár” napot is majd ki kell bírnom valahogy. Talán… újra beszélnem kellene Paullal, s megkérni, helyezzen vissza, hadd legyek újból Nialler testőre! Igaz, kissé felelősségteljesebb munka, ugyanakkor ez az egyetlen hátulütője, sokkal több előnye van: velem lehet az egyik legjobb barátom, és kevesebbet kell látnom Devine arcátlan pofáját… Lehetséges, most kissé undorítóan fogalmaztam, de könyörgöm, mérges vagyok! Apropó, jó ötlet lenne ismét Devine-nek hívni; nem érdemli meg, hogy a keresztnevén, s főleg nem a becenevén szólítsam. Nem vagyok pökhendi, mindössze megsértett, méghozzá olyannal, amit nem tudnék megbocsájtani senkinek sem…, főleg nem neki. Neki, akivel jelenleg fogalmam sincs, hányadán állunk.
Visszatérve; Gemmát nem tarthattam hibásnak, ugyanis lehetséges, nem tudta, hogy együtt vagyunk Devine-nel…, illetőleg voltunk. Még jó, hogy voltunk! Soha nem fogom ezt neki megbocsájtani, soha.
Ahj, miért ilyen hosszú ez az útszakasz?!, mérgelődtem magamban, amikor nagyjából az utam közepén lehettem. És egy kanyart vettem…, mielőtt egy test csapódott volna nekem, mely kissé alacsonyabb nálam. Apró, mégis jó kedv szállt belém, mikor elszakadva egymástól igazán észleltem, ki áll velem szemben. Ám a szőke haj, mégiscsak olyan színezetű volt, ami Devine-nak csakugyan van. Azt hiszem, lesz egypár hetem, amit végig fogok szenvedni az ilyen tulajdonságok miatt. Mindenről Devine fog eszembe jutni, már most tudom.
-  Niall! – suttogtam köszönésféleképp, igyekezve elrejteni megtörtségem, ezért mosolyt fakasztani magamra.
Úgy vélem, eltelt annyi idő, hogy igazán megtanulhattam az arcmimikámmal játszani, noha aki teljesen kiismert tudhatja ezzel együtt, mikor mit érzek valójában. A szemeimben lévő érzelmeket tudom a legkevésbé különben is elrejteni - ezt tudta Niall, ezért egyből odatekintett.
-  Mi történt? – képedt el annak ellenére együtt érzően, hogy nem tudhatta, mit láttam… Bárcsak ne láthattam volna! Bár jobb volt ekképpen: a saját szememmel döbbenhettem rá, mennyire ki tud játszani valaki, mennyire nem szabad megbíznom még inkább senkiben.
-  Ne itt! – kérleltem megremegő hangom, ahogyan egy pillanatig lekapva álarcom megszólaltam, majd azt egyből utána, mondatom végével felvettem, ekképpen egy-két pillanatig maximálisan láthatta, összetörtem.
-  Oké-oké, persze. Gyere! – szaladtak ki száján sietősen a szavak, annak láttán, mennyire szomorú vagyok.
Láthatott már kétségek közt vergődni, s boldogan szintén, ő volt az a volt barátomon kívül, akinek teljesen megmutattam, milyen az igazi énem. Belegondolva, félnem kellett volna Nialltől, nehogy ő is valamiképp hátba támadjon, jóllehet, úgy nem tudna, mint Devine, ám valahogy biztosan… Mondjuk, elmondja a legnagyobb mértékben féltve őrzött titkomat, amit még nektek sem mondtam el. Igen, valószínűleg ez valamelyest vetekedne azzal, amit a banda dobosa tett. De nem, nem akarok ilyenre gondolni, Nialler nem olyan!… Habár ami azt illeti, Devine-ből sem néztem ki ezt, amikor úgy éreztem, igazán kiismertem. Hagyjuk! Nem akarok ezeken agyalni. Devine más, mint Niall. Niall a legjobb barátom, Devine pedig… nos, ő Joshua Devine, akiből túl sokat néztem ki, túl sok mindent tartottam nála természetesnek, ami úgy nézett ki, cseppet sem volt az. Tévedtem. Ez az eddigi egyik legfájdalmasabb vétkem.

Elindult arra, amerre tartottam. Nem szólt semmit: lehet, hogy tudta, nekem most ez lenne a legjobb. Nos, hogyha ekképp van, köszönöm neki! Igaza volt. Szükségem volt egy csendes társra. Szükségességét éreztem annak, hogy valaki meghallgasson, ugyanakkor mellettem legyen némán, mintha ott sem lenne, mégis láthatóan támogat. Bonyolult? Elképzelhető; magam is az vagyok. Egy ember, aki eltévedt az élet rögös útját, és szüksége van egy barátra, egy igaz barátra, ki támogatja, s kimenti onnan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése