2014. szeptember 5., péntek

11. rész: Újra a régi

Kedves, Olvasóim!
Remélem, elnyeri a rész a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
További szép napot!
by: Timi



Ajánlott zene



Arra ébredtem, hogy a nap sugarai igencsak zavartak, ezért megfordultam, s azzal a lendülettel le is pottyantam az ágyról. Még annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy meghúzzam a takarót, habár lenézve magamra, inkább felpattantam és sietős öltözésbe kezdtem, mielőtt itt kapok szívinfarktust és a tetememet még valakinek öltöztetnie is kell, nehogy anyaszült meztelenül temessenek el. Oké, ez elég morbid, de… Nem éppen ekképpen terveztem a laza-Mad’-óráimat, ez még mindig nem én voltam… és soha nem is leszek. Hogyan vetemedhettem erre? Mennyire lehetett tömény az az alkohol, hogy olyan emberrel fekszek le, akit még csak nem is ismerek annyira, ráadásul nemrégiben még utáltam?! Most viszont fogalmam sincs, mit érzek iránta.
Úgy néz ki, mindketten elég hevesek vagyunk, ugyanis többször át kellett lábujjhelyen tipegnem egyik helyről a másikra ahhoz, hogy mindent sebtében magamra aggassak. A szívem az első ijedelem után ismételten ki akart törni a helyéről, ugyanis miközben az öltözködésem vége fele tartottam látszott Joshuán, hogy már nem teljesen az álmok mezején sétál.
-  Mad’ – motyogta, mikor felhúztam a pólóm.
Ijedten rákaptam a fejem, ám túl angyalian lehunyva tartotta szemeit, ezáltal azt gondoltam, még mindig alszik. Halkan, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, nem akartam vele találkozni és beszélgetni akármiről is, főleg, hogyha az bájcsevej lenne, minél gyorsabban le akartam lépni, hogy utána a fejemet a falba verjem, amiért ekkora idióta vagyok.
Mikor kész lettem felkaptam a táskám, s elindultam kifelé. Csakhogy az utolsó lépésnél, az utolsó utáni pillanatban meghallottam Joshua hangját, miképp azt kérdezi reggeli, rekedtes hangján:
Máris mész?
Visszhangzottak fejemben szavai, nem tudtam mihez kezdjek velük.
-  Igen, gondoltam… – hebegtem, majd elhallgattam, s ujjaimmal kezdtem el játszani, mint egy félénk, ötéves kislány.
-  Biztos? – tudakolta, s minthogyha hangja szomorúan, csalódottan csengett volna.
-  Azt hiszem…, mennem kellene.
-  Miattam ne menj, sőt… örülnék, ha maradnál, Drágám.
-  De… – próbáltam valami kibúvott keresni, aztán elhallgattam, s beleegyezetem. – Rendben.
-  Leülnél, kérlek? Ha így maradsz, előbb-utóbb kitöröm a nyakam – magyarázta a végén felnevetve.
Elmosolyodtam, eztán egy apró bólintás után eleget tettem kérésének. Letéve táskám a földre vidáman ráfigyeltem. Nem szabadott volna örömtelinek lennem azok után, mit tettem, s mire készültem, azonban a boldogsága rám is átszállt. Valami nem volt oké, ha velem valami jó történik, akkor rossz is. – futott végig agyamon, s ezt nem tudtam mire vélni.
-  Miről szeretnél beszélni? – érdeklődtem nagyjából öt percre rá.
-  Nem tudom… Igazából nem is akarok semmiről, elég, ha mellettem vagy, Drágám – motyogta oldalra fordulva, eztán egy aranyos mosolyt villantott.
-  Mire ez a becézgetés? – tudakolóztam az iránt, ami már bökte a csőröm.
-  Zavar? – motyogta somolyogva.
Nem volt hangja lekezelő, ami megint csak fura volt.
-  Ami azt illeti nem – habogtam őszintén.
-  Szuper. Szeretlek így nevezni…, Drágám – tette csak azért is hozzá.
Elegem volt ebből, nem akartam ezt tenni. Egy kis hang a fejemben azt kezdte mondogatni nekem, hogy számomra ez mindössze jó pofizás és ezt cseppet sem akartam… Az egészet nem akartam, hisz nem volt helyes.
-  És most hogyan tovább? – váltottam élesen témát néhány minutum elteltével.
-  Mint eddig?!
A szívembe mintha egy kést szúrtak volna, később még néhányszor meg is csavarták volna azt. Azt mondják erre, a szív összetört, de kérdem én, akkor miért fáj ennyire eszeveszetten az egész mellkasom, mert az biztos, hogy nem az éjszakai tettünk miatt…
-  Tudod, egy pici, csak egy icipici, fikarcnyi időre azt hittem, érek neked valamit – adtam hangot fájdalmamnak megnyílva, s azt a kicsit mutatva mutató- és hüvelykujjam segítségével. – Ha nem is sokat, de csak egy cseppnyit. Annyira… – motyogtam az utolsó szót, ezután nemlegesen megrázva a fejem elhallgattam. – Sohasem gondoltam volna, hogy ezt teszem, de… tudod, csalódtam benned. Nem azért, mert pont én nem kellek neked, magamnak se kellenék. Nem…, azért, amiért képes vagy bárkinek ezek után hidegvérrel kijelenteni. Istenem, annyira hülye vagyok. Mégis mit vártam? Mit vártam tőled? És basszus komolyan, mi a fenét vártam magamtól?!… – morogtam a végét igazából kizárólag magamnak. – Sajnálom! – kértem végül elnézést szó szerint mindenért, aztán szemeibe nézve egy rakoncátlan, forró könnycsepp eszelősen égetve kilépett a medréből, amit egyből le is töröltem, s faképet erőszakoltam magamra.
Nem akartam, hogy megtörve lásson… Hogy akármi megtörve lásson. Pedig megtette, nem egy valódi érzelmemet láthatta.
Elkaptam táskám fogantyúját, eztán felpattanva kiléptem a hálószobából. Sietősen a kijárat felé igyekezem azt kántálva magamnak, hogy „Ő egy senki, eljutsz a szobádig faképpel!”. Nos, igen, még magamnak is be akartam hazudni azt, amit tökéletesen tudtam, hogy hazugság…
Amikor odaértem az ajtóhoz, kopogtak. Nem olyan nagy meglepetésemre Dan állt előttem lepett, ugyanakkor gondtalan mosollyal megajándékoztatva. Próbáltam mosolyogni, annyira szerettem volna nem látatni, mennyire kínlódom a fájdalomtól, csakhogy nem ment. Amint elmosolyogtam, kibukott belőlem a sírás.
-  Ne haragudj! – suttogtam elindulva a szobám felé.
Nem jutottam sokáig, ugyanis valaki elkapta a csuklóm. Ijedten néztem az akkor általam rosszakarómnak kikiáltott személyre, Danre. Barátságos mosolyt igyekezett magára varázsolni, pedig látszott rajta, elszomorítja szomorúságom, ami be kell, hogy valljam, jól esett, noha nem tudtam mire vélni. Mégis miért lenne velem akárki együtt érző? Főleg, ha valaki szerint mindenki merevnek tart… A végén még kiderül, mindegyikük utál is…
Kisebb ideig néztünk egymással farkasszemet -… már amennyire a könnyeimtől tudtam -, azután karjai közé vont nyugtatóan simogatva a hátam.
Egyszer csak elvette jobb karját rólam, eztán nem sokra rá ajtócsukódást lehetett hallani, ezáltal tudtam, teljesen elzárta a kijáratot.
-  Mi történt? – érdeklődött kis idő múlva a barna hajú srác, mikor zokogásom kezdett egyre inkább alábbhagyni.
Ám mielőtt bármit is válaszolhattam volna a bejárat ismét nyitódott. Reflexszerűen majdnem felnéztem, viszont végül nem tettem, nem tudtam, nem mertem most szembenézni Devine-nel; megfutamodtam.
-  Ne! – motyogta a dobos néhány pillanatra rá.
Hangszíne megtörten csengett, ellenben ezzel nem foglalkoztam, biztosan pusztán félreértettem, úgyis fájt a fülem a nem régi bőgésemtől.
-  Takarodj be, haver! – motyogta, mivel megtörte a síró látványom. Hát, szépen biztosan nem néztem ki, ráadásul nem is láthatott még soha ekképpen, ezáltal minden érhető, azt hiszem. – Csak jöttem szólni, hogy hamarosan indulunk – vitte fel az átlagosra hangerejét az engem ölelgető srác, miközben még mindig nyugtatóan simogatta hátam.
Úristen, milyen szánalmasan festhettem! Erre rájőve eldöntöttem, amint becsukja Devine az ajtót, lelépek. Ekképp is lett pár pillanatra rá.
-  Köszönök szépen mindent! Tényleg. Arra azért megkérhetnélek, hogy ezt ne mond el senkinek? Tudod…, egy testőr nem sír, az a gyengeség jele.
-  Persze – válaszolta egy bíztató mosolyt küldve felém.
-  Gáz van? – hallottam meg egy ír akcentusú hangot nem messze tőlünk, a hátam mögött.
Fogadni mertem volna akár - az tulajdonomban nem lévő - több millió fontban is arról, hogy ki az, mert tudtam, úgy sem adósodnék el, ezer közül képes vagyok felismerni ezt a hangot, mely nem másé, mint Niall Horané.
-  I – kezdett bele a feleletbe Dan, azonban én közbevágtam:
-  Nem, dehogy, jól vagyok. Ismerek Josh-t – tettem hozzá egyhangúan, s mikor rájöttem, hogyan hívtam, megfagytam. Mi történik körülöttem? Irányítanom kellene a dolgokat és nem így viselkedni. Sohasem késő. Gyerünk, kislány, menni fog! – bíztattam végül magam a Devine által merevnek tartott magaviseletre.
-  Ismerek, de ez nem feltétlen elég ok – közölte komolyan megtorpanva, rám várva.
Tudtam, mit akar, meséljek el neki mindent… Oké, azért nem mindent, viszont az összes okot, ami történhetett az utolsó találkozásunk óta, amely egy cseppet is okot adhatott arra, hogy kiakadjak és eljussak odáig, hogy a tökéletes álcám még egy ember előtt eltűnik, s megismeri a szánalmas, néha igencsak érzékeny lelkületű, sajnálatos módon valódi énem.
Sóhajtva elindultam Nialler irányába ezzel beleegyezve akár a hosszas kivesézésbe. Valahol örültem annak, hogy van olyan barátom, aki képes minden egyes más által jelentéktelennek vélt dolgot végighallgatni, s esetleg megoldáshoz való ötletet adni, ezzel szemben ez cseppet sem most kellett volna megejtenünk; egyrészről sietem kellett, másrészről… nos, azt hiszem, sohasem akartam elmondani még neki sem, lelkileg hogyan törtem meg. Az erős nőt kellett mutatnom, most mégis úgy éreztem magam, akárcsak egy… maximálisan elhanyagolható, egy összetört szívű, megromlott lelkű… szajha – mert, hogy többé nem nevezhetem magam nőnek az is biztos.
Egy apró, remélhetőleg valódinak tűnő mosolyt erőltettem magamra, s igyekeztem minél előbb visszaállítani az álcám – még hogyha jelenleg a kinézetem nem is ezt mutatta. És bármilyen szánalmasnak is hangzik az egyik gondom a sok közül joggal lehetett az, hogy csupán egy gyors zuhanyt vehetek, többre nemigen van időm, amennyiben nem szeretném, hogy kirúgjanak… Márpedig nem szeretném. Elismerem, ott volt az a kiskapu, miszerint megkérek valakit, mondjuk Alexey-t, hogy tartsa ő rajta a szemét, mert én a hotelben maradnék, mivel nem érzem jól magam, csakhogy míg az indokom megállná a helyét, azért van egy cseppet sem elhanyagolható bökkenő: nem vagyok képes rá, hiszen tudom, ez egyenlő lenne azzal, hogy sokan meglepődve tapasztalnák nem megszokott dolgom, - ugyanis múltkor az erős allergiától szenvedve képes voltam ott lenni és dolgozni, - és valakinek össze is állhatna a kép, mi történt. Igen, főként Devine-re gondolok. Miért nem okés ez? Egyszerű, azt szeretném, ha azt hinné, semmi sem történt, jól vagyok, újra az vagyok, aki régen.
Az előttem lévő srác elé érve pár másodperces, megnyugtató ölelésre hívott, amin immáron jóllehet pusztán kicsit, őszintén fel tudtam derülni. Jól esett, minthogyha egyből megértené a problémám, pedig még el sem mondtam, mekkora egy barom vagyok…
Mikor elengedett vállamra tette karját, ezzel közelebb húzva magához, s miután kezem a vállára tettem, elindultunk. Az utolsó pillanatban azonban megtorpantam és hátrafordultam a még nemrégiben engem nyugtató férfit keresve, aki épp most akart bemenni.
-  Dan! – szóltam utána, mire egyből a hang irányába kapta a fejét. – Köszönök szépen mindent! – ismételtem meg nemrégiben elhangzott mondatom egy csekély méretű, hálás mosoly kíséretében.
-  Nincs mit, Madaline! – mondta egy apró biccentés után.
-  Mad’ – javítottam ki somolyogva.
Ezzel a kis kijavítással lezártnak tekintettem a beszélgetést, ezért megfordultam, s tovább indultam Niallel. Egész úton nem szólt egyikünk sem egy árva szót sem, pedig perifériás látásomnak köszönhetően nem kizárólag éreztem, hanem láttam is, szívesen rákérdezne erre az egészre. Furdalta oldalát a kíváncsiság, mégsem kérdezett, amiért hálás voltam neki két okból is; az egyik az, hogy ezt nem éppen a folyosón kellett volna kitárgyalni, a másik pedig az, hogy nem tudtam, kifogytak-e már könnycsatornáim, mennyit bírok még sírni. A szemeim így is duzzadtak voltak, meg kissé égtek keserves siránkozások következtében. Valóban ismételten nyomorultul viselkedtem, ámde nem ez a legmegbotránkoztatóbb az egészben, sokkal inkább az, ki lehet ennek mindig -… vagy legalábbis majdnem mindig - az oka: Josh Devine.
Az ajtómhoz érve kinyitottam azt, bezzeg ő nem szándékozott bemenni, ennek következtében zavarodottan pislogtam rá.
-  Hagylak készülődni, hisz úgy sem maradsz itt, menned kell… – adta tudtomra egyszerűen, mire újból rá kellett jönnöm, mennyire ismer. – Viszont miután a mai teendőknek vége, megbeszéljük! – közölte egyszerűen, még én hálát adtam második mondata első felének, hiszen ma még koncert lesz, ezáltal sok-sok órám van vissza az az undorító visszaemlékezésig. – Csupán egyetlenegy kérdésem lenne addig, amit jobb, ha előre tudok. Újra ellenséges leszel vele, mint régen?
-  Igen, mert ennek így kell lennie – feleltem egyszerűen, miután megesősítettem mondatát.
-  Szerintem ez nem jó ötlet – jelentette ki fejét nemlegesen ingatva. – Nekem is mennem kell, lent találkozunk, Drága – szánta ezeket a szavakat búcsúzóul, majd el is indult.
Jó volt tudni, hogy nem leszek egyedül Devine-nel… Úgy értem, persze, ott lesz egy csomó ember, de nincs még egy olyan ember itt, mint Niall. Ő az egyetlen, aki ismeri az igazi énem, s tényleg tudhatja, mit élek meg érzékeny lelkemmel és ez ekként van rendjén.
- Igyekszem – utaltam a készülődésemre, azután sietve becsuktam az ajtót és elindultam a hotelszobám felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése