2014. augusztus 15., péntek

8. rész: Következmények

Kedves, Olvasóim!
Habár elképzelhető, ilyet nem szabadna a rész elejére írnom, hiszen kissé tán spoiler - vagy nem is tudom, mi erre a legjobb szó - jellegű, ám őszinte leszek, amikor megírtam, még számomra is eléggé zavaros volt ez a rész. Sokféle érzelem megjelenik, a barátitól egészen a szerelmen át az sértettségig, utálatig, amolyan Zayn szerinti verzióban. Remélem, emlékeztek még, milyen az! Nos, ennyit szerettem volna gyorsan elmondani!
Bizakodom benne, tetszeni fog ez a rész attól függetlenül, mennyire össze fogtuk zavarodni... Halkan megjegyzem: valahol még örülnék is ennek, hiszen ebből látszana, hatást gyakoroltam rátok.
Tudom, hogy sokszor olvasható benne a „Joshua” név és annak becézése szinte sehol sem, ámde ennek meg van a külön oka, a távolságtartás. Remélem, attól még, hogy ezt most leírtam érezhető is benne!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi



-  Anomália? – hebegtem észhez térve.
-  Tessék? – értetlenkedett.
-  Szabálytalanságot jelent – feleltem, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy tudja… nos, úgy néz ki, számára nem.
-  Pontosabban? – kérdezte kissé idegessé válva.
-  Nem szabadott volna… Nem szabad semmi hasonló kapcsolatot létesítenem a védencemmel… Egyrészt régen ezt tanultam, másrészt a szerződésemben benne van. Így érzékenyebb lehetek valamire, ami őt éri, ezért nem megengedhető az ilyen kapcsolat – magyaráztam gesztikulálva, feszülten, kisebb-nagyobb szüneteket hagyva.
Belül felemésztett a tudat, s a szívem őrületesen sajgott, fájt minden egyes szavam, hiszen nem kis jelentéssel bírtak.
-  Oké. Nyugi! – mondta vállaimra téve kezét. – Tőlem nem fogja megtudni senki és azt a fogadás sem kellett volna. Sajnálom! Akkor még tök jó mókának tűnt…, viszont most… nem éppen… Azt hiszem, még számomra is túl romantikus volt ahhoz ez a pillanat, hogy ne tegyem meg – jegyezte meg egy apró, felületes mosoly kíséretében. – Ami pedig a következményeket illeti… Hát, amennyiben bármit is kiváltott belőled, mond! Hogyha esetleg később kezd több kialakulni köztünk…, ne aggodalmaskodj emiatt, tedd, amit akarsz! – kérte a szavakat keresgélve, miközben sok érzelem átsuhant az arcán.
-  Joshua!… Nem… Nem kell azért megjátszanod magad! Így is-úgy is tudom, hogy amint visszaértünk, szaladsz Paulhoz elmondani – jegyeztem meg ingerülten, majd elindultam arra, amerre eddig mentünk.
Egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Bűntudatom volt, amiért ezt tettem… és… nos, igen, másik oka szintén van a viselkedésemnek, méghozzá az, hogy valamit megmozgatott bennem a tettünk. Igaz, nem tudtam eldönteni, szeretetre éhezem vagy bármily’ furcsa pontosan Joshua Devine-re, ámde tudtam, ez nem helyes. Nem csupán azon ürügy miatt, mert szerződésem van, hiszen nehézkesen, viszont ki tudnánk játszani, hanem pont vele?! Joshuával, aki valószínűleg mindössze másnapos és ezért mondja azt, amit, s azért viselkedik úgy, ahogyan.
Pár métert mentem csak, mikor éles, erőltetett nevetés hanghullámai ütötték meg füleim. Megismertem… Persze, hogy felismertem, Joshua efféle nevetését elég sokszor hallhattam már.
-  Ez nem vicces – mordultam rá meg sem fordulva.
Néhány másodpercig nem reagált semmit, aztán mikor már azt hittem volna, normális lesz, testmeleget éreztem jobb csuklómon. Meglepetten kaptam arra fejem, szembetalálva magamat a kezével. Egy pillanatom sem volt bármit tenni, ajkai az enyémeken landoltak. Feszülten, szaggatottan szívtam magamba a levegőt, ezután igazán feleszmélve mérgesen löktem arrébb magamtól. Kívántam azt a csókot, ez a kevéske idő alatti majdnem ugyanazt tette velem, akár a hosszúra nyúló; újból megjelent a hasamban az a különleges érzés, az ajkaim bizseregek az ismétlésre sóvárogva, no, meg természetesen szemeim automatikusan lecsukódtak.
-  Most mi van?… – értetlenkedett az immáron megszokott hangján; flegmán. – Ugye, nem gondoltad komolyan, amit mondtál? – csodálkozott el immár mérsékelt hangnemben néhány pillanatra rá.
Bizonyára tetéztem bizonytalanságát a nagy hallgatásommal, ám ajkai közeli mozgása nem épp volt megnyugtató jelenség számomra, tekintve, vágyakoztam azok után; újra érezni akartam a mézédes csókját. Végül nagy nehezen elnéztem onnan, a tájat kezdtem el kémlelni. Nem volt semmi érdekes ott. Néhány ember sétálgatott, a tenger gyönyörű volt, s enyhe morajt kiváltva hullámzott. Nem tudott lekötni, akármilyen szép volt, egyrészt immár megcsodálhattam pár perccel ezelőtt, másrészt Joshua szemeire emlékeztetett a színe.
Sok idő elmúltával mellkasát nézve szerencsésen kinyitottam ajkaim választ igyekezve adni, azonban azon egy árva hang sem jött ki, ezért egyből becsuktam azt. Sóhajtva ismételten megindult felém, csakhogy szemébe nézve, tenyeremet függőlegesen feltartva jeleztem neki, ne jöjjön közelebb. Értette testbeszédem; megtorpant. Ismét megpróbálkozva a beszéddel, immáron sikerült lényegre törő választ adnom:
-  Én nem tudom, mit higgyek, és mit tegyek… – motyogtam félszegen. – Ennek nem szabadott volna megtörténnie… Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyünk – tettem még hozzá jelentőségteljes pillantással illetve.
Elindultam a kocsi felé. Nem érdekelt, jön-e vagy sem; azt hiszem, menekülőre fogtam, hogyha már magabiztos nem voltam. Szánalmas, szánalmas, szánalmas. Szánalmas minden egyes lépés, amit egymással szemben valaha is tettünk. Nemrégiben martuk egymást, hirtelenjében majdhogynem másképp esünk egymásnak. Komolyan, undorító és követhetetlen, amit művelünk. Nekem nehéz követnem, akkor milyen lehet bárkinek, aki külsőleg szemlél minket?!
-  Ne szórakozz! Vissza akarsz menni a szállodába ilyen időben? Mi a szart tettem ellened? – kelt ki magából.
Visszafordulva felháborodottan méregettem, majd megszólaltam:
Nem is tudom?! – játszottam a tudatlant. – Talán azt, amit az előtt elmondtam és utána tettél?! Jaj, tényleg – „csodálkoztam el”, aztán megfordulva folytattam utam az autó felé.
Még messziről is hallottam, ahogyan egy hatalmas sóhaj szakad ki belőle.
-  Sajnálom! – kiáltott utánam. – Maddie! – szólított, bezzeg nem állt szándékomban felé fordulni. – Kérlek! – kérlelt tovább a megállásra.
Szemeimet megforgatva tettem eleget a kérésének, viszont nem akartam vele szembenézni. Megsértett.
-  Istenem, miért ilyen nehéz veled? – morogta az orra alatt.
Tudtam, hogy rám érti, ki másra is érthetné?! Most lehetséges, egészen kicsiny mértékben, de igaza volt. Legszívesebben visszaszóltam volna neki valami igazán csípős, frappáns választ, azonban nem voltam abban az állapotban, hogy ezt megtegyem… Cseppet sem voltam. Őszintén, nem jutott eszembe semmi… Igazából… szenvedtem. Ketyegőm szúrt a ténytől, miszerint ezek után nem biztos, hogy barátok lehetnénk, hiszen megcsókolt, ráadásul később megbántott… Vagyis… Nos, ez annyira bonyolult.
Odaérve hozzám elém lépett, s szemeimbe nézve újra kijelentette:
-  Sajnálom!
És mikor már éppenséggel elhinném, röhögésbe kezdett. Tehetetlenül egy pillanatra én is elmosolyodtam, ezután összehúzott szemöldökkel pislogtam rá párat, mielőtt el nem haladtam volna mellette tovább a gépjármű felé lépdelve.
-  Jaj, már! Te is tudod, hogy vicces – méltatlankodott tettemen.
-  Nem, rohadtul nem tudom – kiabáltam vissza mérgelődve.
Elképzelhető, rosszabb voltam, akár egy hisztis kislány, ezzel szemben akkor is igazam volt!
-  Mit nem értesz? – kérdezett vissza kiabálva.
Még jó, hogy latin országban vagyunk, itt annyira talán nem fura a veszekedés és a hangos beszéd. – futott végig agyamon, mintha csak józan kerékvágásban állnék.
-  Hagyjuk! – kértem, ugyanis az a mondat, amely majdhogynem elhagyta számat nem épp volt barátokhoz méltó…, habár nem is voltunk azok, csupáncsak arrafelé haladtunk, azzá kellett volna válnunk, ha már ezt beszéltük meg, viszont az érzések, melyeket el kellett nyomnom magamban nem éppen erre engedtett következtetni. A csókod– futott végig agyamon újra.
-  Nem, nem hagyjuk! Mond el, mi a fészkes fene bajod lett hirtelen velem! Bocsánatot kértem, amiért elkapott a hév, erre te baromságokat beszéltél össze. Azt hittem, szeretnéd, hogy több legyen köztünk még barátságnál is. Tettem rá egy kísérletet, hogyha te már nem szólsz egy árva kukkot sem. Erre mi a reakciód? Ellöksz… Elutasítasz, pedig én csak egy rohadt választ szeretnék kapni a tettedre – közölte igyekezve nyugodtan beszélni, noha a visszafogott káromkodások jelezték, idegesítően nyugodt hangja mellett jómaga szintúgy ingerült.
Egynéhány percig hallgattam, azután tudva, mondanom kellene valamit, akármit szólni mertem, de bárcsak ne ezt kérdeztem volna, főleg nem ilyen hanghordozással!
-  Te nem éreztél semmit? – érdeklődtem kesernyésen.
Nem tudom, miért voltam ilyen; azért mert ő lehet, nem tapasztalt semmit vagy azért, amiért én igen, avagy harmadik opcióként talán elképzelhető, nem szabadott volna ennek sohasem megtörténnie…, bár utólag ezt cseppet sem szerettem volna. Azt hiszem, baromi nagy bajban vagyok.
-  Nem – fakadt ki belőle kissé elképedve.
Egy bólintással jeleztem, felfogtam, amit mondott, aztán tovább indultam. Kivéve táskámból a kocsi kulcsot kinyitottam az autót és visszafordulva rákérdeztem:
-  Itt maradsz vagy vezetsz?
Jogos volt a kérdésem, eszerint lett megbeszélve; arról volt szó, ő vezet visszafelé, jóllehet nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
-  Jövök – felelte felsóhajtva.
Biccentettem, beültem az anyósülésre, s mire ekképpen tettem ő már a vezetőében ült. Felé nyújtottam a slusszkulcsot, mire összeért bőrünk. Afféle érzés kerített hatalmába, mintha megrázna az áram; bizonyára ő is érezhette, ugyanis elrántotta kezét a kulcsot fogva, eközben egymás szemébe fúrva másikunkét. Rádöbbenve, elveszhetek benne, valószínűleg meg is tettem egypár pillanatig, elkaptam fejem és előre meredtem.
-  Most mi lesz velünk? – érdeklődött szomorkásan.
-  Sosem volt olyan, hogy mi – feleltem, ámbár ez fájt szívemnek, lelkemnek egyaránt.
Ezen mondatomra úgy éreztem, kést forgatnak bennem. Sajgott valami a testemben, mellkasom környékén. Fájt, egészen addig, amíg meg nem hallottam hangját, ezután inkább már égetett.
-  Tudod, hogyan értem – közölte komoly hangnemben.
-  Tudom…, de… Barátok vagyunk, nem igaz? – kíváncsiskodtam egy mosolyt varázsolva magamra.
Megtört lelkiállapotomat tekintve, nem tudtam, mennyire láthatta normálisnak, ám reméltem, nem vette észre, hogy mindössze ez egy állarc! Szerintem ezentúl ezt kell felhúznom, amikor meglátom, míg nem javulok meg. Amolyan betegség érzetem lett ettől az érzelemből, mely felemésztett.
-  Természetesen – válaszolta, bezzeg hangjában csöppnyi iróniát is fel véltem fedezni.
Azon kezdtem el ekkor tűnődni, ez ellenem irányul-e vagy tőlem várta azt, hogy ellenkezzek, merthogy ő szintén érez valamicskét. Ám valójában, utóbbira mennyi az esély? Röhejes. Talán már be is képzelem magamnak, mert én ezt szeretném.
Az egész utunk némán telt. Lehetséges, jobb is volt ekképpen; nem tudom, mit tettem volna, amennyiben bármit megjegyez olyan hangnemmel, amiből arra juthatok, maximálisan tudja, mit érzek. Jelenleg undorodom magamtól.
Az autó ismételten ugyanúgy ment, ámde hála Istennek, most nem lyukadt ki az abroncs! Borzalmasan lassan telt az út, majd’ megőrültem, mire visszaértünk és nem volt semmi, amit nézhettem volna. Ugyanazt láthattam, amit odafele is, a nagy, szinte kopár pusztát. A nagy nullát. Egyhangú, unalmas, jelentéktelen…, akárcsak az életem.
A szállodához érve látványosan, megkönnyebbülten felsóhajtottam, sietősen kipattantam az ülésből, majd elindultam befelé.
-  Hé, Maddie!… – szólt utánam Joshua, azonban én minthogyha meg sem hallanám, úgy siettem befelé. – Megőrjítesz – morgolódott, s éreztem, ahogyan aurája felém közelít, ezért sietősebbre vettem a figurát. Igazi macska-egér harc.
-  Devine, hagyj békén! – kérleltem, ami ahhoz képest, hogy a vezetéknevén neveztem, mint még egy nappal ezelőtt, a szurkálódásos-időszakunkkor elég különös lehetett.
-  Igazán ezt szeretnéd? – kérdezte elkapva karom, maga felé fordítva.
Nem volt igazán durva, holott éppen nem is viselkedett úriemberként. Azt hiszem, túlságosan felbőszítettem ahhoz, hogy ez egy parányit tudja érdekelni és ez valamelyest ijesztő volt, noha tudtam, bármikor meg tudom védeni magam vele szemben.
-  Őszintén? Teljesen mindegy, úgysem tehetem meg. A testőröd vagyok, Drágám – jelentettem ki grimasszal, s a megszólítását iróniával fűszerezve.
-  Remélem, tudod, hogy utálnom kellene téged! – köpte szavait beletúrva másik kezével hajába.
Azt kívántam, bárcsak én tenném ezt a cselekedetet… mondjuk egy csókkal megfűszerezve, ámbár a nélkül is megfelelne, nem vagyok oly’ telhetetlen.
-  Miért nem teszed? – suttogtam óvatosan.
Annyira közel merészkedett hozzám, túl közel, már a privát zónámon bőven átkelt az idő folyamán, mit csupán most vettem észre, habár nem tudtam ez ellen semmit sem tenni, mivelhogy nem állt módomban. Nem volt szívem ellökni magamtól, túlságosan vágytam ahhoz közelségére.
-  Fogalmam sincs… Talán mert akkor újra megőrjítene az a tudat, így viszont te teszed – közölte afféle hangsúllyal és hangeffektussal, mint ahogyan én kérdeztem.
Ha tudnád, mennyire igaz ez fordítva. – gondoltam magamba kétségbeesett állapotban.
-  Én? – lepődtem meg.
-  Ki más?
-  Bárki, csak én nem.
-  Gondolod?
-  Tudom.
-  Miért?
-  Mert a védencem vagy. – csattantam fel, majd kissé nyugodtabban folytattam: – Úgy kell vigyáznom rád, akárcsak az életemre, és ha ez nem lenne természetes, csupáncsak a haverság nincs megtiltva, mi azonban már a barátság extrákkal című történetnél járunk… Előszeretettel vagy sem? Nem tudom…, de azt igen, hogy nekem most mennem kellene, mielőtt még valami rossz történne.
-  Milyen rossz? – incselkedett velem… Mi?! Az nem lehet, biztosan félreértettem.
-  Oh, ugyan, kérlek! – háborodtam fel, ahelyett hogy belemennék a játékába, hisz nem éppen itt szabadna megismételni azt, amit tettünk a parton, hogyha egyszer esetleg valami csoda folytán eszerint fog történni. – Megyek – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.
Könnyedén kiszakítottam karom az idő alatt sokat enyhülő szorításából, ám elsétálva mellette utánam kapott. Felsóhajtottam, s felé fordultam.
-  Mit akarsz még? – flegmáztam, pedig ez nem az én stílusom, hanem az övé… Ettől olyan, mintha felcserélődtek volna a szerepek.
-  Csak azt, hogy amit megígértem, ahhoz tartom magam – nyugtatott utalóan, komolyan beszélve, s pontosan tudtam, arra gondol, amit a parton beszéltünk, miszerint nem mondja el senkinek sem, ami köztünk történt.
-  Rendben. Köszönöm! Jó éjt! – köszöntem el, eztán mielőtt bármiféleképp elbúcsúzhatna elszakítva kezemet sietősen elindultam.
-  Nem szeretnéd, hogy felkísérjelek? – kiáltott utánam.
Nem szeretnéd, hogy pofon vágjalak, amiért ezt tetted velem? – kérdeztem magamba zaklatottan.
-  Nem – kiabáltam vissza feszülten.
Lassan elsétáltam a liftig, ezután a hívó gomb megnyomása után vártam. Gondolataim utat törtek ez idő alatt maguknak, s lassacskán őrületbe kergettek. Nem akarok Joshua számára több lenni, mint barát… Most még biztosan nem. Kétségbeejtő a tudat, hogy mégis megmozgattak csókjai bennem valamit…, még ha a másodiknál el is löktem magamtól. Erre az egyik legjobb példa, hogy eszembe jutva újból kellemes, enyhén bizsergő érzés jelent meg ajkaimon, minthogyha csak újraélném. Igaz, nem volt annyira intenzív, mint akkor, ámde ennyi elég volt ahhoz, hogy ismét vágyjak rá.
A személyfelvonó pityegéssel jelezte, kinyílt - ez rángatott vissza a valóságba. Beszálltam, megnyomtam a megfelelő gombot, majd mikor immáron majdnem becsukódott egy nagy férfikéz megállította.
Csak kérlek, ne Joshua! Csak kérlek, ne Joshua! Csak kérlek, ne Joshua! – kántáltam magamba rezignáltan, azonban kérésem nem hallgattatott meg.
-  Szia, ismét! – köszönt széles mosolyt villantva rám.
Vettem egy nagy levegőt, utána kifújva, mintha mi sem történt volna a tengerparton, s nem is lettünk volna ott, úgy köszöntöttem.
-  Hello! Hogy telt a napod? – érdeklődtem őszintén, mosolyogva.
-  Hmmm, jó kérdés… Lényegében egész jól. Tudod, velem volt egy gyönyörű lány, aki a barátom. Egész furcsa, ugyanis eléggé hasonlít rád – magyarázta somolyogva.
Csupán bólogattam, mivel az utolsó előtti mondata második részénél majdnem lemaradtam. Szíven szúrt, már megint…Habár nem értem, mire a „gyönyörű” jelző, amikor azt mondja, a barátja vagyok. Oké, azt hiszem, megint kezdek többet belelátni, amikor az ő részéről azt mondta, nincs semmi.
-  Igazán? – játszottam a lepettet.
-  Igazán – felelte vigyorogva, előrébb billenve.
Nem tudhattam, direkt volt-e vagy sem, hiszen a lábain előre-hátradülöngélt, amíg fel nem értünk a megfelelő szintre, bár talán jobb is, ha nem voltam vele tisztába…
Amint már meg is jegyeztem, a lift odaért a kért helyre. Miután kinyílt udvariasan előre engedve engem kiszálltunk, s az ajtóm felé indultunk. Nem értettem, miért jön arra, amerre én, mikor a másik irányba kellene, azonban belül emiatt önfeledten mosolyogtam.
-  Innen már boldogulsz.
-  Eddig is boldogultam volna.
-  Jól van. Csodás álmokat, Drágám! – köszönt el puszit nyomva a homlokomra, később elindult a szobája felé.
Puszija égető nyomott hagyott rajtam nem beszélve a sokkról, amiért édesen ejtette meg a „Drágám” kifejezést. Nem volt hanghordozása szarkasztikus vagy birtokló, sokkal inkább aranyos, szeretetteljes.
-  Josh! – szóltam utána, mielőtt még szem előtt vesztettem volna. – Köszönöm a mai napot! Jó éjszakát! – búcsúztam el vidáman én is.
Derűsen biccentett egy aprót, aztán megfordulva tovább indult.
Kinyitottam a táskám, s észrevettem Joshua telefonját, meg pénztárcáját. Reméltem, erre nincs szüksége, ezért holnap elég, ha visszaadom neki. Viszont ha kell neki, jöjjön érte, szívesen várom. Kivettem táskámból a kártyát, odaérintve azt a megfelelő helyre kinyitottam a nyílászárót, utána lenyomva a kilincset beléptem magam után becsukva azt.
Hálószobámba mentem, ledobtam az ágyra tatyóm.
Fogalmam sincs… Talán mert akkor újra megőrjítene az a tudat, így viszont te teszed. – suhantak át agyamon nemrégiben megejtett mondatai, eztán a bőröndömhöz lépve kezdtem el kutakodni alvóruha után. – Jobban örülsz, ha ez fordítva lesz? – gondoltam magamban, miközben számomra akkor jót találva, felállva elindultam kezemben pizsamámmal a fürdőszobába.
Visszagondolva, a napom bár csodásan nem, azért tetszetősen igencsak telt és úgy gondolom, rátalálhattam a dobos igazi énjére, amellyel az enyém jó barátságot ápolhat. Reméltem, minden szava valódi volt, s nem kell csalódnom… Oké, ebből nagyjából semmi sem igaz… Úgy értem, azt érzem, a tengerparton történtekből még - akár tehetetlenül, akár nem, - nem kis probléma lehet. De én ezt nem akarom! Csakhogy a női megérzések…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése