2014. október 11., szombat

16. rész: „Ez az érzés...”

Kedves, Olvasóim!
Remélem, jól telt a hetetek. Én most, szombaton jutottam el odáig, hogy megírjam a részt, habár egy kevéske már eredetileg meg volt belőle. Nem tudom, hogy esetleg elhamarkodottnak találjátok-e, de tekintve, hogy ez a tizenhatodik rész és körbelengte majdnem az egészet Josh nem lehet annyira meglepő, ami történik. Egy eddig nem látott személy megjelenik benne, aminek - akármilyen furcsán hangzik, hisz mégiscsak én írtam bele - örülök.
Bizakodom abban, hogy elnyeri a rész a tetszéseteket!
További szép estét!
by: Timi



Ajánlott zene



Sötétből a sötétbe – talán ekképpen kifejezhetném azt, amit reggel átéltem… Pontosabban tízkor, ami már nem is számít annyira annak, de ez most nem annyira lényeges. Álom nélkül vészeltem át Josh karjában az éjjelt, melyből látni nem sokat láthattam hála annak, hogy mielőtt elindultunk volna a koncertre besötétítettem, hiszen tudtam, vihar közeleg. Ennyire könnyen sohasem éltem túl egyetlen égi csapást sem, amiért mérhetetlenül hálás lehetek Josh-nak.
Ugyanúgy feküdtünk, ahogyan elaludtunk. Éreztem hátamnál testmelegét, összefont lábainkat a paplan alatt, kezünk összekulcsolt állapotát, nyakamnál néhai kellemes szuszogását. Ezek mind biztonságot keltő érintések voltak, jól estek. Szeretek néha reggelente elgondolkozni az élet dolgain, hogyha van rá időm, s kivételesen most volt. Visszacsuktam szemeim és elmerengtem azon, mi volt régen köztünk alvótársammal, mi van most és tán mi lehetne köztünk egyszer, ha ezt így folytatjuk. Őszintén, ahogyan belegondoltam, hogy egykoron mekkora ellenségekként is nézhettünk ki egymás mellett, most pedig itt alszunk egymás közelében megmosolyogatható volt a tudat, hogy ez elképzelhető, egyes emberek számára félreérthető… Például Louis-nak biztosan. Imádom a srác egész stílusát és jóban is vagyunk, főleg amióta Joshua megváltoztatta a nézeteimet, mindazonáltal nem szerettem volna, ha kijelenti azt, amit lassan kezdek sejteni. Nem szerethettem belé! Josh-sal barátoknak kell, hogy legyünk, nem egy párnak, hiszen ellentmondanék a szerződésemnek, hogyha ez az egész megtörténne, ezáltal bármikor kirúghatnának, márpedig akkor apám nevére, s egyáltalán a Shaw vezetéknévre szégyent hoznék - ezt nem tehetem meg! Vagy… de. Miért ne tehetném meg? JD-nek igaza van, azt kell tenned, amit a szíved súg! Ha kizárom ezeket a dolgokat, egyetlen valamitől tartok: a csalódástól. Tehát kizárólag egy rész lehet kérdéses: megéri? Megéri feladni a barátságot a szerelemért? Megéri kockára tenni? Mi történik akkor, hogyha valamelyikünk pofára esik? Lehetünk utána még barátok? Szerintem már nem, nem tudjuk mindenen túltenni magunkat, egyáltalán csoda, hogy az előző állapotból eljutottunk idáig, viszont erre is hetek, hónapok kellettek. Megérné ennyit várni, ámde ki lehet várni?
Kis idő múlva azon kaptam magam, hogy a gondolatmeneteimből egy köhögő-roham húz ki. A torkom kapart, azt hittem, majd’ megfulladok, mire a köhögés elmúlt. Noha szerepét átvette egy kisebb fájdalom, ez azért mégiscsak jobb volt. Megfáztam volna?, gondoltam keservesen. Utálok beteg lenni, habár ez nem meglepő: ki szeret az lenni?!
Lassacskán, igyekezve a férfit nem felébreszteni, kihúztam ujjaim övéi közül, majd kísérletet tettem arra, hogy csakis magamról húzzam le a takarót. Miután ez megtörtént megpróbáltam lábaim kibogózni Josh-é közül. Nagy nehezen sikerült, mire kizárólag nyamnyogást kaptam válaszul, amin diadalittasan elmosolyodtam. Felpattantam, később gondosan betakargattam, s elindultam a fürdőszoba felé megmosni az arcom, ennek következében azt a leheletnyi álmosságot kiverve szemeimből, ami még nyugalmasan ott csücsült. Épp, hogy beértem a fürdőszobába, meghallottam két-két kopogást az ajtómnál, ami nem jelentet mást, mint hogy kettő ember minimum várakozik rám. Felsóhajtottam, aztán a mosdókagylóhoz léptem, s megengedve a csapot két tenyerem összeillesztettem úgy, hogy belekerülhessen a víz. Amikor az megtelt arcomnak dobtam a vizet, ezután háromszor megismételtem még ezt a nem stressz-mentesnek mondható cselekedetet. Zavart, ahogyan a hideg vízcseppek sokasága hozzácsapódott az bőrömnek, s utána kényelmesen leszaladtak arról. Felkaptam a mosdó mellett lévő fehér, puha törölközőt, megtöröltem az arcom, elzártam a csapot, ezután a kezemet is letöröltem, s gondosan visszatéve az anyagot megláttam tegnapi ruháimat a földön. Annyira tudtam, hogy valamit elfelejtettem a nagy sietségben…
A türelmetlenné vált kopogásokra felkaptam a fejem, miután a sarokban lévő vajszínű, lukacsos szennyesbe dobtam ruháim és fülig érő szájjal elindultam a bejárat felé. Fogalmam sincs, miért voltam annyira jókedvű, amikor nem tudhatom, ki van az ajtó mögött, mi több még a torkom is fáj, ezzel szemben van valami, ami erre a mimikára adott okot.
Átszelve a távolságot, ajtót nyitok, s meglátok két vidám férfit: Niall és Ash.
-  Szép reggelt, fiúk! Miben segíthetek? – kérdeztem kissé rekedtessen. Ám ez sajnos nem a reggeli rekedtség, ez a torokfájással járó.
-  Jól vagy? – érdeklődtek aggodalmasan a fiúk egyszerre, én meg csak annyira voltam képes, hogy megrántsam a vállam.
Nem szeretek gyengének látszódni, de hát, voltam már jobban is. Hátam mögött megérzek egy pozitív aurát, mire ismételten elvigyorodom, s fejemet néhány pillanat erejéig arra fordítom. Nem érdekel, hogy pontosan ki mit gondol, mert tudom, boldog vagyok.
Csodás reggelt, Drágám! – köszönt mellém lépve Josh, nem törődve a nézőközönséggel, aztán egy hosszú, gondoskodó puszit nyomott homlokomra.
-  Jó reggelt! – motyogtam cseppet kábultan, miután kicsit hideg ajkai eltűnnek rólam, de a helyét még mindig éreztem, mintha odaégett volna.
-  Miben segíthetünk, srácok? – tudakolta immáron feléjük fordulva, mosolyogva.
-  Meg akartuk kérdezni, lógtok-e velünk, de Mad' beteg – válaszolta Ashton a végén egy másodpercig elhúzva száját.
-  Mi a baj? – lepődődött meg szomorkásan Josh, felém fordulva.
-  Csak fáj egy kicsit a torkom, semmi komoly – reflektáltam könnyedén.
-  Akkor maradj itt, max. negyed óra és itt vagyok – közölte a kanapé felé lépdelve, mivel még mindig ott voltak a ruhái.
Zavartan néztem utána, majd nagynehezen meg is szólaltam:
-  Hova mész?
-  Csak le. Kell neked pár apróság.
-  Felhozzák.
-  De ha valami nincs, el kell mennem érte – magyarázta magától értetődően.
-  Dehogy, akkor az elég, amit kapok.
-  Nem. Engedd, hogy végre én gondoskodhassak rólad! Te egyfolytában megvédsz, engedd, hogy végre én is tegyek érted valamit!
-  Azt hiszem, tegnap este már megbeszéltük, hogy mit tettél értem és a munkámat még jó, hogy tisztességesen elvégezzem… főleg, hogyha egy barátomról van szó.
Feleletül mindössze megforgatta szemeit. Gyorsan magára kapta ruháit, azután ismételten felénk kezdett el lépdelni. Hozzánk érve felém figyelt, végül megölelt, minthogyha azt szeretné érzékeltetni, nem érdekli, szeretne gondoskodni rólam legalább ilyenkor… Vagy csak én képzeltem be magamnak, hogy ekképp gondolja?!
-  Sietek – búcsúzott ezekkel a szavakkal.
Mielőtt bármit mondhattam volna elengedett, s a két pasi között meglépett.
-  Josh! – kiáltottam utána utat törve magamnak.
Hátrafordult kiáltásomra, ennek köszönhetően elmondhattam azt, amit szerettem volna:
-  Szólj Tednek! Nélküle ne menj, kérlek! És vigyázz magadra!
-  Rendben – egyezett bele édesen felnevetve aggodalmasságomon.
Jobb lett volna, ha mentem volna én vele az a figura helyett, akiben egyedül nem tudtam bízni, hisz ő bizonyára pusztán a mostohaapja összeköttetései miatt lehetett itt, jóllehet nem tudtam, ki volt, aki rajta kívül ráért. Őszintén szólva, legszívesebben én mentem volna vele, mert akkor legalább magamat kellene okolnom, hogyha a haja szála is meggörbül, bezzeg tudtam, nem fogok tudni megbirkózni az elképzelésével: ahhoz túl makacs.
Megfordult, s elindult tovább. Kizárólag bízni tudtam abban, hogy valóban eleget tesz kérésemnek és legalább az a félnótás vele megy. Néztem távolodó alakját, amiből egy ír akcentusú hang szakított ki, s egy ausztrál követte, ahogyan elköszöntek.
-  Érezzétek jól magatokat a… Hol is? – faggattam kicsit őket somolyogva.
-  Az államtitok – reagálta le reflexszerűen a dobos.
-  Aha, én meg a pápa vagyok… – ironizáltam felröhögve. – Mindegy. Sziasztok! – vettem én is búcsút, később az ajtón belépve becsuktam azt.
Éppen, hogy megtettem nyílt utánam.
-  Nem gondolod, hogy anélkül elmegyek, hogy megölelnének – játszotta a felháborodottat Nialler, amint közrefogott.
-  Beteg vagyok, vagy mi – suttogtam, ahogyan majdnem összenyomott.
-  És? Pihenj sokat! – követelte immáron elszakadva tőlem, aztán az ajtóhoz lépve végre valóban leléptek.
Meg akartam nézni, hogy van-e lázam azok után, hogy kissé hidegnek éreztem Josh száját, csakhogy úgy véltem, azt is hoz, szóval egyetlen dolgot tehettem, hogy megfeleljek annak, amit szeretne: befeküdtem az ágyba, betakaróztam, s relaxáltam… Vagyis inkább csupáncsak szerettem volna, merthogy egyetlen dolog kezdett még jobban érdekelni: az, ami, amikor felkeltem is; mi lenne, ha még feljebb lépne kapcsoltunk?! Nem tudom. Szeretném, viszont én nem vagyok elég ehhez, nem tudom, mit gondol Josh. Ezt mégis hogyan kellene kiderítenem?
Gondolataimból egy kiáltás zökkentett ki:
-  Megjöttem, Drágám!
Elmosolyogtam kellemesen férfias hangjára, pedig nem oly’ sokat lehetett távol.
-  Pihensz?! – állapította meg kérdésként mosolyogva paplannal bebugyolált állapotom.
-  Igen. Hoztál lázmérőt? Vagy egyáltalán mit hoztál? – kérdezősködtem.
-  Mindent, amire csak szükséged lehet. Képzeld, azt beszélte két ember előttem, hogy a jégkrém segít a torokfájásnál. Szerintem baromság, de hátha – mesélte valóban törődően, ami nagyon jól esett. – Behozok mindent, aztán áthozom a laptopom és nézhetünk filmet – ajánlotta egyszerűen.
Látszott rajta, hogy örömét leli abban, hogy gondoskodhat valakin… Vagy az, hogy rajtam? Ez… bonyolult.
Ahogyan mondta, miután letette mellém a komódra a fehéres, kissé átlátszó szatyrokat nyomott egy puszit arcomra, eztán lelépett. Amint hallottam az kijárat csukódását kiszálltam az ágyból, s a bevásárlószatyrokat kezembe véve megnéztem, mit vett. Lázcsillapító, fájdalomcsillapító, egy százas zsebkendőcsomag, és végül, de nem utolsó sorban a megemlített jégkrém is benne feküdt az egyikben, amit mikor megláttam egyből megkívántam. Vanília és csokoládé – remekül emlékeztetett a tengerparton történtekre, ahol mindketten csokis fagyit ettünk…, és ahol bármennyire is finom volt a fagylalt a csókjai túltettek azon az édességen. Abban a pillanatban, ahogyan ez eszembe jutott nem volt kérdéses, én mit akarok. Akartam, minden egyes porcikámmal újra akartam élni azt a fenomenális érzést, amit akkor kaptam. Attól a minutumtól kezdve nagyjából bármit meg tettem volna, szükségem volt már nem csak Josh-ra, hanem… hanem a csókjaira is. Életemben végre először semmifelé befolyásolás nélkül tudtam, mit akarok: Őt.
Kimentem a kicsiny konyhába egy kiskanálért, majd visszamenve letettem a jégkrémes doboz mellé, elhúztam a sötétítőt, felhúztam a fehér rolót és kinyitva az tejszínű ajtót egy apró erkélyre érkeztem, ahol két embernél több nem fér el, azonban számomra kifogástalan volt. Megfogtam a tégelyt, felnyitottam, aztán felkaptam a kanalat és elindultam kifelé. Az erkélyről valamelyest a tengerre láthattam, nem nagyon, ám nekem pont elég volt, ahhoz, hogy még nagyobb mosolyt csaljon az arcomra. Kanalamat hozzáérintettem a megfagyott krém tetejéhez, s lekanalaztam róla egy keveset. Mennyei. Már csak Josh hiányzik innen.
-  Hé, nem szabadna itt lenned – jegyezte meg aggodalmasan, amint lefutott ez a gondolat az agyamban.
-  Már vissza is értél? – csodálkoztam el gyorsaságán felé fordulva.
Letette az ágyra a gépét, eztán lekapta reggel magára aggatott ruhadarabjait. Egy fehér boxer volt már rajta, szóval úgy néz ki, átöltözött. A gondolatba igyekeztem nem belepirulni, mint egy tizenéves, akárcsak abba, amikor átfutott agyamon az elképzelés, miszerint a bicepszén lévő tetoválása egyre inkább tetszik, s ezt majdnem megjegyeztem neki. Ahogyan végül tekintetem felfele futtatásában újból eljutottam gyönyörű, kék szeméig észrevettem, ő ugyanúgy végigmért, mire már lehetetlen volt nem elpirulnom. Azért ő nálam jobbat érdemelne., futott végig agyamon ez a gondolat, ami elbizonytalanított… Azaz én - immáron - tudtam, mit akarok, ellenben azt nem, ő beéri-e velem.
Elkezdett felém lépdelni, eztán mikor már pusztán fél méter választott el minket megkérdezte:
-  Finom?
 Nem voltam másra képes, kizárólag bólogatni… és nem az elenyésző torokfájásom miatt.
Elmosolyodott szótlanságomon, aztán kicsit félszeggé vált, ahogyan egy pillanatra letekintett ajkaimra, eztán vissza íriszeimbe, s megkérdezte:
-  Kipróbálhatok valamit?
-  A-Attól függ, mit – közöltem beleremegő hangon.
Elvette tőlem a két tárgyat, utána letette az éjjeliszekrényre, s elkezdett felém közeledni. Ahogyan egyre kevesebb lett köztünk a távolság egyre biztosabb lettem abban, ami tekintetében egyre nagyobb elszántságot sugárzott: ugyanazt akarja, mint én. Elmosolyodtam erre a gondolatra, ennek dacára eszembe jutott az, ami az előbb: nálam jobbat érdemelne.
Már csak pár centi választotta el testünket egymástól, azonban nekem még mindig ezen kattogott az agyam.
-  Beteg vagyok – jelentettem ki ijedten figyelmeztetve, lehet, nem ez a legjobb alkalom.
-  Nem érdekel.
- Ennek nem szabadna így lennie – ellenkeztem utolsó leheletemmel az ellen, amit valójában, a lelkem mélyén hosszú ideje szeretnék. Igaz, erre egyes-egyedül most jöttem rá.
- Az lehet, de… az Istenért, szükségem van rád, Drágám… – fejezte be a mondatát kicsit hangosabban, feldúltan. Igen, ez volt az a pillanat, mikor minden kötél szakadt, ám még mielőtt bármit tehettem volna még apró mosollyal hozzátette: – és nem úgy, mint eddig.
Nem voltam soha oda azért, hogy én kezdeményezzek egy csókot, ezt akkoriban csupán az álca mondatta velem, viszont most… Viszont most semmi aggodalom, esetleg túlzott büszkeség nem volt bennem. Nem, most mindössze azt tettem, amit akartam - erre tanított meg látatlanban Josh is, tegyek azért, amit akarok. Nos, én tettem. Rátapasztottam ajkaimat övéire ezzel elhallgattatva a további szövegelését, s megkapva azt a csodás érzést, melyre igazából azóta várok, amióta a parton átélhettem. Ez a mámorítóan bámulatos érzelemsokaság, ami akkor ugyancsak felszabadult bennem újra hatalmába kerített. Mondhatni, szükségem volt már erre.
Levegőt kapkodva váltunk el egymástól. Nem tudtam felfogni, mi történt. Ez… a helytelenségével volt helyes.
-  Ez az érzés… felemészt – ismertem be óvatosan, egynéhány másodpercre rá, még mindig kicsit zilálva.
-  Nem!… Ez az érzés… szebbé változtatja a világot.
-  Dehogy! Mi ezt nem tehetjük meg.
-  De! Azt teszel, amit szeretnél, ezt soha ne feledd!
-  Azt teszek, amit szeretnék – suttogtam beleegyezően.
-  Tudod, én mit szeretnék? – kíváncsiskodott sejtelmesen mosolyogva rám, miközben arca egyre közeledett felém.
-  Azt, amit én – feleltem, mikor immár csupán egyetlen hajszál választott el minket.
Ajkaink egymáséra tapadtak, ezzel újabb csókot kezdeményezve.
Nos, így történt, hogy én, a látszólag mindent túlélő, magabiztos, ám magában félénk, minden szabályt betartó lány hirtelenjében a szívére hallgatva ellenszegült édesapjának, s a nemrégiben aláírt szerződésének is. Tudtam, mit veszthetek, ellenben azt ugyancsak, ezzel mit nyerhetek. A szívem győzött, az eszem elbukott, ugyanakkor mindkét szervem abban megegyezett: Joshua Devine mellett igazán, felhőtlenül boldog lehetek, vele megtalálhatom a szerelmet is - amire oly sok ideje várok -, s nem „csak” egy remek barátot. Hogy mennyi időbe telik, mire kiteljesül a szerelmünk? Nem tudtam, bezzeg azt igen, ebből ezek után nem lesz menekvés, felkapott a kegyetlenül tökéletes forgószél, ahonnan még nekem sincs kiút.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése