2014. szeptember 12., péntek

12. rész: Mert mindent elrontok...

Kedves, Olvasóim!
Őszintén, fogalmam sincs, lehetne ehhez bármi hozzáfűznivalóm. Azt hiszem... vagy legalább is remélem, hogy így még ha kicsit is, de már megértitek Mad'-et. A rész sok mindent elmond magától, szóval ehhez nincs több hozzáfűzni valóm.
Remélem, a hetetek az iskola ellenére jól telt, és hogyha már ott kellett lennetek remek élményekkel esetlegesen jegyekkel is gazdagodtatok. A bármiféle utolsó évesnek még nagyobb kitartást kívánok, mint az „átlag” sulisoknak, higgyétek el, tudom, min mentek át!
Bizakodom abban, hogy elnyeri ez a majdnem kétezer szavas szöveg a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene



Nehéz az élet, hogyha egy zenekar testőri csapatában vagy, s a neved Madaline Shaw… És nem, ez nem önsajnáltatás! Habár mindegy, én mindent elrontok. Okolhatnám ezért a családom vagy egyszerűen az édesapám, de igazából ezért csakis én lehetek igazán a felelős, én vagyok az, akinek az éltemről, a felfogásomról, a gondolkodásmódomról döntenie kell, kizárólag az én felelősségem, mikor vétkezem, hisz akkor tényleg egyes-egyedül magamat ítélhetem el és nem azt, aki azért, hogy ilyen vagyok, hogy ilyenné nevelt nagyban vétkes. Mire ez az egész okoskodás? Nos, bizonyára nem hallottatok még Egerton Marden Shaw sorhajókapitányról, azaz ahogyan én néha hívom: apa. Ebből még valószínűleg nem érthető minden, ám azért pár dolgot kapizsgálhattok már. Hát, most képzeljetek el egy ötéves kislányt, aki a leányok nagy részéhez híven apás, és ha szerencséje van, egy hónapban egyszer láthatja… vagy éppen, ahogyan alakul, azonban akkoriban ez teljesen természetes volt, hogy plusz egynéhány héttel többet ne említsem, s azt, volt nem egy karácsony, amikor nem láthattam, nem hallottam a hangját se semmi, ugyanis éppen parancsot teljesített. Idősebb koromra néha visszasírtam - tán szó szerint is - azt az időszakot, amikor nem láttam. Miért? A neveltetése olyan volt, mintha én úgyszintén kiképzésen lennék. Egy töredékem szerette az ilyen dolgokat, elvégre világéletemben testőr akartam lenni, - aminek nem kizáró okként ő volt az oka, ha úgy vesszük, valami ilyesmire tanított, - ugyanakkor a nagyobbik felem egy idő után besokalt, nem volt hozzászokva a szervezetem, hogy megjelenik a munkából néhány hetente egy ember maximum pár nap erejéig és összeesésig nem gyakorlatoztat. Morbid, felháborító? Nem feltétlen, csupán ő ugyancsak ilyen neveltetést kapott, igazából bár furcsán hangzik, hívhatnánk fájdalmas hagyománynak…, ami egészen ideig tartott, merthogy én nem fogom ezt tenni a gyerekemmel - és jól ismerem annyira Lily-t, hogy tudjam, ő sem -, az is biztos.
Ez az egyik hányada annak, amit még nem mondtam el és mi van még? Azt még hagyjuk, legyen elég annyi, hogy többnyire nyugodtan hibáztathatnék mást is magam helyett, amiért ennyire kiakadtam a tegnapi tettem miatt ma reggel, viszont nem teszem, mivel vagyok annyi idős, hogy eldöntöm, mit teszek, és megszokhattam, egyfolytában hibázok…
Hogyha már ennyi mindent elmondtam, ennyi mindent kitártam előttetek, - ameddig sietve készülődtem, s immár a lift felé sietek, - annyit még gyorsan elmesélek, hogy fogalmam sincs, mi van Josh Devine és köztem. Úgy tartom, egy kapcsolatban az cseppet sem baráti, hogyha olyan dolgokat teszek, mint mi tettünk tegnap. Az egész nap… kész káosz volt, mégis volt benne valami más, valami megnyugtató az idegeskedés közepette, amitől éreztem, jó lesz ez. Igen, azt hiszem, kezd kialakulni köztünk egy normális kapcsolat, ez pedig olyan, minthogyha a hosszantartó esőzés után végre kezdene kisütni a nap… Talán egyszer még szivárvány is lesz, talán. Ezek után nem tudok nem hinni benne, noha nem merem határozottam állítani sem - mindenekelőtt azért, mert fogalmam sincs, hogyan viszonyuljak ezentúl hozzá.
No, hogy tisztázzunk még valamit, - miközben a lifthez érek és megnyomom az aulába vezető gombot, - Niall ezekről tudott, meg mindenről… Oké, ami kettőnk kötött Joshuával az utóbbi valahány órában arról még ő sem értesült, még.
Elismerem, ekképpen szintén vannak rendezetlen dolgok az életemben, amiről nem tudtok, s bizonyára fura, avagy titokzatos vagyok a szemetekben, azonban valójában ilyenformán, a megemlítések után, sokkal többet tudtok, mint a legtöbb ember.
Mikor megállt a személylevonó és kinyílt, kiderülhetett számomra a tény, miszerint kivételesen rám kellett várni, pont rám, aki nagyrészt első szokott lenni. Elég kínosan éreztem magam, ellenben ahelyett, hogy letartott fejjel odakullognék, felvettem gyorsan a képzeletbeli maszkom, érzéketlenné, ugyanakkor magabiztossá váltam és kényelmesen odasétáltam a várakozó hármashoz.
-  Na, végre! El fogunk késni a próbánkról – közölte élesen, kiakadva Devine és sietve a kijárat felé haladt.
-  Hé! – kiáltottam utána, mielőtt még nem gondolkozna, és pórul jár.
-  Mi van?! – mordult fel azonnal megfordulva.
Paraszt… – dünnyögtem modora miatt, majd feleltem kérdésére. – Nem ártana, ha nem cincálnának szét.
-  Oh… Igazad van. Sajnálom!… Csak sietek – interpretálta lenyugodva.
-  Tudom. Oda fogunk érni, nem lesz gáz! – ígértem, habár inkább magamat próbáltam nyugtatni ezzel, mint őt.
-  Jól van, emberek, induljunk! – kérte enyhe, orosz akcentusával megindulva a nyílászáró felé Alexey.
Mindenki egy bólintással beleegyezett és immáron együtt folytattuk utunkat kifelé, ahol ismételten őrjöngő helyzet fogadott minket. Miért nem mentünk a másik irányba, ahol múltkor, mikor bulizni mentünk? Joggal kérdezhetitek, bezzeg egyszerű a válasz: itt várt a kocsi, ide rendeltette a megrendelő… No, nem baj, max. lesz egy kis munkánk Alex-szel.
-  Oké, Nialler, mielőtt még megkérdezed, sajnálom, de nem, késésben vagyunk – próbáltam túlkiabálni az sikításokat arra gondolva, hogy biztosan autogramot szeretne osztani, mint mindig… És ezt más helyzetben meg is érteném, csakhogy most nem tehetem, ellent kell mondanom egy jó barátom akaratának, ami számomra rettenetesen nehéz.
Egy biccentéssel jelezte, mikor felé néztem, értette és megérti mondatom, aztán elindult az autó felé Alexey-jel az oldalán. Féltettem őt, habár tudtam, direkt nem tenne senki kárt benne, attól még bármikor eshet baja.
-  Induljunk! – hallottam meg egy kedves férfihangot fülem mellett.
Ijedten fordultam arra, mire szembetaláltam magam Joshua tengerkék íriszeivel. Közelebb volt hozzám, mint kellett volna lennie, ám ezt próbáltam figyelmen kívül hagyni. Óvatosan bólintottam, ezután jobb karomat, s kezemet kinyújtva jeleztem neki, induljon el. Neki más volt az elképzelése, nagyon is más – jöhettem rá akkor, amikor leengedve kezem megragadja azt, összekulcsolja ujjainkat. Hirtelen megállt bennem az ütő. Ezt most miért tette? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. Zavarodottan néztem rá, ugyan ez hamar megszűnt, amikor észrevettem, hogy mindenki minket bámul. Nem, ez csak egy rossz álom! – igyekeztem nyugtatni magam kevés sikerrel. A szívem hevesen dobogott, kapkodtam a levegőt, minthogyha most futottam volna le a maratonit – vagyis nagyjából megjelent az igazi, a feltűnőséget utáló énem és ez ismételten Devine miatt történt. Mindez az állapot néhány másodpercig tartott, mégis egy örökkévalóságnak éreztem. Mi történt utána? A kezdeti sokkból felébredtek a rajongók és nagy része újból Niallel kezdett el foglalkozni. Igen, ez volt az a része, aki közelebb volt hozzá és egyik szemük ezalatt az idő alatt is az ír srácon volt. Ellenben volt egynéhány, akik éljeneztek, visítoztak, minden boldog reakciót kiadtak, ezzel velem az érzékeltetve, azt hiszik, összejöttünk. Ennek igazából nem kevés valóságalapja lehetett volna a tegnapi nap után és az összekulcsolt kezünkről nem beszélve, ezeknek dacára ez egy cseppet sem volt igaz.
Kissé hevesen elkezdtem kapkodni a lábaimat a másik után, hogy minél előbb a járműhez érhessünk, miközben bármennyire is szerettem volna, nem tudtam elengedni a védencem kezét, nehogy baja essen… Noha lehet, amilyen erősen szorította elképzelhető, nem is akarta. Jó-jó, tudom, ez elég bizarrul hangozhat valakinek, s akkor azzal egyetérthetek, ezzel szemben ez volt az érdekes valóság. Mit akar tőlem ez a srác?
Bármiféle atrocitás nélkül elértük a fekete terepjáró nyitott ajtaját, amibe az előbb szállt be Niall. Gyorsan megtettem előző cselekedetét elengedve a dobos mancsát. Nem sokra rá ő is beszállt, s miután becsapta az ajtót elindulhattunk, hiszen a másik testőr elől foglalt helyet a napbarnított, sötétbarna hajú sofőr mellett.
Az átlagnál jobban hozzábújtam Niallerhez, eközben felvettük mindketten azt a pozíciót, ahogyan szoktunk utazni. Nem akartam hozzáérni az ombre hajúhoz, rá sem akartam nézni. Nem értettem, miért tette azt az előbb?! Mi célja volt tettével? Ilyet csak egy… féltékeny pasi tesz, hogy tudassa mindenkivel, ki a barátnője. Márpedig mi cseppet sem voltunk ilyen kapcsolatban. Egyszerűen… A nőkre mondják azt, hogy bonyolultak? Hogyha mi komplikáltak vagyunk, akkor a férfiak mik? Vagyis inkább Josh Devine mi, mert én eddig kevés híján meg tudtam fejteni mindenkit, bárkit megértettem, mit miért tesz. Ő mitől olyan különleges? Miért olyan… más? Mire jó ez neki? Mert, hogy nekem nem az, ez tuti. Az őrületbe fog kergetni a hangulatingadozásaival, meg a váratlan tetteivel, gondolataival. Szeszélyes egy alak.
A további út alatt az épületeket figyeltem, melyet elsuhantak mellettünk. Nem volt benne igazán semmi érdekes, ámbár jobb volt, mint tovább folytatni az elmefuttatásomat arról, mi lesz a továbbiakban. Őszintén szólva, rá akartam jönni, mit miért tesz, bezzeg akkor közel kerültem volna hozzá és jól tudjuk valamennyien, mi lesz abból, hogyha ez megtörténik… Nem hiányzik nekem egy olyan kiszámíthatatlan kapcsolat, mint ez, én mindössze békében, nyugalomban szeretnék élni… Kár, hogy úgy érzem, ez mostanában nem fog megvalósulni.
A hangulat számomra kissé frusztrált volt, mivel a dobos itt volt. Egyre inkább nem tudtam, hogyan kellene kezelnem azokat az alkalmakat, amikor egy légtérben vagyunk, ugyanis én vele együtt ilyenkor eléggé rapszodikussá váltam… Vagy csupáncsak úgy viselkedtem vele, ahogyan ő teszi éppen velem? Azt hiszem, néha még magamat sem értem.
Végül az stadionhoz értünk és rá kellett jönnöm, még csak most kezdődik a nap. Alex kiszállt, aztán kinyitotta a hátsó kocsiajtót. A szöszi kiszállt, ezután nekem kellett ezt tennem.
-   Csak semmi meggondolatlanság! – parancsoltam Joshuára a szálló előtti történtekre gondolva, miközben hátra se fordulva kiszálltam.
-  Ne aggódj! – hallhattam tőle, ahogyan felé fordultam várva, hogy kijöjjön.
Miután megtette becsukta azt, s elindultunk Niallék után. Itt nem voltak olyan sokan, ami számomra meglepő volt, viszont tekintve, hogy valahány óra múlva megint a hotelben lesznek a fiúk egy kevés ideig, lehet, sokan azt gondolták, ott több esélyük van közelebb kerülni hozzájuk a koncert előtti percekig.
Egyszer csak egy kart éreztem meg derekamat átfogva, mely szinte égetett fehér felsőmön keresztül. Egy pillanatra lehunytam szemeim, jól esett majdnem akárkinek a közelsége, kivéve hogyha az illetőt Josh Devine-nek hívják… Márpedig most ő volt az, aki folytatta a vendégfogadó előtt megkezdődő baromságát. Komolyan azt fogják hinni az emberek, hogy együtt vagyunk, pedig ez nem igaz. Rühelltem, ha olyat gondolnak rólam, ami szemernyire sem igaz, jóllehet ezzel kicsit sem voltam egyedül.
-  Nyugodj már le! – szóltam rá haragosan, közben a kordonok között masíroztunk egyre jobban befelé haladva.
Nem vettem el kezét magamról, merthogy ezáltal közelebb volt hozzám, még jobban tudtam figyelni és vigyázni rá, ami csakis jól jöhetett, hiszen ez volt a munkám, ő pedig ebbe meglepő módon még segített is. Őrület.
Végül beérve az épületbe lerántottam magamról karját és Niall felé indultam, aki várakozóan tekintett rám.
-  Gyere egy kicsit a nyugi szobába! – kérte visszafojtott hangon, amikor immáron majdnem mellé értem, hogy egyedül én halljam.
-  Most? – lepődtem meg, mivelhogy az előbb még attól paráztam, hogy elkésünk.
-  Nyugi, a srácok megvárnak, két perc az egész, de nem várhat, muszáj megtudnom, mi van – magyarázta sietősen elindulva.
-  Jól van – egyeztem bele egy nagy sóhaj kíséretében, azután elindultam utána.
A pihenésre alkalmas szobának kijelölt helybe menve zavartan huppantam le a világosbarna fotelbe. A szöszi faképpel pofiján éppúgy cselekedett a velem szemben lévő helyet elfoglalva.
-  Mi van köztetek? – nem habozott, feltette értetlenkedve azt a kérdést, amelyre gondoltam a legelején, amikor megkért, jöjjünk ide.
Hangja szokásosan, védelmezően csengett, ami rettentően jól esett. Úgy éreztem, annak ellenére, hogy mennyi mindent elcseszek, van, aki tényleg törődik velem és nem eljátssza.
-  Fogalmam sincs – feleltem könnyedén.
-  Olyan nincs – rázta meg a fejét nemlegesen kimondva ezt a két szót.
-  Akkor sem tudom. Én nem érzek semmit… Azon kívül, hogy könnyen kiborít – tettem hozzá őszintén.
-  Én nem akarlak ezzel téged idegesíteni, viszont ezek alapján olyan, mintha gyengéd érzelmeket fűznétek egymáshoz…, hogy szépen fogalmazzak – közölte komolyan, semmiféle rosszindulatúság nélkül.
Tudom, hogy pusztán őszinte volt, ám rosszul estek szavai. Nem lehet köztünk semmi!              
-  Hééé! – hallhattunk meg egy vidám hangot, s egy halk ajtónyikordulást.
Arra kaptuk fejünket, mire szembe találtuk magunkat a banda barna, jelenleg cseppet hosszú, göndör hajú pasijával, Harryvel.
-  Jövünk, tesó – reagálta le egyből Niall.
-  Szépséges jó reggelt, Maddie! – köszönt életvidáman.
-  Neked is csodálatosat, Harold! – üdvözöltem egy apró mosollyal.
Jóban voltam vele is, bár nem sokat beszéltünk, volt, amikor nem kellett felvennem semmi maszkot, az igazi Mad’ jókat derült hülyeségein…, akárcsak a többiekén.
Felkelve elindultak a fiúk próbálni, én pedig egyszerűen leültem velük szembe és írtam egy SMS-t a családomnak arról, milyen itt…, persze a magánéletemet kihagyva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése