2014. október 28., kedd

18. rész: Különleges

Kedves Olvasóim!
Kicsit megkésve, de itt van a rész, amihez nagyrészt tegnap este és ma délután kaptam az ihletet. Sajnálom, hogy megvárattak titeket, ugyanakkor tökéletesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ezek önmagában számotokra csak üres szavak lehetnek, amit maximálisan meg is értek. Mindenesetre nem szeretnék ígéretekkel jönni, csupán annyit tehetek, mint eddig: igyekszem a tételek és mindenféle más elfoglaltságom mellett ezzel is foglalkozni, az írói válságba igyekszem nem beleesni, főleg nem oly' mértékben, hogy heteket ki kelljen hagynom normális bejegyzés nélkül. Ez a hosszú szövegelést pusztán annyival egészíteném ki, amit tán meg is szoktatok:
Őszintén remélem, hogy elnyeri ez a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
P.s.: Majdnem elfelejtettem, sőt igazából a közzététel után egy perccel - vagy még annyival sem - később kezdtem el pötyögni ezt a szöveget, aminek a lényege egy felhívás arra, hogy ti döntsetek. A kérdés adott, két választási lehetőség van. Hogy miről lenne szó azt jobb oldalt legfelül megtalálhatjátok.
További szép napot!
by: Timi


Mondhatni, hamar nyugovóra tértünk, hisz mindenki álmos, fáradt volt már - Lux olyannyira, hogy elaludt Harry ölében. Be kell látni, idilli árasztottak.
Miután elköszöntünk, Josh átvéve Haroldtól Luxot, a kislánnyal a karjaiban a szobám felé indultunk. A kártyámmal kinyitva az ajtót beléptünk: először én, majd ő, ami még mindig olyan udvarias gesztus volt, amit imádok. Vidáman becsuktam mögöttük a bejáratot, aztán a háló irányába lépegettünk. Beérve elhelyezte a nagy, franciaágy közepére a lánykát, végül betakarta nyugodalmas testét. Annyira… nem is tudom, mi erre a legjobb szó, talán a felemelő? Mindenesetre remek érzéssel teltem meg azáltal, ahogyan láthattam Josh gondoskodását. Mint egy kis család., jutott eszembe Louis úgy egy-másfél órával ezelőtt mosolyogva megtett megjegyzése, aminek hatására még nagyobb vigyor terült el számon. Úgy éreztem, ha tenne még valamit, szétszakadna az ajkaim szélein lévő perem, annyira szuper volt tapasztalni a történteket.
Két-három méterrel álltam mögöttük, az ajtóban meg sem moccanva, mikor Josh somolyogva felém fordult, majd suttogva megkérdezte:
-  Hol fogunk aludni, a kanapén?
-  Mi? – Összehúztam a szemöldököm, miközben ezzel a kérdéssel ostromoltam kissé hangosabban, mint ahogyan ő szólt az előbb.
-  Mad’, össze fogom nyomni – világosított fel gesztikulálva.
-  Dehogy fogod!
Próbáltam elnyomni magamban egy kuncogást valótlan feltevése miatt, ám rángatózó testem egyértelműen mutatta, ez egyre kevésbé akart sikerülni - ezért egyre inkább hátráltam elindulva az apró, nappalinak kialakított helyiség felé. Láttam, ahogyan a férfi egyszerre pillant rám bosszúsan, ugyanakkor szeretetteljesen, ami érdekes kavalkádot alkotott szemeiben: akárcsak a sötét felhők között kikandikáló Hold fényének csillogása a háborgó tengeren.
-  Oké, miért nincs igazam? – érdeklődött komollyá válva, amikor leült a kanapéra.
Gyengéden megfogta a kezem, s lehúzott magával szembe, hogy egy magasságba lehessünk.
-  Én alszom közelebb hozzá, és meg van oldva – közöltem könnyedén kitalálva a tervem.
-  Szóval nyomjalak megint össze? – kérdezte, s bár hangja lepett volt, száján halvány mosoly terült el.
-  Ugyan, csak közelebb kerültél hozzám. – Legyintettem bazsalyogva, amikor eszembe jutott, hogy a karom reggelre elgémberedett, mert az éj leple alatt ráfeküdt. Immár nem tudtam igazán rá haragudni, főleg nem egy ilyenért, régen más lett volna, jóllehet akkor ilyen meg sem fordult a fejemben.
-  Jó, lezuhanyozom, aztán jövök – ígérte felpattanva.
Puszit nyomott homlokomra, majd elslattyogott. Felkeltem, és elindultam az a szobába, melyben jelenleg remélhetőleg Lux békésen alszik. Beérve elmosolyodtam, ahogyan megláttam. Imádom ezt a kislányt, imádom a gyerekeket - azt hiszem, ez valami anyai ösztönnek ígérkezik.
A bőröndömhöz sétáltam, azután előkotortam belőle egy egyszerű pizsamát, ami egy sötétkék, sortot és fekete trikót jelentett a hőség következtében. Nem tudom, most hány Celsius-fok lehetett éppen, ellenben biztosan nem tudtam volna szőrmés télikabátot viselni pár percnél tovább, megfulladtam volna.
A ruhadarabokkal a fürdőbe sétáltam, eztán annak ajtaját kulccsal bezártam. Sietősen levetkőztem, megnyitottam a zuhanyzó csapját, megfelelő hőmérsékletre állítottam, beálltam alá, megfürödtem, egy fehér törölközőt fogva áttöröltem magam, ezután magamra kaptam a ruhadarabokat, a szennyest pedig azt a célt szolgáló tartóba dobáltam. A kijárathoz lépdelve elfordítottam a zárat, s kiléptem a küszöböm, ám legnagyobb meglepetésemre JD nem ült a díványon. Mindig itt van addigra, amikor velem alszik, akkor most mi történt? Helyet foglaltam az ő szokásához híven a pamlag közepén, s vártam, miközben egyre inkább érzékelni kezdtem, hogy a szervezetemnek szüksége van az alvásra: szemhéjaim egyre inkább le-lecsukódtak - ennek ellenére én igyekeztem várni, még számoltam is a másodperceket. Mindazonáltal az utolsó szám, amire emlékszem az ötszáznégy.

-  Felkelni! – üvölti be villámcsapásként egy ijesztően mély hang a szobámba.
A következő pillanatban a függönyök elhúzódnak, a rolók utat engednek a Nap éles sugarainak, s tudom, nincs menekvés.
-  Öt perced van! – hallom ismételten ugyanazt a tónust, azután az ajtócsapódást.
-  Értettem – morgom hátat fordítva a gyötrő fénynek.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem sokáig lustálkodhatok, mert az a káromra megy, ezért nyöszörgések közepette felkelek, s felkapva a már tegnap kikészített a katonai ruhákra oly’ jellemző mintával ellátott szabadidőruhát, sportmelltartót, hófehér bugyit és sötét sportcipőt elindulok a fürdőszobába. Betoppanva gyorsan bezárom az ajtót, és amennyire bírom reggeli félálmomban, annyira sebtében lekapom az fekete hosszúnadrágom, a terepmintás pólóm, a sportolásra használatos, tejszínű melltartóm és az éjszínű francia bugyim. A csapot megengedve tudatomban van, hogy nem elég, hogy patakszerűen fog majd rajtam folyni a víz a forróság miatt, alapból sem lenne időm hajat mosni: nagyjából három minutumom maradt a meleg vízre. Így gyorsan kell cselekednem, ámbátor ez számomra magától értetődő: ez a tizennegyedik éve, hogy ez megy. Biztos vagyok benne, hogy visszaemlékezve valamelyest szeretni fogom ezt az életet, hiszen legalább a „kiképzés” alatt édesapámmal lehetek, akit nem sokat láthatok, viszont jelenleg nemigen vagyok odáig a ténytől miszerint egy olyan felmenővel is büszkélkedhetek - vagy az én esetemben inkább nem, hiszen ez a poklom is -, aki fizikailag a nemzet biztonságát szolgálja… Ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy néhány esztendő elteltével meg fogom érteni a család felfogását ezzel a kiképzéssel kapcsolatban, de jelenleg rühellem… Főleg azt a részét, hogy elzárják az ember feje fölül a forró vizet, és most is szinte ki kell ugranom, hogy ne legyen kínzó érzés - mindannak ellenére, hogy kint hány fok van.

Arra riadtam fel, hogy leestem az szófáról. Amikor eszembe jutott az álmom, mely pontosan a múltamba kirándult, kirázott a hideg, s rájöhettem, azért pottyantam le a nem kizárólag ülő-, fekhelynek ugyancsak megfelelő helyről, mert túl sokat mocorogtam. Felkeltem, s elindultam megkeresni Josh-t. Benéztem a hálószobába, csakhogy nem találtam ott. Hol lehet? Mennyi időt aludtam? Egy nagy sóhaj szakadt ki a számon, majd kezdődő aggodalmam lenyugtatására bekopogtam a szembe lévő lakószobába.
-  Uh, már ennyi idő eltelt? – adott hangot elcsodálkozásának Josh, amikor meglátott.
-  Neked is szia, Joshie!
Azt hittem, az ajtófélfának dőlök és ott, helyben elalszok.
-  Nincs meleg víz.
Amint ezt kimondta mérgelődő hangjával egy mosoly szaladt fel ajkaimra. Nem mondanám boldognak és semmiképpen sem kárörvendőnek, inkább annak, amit én ejtettem meg jó párszor, amikor én tapasztaltam ezt zuhanyzásom közepette… Bár igaz, inkább akkor volt ez, amikor hajat mostam és még nem kismértékben habos volt a frizurám. Remek érzés volt…
-  Az nem jutott eszedbe, hogy átjöjj? – tudakoltam komolyabbra véve a dolgot.
-  Öt perce szóltam le – felelte egyszerűen.
Aha, nekem ennyi időm volt készen lenni reggelente, és nem arra várni, mikor lesz újra meleg víz: arra várhattam fél napot.
-  Nem hinném, hogy az éj leple alatt megcsinálnák. Gyere! – kértem cseppet elmosolyodva.
-  Oké – sóhajtott, aztán visszasietett a cuccaiért.
Hátrébb léptem, mikor újból megpillanthattam. Abban a pillanatban, hogy becsukta az nyílászárót megfogta a kezem, és elindultunk a szobámba - amely nyitva volt, mivel még csak be sem csuktam az bejáratot.
-  Nyűgős vagy. Feküdj le! Sietek! – jelentette ki megértően.
-  Megvárlak – motyogtam, holott tudtam, csaknem a lehetetlennel vívok csatát.
-  Nem kell – jegyezte meg könnyedén.
Bezzeg mielőtt bármit mondhattam volna a fürdőszobában volt.
Odacsoszogtam az hotelszobám ajtajához, ellenőriztem, hogy be van-e zárva - vagyis próbáltam ezáltal is időt nyerni magamnak nehogy elaludjak. Csigalassúsággal besétáltam a hálóba, megnéztem, hogyan érzi magát Lux. Kissé feltöltődtem, mikor megláttam, ugyanolyan békésen alszik, mint eddig. Odaléptem elé, megemeltem piciny testét, amely magzatpózban volt, aztán kicsivel jobbra letettem, ezáltal igyekezve elegendő helyet biztosítani hámunknak.
Amint megtettem, nem bírtam tovább álldogálni a kimerültség következtében, ezen oknál fogva leültem az ágy szélére a lánykán tartva tekintetem. Már épp lecsukódtak a szemeim, amikor észbe kaptam, valahogyan ébren kell tartanom a szervezetem még pár percig - ezért úgy döntöttem, nekiállok nyújtani. Leültem a földre, terpeszbe tettem lábaim és komolyan elkezdtem éjféltájt megmozgatni testem, hiszen megígértem Josh-nak, hogy megvárom. Az más kérdés, hogy egy idő után egyre inkább lassultam, meg egyre többet pislogtam - aztán akármennyire is ellenkeztem újból elnyomott az álomvilág.

-  Mozgás! – rikkantja apám a fekete gumikerekekre mutatva.
Azt az előbb csináltam meg… Ez lesz a tízedik., gondolom magamban, ámde egy szót sem szólok. Elviselem, mint mindig.
-  Egerton, elég lesz mára!
Felfigyelek édesanyám szelíd hangfekvésére, ami egyre közelebb kerül hozzánk, ennek következtében megbotlok az utolsó kerékben, viszont nem esek el – ha megtenném, még egyszer meg kellene csinálnom azt a kört: át kellene ugrálnom húszon.
-  Délelőttre, Amelia – mondja apukám nem tűrve ellenkezést.
Ezt követően egyből elindul befelé, mivel bizonyára kész az ebéd.
-  Jól vagy? – tájékozódik felőlem anyukám egy gyengéd ölelésre hívva.
-  Persze, hogy jól van. Nem bántom őt, csak nem hagyom, hogy egy senkiházi legyen – reagálja le helyettem a férfi, aki úgy néz ki, hallótávolságon belül van még.
-  Madaline? – veszi halkabbra a hangját őszintén informálódva az állapotomról az egynéhány órás szenvedésem folytán.
Felveszem álarcom, kibújok szorításából, eztán halvány álmosollyal annyit válaszolok:
-  Jól.
Gondtalan mosoly szalad arcára, azután egy pillanatra megérinti derekamat jelezve, menjünk ebédelni, mire elindulok. Öt-hat lépést téve megpillantom felhőtlen nyugalomnak örvendő, három éves kishúgomat, amint gyermeki vigyorral tekint ránk, végül int maga felé, és eltűnik a ház belsejében.

-  Hé! – hallhattam meg JD hangját, aki mosolyogva figyelt engem.
Körülnéztem, s észrevettem, a padlón ültem. Nyöszörögve nyújtózkodtam egyet, aztán megéreztem valami vizeset a nyakamnál. A következő pillanatban, ahogyan odakaptam, rájöttem, mi az: a mostani múltba utazásom leizzasztott.
-  Jól vagy? – figyelt árgus szemekkel Josh ezt a két szót megejtve.
Lehajolt, s menyasszonypózba felkapott a karjaiba.
-  Tudok menni – motyorogtam dohogva, noha hálás voltam neki, amiért nem kellett ezt megtennem. Csak egyet akartam: Josh - és jelenleg Lux - mellett aludni.
-  Tudom, Drágám, tudom – csitított somolyogva, pedig fogalma sincs, mit történt velem, mégis olyan, mintha látta volna.
Letett az ágyra, mire még beljebb csúsztam, hogy ő is kényelmesen elférjen. Helyet foglalt fekve mellettem, azután kezét derekamra vezette, míg másikkal simított egyet hajamon, hogy ne zavarja.
-  Elég helyed van? – dünnyögtem összekulcsolva ujjaink.
Éreztem, ahogyan fejével igenlően bólogatott, később nyakam, vállam és tarkóm találkozási pontjába nyomott egy lágy puszit, mire végigszánkázott egész testemen a részegítő borzongás.
Immáron épp ismételten elaludhattam volna, mikor alig hallhatóan megszólítottam a barátom.
-  Igen?
-  Nem válaszoltam a kérdésre, miszerint jól vagyok-e.
-  Így igaz, bár ez inkább költői volt – reflektálta, ugyanakkor várta, mit mondok.
-  Jól – feleltem ugyanazzal a halvány álmosollyal, mint régen.
-  Hazudsz – jelentette ki azon nyomban méltatlankodva.
Elmosolyodtam azon, mennyire ismer, jóllehet ez egyszerre volt keserű és boldog – előbbi csak azért, mivel szülőanyám még mindig nem látna át rajtam.
Már jól – javítottam ki magam két értelemben is véve: egyrészt, immár nem kell azt tennem, mint régen, másrészt a visszatekintéseimnek vége, hisz mellettem van Josh.
-  Örülök – suttogta, eztán egy gondoskodó puszit nyomott fejem búbjára.
Jó éjszakát!
 Csodás álmokat, Drágám!

A reggelek kíméletlenek, kivéve akkor, ha az, akit szeretsz melletted alszik: akkor a legrosszabbak is elviselhetőek, és nincs olyan érzésed, hogy sokkal inkább megfujtanád magad a párnával, minthogy felkelj.
A napsugarak zavarták szemeim, pedig még ki sem nyitottam. Erőt vettem magamon, és körülnéztem. Az ágyban már csak én feküdtem egyedül. Hol vannak?, futott végig agyamon a gondolat. Felkeltem az ágyból, s elindultam az étkező felé, ahol Josh éppen reggelit készített, míg Lux az egyik szemben levő székből kíváncsian figyelte, mégis mit készít.
-  Jó reggelt! – köszöntem nekik.
Csodás reggelt, Drágám!
Josh nem fordult meg, továbbra is az étellel volt elfoglalva, azonban ez nem tudott zavarni.
-  Szia! – felelte Lux integetve.
Odaléptem hozzá, majd felvettem a karomba.
-  Megnézzük, mit csinál nekünk ez a dögös srác? – javasoltam mosolyogva a gyermeknek.
Bólogatást kaptam válaszol, mire felnevettem, és elindultam vele a jelenleg szakács posztot betöltő pasi felé.
-  Josh! – szólította meg Lux, s a kezeit felé nyújtotta.
-  Mindjárt kész van. Átveszed? – érdeklődött tőlem a kaja felé biccentve.
Belenéztem a serpenyőbe, és elnevettem magam, amikor megláttam a tojást és a szalonnát.
-  Hé, nem vagyok egy akkora nagy konyhazseni, de ezt bármikor elkészítem – magyarázta somolyogva, utána elvette tőlem Luxot.
Elindultam a szekrény felé, hogy kivegyek belőle tálakat, csakhogy valaki elkapta a jobb kezem.
-  Nem felejtettél el valamit? – kíváncsiskodott bazsalyogva.
-  Mit? – zavarodtam meg.
Elindult felém, s mikor elém ért megcsókolt. Akkor minden világos lett, és különlegesnek éreztem magam, mert… Joshua Devine mellett az is lehettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése