2014. október 4., szombat

15. rész: A vihar az ellenségem

Kedves, Olvasóim!
Immáron a bétázott verziót láthatjátok, olvashatjátok, amit ezúton innen is köszönök kedves bétámnak!
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene




Imádok egy koncert után betérni a hotelbe, amikor esik az eső. Ilyenkor a legnagyobb ellenségem a természet és nem kell aggódnunk a banda miatt, hisz azért senki sem olyan hülye, hogy amikor az égi áldás dézsástul jön, rájuk várakozna. Félreértés ne essék, nem utálom a rajongóikat, hiszen Niall által tudom, mennyire támogatják őket, azonban be kell ismernetek, mindenki örül annak, hogyha a munkája közben néha pihenhet, nos, nálam ez pontosan így következhet be.
Belépve a szállodába a lift felé indultam, ameddig valaki el nem kapta a jobb karom. Ez a tevékenység megtorpanásra késztetett. Megfordultam, hogy szembenézzek vele. Nem ért váratlanul a tény, miszerint Josh volt az.
-  Úgy bírom, hogy mindig megállítasz – motyogtam felnevetve kínomban.
Minél előbb a szobámba akartam menni és elaludni, ameddig csak esik és nincs vihar. Utálom a villámlást és a dörgést – mindezt felnőtt nőként. Azért ez tényleg kínos, még ha JD sok szemléletemet meg is változtatta ezt nem fogja tudni…, még a tényt sem mondtam el neki, viszont soha nem is tervezem. Ez rettenetesen béna dolog ahhoz, hogy egyetlen személyen kívül más is tudja. Úgy vélem, ismertek már annyira, hogy tudjátok, kiről beszélek, ám ha mégsem el kell mondanom a nevét is az illetőnek: Niall Horan.
-  Csak meg akartam kérdezni, hogy lenne-e kedved még egy kicsit itt maradni? Nem vagy éhes? Mehetnénk kajálni? Vagy nem tudom. Nem vagyok még annyira álmos. Te mennél már aludni? – zúdította rám a dilemmáját.
Zavartan pislogtam, hirtelen fel sem tudtam fogni igazán a kérdéseket, majd mikor pár pillanatra rá megértettem, egy apró, hamis mosoly kíséretében belekezdtem feleletembe:
-  Nem, nem éhezem, de rád nézve nem nehéz rájönnöm, hogy ez a te esetedben nem mondható el. Még egy-két órát ébren tudok lenni, szóval mehetünk kajálni.
-  Oké, és most őszintén! – kérte komolyan.
-  Tessék? – érdeklődtem, pedig tudhattam, mire gondol.
Egynéhány pillanatra rá könnyedén meg is válaszolta gondolatom:
-  Nem gondolhatod komolyan, hogy beveszem az álmosolyt, akármennyire is jól próbálod leplezni. Ugyan, Mad’, ismerlek. Mond el, mi a problémád! Valami rosszat mondtam vagy esetleg más valaki bántott meg? Tudod, hogy meghallgatlak, bármi bajod van – interpretálta gondterhesen.
-  Csak… – suttogtam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Mégis mit hozhatnék fel, amivel el tudom erről terelni a gondolatait? – Nem érdekes. Mond, Joshie, mit szeretnél enni? – kíváncsiskodtam elbűvölően mosolyogva olyan becenevet használva, ami tudtam, hogy idegesíteni fogja.
-  De érdekes, Madaline. Amint rendeltem megbeszéljük. Addig foglak nyaggatni, ameddig el nem mondod – fenyegetett és tökéletesen tudtam, hogy végre is fogja hajtani.
Szerettem, hogyha egy ember harcol a céljáért, ez nagyon király volt, és ha az ráadásul egy egész helyes férfi teszi azt még inkább. Ez… még akár szexivé is tudta tenni valamilyen szinten a személyt. Ez a dolog csupán akkor tudott az én szememben lerombolódni, amennyiben ezt pont ellenem tette, akkor idegesítő volt. Viszont amikor elérte - ami nem volt könnyű a makacsságomnak köszönhetően -, amit akart, akkor bizony már tiszteltem is a kitartásáért. Joshua sokszor eljátszotta ezt velem és hazudnék, ha azt állítanám, ez számomra egy cseppet sem volt vonzó, bezzeg szerettem volna a barátja lenni, csakis a barátja, ezáltal ezeket az érzéseket az elején elnyomtam, eztán egy idő múlva, hogyha meg is történt, fel sem fogtam. Azt hiszem, sikeresen kizártam a nem odaillő dolgokat és azt mondhatom, talán ekképpen jobban is jártam, merthogy elképesztően boldog vagyok mellette úgy, ahogyan vagyok… vagyunk.
Nem feleltem szavaira semmit, kizárólag elindultam arrafelé, amerre a táplálkozni kívánóknak kellett menni. Pontosan tudtam, hogy vagy egy órát szenvedni fogok, mindazonáltal azt is, hogy könnyedén megadhatnám magam, nem nevetne ki, ám nem szerettem volna előtte szégyenkezni. Mintha… azt szerettem volna, hogy büszke legyen rám, s ezzel a bizonyos érzéssel, hatalmas boldogsággal megtelve hívhasson a haverjának, hiszen tökéletesen érezhette azt, hogy bármikor számíthat rám… - akárcsak én rá, de ez most nem is annyira fontos.
Besétálva egyből leültem arra a helyre, ahol délben ebédeltünk. Egy öt személyes, kör alakú asztal volt ez is, akárcsak a többi ebben a helységben. Egyetlen étkezőasztal volt még jobbra, ugyanis ott volt a fal, ellenben balra sokkal több volt. Nem tudom, pontosan mennyi, nem számoltam meg, holott feltéve, Josh tegnap jól számolt, akkor tíz. Igen, elég nagy teremről van szó, főleg, hogy a harmadik sorban ültem és szintén Joshuának köszönhetően akkor megkaphattam azt az információt, hogy tizenegy van. Rengeteg, ezzel szemben ebédidőben kell is ennyi. Tömérdek mennyiségű üzletember szállt meg most itt, ma minimum húszat láttam. Nem tudom, minek van itt ennyi. Lehet, valami konferencia van? Sohasem érdekelt az élet ezen része. Szerettem politikamentesen élni, tisztelve a királyi családot és annak alárendeltjeit egyaránt. Igazából tisztelve mindaddig szinte minden embert, ameddig ő nem viselkedett ellenkezőleg velem, akkor amolyan „kölcsönkenyér visszajár”- elvet alkalmaztam.
Sokáig tartott, mire Josh bejött. Talán meglepődött cselekedetemen? Fogalmam sincs. Mindenesetre odajött hozzám, szokásához híven nyomott a homlokomra egy gondoskodó puszit, aztán továbbmenve gondolom, a pulthoz ment a pincérhez, hogy rendeljen tőle. Eszembe jutott, hogy innék egy nyugtató hatású zöldteát, ezért felkeltem, s megfordulva elindultam a rendelő férfi irányába. Odaérve megláthattam a felszolgálót. Meglepően fiatal volt. Azt hittem, annyira megy az étteremnek, hogy ide inkább középkor elejéi embereket alkalmaznak, akik már sokkal jobban tudják, mit kell tenniük, mint egy kezdő, ennek dacára ez a srác nálam egy-két évvel fiatalabb volt. A ruházata viszont tökéletesen olyan, mint egy itteni és átlagos pincérnek lennie kell: fehér ing, benne aranyszínnel varrva a hotel logója, mely egy „P” volt. Liam szórakozott is azzal emiatt, hogy az ő vezetéknevének kezdőbetűje az, az ő családja itt milyen menő.
A hasától lefele nem láthattam őt a pult takarásának okából, ám ekképpen dettó meg tudtam azt állapítani, hogy néhány centivel még nálam is magasabb. Hűh, azért ez megint csak elképesztett. Bőre kissé napbarnított volt, míg a haja hozzá passzolóan barna, s jelenleg cseppet zselézetten állt, a szemei pedig óriási, mély étcsokoládé árnyalatú. Jóképűnek volt mondható, főképpen a gyönyörű íriszével, jóllehet a megjelenése nemigen tudott érdekelni, nem tudott lekötni, inkább a mellettem lévő pasi édes mosolya, mikor mellé lépve bal szeme sarkából megpillanthatott. Épp befejezte kéréseit, ezáltal megkérdezte:
-  Te szeretnél valamit esetleg inni?
Ámulatba ejtően figyelmes tudott néha lenni… Vagy pusztán számomra volt az azok után, hogy hozzászoktam, senki sem érdeklődik őszintén felőlem? Mindenestre ez vidámságot váltott ki belőlem. Feleszmélve kértem egy olyan innivalót, amiért indultam, ezután meg is köszöntem. Josh-sal visszasétáltunk a nemrégiben elfoglalt helyünkhöz, s leültünk egymással szemben.
-  Szóval elmondod a gondod? – kérdezte kedvesen.
-  Nem! – ellenkeztem azonnal.
-  Miért? Csak nem lehet olyan szörnyű.
-  De az.
-  Már megint mit csináltál?
-  Tessék? – lepődtem meg. Ez mégis milyen kérdés? Én egyáltalán nem vagyok a „rosszkislány”- típusba tartozó személy, sohasem voltam.
-  Ösztönösen jött – felelte váll rántva.
-  Itt is lenne a két ital. Tessék, hölgyem, a teája – mondta elhelyezve előttem, majd folytatta mondatát letéve Josh elé a narancslevét. – és itt van ez is. Oh, és ez szintén a tiéd, gyönyörűm – jelentette ki letéve elég egy gondosan összehajtott papírlapot, azután egy sármos mosoly kíséretében odébbállt.
Meg sem kellett néznem, tudtam mi az. A legnagyobb bosszúságom az volt, hogy jelenleg szikrát sem kaptam, a következőben pedig már az, hogy akkorát dörrent, hogy legszívesebben ráugrottam volna Josh-ra azt hajtogatva, hogy mentsen meg. Felvezettem tekintetem az előttem ülőre, akinek a tengerkék íriszeiben keveredett a rádöbbenés, a meglepettség és valami más, ami nem tudtam, mi akar lenni.
-  Hé! – próbáltam valahogy megszólítani, ugyanis látszólag elbambult a felszolgálót bámulva.
Egyből rám kapta fejét, s egy aranyos mosolyt villantott. Kár, hogy átláttam rajta és nem volt valódi. Felhúztam erre a szemöldökeim jelezve, úgy sem veszem be.
-  Kinyírom – morogta, ámbár tisztában voltam azzal, hogy meg sem ütné, mindössze valami beszél belőle, ráadásul túl jámbor is ahhoz, jóllehet ezt egy fikarcnyit sem bánom.
-  Hogy mondod? – lepődtem meg.
-  Volt pofája idejönni azzal a fecnivel, amikor éppen kettesben beszélgetünk… – mérgelődött, aztán gyengédebbé vált hangja. – és mellesleg ki akartam szedni belőled, hogy mi bánt. Igaz, így is megtudtam, és habár kicsit meglepett, azért nem akkora nagy baj ez, mint ahogy gondolod. Itt vagyok én… Elment az étvágyam emiatt, a rohadék miatt – köpte az utolsó szavakat undorral beszélve róla.
-  Menjünk?
-  Igen, ha nem iszod meg – válaszolta figyelmesen.
-  Nem, le akarok lépni.
-  Oké. Hozzád vagy hozzám?
Ezt anno eljátszottuk, emlékszel?, gondoltam magamban, csakhogy ezt próbáltam elfelejteni, ennek következtében a következőképp válaszoltam kérdésére:
-  Ahogyan gondolod.
-  Hozzád. Nálam rumli van.
-  Két nap alatt. Hát, csak gratulálni tudok, kedves Joshua – szidtam meg játékosan, felkelve.
Ő is hasonlóan tett, s elindultunk az kijárat felé, ámde odaérve meghallottunk egy nekünk szóló kiáltást:
-  Léptek?
-  Ez után maradnánk? – húzta fel megint magát a semmin felé fordulva. Mi folyik itt?
-  Oh, ti együtt vagytok? – csodálkozott el, mire én köpni-nyelni nem tudtam. Mi? Ezt mégis honnan veszi?
 -  Nem, bár nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá. Szerintem téged csakis egy szobaszám érdekelhet. Megsúgom: kilencvenkettő – adta meg az ő számát, eztán tovább folytattuk utunk.
Pufogott még néhány sort halkan, ugyanakkor hamar túllendült a dolgon, amikor magához húzott a liftben egy ölelés erejéig. Nem tarthatott sokáig nyugalmas ölelkezésünk, mert a személyfelvonó pityegve jelezte, megérkeztünk. Kiszedtem eddig is vállra akasztott táskámból az kártyámat, ezután kinyitottam. Előreengedett, utoljára belépett a szobába. Először egy nappali fogadott minket, ennek dacára kissé beljebb lépve már egy hálószobaajtó is. Nem zavart, hogy ennyire aprócska, úgy is szinte csak aludni fogok itt.
Őszintén, nem gondoltam volna valaha, hogy olyanra szánom el magam, hogy együtt alszok Josh-sal akármilyen jóban is vagyunk, viszont a vihar a legnagyobb ellenségem.
-  Lezuhanyozhatok? – tette fel a kérdést.
-  Basszus, neked még ruhád sincs. Menj nyugodtan át, meg vagyok egyedül – tértem észhez.
Ez eddig hogyan nem juthatott eszembe?
-  Nem. Átmegyek, rendbe szedem magam, hogy ne fulladj meg mellettem, aztán visszajövök, és együtt alszunk. Megmondtam, hogy vigyázok rád – közölte hébe-hóba valamelyest viccesre véve a dolgot.
-  Oké. Addig én is megoldom – feleltem és immáron el is indultam a háló felé, ahol a bőröndöm volt. Három-négy napra nem érdemes kivennem az összes ruhám, hogy utána pakolhassak vissza.
-  Mad’! – hallottam meg Joshua kellemes, férfias hangját. – Sietek! – ígérte egy halvány mosoly kíséretében, mikor felé fordultam.
-  Rendben – egyeztem bele derűsen.
Tovább folytattam utam, s beérve a jelenlegi ruhatáromhoz léptem. Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy mit veszek fel, mivel sohasem voltak olyan - számomra - sokat mutató ruháim, aminél ilyen esetben furcsán jöhetnék ki belőle. Felkapcsoltam egy fehér atlétát, egy fekete nadrágot és más el is indultam a fürdő felé, hogy minél előbb végezzek. Belépve becsuktam a bejáratot, eztán bezártam, végül levetkőzve a zuhanykabinba léptem. Megnyitottam a vizet, azután számomra megfelelő hőfokúra állítottam. Tényleg szaporáztam mozdulataimat, mivelhogy tudtam, még így is előbb lesz kész ő, mint én. A férfiak túl gyorsak ebben, hiába kaptam olyan neveltetést, amilyet, szerintem, még én sem tudom velük felvenni a versenyt.
Amikor készen lettem, s megtörölköztem, felkaptam magamra a ruháim. Ezt követően a tükörbe megnéztem magam. Volt egy leheletnyi smink rajtam, amit nem mosott le a víz, ezért azt a sminklemosó és egy vattakorong segítségével minél gyorsabban, mi több precízebben igyekeztem megoldani.
Végezve ezzel is megfésülködtem, ezután a fürdőajtót kinyitva szembetaláltam magam az engem váró Josh-ra, akinek az egyik pillanatban még hátra volt vetve a feje annyira álmos volt, mégis meghallva lépteimet kipattantak szemei, s felém fordította kobakját. Mellette egy sötét farmer és egy tejszínű póló pihent. Gondolom, majd innen szándékozik elmenni valahova holnap. Nos, nem bánom.
Rajta egy patyolatfehér póló és egy éjszínű boxer volt, bár tudtam előbbit csupáncsak azért viseli, mert nem szeretett volna anélkül átjönni.
Egy barátságos mosolyt villantottam jelezve, készen vagyok, mire felkelt és elindultunk a hálószoba felé. Időközbe jobb kezével derekamhoz nyúlt közelebb húzva magához, mire én is ekképpen cselekedtem.
Belépve a hálószobába elkezdtem kínosan érezni magam, arról nem beszélve, hogy a múltkori esetet jutatta eszembe. Nem tenném meg most újra.
Levette rólam tenyerét, s elindult a baloldal felé, mire ennek következtében én a jobbra. Felé fordultam, mikor lekapta felsőjét. Tudtam, hogy le fog róla kerülni, ennek ellenére egy pillanatra megrökönyödtem. Ez a harmadik, hogy mellette alszom, mégsem jutott el idáig kapcsoltunk, hogy ne a kényszer szülte volna. Vagy úgy érzi, ez úgyszintén olyan? Ezt csakugyan muszáj megtennie? Nem akarom, hogy ekképp érzékelje.
Egy ártatlan vigyort villantott, mire én ugyanúgy elmosolyodtam. Befeküdt, s ezáltal én is ezt tettem. Annyira idegennek éreztem ezt a helyzetet. Kezdett visszatérni a régi énem, ezért szükségem volt Josh-ra, hogy megállítsa. Kénytelen valamit csinálni, hogy észhez térjek, hogyha nem akarja, hogy kirúgjam az ágyamból… Vagy nekem kell csinálnom, hogy itt tartsam a haverom, aki mindössze segíteni szeretne abban, hogy ne kezdjek el parázni az éj leple alatt egy mások számára tán teljesen átlagos vihar miatt.
Közelebb húzódtam hozzá, s mellkasára hajtottam fejem.
-  Ez így nem lesz neked kényelmes – susogta nyugodtan, minthogyha tudná, mi folyik le bennem. – Feküdjünk oldalt, mielőtt kitörjük a nyakad! – javasolta, mire egy kicsikét bólintottam beleegyezésül.
Magamba sajnáltam. Most nem fogom hallani a szíve dobogását., futott át agyamon csöppet mérgesen, pedig tudtam, kizárólag jót akar nekem, amit értékeltem.
Visszafordultam, eztán arrébb húzódtam a saját helyemre fekve. Próbáltam megtalálni a területem, ahol a legkényelmesebb, ellenben nem ment, mintha valami gátolt volna benne. Végezetül csak-csak sikerült megtalálnom hátat fordítva Josh-nak. Ez annyira jól ment, hogy sikeresen elaludtam… maximum egy órára – állapíthattam meg a velem szemben lévő éjjeli órát látva. Szerettem volna ismét elaludni, csakhogy nem sikerült.
Pár perce szenvedhettem igyekezve nem felébreszteni az alvótársam, amikor megéreztem magamhoz simulni egy testet.
-  Nem tudsz aludni? – tudakolta, miközben lehelete tehetetlenül csiklandozta nyakam.
-  Nem igazán – válaszoltam jobb kezemmel elnyomva egy ásítást.
-  Megoldjuk – vágta rá egyből összekulcsolva lábainkat.
Bízom benned – suttogtam, s ő szintén tudhatta, ez nem feltételen ennek szól, sokkal inkább mindennek, amihez szüksége van egy parányi bizalmamra is.
-  Én is benned – ismerte el, ahogyan áttette oldalamon karját.
Néhány minutumnyi időre beállt a csend. Immár éppen elaludtam volna, amikor kicsúszott egy szó a számon:
Megmentettél – motyogtam, s csupán azután döbbentem rá, mit mondtam.
Bizonyára kiejtettem számon azt, ami már oly’ sok ideje a lelkem mélyén lakozott. Ez apró, valóban magabiztos mosoly terült szét ajkaimon, ahogyan rásimítottam kezemet a kézfejére, később összekulcsoltam a kettőt. Úgy éreztem, ezzel még közelebb kerültem hozzá, ami még boldogabbá tett, igazán boldoggá.
-  Mitől, a vihartól? – viccelődte el, amiért nem tudtam rá haragudni, inkább immáron vigyorogtam, bármennyire is komoly volt általa elviccelt mondatom.
-  Nem csak ettől… Sokkal jobban a fájdalomra gondoltam. Az önsanyargatásra… Vagy ahogyan te hívtad: merevség – magyaráztam, ám nem fordultam felé.
-  Természetes volt. Újra megtenném, hogy sokkal többet láthassam ezt az éned… – közölte maximális őszinteséggel, mégis hallhattam a hangján, somolyog. – Imádom – suttogta egyenesség teljesen ezt a szót, amitől nem tudom, miért, de kirázott a hideg. Azt hiszem, egyszerűen csak jól esett szava, mely után egy hosszúra nyúló puszit nyomott fejem búbjára.
-  Köszönöm! – motyorogtam, s közben egyre inkább húzott magába az álomvilág. – Jó éjszakát!
Csodás álmokat, Drágám!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése