2014. október 22., szerda

17. rész: „Hat nap és...”

Kedves Olvasóim!
Igen, az utolsó napnak is vége, őszi szünet van - aminek sok ember örül. Én is, ám nálam ez amolyan öröm az ürömben, ugyanis nem akarok panaszkodni, de arra azért számítsatok, hogy még ekképpen is elképzelhető csúszás, mivel van pár tétel, amit tudnom kellene - például biológiából tíz, noha az még nem is annyira rettentően fontos.
Ahogyan ígértem itt is lenne a legújabb rész. Őszintén sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni.
Azért remélem, így is tetszik mindenkinek! Ez a rész 2147 szóból áll, tehát túlteljesítettem az átlag részt, ami azért is van, mert szerettelek volna titeket ezzel kárpótolni. A következő rész, mint ígértem, maximum vasárnapi határidejű, azonban egyenlőre nem kezdtem el írni, ezáltal nem tudom, hogy mi lesz belőle. Igazából attól függ, hogyan fognak az agyamnak pörögni az események.
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi





Újra és újra visszatérni egy újabb és újabb hotelbe egy-egy koncert után: számomra ez a dolog kissé olyan hatást kelt, mintha hazaérnék. Az ember ilyenkor nyugalomra vágyik, s egy kis beszélgetésre, mielőtt aludni menne. Arlington szép hely - már amennyit láthattam belőle, de sajnos jelenleg az lett volna a legkisebb gondom, hogyha épp az ellenkezője igaz rá. Miért? Hét nap…, vagyis most már inkább csak hat, ami még elszomorítóbb. Mi ez az intervallum? Ennyi idő múlva jelenésem van édesapámék előtt, hiszen majdnem fél hónapos szünetünk következik. Mit jelent ez? Egyrészt hallhatom a szidalmat, amiért mostanság nem hívtam fel, másrészt az előbbiből kifolyólag, hogyha valamilyen utón-módon meghallotta, hogy nem elég, hogy a „csürhéket” védem, még azok közül is való a barátom, akkor… nos, a fejmosás természetes és a kitagadás sem lenne meglepő. És tudjátok, mi ebbe a legfurább? Ahogyan ez eszembe jut - Josh és Niall között ülve a krémszínű kanapén - próbálom visszatartani nevetésem, ezáltal visszafojtott mosoly jelenik meg ajkaimon, ahogyan belülről rágcsálom a számat. Igen, azt hiszem, ebből maximálisan lejön, mennyire szánalmasnak tartom, ezt a felfogását.
A velünk szemben lévő díványon elhelyezkedő Harry, Louis és Zayn nem is veszi észre, hogy elkalandoztam, hiszen éppen mind a hat srác a koncertről beszélget, ami nem csak számukra, hanem számomra ugyancsak nagyon király élmény volt. Az ironikus az egészben az, hogy míg régebben úgy voltam vele, hogy hadd menjünk már el onnan és mehessek aludni, addig most már nem várom a koncert végét - helyette elénekelgetek, illetőleg időközönként elbeszélgetek a backstage-ben lévő emberekkel, példának okáért Louval.
Ahogyan nyílik az ajtó az eddig a kanapéban ülő Liam egyből hátrakapja a fejét, amíg mi nekünk csak oldalra kell fordítanunk azt, hogy odalássunk. Amint megpillantjuk a szöszi hajkoronát, mindannyinknak egy apró mosoly terül szét arcunkon, ám nekem ez egyből eltűnik, amint megérzem bal kezemen egy lágy simítást, s az illető irányába irányítottam kobakom. Anno megbeszéltük, hogy nem mutatjuk, hogy együtt vagyunk…, vagyis Joshua ragaszkodott ahhoz, bármennyire is magyaráztam neki, hogy nem érdekel, valahogy csak meg fogjuk oldani. Az indoka tán egyszerű volt, azonban számomra igencsak aranyos: ha megtudják, kirúgnak, ezáltal könnyedén elveszíthet, amit nem szeretne. Hogy mégis hogyan képzelte azt, hogy akkor vége is lenne köztünk mindennek, hogyha nem dolgoznék itt, azt inkább tőle kellene megkérdezni, mindenesetre nem szerettem volna tovább vitatkozni vele, ennek következtében ráhagytam, tudva, ebben úgy sem lesz igaza.
Josh igazából nem tett semmit, mindössze egy ártatlan, aranyos mosolyt villantott, aztán visszanézett az bejáratban álldogáló, hamarosan három éves csöppségre.
-  Hol hagytad anyukád? – érdeklődtem Luxtól, mire jobb kiskezével hátramutatott.
Elmosolyodtam reakciójára, majd felkeltem, odasétáltam hozzá és leguggoltam elé.
-  Felvehetlek, édesem?
Válaszul bólogatást kaptam, eztán felém nyújtatta kezét. Felálltam, lehajoltam elé és felvettem. Nos, igen, most már azért nem annyira könnyű, mint egy kisbaba, de természetesen elbírtam.
-  Hova szeretnél ülni? – kérdeztem, bár tudtam, este van, így nem lesz valami beszélgetős kedvében, sokkal inkább mutogatni fog.
Igazam is lett, mikor a helyemre mutatott. Első gondolatom bevallom, az volt, hogy akkor én most hova ülők, csakhogy abban a pillanatban, amikor Josh megszólalt, valahogy az egész megváltozott:
-  Pót anyuci, akkor az ölembe ül.
Először kissé meglepetten kaptam erre fel a fejem, ezután gondolva, ebből úgy sem lehet semmi gond, hisz mindannyian tudják, hogy immáron remek barátságot ápolunk, könnyedén váltottam vissza mimikám az előbbire.
Letettem hát a kislányt a megüresedett helyre, azután leültem Josh ölébe. Ez nálunk még alkalomadtán reggelinél is teljesen természetes dolog volt, hiszen ébredés után még inkább ragaszkodtunk a másikhoz, ellenben erről a többiek nem tudhattak, hisz azt többnyire a szobánkban fogyasztjuk el. Őszintén szólva, a legelején kissé feszélyezve éreztem magam, ám amikor Josh közelebb húzott magához, a hasamnál összekulcsolja kezeit, majd a vállamra tette állát úgy, hogy fejünk összeért, merevségem elszállt, s jól éreztem magam.
-  Én isz! – kérte kissé pöszén Lux jelezve, ő az én ölemben szeretne helyet foglalni.
-  Oké – egyeztem bele könnyedén, utána felvettem, s elhelyezkedett úgy.
-  Mint egy kis család – jegyezte meg mosolyogva Louis.
-  Dehogy – ellenkeztem felnevetve, pedig valljuk be, valahol valóságos volt ez a szemlélet.
-  Nem, Tommonak igaza van – értett vele egyet Zayn.
-  Miért? – kíváncsiskodtam, ugyanis komolyan elkezdett érdekelni, mégis hogyan vélik ezt az egészet.
-  Mielőtt még Maddie a semmiből kitör és bajod esik, elveszlek innen, kicsi lány – jelentette ki felkelve Harold.
Odasétált hozzánk, elvette Luxot, visszasétált, később leült beleültetve az ölébe a gyerkőcöt.
-  Sosem bántanám – háborodtam fel megállapításán.
-  Tudom, hogy önszántadból sohasem.
-  Nem fogok elkezdeni vitatkozni. Hadd halljam, mi olyan családias számotokra!
-  Például… – kezdett bele Niall, eztán elhallgatott keresve a legjobb megfogalmazást. – Nézd, én tényleg nem szeretném ezzel megbántani semelyiktőket vagy hasonló és pontosan tisztában vagyok azzal, Mad’, hogy mi van a szerződésedben, viszont ha ettől elvonatkoztatnánk, szerintem akár egy tök király párost is alkothatnátok – fejtette ki végül nehézkesen álláspontját.
-  Én csak annyit mondanék erre, hogy lehet, még észre sem vettétek, hogy most már nem azért ültök úgy, ahogyan, mert nincs szabad hely, ott van egy mellettetek – közölte barátságosan mosolyogva Zayn.
Bármennyire nem szívesen ismerném be, igaza volt. Annyira magával ragadott a már-már megszokott reggelizésnél alkalmazott ülésrendünk, hogy cseppet sem figyeltem fel arra, hogy ebből gáz lehet. Mindenesetre, akkor már csak azért sem ültem el onnan. Nem azért, mert ezzel egyértelművé válna, és nem bíznék valamelyikkőjükben, hanem azért, mert nem akartam elismerni, mennyire egyértelmű lehet azoknak az embereknek sok minden, hogyha valóban ismernek. Ők tudtak sok dolgunkról, szinte átláttak rajtunk, ezzel szemben ezt nem akartam megjegyezni, kíváncsi voltam mások véleményére is.
-  Én tudok, amit tudok és látok, amit látok – titokzatoskodott Liam, amiből nem sokat érthettünk. – Gyertek össze, aztán ennyi, a következményekkel nem kell számolni! Kiállunk mindkettőtökért! – ígérte a srác somolyogva.
-  Egyetértek a többiekkel, igazából azok után, ahova eljutottatok az ellenségeskedésből furcsa, hogy még nem vagytok együtt, már hónapok óta együtt kellene, hogy járnotok – reflektált dilemmámra Harry.
Igazából holnap egy hónapja, hogy együtt vagyunk, de nem gond, Styles, ezt nem tudhattad, gondoltam magamban igyekezve nem mosolyogni.
Aztán, mikor már joggal azt hittem, senkinek sincs hozzáfűzni valója, váratlan dolog történt: Lux elkezdett cuppogni. Egy pillanatra megfagytam, eztán felnevettem, mintha csak jót nevetnék a gyermek szórakozásán. Jóllehet a következő esemény még meglepőbb volt. Josh felbátorodva kezei közé fogta arcom, vele szembe fordította azt, s megcsókolt. Pár másodpercre kővé dermedtem, azonban a következő szekundumban elszabadult bennem a pokol: többet akartam, minthogyha majd’ szomjan halnék és kizárólag Joshua édes csókjai által juthatnék egynéhány cseppnyi folyadékhoz. Azokban a percekben nem érdekelt, minek mi lesz a következménye, tényleg azt tettem, amit akartam, bíztam a körülöttünk levőkben, annak ellenére, hogy amint ajkai hozzáértek az enyémekhez megszűnt a külvilág.
Érdes torokkaparás üthette meg a füleinket, ami megzavart minket pazar tevékenységünkben. Az illető felé fordítottuk buksink, mire szembe találtuk magunkat Liam csokoládébarna, tömény szomorúságot árasztó íriszeivel.
-  Maximálisan örülök nektek, viszont nem lehetne, hogy azért nem eszitek meg egymást előttünk? Nagyon hiányoznak a barátnőink, ne fájdítsátok még jobban a szívünk, kérünk szépen titeket! – kérlelt mindet udvariasan, ugyanakkor keserűen.
-  Oké, persze, ne haragudjatok, csak… Nincs csak – mondtam elnézést kérően ránézve, utána a többieken is átfuttatva a tekintetem.
A kiegészítésemet valahol viccesnek találtam, bezzeg nem voltam abban az állapotban, hogy nevesek, aminek egyszerű oka van: átéreztem, mit érezhetnek. Édesapám képes lenne eltiltani JD-től, amit nem fog tudni, mivel felnőtt nő vagyok, mindazonáltal a tudat, hogy mindent megtenne ezért, és valamennyit meg is fog, hogyha kiderül számára a tény, igencsak elszomorított, mondhatni átéreztem azt a hiányérzetet, ami a három srác íriszeiben fájdalmasan égett.
-  Semmi gond – reagálták le a pasik egyszerre.
-  Oh, és aranyos tőled, hogy többes számot használtál Louis és Zayn miatt – tettem hozzá elmosolyodva.
-  Hééé! – játszotta a felháborodottat a barátom. Hűh, ez még kicsit furcsa megnevezés ebben az értelemben, jóllehet amikor eszembe jut, szám felfele görbül tőle.
-  Valaki féltékeny – jegyezte meg felröhögve Harry.
-  Nekem legalább van miért – kontrázott Josh, akiből látszott, megsértődött ezen.
-  Ugyan, nyugi! – csitítottam, aztán kezéért nyúlva összekulcsoltam ujjait az enyémekkel. – Ennyinek nem kellene felhúznia. Tudod, hogy Liamre vagy bárki másra a bandából sohasem néztem úgy, mint rád. Nincs értelme ilyennek lenned és Harryvel sem kellene összeveszned azért, mert jelenleg furcsamód valóban igaza van. Mi a baj?
-  Semmi – morogta lesütött szemekkel.
-  Ugye, tisztában vagy azzal, hogy ezt még a hülye sem hiszi el?!
-  De mit mondjak?
-  Az igazat?!
-  Nincs ebbe semmi új…
-  Nem értelek.
-  Csak nem akarlak elveszíteni – nyögte ki végül valódi okát, amit összehúzott szemmel konstatáltam.
-  Már miért tennéd? – adtam is hangot zavarodottságomnak.
-  Hat nap és… – kezdett bele feleletébe, eztán elhallgatott.
-  Ugyan az lesz, mint eddig… Amennyiben te ugyancsak szeretnéd ezt a kapcsolatot – tettem hozzá komolyan.
-  Még szép! Sohasem akartam még ennél jobban egy párkapcsolatot – közölte úgy, mintha ez annyira magából értetődő lenne.
-  Akkor… minden rendben lesz köztünk.
-  Természetesen – értettem egyet vele vidáman.
Úgy véltem, ezzel helyreállt a lelki békéje, s ezáltal az enyém is, mindazonáltal eszembe jutott egy kibúvó.
-  Tudom, hogy neked hiányzik az otthonod, ezért mi lenne, hogyha te hazamennél és én maradnék Londonban? Akkor ott is találkoznánk, és nem lenne semmi para – javasoltam könnyedén, ugyanis úgy beszéltük meg, hogy visszafele hozzánk jön, és miután felvett, azután megyünk a londoni reptérre.
-  Nem hagylak egyedül – közölte határozottan.
-  Nagylány vagyok és testőr… Miért ne lehetnék egymagam? – kérdeztem semmiféle gúnnyal, inkább aggodalommal, hiszen nem akartam, hogy miattam ne lássa a családját: az nem lenne fair.
-  Ne vitatkozz, Drágám, inkább arra válaszolj, hogy hova szeretnél menni! Párizs? Bár az már talán túl elavult… Akkor tudom, hogy akár vissza is mehetnénk Santiagoba, viszont inkább lehetne valami egyedi… Kitalálom, holnapra megtudod!
-  De te – kezdtem bele, azonban a mondatomba vágott.
Veled szeretnék lenni.
-  Tipikus Right Now – szólt közbe Louis kedélyesen.
-  Ezt hogy’ érted? – csodálkoztam el.
-  I know that we won't be going home Tudom, hogy nem fogunk hazamenni – idézett belőle egy részletet.
-  I know that I won't be on my own Tudom, hogy nem leszek egyedül – mondott egy másik sort Harry.
-  Everything is new to me Minden új nekem – segített hozzá Niall is.
-  I can't fight the feeling Nem tudok harcolni az érzéssel – fejtegette Zayn.
Azt hiszem, ebből is látszik, hogy a körünkben mennyire ismerhetett már mindenki mindenkit.
-  I'm feeling like Jól érzem magam – jutatott eszembe egy sort Josh is.
-  I could do this forever Örökké tudnám ezt csinálni – dúdoltam…, aztán rájöttem, ez egy vallomás is lehetne.
Először bevallom, megrémisztett ez a dolog, hisz ez nagyon nagy szó, ámde utána rájöttem, most valóban ekképp érzek, ezért hamar megnyugodtam.
-  Lux! – kiáltott fel egy női hang.
Egyből arra tekintettünk, ennek következtében megláthattuk a beigyekvő Lout kislánya felé tartva.
-  Sajnálom, ha nem figyeltem rád eléggé, kincsem! Ne csatangolj el többet, szépen kérlek! – kérlelte Harry öléből felemelve a lánykát, habár mindannyian tudtuk, erre nem fog felelni semmit. – Tomnak remek ötlete támadt, csak hát, nekünk itt van Lux is, így nem tudunk kettesben elmenni vacsorázni. Esetleg figyelnétek rá addig? – érdeklődött körültekintve rajtunk Lou.
Ám ez nem tartott sokáig, amint meghallottam az ajánlatot, felkapva jobb kezem felkiáltottam:
-  Én!
-  Köszönöm, Maddie! Biztosan? – kérdezett azért vissza jelezve, nem szeretné senkire sem ráerőltetni egyetlen gyerekét, csupán kivételesen nem hármasban, hanem kettesben menne el valahova biztonságos helyen hagyva másik felét.
-  Igen, egyértelmű… Sőt, kérem egész éjszakára, reggel visszakapod, addig babusgatom – interpretáltam cseppet utalóan.
-  Nem muszáj – suttogta, pedig tudtam, szüksége lenne már több napra is, hogy kizárólag a szerelmével legyen… De lássuk be, minden anyuka így van ezzel, még ha nem is ismeri be, és valaki elvárná, hogy amennyiben megszülte a gyermeket, akkor minden egyes nap minden egyes percében vele legyen, akármennyire is fárasztó, csakhogy kérdem én: akkor már az ilyen embereknek nem is lehet pihenniük. Nos, én pont ezért vállaltam el, mert noha a saját bőrömön hála Istennek még sohasem éreztem, milyen ez, elég volt látnom, hogy ez azért nem egy egyszerű mulatság.
-  De, szükséged van rá és én szívesen átvállalom. Pontosan tudod, hogy tudok róla gondoskodni – ellenkeztem neki jót akarva.
-  És úgy néz ki, szüksége van még egy alvótársra – tette hozzá vigyorogva Josh.
-  Mi? Mi az, hogy – kezdett bele, ezzel szemben meglátva kezeinket be sem fejezte mondatát.
Szája elé kapott jobb kezével, s hirtelenjében azt hittem, sírógörcsöt kap, akárcsak egy barátnő, akinek most mutattad meg, hogy megkérték a kezed, és szeretnéd, ha ő lenne a tanúd, pedig itt még nincs szó ilyesmiről - egy darabig nem is lesz.
- Úgy örülök nektek – motyogta elérzékenyülve. – El se tudjátok hinni, mióta vártam már ezt a napot.
-  Köszönjük! – hálálkodott Joshua.
-  Viszont… Szeretnék megkérni mindenkit, hogy ezt a dolgot ne mondja tovább, mert akkor… az állásommal játszik, lazán kirúghatnak emiatt – jelentettem ki kérlelően.
-  Ez csak természetes – hangzott szinte egyszerre, minthogyha megbeszélték volna.
Mit is mondhatnék életem ezen fontos eseményének bemutatása után, lezárásként? Úgy vélem, egy kis tanács lenne a legjobb, amit ha akartok, megfogadtok, ha nem, nem: amennyiben úgy érzed, igaz barátra lelsz, igazán megoszthatsz vele mindent, meg fogja érteni. Tapasztalatból mondom, akárcsak azt, hogy megtanulhattam, milyen remek érzés a szerelem - kár, hogy ennek az érzésnek van hátulütője is…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése