2014. szeptember 19., péntek

13. rész: „Meg fogunk fulladni…”

Kedves, Olvasóim!
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene



Telt múlt az idő, s nem volt semmi különösebben érdekfeszítő. Igen, mindig így telik ez a pár óra: unalmasan - a testőrök számára. Úgy vélem, sokan - jogosan - úgy gondolják, néha szeretek magányosan üldögélni, ugyanis most senki sem jött oda egy-két szónál többig. Ezek is olyan kedves, egyszerű gesztusok voltak, hogy megkínáltak sütivel. Egyetlen dolgot emelnék ki, hogyha ezt meg kellene tennem: Joshua. Oké, lehet, túl sokat beszélek róla, de megőrjít. Néha, amikor körülfutattam a tekintetem a srácokon az volt a benyomásom, többet néz engem, mint a dobot. Persze, hogy még tetézzük a dolgot, nem követett el egyetlen hibát sem, hiszen már álmából felébresztve is tudja a dolgát, mit mikor kell pontosan csinálnia. Furcsa mód, eszembe jutott, hogy egyszer megkérem, mutasson egy-két mozdulatot, hogy ne úgy hasson, mintha csak püfölném szerencsétlen felszerelést, hiszen imádom a hangszereket, ám ezt hamar el is vetettem arra hivatkozva, ha meg akarok tanulni pár mozdulatot valamin, ott van Niall és a gitár. Nevetségesen zavarba ejtő volt, amikor találkozott tekintetünk. Arra a pár pillanatra mintha megfagyott volna az idő, a messzeségből hallottam a hangokat, végül egy mosollyal lerendeztük mindketten az egészet.
Végül eljött a dél, s ez által az ebédidő. Nem, ez nem azt jelentette, hogy visszamegy bárki is a hotelba, csupán annyit, asztalhoz ülhetünk. Egy hangos „Ebéd!” felkiáltás után néhány másodpercre rá felkeltem a székről hangos, aztán elindultam a sorokon lefelé a lábam elé nézve. Éreztem, hogy valaki figyel, azonban ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, gondoltam, Nialler az…, s mikor odaértem, nem is csalódtam, tényleg ő volt.
-  Na, milyen? – érdeklődött lelkesen.
-  Ezt pont tőlem kérdezed? – tudakoltam utalóan.
-  Öh… – motyogta rájőve, mit mondott.
Nos, igen, épp itt az ideje, hogy megtudjatok még egy fontos dolgot rólam…, vagyis inkább az édesapámról, ugyanis - mint rájöhettetek - rengeteg minden van, ami hála neki történt velem, ami belém rögződött miatta. Ez a dolog, már cseppet sem igaz rám, viszont gyermekkoromban valós volt, ami most már azt mondom, lehetetlen lenne, hisz tudom, hogy a kettő valamelyest összefügg. No, most kapaszkodjatok meg, mert ez már szerintem is rohadtul brutális gondolat: a zenészek semmit sem érnek. Pontosan, ezt apukám mondogatja mind a mai napig. Azt hiszem, most végre maximálisan megérthetitek, miért írtam alá anno azt a szerződést…, ami pedig jelenleg történik Devine-nel és velem az megint megérne egy misét.
-  Tetszett – ismertem végül el.
-  Valóban? – csillantak fel szemei.
Egy igenlő bólintással jeleztem igazam, majd elindultam befelé. Kis idő elteltével a szöszi beért, s együtt folytattuk tovább utunk. Mielőtt azonban beértem volna az étkezőbe, valaki elkapta a karom és azzal a lendülettel be is rántott egy helységbe. Azonnali szabadulásomat követelve megfordultam szembenézve támadómmal, aki ki lehetett volna más, mint a dobos?! Ennek mindig, mindenhol ott kell lennie…
-  Ez mégis mire volt jó? – mordultam fel, miközben szúrós szemmel néztem az ajtónállóra.
-  Beszélnünk kell – követelte… Nem, hogy megkérdezte volna, hogy szeretnék-e vele bármiről társalogni, nem, minek is azt?!
-  Hogy mondod? – reagáltam is le, hisz azért ne döntsön már attól, hogy én mit mondok neki és mit nem. Jól látjátok, igencsak felpaprikázott azzal, hogy berángatott egy szobába…, aminek immáron be van csukva az ajtaja. Ez a tény pedig azért rettentően fontos, mert egyszer-egyszer, alias a tízből egyszer minimális szintű klausztrofóbiás-rohamot tudok kapni.
Megforgatta szemeit, utána feltette kérlelően kérdését:
-  Tudnánk beszélni arról, ami tegnap este és ma reggel történt…, meg úgy mindenről, ami jellemzi a kapcsolatunk?
-  Nem tudom, mit tudnánk erről beszélni – jelentettem ki közelebb lépve hozzá.
Oldalának értem, ahogyan megpróbáltam lenyomni a kilincset, bezzeg amikor ez megtörtént, az nem nyílt ki.
-  Mi a f… Miért zártad be? – hördültem fel sikeresen elnyomva egy káromkodást.
-  Mi?! – csodálkozott el.
-  Mondom – kezdtem bele, ám közbevágott:
-  Értettem, viszont én nem csináltam semmit – állította határozottan, megfordulva megpróbálta kinyitni az kijáratot, ami természetesen neki sem nyílt, eztán felém nézve, hogy bizonyítsa igazát, az összes zsebét végigtapogatta.
-  Jó, nem érdekel, attól még be vagyunk zárva – interpretáltam, csak hogy enyém legyen az utolsó szó.
Hosszú csend telepedett ránk, eközben még mindig egymás magánszférájában álldogálva egymással szembe, egymás szemet fürkészve, minthogyha farkas szemet néznénk egymással. Harcolunk valamiért, talán a kényszer szülte azt, hogy ennek most kellett megtörténni vagy talán a sors akarta így – már ha létezik. Mindenesetre egy dologban biztos voltam, ahogyan hátrébb lépdeltem: magam miatt kell azt tennem most, amit teszek, magamra kell hallgatnom és nem lehet bennem semmiféle megfelelni akarás senki felé, még az apám felé sem.
Akármennyi lépést tehettem volna, tudtam, semelyikünk nem hajlandó megtörni a csendet és abbahagyni a nézést, kizárólag vérszemet kaphatunk, hogyha valamelyikünk megadja magát. Úgy néz ki, mindketten elég makacs jellemek lettünk abban a pillanatban, pedig eddig azt hittem, Joshua kompromisszumképes bármiféle ügyről is legyen szó. Nos, úgy néz ki, tévedtem és tekintve, mennyiszer tudok makacs lenni, kezdem megérteni, miért nem szívleljük annyira egymást.
Körülnéztem a helységbe, amely rendkívül kicsi volt. Főként egy raktárra emlékeztetett, mivel minden megtalálható volt a tisztításhoz: felmosó, tisztítószerek… Ez utóbbinak köszönhetően pedig enyhe vegyszerszag uralta a levegőt. Őszintén, a kórházakra emlékeztetett, mintha beteg lennék… és ez valljuk be, valamilyen szinten igaz is volt: érzelmi beteg voltam, ami határtalan megfelelni akarással keveredett.
 A sarokban található volt egy ütött-kopott, zöldes árnyalatú, világos fából készült hokedli. Tisztában voltam azzal, hogy vagy egy órán keresztül nincs hova mennem, itt ragadtam, ennek következtében még mindig tartva a szemkontaktust elkezdtem hátrálni, végül helyet foglaltam az ülőalkalmatosságon. Nem volt könnyű művelet, hisz a magassága nem egy átlagos széké volt, ez meglehetősen alacsonyabb volt nála.
Nem tudtam, meddig fogjuk ezt csinálni, ami idegesített. Jó lenne, ha a kezembe tudnám tartani a dolgokat és nem használná a fegyvereimet ellenem! Nem véletlenül vettem fel annakidején egy maszkot, nem hiányzik, hogy valaki átlásson rajtam és lerombolja. Ez… nem lenne fair; a sokévi munkám, akkor semmit sem érne.
Körülbelül fél óra eltelt, amíg leülve a fehérrel kicsempézett földre levette szemeit rólam, s a padlót kezdte el bámulni, ennek következtében én is ekképpen cselekedtem. Pontosan tudtam, én nyertem a csatát, bezzeg a háborút még biztosan nem. A feszültség eddig is már-már kézzel tapintható volt, ellenben mikor elvitte tekintetét rólam, ez még inkább erősödött. Idegesített a tény, miszerint immáron nincs menekvés, nem futhatok el a dolgok elől. Annyira imádom, hogy elhagytam a telefonom és botrányos helyzetbe kerülök… Ha a hely nem fullaszt meg, akkor majd a helyzet megteszi, gondoltam magamba, mégis harcoltam a gondolat ellen, mindezt úgy, hogy még véletlenül sem terveztem eltéríteni a figyelmem Joshua által.
-  Miért? – tette fel rá úgy negyed órára a kérdést ő.
Nos, ez volt az a pillanat, hogy nem tudtam eldönteni, melyikünk nyert többet. A hallgatagságot ő törte meg, ami nekem jött jól, ugyanakkor a mondata egyrészt érthetetlen volt még számomra, másrészt tudtam, ebből piszkos rosszul fogok kijönni…, mert a gyengeséggel csak veszthetek. Ugye, már meg se kell említenem, ki mondogatta ezt nekem anno? Aki egyetlen édesapám személyére tippelt, az szóljon, elintézem, hogy kapjon annak a cégnek a sütijei közül, akitől a bulin tortát rendeltünk, mennyei volt és én meg nagylelkű… Jó, oké, ez természetesen az maszkom része, melyet ti tudtok, sokak nem.
-  Mi, mit miért? – zavarodtam meg.
 Miért használsz álcát a valódi, csodálatos éned eltüntetésére? – tudakolta minden egyes szót komolyan gondolva.
Visszhangzott fejemben kérdése, szívem kissé ütemtelenül verdesett, ajkaim pedig kiszáradtak, ami ellen tudtam tenni és tettem is. Végül nemlegesen megráztam a fejem, akárcsak azt mondanám, fogalmam sincs, miről beszél, csakhogy már abban a pillanatban elárultam magam, amikor lepetten felkaptam fejem hosszabban kifejtett kérdésére.
-  Ugyan, nem igaz, hogy nem tudod, miről beszélek – morogta maga elé
Törökülésbe helyezte lábait, eztán a felsőn, azaz a balon elkezdett ütemesen dobolni várakozva a valóságra. Tette olyan hatást gyakorolt rám, mintha egy ingaórát indított volna el, és ha egyszer megállítja, vége. Hogy minek? Hát, azt én se tudom pontosan. Talán a régi-időszak visszatér? Vagy kideríti másképp, amit akar? Bár hogyha eszerint van, már régebben is elintézhette volna..., kivéve ha tőlem akarja tudni az igazságot. Esetleg… Mi van akkor, amennyiben hasonlók vagyunk olyannyira, hogy egyszerűen csak meg akar fejteni? Rendben, oké, lehet, hogy ez egy furcsa elmélet, holott ismerjük el, ez sem kizárt. Sohasem tudhatjuk, ki az ellenségünk, s ki a jó barátunk. Mi van, amennyiben elmentünk egymás mellett úgy, hogy a Poklot kívántuk a másiknak, azonban hogyha igazán megismertük volna egymást, akkor ezt sohasem fordult volna elő, mindketten a Mennyországba imádkoznánk a másikat azzal, hogy néha összetesszük a kezünket és felkiáltunk, „Hogyan találhattam rá egy ilyen csodás emberre?!”?
-  Nem… Nem hiszem, hogy ehhez bármiféle közöd van – közöltem esetlenül ujjait bámulva, akárcsak azt nézném, mikor fejezi be.
-  Jó, lehet, hogy nem mindenhez, de ahhoz igen, hogy miért viselkedsz néha úgy velem, mint egy rohadékkal.
Hangja úgy hatott, mintha azt mondaná, még véletlenül sem hagyná abba kikérdezését, ami furcsamód jól esett.
-  Meg fogunk fulladni… – tereltem a témát.
-  Dehogy fogunk, nyugi! Szóval mi a probléma?
-  Semmi – makacskodtam összeszorított ajkaim között kipréselve ezt az egyetlen szót.
Nehéz volt nem megnyílni, hiszen látszólag igazán érdekelte valódi énem, ugyanakkor nem tudtam, bízhatok-e benne egy cseppet is. Tán túlságosan is nehezen bízom meg az emberekben, nem tudom, ámde azt igen, hamarosan már erre sem foghatom, kevés idő és minden apró-cseprő ügyem kikotyogom nem gondolva az esetleges következményekre.
-  Hát, persze… – motyogta unottan. – Jól van, nem akarok semmit sem erőltetni, viszont hálás lennék, hogyha egyszer majd legalább azt megtudhatnám, miért vagyok egy paraszt a szemedben… Mármint a pár napon belüli viselkedésemet illetően, amióta megbeszéltük a buli utáni nap, hogy megváltozunk – magyarázta gesztikulálva.
Néhai hadonászásából úgy jött le nekem, kicsit felidegesítettem. Nem feltételen azzal, hogy nem mondom el, inkább azzal, hogy nem vagyok képes hinni benne, nem tartom magam a megállapodásunkhoz, minthogyha a szava szent és sérthetetlen lenne…
-  Nem hihetsz nekem el semmit, ha én nem osztok meg valamit… Nos…, hogy is mondhatnám? – gondolkozott el hangosan. – Nemrégiben még volt egy barátnőm. Az egyik ok, amiért szakítottunk az te vagy.
-  Hogy mondod? – kérdeztem hisztérikusan felnevetve.
Ne szórakozzon már velem, mi az, hogy én vagyok az - egyik - ürügye annak, hogy szétment valakivel? Mit ártottam én nekik? Ne már! Csupán egy magyarázat lehet erre: visszatért a régi-Josh.
-  Hé, ez komoly! – szólt rám határozottan.
Abbahagytam a nevetést, eztán kitágult pupillákkal megkérdeztem:
-  Ezt mégis mire véljem?
-  Csak arra, amit mondok – felelte játszva a nemtörődömöt, ennek dacára éreztem, ez ennél sokkal súlyosabb ügy, mint beállítja.
-  Miért lettem én is? – kíváncsiskodtam félénken.
-  Nem tudom – válaszolta őszintén.
-  Mi?! Ezt mégis hogyan kellene értenem? – lepődtem meg még inkább.
-  Ahogy akarod – reflektálta tán kissé félszegen.
-  Deh… – próbáltam az utolsó leheletemmel harcolni ez ellen, mindazonáltal végül belefáradtam, beletörődtem, ugyanis nem sokat érhetett már az a része, amit én tettem hozzá, amikor nem is követtem el semmit.
Nagyot sóhajtottam, aztán újra megtettem volna a nemrégiben megejtett klausztrofóbiámmal kapcsolatos mondanom, csakhogy ekkor az ajtó kinyílt és egy barna hajú, barna szemű pasi jelent meg. Liam.
-  Mit kuksoltok itt? – vigyorgott ránk ezeket a szavakat megejtve.
-  Bennragadtunk – adta tudtára Joshua felpattanva.
Ezt követően hozzám sétált, s felém nyújtotta kezét jelezve, felsegít. Ha úgy vesszük, ez is egy bizalmi játék volt, megtehette volna, hogy az egyik pillanatban elenged, miközben eljátssza, hogy talpra állít, mégsem jutott egy pillanat erejéig sem eszembe ez a gondolat, az után, ami itt történt bíztam benne.
-  Menjetek kajálni. Van negyed órátok… Oké, fél óra. Megoldjuk – tette hozzá kedvesen mosolyogva.
-  Hálánk üldözzön – somolyogtam elsétálva mellette.
Felnevetett mondatomra, aztán elindult az ellenkező irányba, a színpad felé. Bevártam Devine-t…, akarom mondani Josh-t és ketten folytattuk utunk az étkező felé.
-  Azt hiszem, közben meg kellene majd osztanom veled néhány dolgot – jelentettem ki magabiztosan.
-  Nem muszáj – ellenkezett, hogy éreztesse, nem követel tőlem semmit.
-  Lehet, de én szeretném.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése