2014. november 15., szombat

19. rész: Megleltem

Kedves Olvasóim!
Tudom, mennyit hagytam ki rész nélkül, sőt, bejegyzés nélkül. Tudom, hogy mit szoktam erről gondolni. Tudom, hogy nem helyénvaló. Tudom, hogy az olvasóim nem ezt érdemlik. Tudom, hogy nem király az sem, hogy fogalmam sincs, mikor fogom hozni a következő részt. Viszont azt remélem, talán jövő héten ugyanekkor sikerül! És azt szinten remélem, hogy megértitek, mennyire nem könnyű - amellett, hogy nem tudtam írni, ugyanis nemigen volt ihletem. Napokon keresztül ott volt néhány sor és jó pár napon keresztül nem azért nem írtam hozzá, mert nem lett volna erre egy szabad órám.
A rész kétezer valahányszáz szavas. A helyszínről ti döntöttetek. Bizakodom abban, örültök annak, amit kihoztam belőle!
Jó olvasást!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene




forrás
Sötétség van, az érzelmeim azonban sokkal tisztábbak: némi kétely, ugyanakkor többnyire magabiztosság és kíváncsiság keveredik bennem. Ajkaimon furcsa mosoly terül el: nem mondanám vidámnak, sokkal inkább félénknek, mégis itt ugyancsak valamelyest megjelenik az érdeklődés az iránt, mi fog történni. Hallom a szél és az víz nyugalmas hangját, s az égen lévő ezüstös tányér segítséget nyújt abban, hogy láthassam is. Körülnézek, várok, de perceken keresztül még mozgást sem észlelek, ami bizonytalanabbá tesz abban, miért vagyok itt. A Hold fénye egyre inkább eltűnik, amit meglepetten tapasztalok, ellenben amikor néhány percre rá elkezd cseperegni az eső, mindent megértek. Sietve indulok el nemrégiben Josh-tól kapott, gyönyörű, korall színű ruhámban egy zúg felé, ahol megbújhatok a zápor elől – mert eltelhettek volna órák is, én várnék rá, hisz… beleszerettem. Nem mondtam még neki, habár a viselkedésemből nem volt nehéz rájönnie, hogy az iránta érzett szerelmem az, ami irányít: igaz, nem bánom úgy, mint ahogy régen gondolhattam volna, egy cseppet sem zavar, sőt… Azt hiszem, megleltem az igazi boldogságom.
A sötét miatt nehézkesen előkotortam a kistáskámból a telefonom, s kikerestem a számát, mégsem hívtam fel, helyette azt a képet néztem, melyet nemrégiben készítettem róla. Profilból volt nekem, mivel épp egy koncert közepe táján járhattunk, s ha jól emlékszem a Right Now szólt. A kulisszák mögül kilestem, s megláthattam a doboknál ülve. A maga módján annyira… festői látvány volt, hogy lehetetlennek tartottam nem megörökíteni. Azóta sem tud arról, hogy ez a fotó elkészült volna, nem tartottam fontosnak, hogy értesítsem erről: akkor biztosan találna magán hibát, aminek következtében azokban a pillanatokban, önbizalomhiányban szenvedően követelné annak kitörlését. Hát, igen, ezt sohasem mondanám el senkinek, ámde ismerem azt a nagyon-nagyon kevés alkalommal megjelenő énjét is, ami nem épp a magával szembeni magabiztosságáról tanúskodik – és ez számomra még inkább vonzóvá teszi. A hibáitól hibátlan.
Egyre keserűbb lettem, ahogyan az idő múlt, így gondoltam, nem várok tovább a hívással: telefonáltam. A készülék kicsörgött. Egyet…, kettőt…, hármat… és még sokat, csakhogy nem volt senki, aki felvette volna. Úgy éreztem magam, mintha felültettek volna, minthogyha a szívem most törne piciny darabokra. Ennek ellenére még megpróbáltam egyszer…, kétszer…, háromszor, mindazonáltal reakció ismét nem érkezett. Már nem érdekelt, mi történhetett a szívemmel, a ketyegőm törött darabjai kétségbeesetten próbálták az eszemmel karöltve kitalálni, mi történt, aminek hatására még aggódóbb lettem: rettegtem, mi van Joshuával. Szeretem, ezáltal nem gondoltam magamra, nem gondolhattam magamra!

-  Ugye, tudod, hogy sosem csalnálak meg? – csendült fel Josh kellemes búgása.
Egyből rákaptam tekintetem, s rájöhettem, mindössze elbóbiskoltam. Kellett néhány perc, hogy megnyugodjak, ám amikor ez megtörtént, megpróbáltam értelmezni kérdését: akárhogyan agyaltam, nem tudtam mire vélni.
-  Ezt miért mondod? – adtam is hangot meglepettségemnek.
-  Csak egy egyszerű kérdés – reflektálta vállat rántva.
-  Hát, jó. Hogy válaszoljak a dilemmádra, nem hallhattam ezt eddig, így nem tudhattam, viszont akkor most már igen – válaszoltam végül az elhangzottakra könnyedén. – Én sem tennék ilyet. Ez nem tisztességes – tettem hozzá komolyan.
-   Oké. Kösd be az övet, mindjárt leszállunk – mondta, mielőtt meghallhattuk volna a légi utaskísérő ezen kérését.
-  Ezt honnan tudtad? – csodálkoztam el, miközben eleget tettem a kérésnek.
-  Jártam már itt – felelte egyszerűen.
-  Azt mondtad, két hely között vacilláltál, hova menjünk. Mi volt a másik, és miért ez lett végül? – érdeklődtem felé fordulva.
-  Marrákes, viszont ez azért közelebb van Pasadena-hoz.
-  Ez igaz – értettem vele egyet bólintva, majd beállt a csend, ami számomra kínos volt, azután az álmom után, ámbátor fogalmam sem volt, ezt mivel törhetném meg.

A gép landolása után kikötöttük magunkat, eztán kézen fogva a cuccainkért indultunk. Nem kellett olyan sokat várnunk rá, ellenben arra, hogy kijussunk az épületből, hogy keressünk egy taxit már annál inkább.
Végül sikeresen kiérve egy taxishoz mentünk, hogy elvitessük magunkat a Josh által már lefoglalt szobánk hoteljébe. Hátratettük a bőröndjeinket a csomagtartóba, és elindultunk. Az utunk nyugalmasan telt számomra Josh karjaiban: szerettem minél közelebb lenni hozzá, habár azt hiszem, ez teljesen természetes az én esetemben. Rátekintve láthattam, ő sem érez másképp, ami igencsak jól esett, noha ezt nem firtattam, pusztán egy apró mosolyt ejtettem meg az irányába, aztán az ablakon nézelődve élveztem a hátra lévő utat.
Az Adria gyöngye becenevet kapó város egy részén végigautózva, később a taxiból fizetés után kiszállva nem volt nehéz rájönni a tényre, miszerint nem fogunk fagyoskodni - igaz, ezt nem is bántam egy pillanat erejéig sem.
Hátramentünk a csomagtartóhoz, kinyitottam, Josh kiszedte mindkét poggyászt, majd miután visszacsukta, elindulhattunk be az pazarul kinéző szállodába.
-  Honnan van nekünk erre pénzünk? – tettem fel a kérdést, ahogyan mosolyogva körülnéztem. Úgy éreztem magam, akárcsak egy kisgyerek.
Álomszép volt a maga letisztult eleganciája és a modernsége keverékével eme hely. Egyből a pulthoz sétáltunk, jóllehet közben fel is térképeztük a részt.
Odaérve egy nálam pár centivel alacsonyabb nő állt. Mikor megpillantott minket, eltűrt a füle mögé egy rakoncátlan, vörös tincset, ezután derűs, barna szemeivel kíváncsian várta, mit szeretnénk.
-  Megrendeltem pár nappal ezelőtt egy szobát – kezdett bele angolul Josh, hiszen horvátul semelyikünk nem tudott.
-  Egy nevet kérnék! – reagálta le fekete laptopjához fordulva a harmincas éve elején járó recepciós.
-  Devine.
Amint meghallotta a vezetéknevet elkezdett pötyögni, aztán felnézve az átlagnál kicsit hangosabb hangon odaszólt egy vékony férfinak:
-  Matviyko! Kérlek, gyere ide, és segíts nekik!
Egyből odakapta ránk fejét, eztán egy apró mosolyt megejtve elindult felénk. Ahogy közelebb ért egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy még nálam is magasabb egy kicsivel nem csak az összeverbuválódott társaság többi tagjánál.
-  Fizetni természetesen csak a távozásukkor kell! Ezzel juthatnak be, illetve fizethetnek is. – Letett elénk egy tizenhármas számjeggyel ellátott kártyát, később megismételte a mozdulatot egy kék tollal és egy papírral is. – Ezt, kérem, írják alá! A szövegben lényegében az szerepel, hogy amennyiben kárt tesznek valamiben, maguk fizetik ki és egyéb formaiságok.
Aprót bólintottunk, ezután szignáltam én és Josh is.
-  Köszönöm! – motyogta elhúzva a lapot. – Amennyiben van valami kérdésük, kérésük a szobatelefonon keresztül nyugodtan feltehetik, megtehetik. Remélem, jól fogják érezni magukat! – intézte felénk az utolsó szavait.
Mikor befejezte, kilépett a bútor mögül, s lelépett.
-  Kövessenek! – A lift felé intett Matviyko, mellette egy a filmekből jól ismert görgős aljú valaminek az arany színezetű oldalát fogva. Módfelett bután érzem magam, mindenesetre mind a mai napig fogalmam sincs, hogyan hívhatják azt a szerkezetet, amin időközben a holmijainkat helyezte el.
Elvettem a kártyánkat, s elindultunk eleget téve kérésének a lifthez. Amikor mindannyian beszálltunk, a barna hajú, barna szemű pasi megnyomta a kettes gombot. Az a néhány másodperc unalmasan telt tőlem fél méterre Josh-tól, de ennyi időt igazán kibírhattam, tudva, végre kipihenhetem magam.
Mikor megszólalt a személyfelvonó jelezve, kinyílik, kiszálltam mögöttem a két férfival. A hotel alkalmazottja elindult balra, ennek következtében arra követtük őt, míg meg nem torpant az egyik fehér ajtó előtt. Elkérte a kártyalapot, végighúzta a bejárat erre a célra kialakított helyén, végül kinyitotta az ajtót, felkapta a cuccunk és a nappali közepén megállva elhelyezte őket. Ezt mind onnan tudhatom, hogy habár követtük őt kintről is simán láthattuk volna.
A szokásos borravaló sem maradhatott el, amit Josh adott kihalászva nadrágja elülső, jobb zsebéből. A húszas évei közepén járó ember, ezután megköszönve elment maga után becsukva a kijáratot. Az ajtónyitó a bőröndömön pihent, ezért odaléptem, lehajoltam elé, eztán a kis bárpultra tettem, ami egy márványlapból állt. Ekkor döbbentem rá, hogy még körbe sem néztem, így először tüzetesen megnéztem a nappalit, s ezt követően gondoltam, a többi helyre is sort kerítek. A társalgó vajszíne megnyugtató hatást gyakorolt rám, noha nem voltam ideges: boldog voltam. A tér nem volt hatalmas, ugyanakkor egyáltalán nem volt kicsi sem: számomra pont tökéletes.
Ezután egy óriási hófehér ajtókkal elzárt szoba következett, melyet nem meglepő módon vörös falak határoltak. Benne csak egy jókora franciaágy feküdt több féle színből álló ágyneműkkel ellátva: a párnáknak tűzpiros színe volt, amíg a takaróknak fekete húzatja.
Amint végignézhettem a helyet valaki az csípőm két oldalánál fogva elkapott és az ágy széléig - ami megjegyzem mindössze négy-öt méter lehetett - meg sem állt. Ott elengedett, ezáltal megfordulhattam, hogy szembekerüljek - nem meglepő módón - Josh-sal. Pár percen keresztül csupán egymást figyeltük: szinte még levegőt sem vettünk, nem hogy pislogtunk volna. Aztán ahogy lepillantottam ajkaira olyan hívogató volt, hogy lehetetlennek tartottam nem egyből megcsókolni. Ahogyan szám rátévedt övére, mintha épp kiráztam volna gondolataiból a barátomat, úgy csókolt vissza. Először még lágyak, szűziesek voltak, aztán valami történt, és attól a pillanattól kezdve egyre hevesebbek lettünk. A kezem hajába túrt, minek hatására tönkretettem reggel gondosan elkészített haját, de tudtam, nem bánja. Egyikünket sem zavarta az sem, amikor kezei pólóm alá tévedtek az egyikkel csípőmet időközönként meg-megszorítva, miközben másikkal derekamon írt le formákat vagy csupán cirógatta, ahogy éppen jól esett neki.
Az egyik minutumban Josh úgy vélte, elindul előrefele, ennek köszönhetően egy szusszantással később én az ágyon kötöttem ki, s ő rajtam, mire lehetetlen volt nem felnyögnöm, egyrészt a meglepettségtől, másrészt a súlytól, ami hirtelen rám nehezedett. A felettem levő felnevetett, s mellém gurult. Ezt érzékelve kinyitottam eddig mindvégig csukott szemeim, és a mellettem lévőre néztem, aki bocsánatkérően nézett rám. Elmosolyodtam ezen, majd hozzáhajolva egy apró puszit nyomtam ajkai szélére.
Amint visszahajoltam beállt a csend, ami nem volt nyomasztó, én mégis megtörtem, mert eszembe jutott egy kérdés, amit szerettem volna feltenni neki, mielőtt el nem felejtem:
-  Van valami terved, mit csinálhatunk ennyi napon keresztül?
-  Henyélhetünk – jött egyből a válasz, s szemem sajkából láthattam, somolyog.
-  De most komolyan! Nehogy már azért jöttünk ide, akkor mehettünk volna egyből a következő helyre is – adtam hangot elégedetlenségemnek válasza miatt.
-   Jó, oké, igazából van néhány nevezetesség, amit majd megnézhetnénk, viszont lényegében ez a néhány nap arra van kitalálva, hogy élvezzük az életet.
-  Ez máris sokkal jobban hangzik.

Az idő telt-múlt, s mi valóban csak egymás mellett lebzseltünk a másikat nézegetve a felettünk lévő tükörben – mert igen, időközben rájöhettünk, hogy az ágyunk felett van egy. Az biztos, hogy ez a szoba nem azoknak lett kitalálva, akik mindössze aludni szeretnének…
-  Eljönnél velem egy hivatalos randira? – tette fel a kérdést a semmiből Josh.
Azt hittem, alszik, ekképpen kicsit megijedtem, ellenben a felvetése jobban meglepett. Volt már egynéhány olyan helyzet, amit könnyedén nevezhettünk volna randevúnak, mindazonáltal sohasem mondtuk ki, hogy az az-e vagy sem. Most viszont az lett volna. A megfogalmazás pedig azt is takarta, hogy mindenki előtt felvállaljuk és ezen csodálkoztam el igazán. Jól esett, hogy felvállalna engem, szembenézne a szüleimmel, ezzel szemben ez azt is jelenhette, hogy kirúgnak. Egy szempillantásig érdekelt az utoljára megemlített dolog, utána egyből belementem:
-  Szívesen.
-  Rendben. Maradj itt, mindjárt jövök! – kérte felpattanva és elindult ki a szobából.
Felültem, s vártam. Hamarosan egy dobozzal tért vissza. Letette mellém, majd csak annyit mondott, mielőtt elment volna, hogy:
-  Egy óra múlva várlak. Kövesd a jeleket!
Nem értettem utolsó mondatát, ezért utána szóltam, de vagy nem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani. Nem sokáig foglalkozhattam ezzel, egy óra rettenetesen kevés idő. Kinyitottam gyorsan az ágyra letett tárgyat, ám abban a pillanatban meg is fagytam. Egy korallszínű egybe ruhából állt, mely derekától felfele csipkézett. Volt mellette egy türkiz magas sarkú is, aminek nagyon magas volt a sarka, noha az érdekelt akkor a legkevésbé: hittem magamban. Ezek mellett még pihent egy a cipőhöz pontosan passzoló fülbevalópár és válla akasztható táska is, amin tele volt kövekkel. Az összeállítást látva nem lepődtem volna meg a tényen, miszerint Josh Louval közösen választotta ki ezeket a darabokat, csak tudnám, mikor. Lou nem bízott semmit sem a véletlenre, gondoltam, amikor megpillantottam néhány sminket. Nem vitte borzalmasan túlzásba, tudta, mennyit viseltem el és segített abban, hogy - amennyire csak tőlem telhet - csodásan nézhessek ki, amiért nem lehettem eléggé hálás. Ám ezzel nem különösebben törődhettem, nem volt sok időm. Szélsebesen a fürdőszobába indultam lezuhanyozni. Beérve bezártam az ajtót, lekapkodtam magamról a ruháim, beálltam a zuhanykabinba, beállítottam megfelelőre a vizet, és gyorsan megfürödtem, hajat mostam. Kiérve megtörölköztem, kidörzsöltem a hajamból azt a vízmennyiséget, amennyit csak tudtam, majd találtam egy hajszárítót, így azzal megszárítottam. Visszamentem a hálóba, felhúztam a ruhámat, és a nappaliba menve előkotortam a kis tükrömet a bőröndömön lévő táskámból – mivel a fürdőszobában párás volt a levegő. Visszamentem az ágyhoz, leültem rá, és elkezdtem sminkelni. Tudtam, ez lesz a legnehezebb, ugyanis tökéletesnek kellett, hogy legyen. A leheletnyi alapozó után, jöhetett a szemhéjpúder, a szemhéjtus, a szempillaspirál és legvégezetül egy kevéske szájfény. A táskámat vállamra akasztva, fülbevalóimat füleimbe téve nem volt már más dolgom, mint felvenni a cipőimet. Vettem egy mély levegőt, visszaültem az ágyra, és felhúztam azokat. Miután ez megtörtént, felkeltem, s megpróbáltam benne menni. Az elején még kissé sutának éreztem magam, viszont egy idő múlva magabiztossá váltam, már nem volt kérdés számomra, hogy ez menni fog. Az italpulthoz sétáltam, ahol hagytam a kártyát és még mindig ott hevert. Elsüllyesztettem a táskámba, akárcsak a telefonomat, ami rejtélyes módon szintén ott feküdt, majd elindultam a kijárat felé. Kinyitva kiléptem, később a tatyómból előszedett kártyával becsuktam azt, és miután ismét a helyén kötött ki, megpróbáltam megtalálni az első jelet. Egy papír feküdt a virágcserépben, ami a lift mellett volt, ezért odamentem. Nem tévedtem, jöhettem rá, amikor megláthattam Josh jellegzetes betűit a következő szöveggel:
Megtaláltad az első helyszínt. Az ajándékod az az összeállítás, amit most viselsz. Irány a lifttel az alsó szintre, Drágám! Ott a második.
U. i.: Remélem, nem töröd ki a nyakad abban a cipőben!
Josh
Felnevettem az utolsó mondatán: aranyos volt, mégis csipkelődő - ami egyszerre emlékeztetett a már jól ismert és a régen gondolt jelleme keverékére.
A lappal a kezemben teljesítettem a dolgot belemenve ebbe a furcsa, ajándékozós játékba. A lift mikor leért az földszintre kinyitva az ajtóit egyből elkezdtem keresgélni a második lapot. A recepcióson megakadtak a szemeim, ugyanis egyfolytában engem bámult. Ez a tevékenység valamiért azt jelezte felém, oda kell mennem. Nem bántam meg, amikor odaértem, mert egyből felém nyújtott egy lapot.
-  Nagyon cuki a játékotok, még ha talán gyerekesnek is érzed valahol – jegyezte meg könnyedén.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre, hisz lehetséges igaza volt abban, hogy lehet, valahol gyerekesnek, viszont erre addig nem is gondoltam, sokkal inkább gondoltam cukinak – hogy az ő szavaival fejezzem ki magam.
A papírra tévedt ezután a tekintetem, amiben ez állt:
Az utolsó habár nem lesz nagy ajándék, azért bízom abban, hogy tetszeni fog! A mostanit a veled szemben álldogáló nőtől kaphatod meg. Remélem, tetszik! Nem tudom tovább olvasni, muszáj volt tudnom, mi az, ezért a recepciósra néztem, aki egyből értette, mit szeretnék. Vidáman felém nyújtott egy kicsi dobozt, amibe kinyitva rájöhettem, hogy egy ezüstlánc volt.
Mi lenne, ha megcsodálnád a tengert, Drágám?
Várlak,
Josh
-  Köszönöm! – Odafordultam a hölgyhöz ezt mondva, aztán elindultam kifelé.
Amint kiértem elkapta valaki a kezem. Felsikkantottam ijedtemben, majd már majdnem felé fordultam leütni, amikor meghallottam az illető hangját:
-  Ne aggódj, Mad! – búgta fülembe Josh.
-  Köszönök mindent! – suttogtam. Nem tudtam, s nem is mertem hangosabban beszélni: azt hiszem, féltem, hogy ez az egész csupáncsak egy álom, egy gyönyörű szép álom, ami kámforrá válik, ha bármit is mondok.
Reakciója mindössze egy apró puszi volt arcomra. Nem álltunk meg egy pillanatig sem, a part felé sétáltunk.
-  Az utolsó ajándékod az lenne, hogy velem vagy, habár ez inkább nekem ajándék – motyogta kissé félszeggé válva.
-  Ez nekem minimum akkora, mint neked.
Utáltam ennyire kitárulkozni, tudtam, hogy ezzel bármikor bajba kerülhetek, ahogyan azt is, hogy hasonlóképpen érzek, s ezután a mondata után muszáj volt megosztanom vele. Szóval igen, tetszett az utolsó ajándéka is.
Egypár percig csendben egymás mellett sétáltunk, amit végül Josh tört meg:
-  Várj itt, kérlek! Mindjárt visszajövök.
Nem mondta hova megy, miért és már így is kíváncsi voltam, nem volt kényelmes ekképp várakozni.
Az időjárásról nemigen mondhatnám, hogy beszéltem. Nos, ismét egyre sötétebb volt, hamarosan olyan lett, akárcsak az álmomban. Ugyanazokat éreztem, mint akkor. Minden ugyanolyan volt, mint akkor - mintha csak megláttam volna, mi fog velem történni. Az izgatottságom az idő múlásával fokozódott, s immár majdnem azon voltam, hogy Joshua után megyek, mikor megpillanthattam egy édes mosollyal felém jövet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése