2014. augusztus 8., péntek

7. rész: Csak ketten a tengerparton...

Kedves, Olvasóim!
Először is engedjétek meg, hogy megköszönjem a bármiféle támogatást, amit kapok. Köszönöm a hat rendszeres olvasót, az egyetlen Bloglovin'-ost valamint a díjakat, pipákat!
Másodszor pedig -, ami számotokra a lényeg - itt lenne a következő rész, amihez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy eddig ez a kedvenc részem. Remélem nektek is tetszeni fog!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi


Miután a srácok elintézték a kerék-ügyletet - igen, csupán ők, ugyanis mondjuk úgy, a segítőinkben a latinvirtus megvan az örökös bókolások és a felém irányított „Szépség” megnevezés mellett, melytől halvány pír és mosoly szaladt fel minden egyes alkalommal arcomra - hálálkodások közepette elköszönve Beto és Pepito kocsijukba ültek, s továbbálltak.
Mi szintén beszálltunk az autónkba, eztán beindítottam a motort, s elindultunk a cél felé.
-  Nem találod furcsának a bók-hadat, amit minden latin megejt? – érdeklődött kissé nyűgösen útitársam pár percre rá.
-  Miért? – lepődtem meg összehúzott szemöldökkel egy pillanatra felé fordulva.
A könyökét az ablakot közrefogó részre téve, tenyerén megtámasztva fejét előre meredt, messze, a távolba. Noha az arcának vonásaiból semmi érzelmet nem tudtam leolvasni, testhelyzetéből ítélve elmélkedhetett valami számára fontos dolgon.
-  Nem érdekes – dünnyögte szavaiból érződően, ezzel le szeretné zárni a témát.
Azonban én másképpen gondoltam, ezért nem hagytam annyiban.
-  Mi az, talán féltékeny vagy? – csipkelődtem mosolyogva.
-  Dehogy! Mégis kire? – háborodott fel.
-  Nézd, lehet, hogy biszex vagy, vagy homoszexuális, avagy bármi hasonló, nem ítéllek el, de úgy gondold azért át, milyen kérdést tettél fel! – tanácsoltam pofátlan mosollyal, ahogyan egyre jobban feszültségtől vághatóvá vált a levegő.
Az idegesség egyre csak nőt és nem szűnt. Nem tudtam, mivel törhetném meg a csendet, szóval nem is tettem, inkább a tájat kezdtem el nézegetni… már amennyire ezt megtehettem autóvezetés közben. Habár a vidék elég kopáran hatott; nem volt ott semmi díszítőelemként szolgáló, csupáncsak néhány szép, magas, terebélyes lombozatú fa a hol füves, hol kopár földön kívül. Unalmas. Az éjfekete, hatalmas Range Rover L405 emésztette magába a benzint, s maga alatt a betont, ahogyan futott rajta. Gyönyörű, elismerést, mondhatni hatalmat sugárzó szépséges terepjáróban ülhettem, amibe azért remélhetőleg, nem kell majd tankolnom, bár ez a példány nem tudom, mennyit fogyaszt, ugyanis ilyen márkájú autót amúgy sem vehetek, hisz annyi pénzem azért nincs, s tán sohasem lesz – jóllehet nincs is rá szükségem, jól érzem magam úgy, ahogyan vagyok.
 A telefonom pityegett jelezve, SMS-em érkezett, ámde nem tudtam megnézni, a kocsi hátsó ülésén feküdt a táskámban. Nagyot sóhajtottam rávéve magam, hogy hozzászóljak Devine-hez, ezáltal megkérjem arra, vegye ki a készüléket tatyómból.
-  Josh, meg tennéd, hogy… – kezdtem bele, azonban ő a szavamba vágott.
-  Persze – vágta rá, s már hátra is nyúlt.
Milyen úriember – gondoltam a mondatomba vágására.
Megfogva, majd combjaira téve rám tekintett engedélyt kérően, mintha csak megkérdezné, kinyithatja, turkálhat-e benne. Mivel erre szintúgy meg kellett kérnem, amennyiben szerettem volna megtudni, miért kaptam azt az üzenetet és egyáltalán kitől, ennek következtében egy határozott bólintással feleltem neki. Jobb szemem sarkából láthattam, ahogyan keveset turkál benne - bizonyára az alján lehetett -, ezután kiszedve azt felém nyújtotta.
-  Köszönöm! – motyogtam gyorsan feloldva, aztán a levél ikonra nyomva.
„Menő mi? Érezd jól magad Drága” – írta Nialler egy képet is mellékelve, melyen egy piros italt szorongat szélén egy kis, kék esernyővel, ami még inkább felhívja a figyelmet ugyanilyen színű íriszeire. Ha nem villantaná ki fehér fogsorát, akkor is tudnám a szemeiből, hogy jó kedvében van, amiről nem a hűsítő tehet, hanem a körülötte lévő társaság. A képet látva nekem szintúgy jó hangulatom lett, bezzeg ugyanúgy fel kellett néznem az telefonból, hiszen én vezettem - nem hagyhattam figyelmen kívül ezt a tényezőt egy pillanat erejéig sem. Mivel immáron lassan egy éve megvan a fehér okostelefonom, ezen okból nem tart oly’ sok ideig, mint a legelején lepötyögni egy pár szavas reakciót.
„Az. Nekem is kell majd. Most irigy vagyok. Te is Drága xx” – írtam gyorsan vissza.
A küldés gombra nyomva pedig a készülék el is küldte azt. Egy hálás mosoly kíséretében visszanyújtottam azt Josh-nak. Amikor elvette ismételten az útnak szenteltem figyelmem, ugyanis azt hittem, újra kínos csend fog beállni köztünk, ezzel szemben ez nem ekképp történt.
Miután az útitársam visszatette a táskámba a telefonkészüléket, hátrahelyezte a hátsó ülésre, majd kíváncsian megkérdezte:
-  Ki volt az?
-  Niall… Úgy néz ki, nem hiányzok neki – tettem hozzá szomorkásan, ámbár tudtam, hogyha küldött üzenetet biztosan eszébe jutottam… Amennyiben nem többre, legalább annyi időre.
-  Ha SMS-t küld, szerintem nem… – ellenkezett velem barátságosan elmosolyodva. – Különben is, semmi gáz nem lenne akkor sem, hogyha ma nem jutnál eszébe, nem vagytok összenőve – jegyezte meg egyszerűen.
-  Nem, de egy ideig azért majdhogynem napi huszonnégybe együtt voltunk, én voltam a testőre – érveltem a magam igaza mellett.
-  Ez igaz… viszont most az enyém vagy – közölte az „enyém” szónál külön hangsúllyal megejtve, olyan… birtoklóan. Igen, ez a legjobb szó rá. Csakhogy minek volt ennek értelme?!
A további út ismételten csendes volt, ami a beszélgetésünket illeti, viszont pár percre rá, hogy befejeződött szóváltásunk a férfi bekapcsolta a rádiót, s még számomra is eléggé tetsző zenék szóltak… bárha belegondolok, nem vagyok egy irányultságú ilyen téren, tehát lehetséges, ez nem volt olyan nehéz.
Odaérve elég könnyen találtunk parkolót, ugyanis útitársam segített a keresésben.
Leparkolva, kiszállva, aztán kivéve holmink a dobos esetlenül fogta magához pénztárcáját, meg telefonkészülékét, miközben bezárva az kocsit elindultunk közelebb a parthoz immáron gyalog. Gondolkoztam rajta, megkérdezzem-e, feltéve szeretné, betenném a táskámba a dolgait, hisz nem jelent nagy terhet, cipelhetem úgy én is, ám végül azt gondoltam, kérjen meg rá és akkor szívesen megteszem.
Lágy szellő fújt, cirógatta arcom, s hátrafújta vörös, göndör hajam, mely jól esett a melegben. Végigvezettem tekintettem a tömegen és meglepődve, ugyanakkor megkönnyebbülve konstatálhattam egyidejűleg, nincsenek sokan. Azokban a pillanatokban megfordult a fejemben, esetleg vihar készülődhet, ezért nincsenek a számításaim szerinti számban, mégis egyből elhessegettem ezt a nevetséges gondolatot, hiszen akkor miért lennének itt a többiek, akik közül nem egyen látszik messziről is, idevalósi?!
Mikor besétáltunk a kellemesen meleg, homokos részig pár percig körültekintgetve, tanácstalanul álldogáltam, nem tudtam, most mihez kezdjek. Nem szabadna kimutatnom ezt az énem mind a mai napig, magabiztosnak kellett volna akkor úgyszintén lennem, azonban nem ment, tényleg kétségek közt vergődtem, mihez kezdjek.
-  Sétálunk egyet? – ajánlta fel Josh édes… öhm… akarom mondani… oké, tényleg ilyen mosolyt villantott rám.
-  Sétálhatunk – egyeztem bele kissé nemtörődöm hangsúllyal.
Ez csupán a látszat volt, valójában majd’ megvesztem, hogy végre csinálhatok valamit, nem álldogálok, mint egy szerencsétlen, ellenben szerettem volna, ha nekem jut eszembe ez a jó ötlet.
Az elején néhány métert szótlanul sétáltunk. Nem nevezném igazán kínosnak, szívesebben hívnám semlegesnek. Semmi érzést nem váltott ki belőlem, mintha olyan természetes lenne ez köztünk…, bár belegondolva az is volt; sohasem beszéltünk szinte semmit. Igazából a csipkelődésünkön kívül meglehetősen messziről elkerültük egymást, minthogyha fertőző betegségben szenvedne másikunk.
-  Megkérhetlek valamire? – kérdezte óvatosan a nap sugaraitól csillogóvá vált szemű.
-  Attól függ, mi lenne az – feleltem határozottan.
-  Csak annyi, hogy eltennéd a táskádba a cuccaim, ne kelljen cipelnem a kezemben? – tette fel végezetül kicsit hosszú idő után azt a kérdést, melyre annak ellenére mennyire nem ápoltunk eddig célszerű viszonyt, számítottam.
-  Szívesen – egyeztem bele egy apró mosolyt megejtve.
Felnyitottam vállra akasztós táskámat, utána kicipzárazva, széthúzva felé nyújtottam testbeszédemből arra utalva, dobja bele a kezében cipelt tárgyakat. Észlelve ekképp tett, ezáltal hozzám került a tárcája és a telefonja egyaránt.
-  Köszönöm! – hálálkodott, aközben hogy újra bezárt állapotúra helyeztem a tatyóm.
-  Nincs mit! – közöltem kicsi biccentéssel helyeselve szavaim.
A következő pillanatban, mintha meglátott volna valamit vagy valakit felcsillantak szemei.
-   Figyeld már! – örült meg, s sietve, majdhogynem futva elindult a hátam mögötti terület felé.
Felnevettem hevességén, olyasféle képet nyújtott, akárcsak a huszonkét éves férfi bőrében egy hat éves kisfiú bújt volna el. Meg kell hagyni, aranyos volt, ugyanakkor bizarr is, igencsak bizarr… Főleg az, mennyire elmosolyodtam rajta… Na, mindegy, másnapos vagyok, nem igaz?
Megfordultam, s megláthattam, mi az öröme tárgya: egy fagylaltos kocsi.
-  Gyere már! – szólt rám vidáman.
Meglepő volt ezt a mondatot tőle nem beképzelten hallani, ám vagy valóban teljesen félreismertem, avagy a tegnapi buli mai hatását vélhettem viselkedésében úgyszintén felfedezni.
-  Jövök már! – kiáltottam felnevetve, eztán sietve elindultam a remélhetőleg mennyeien finom, hideg csodáért.
Majd’ megbotlottam a lábamban mire odaértem, ami tőlem furcsa volt, hiszen egy testőr hogyan lehetne ügyetlen?!
-  Milyet szeretnél? – érdeklődött kedvesen Josh, mikor mellé értem.
-  Hmmm, nem is tudom… Igazából ezek közül mindegyik jól néz ki, szóval… fogalmam sincs. Válassz, addig kitalálom! – javasoltam elgondolkozva.
-  Dehogy! Először a nő… Esetleg csokisat? – ajánlotta udvariaskodva, mosolyogva.
-  Az a kedvencem. Honnan gondoltad? – csodálkoztam el kérdésére.
-  Tényleg? – lepődött meg. – Onnan, hogy nekem is – magyarázta egyszerűen.
-  Tehát csak magadból indultál ki – állapítottam meg szem forgatva, miközben lefagyott számról a mosoly.
-  Nem… Mindössze én olyat szerettem volna és hátha te szintén szeretnél ilyen ízűt – felelte az elején kissé felháborodva, majd a legvégén vállrántva.
-  Oké, akkor két egy-egy gombócos csokis fagyi? – kíváncsiskodtam elmosolyodva.
-  Pontosan – egyezett bele, aztán a magas, vékony, középkorú, napbarnított bőrű férfitól kért.
Ez idő alatt kiszedtem a pénztárcámat a táskámból, hogy fizessem mindkettőt… Nos, tán túlságosan jó fej kedvemben voltam abban a pillanatban.
-  Nem-nem. – ellenkezett meglátva a pénztárcám, később felém nyújtotta a kezét azt mondva: – Kérem a sajátom!
Egy pillanatig összehúzott szemöldökkel néztem rá, ámde végül kérésének eleget téve kivettem táskámból pénztárcáját és odanyújtottam neki.
-  Köszönöm! – köszönte meg, s az árus felé fordulva megkérdezte: – Mennyit fizetek?
-  Úgy érti, az ő fagylaltja mennyi lesz – szóltam közbe, mielőtt elvetemült ötlet bontakozna ki bármelyik pasi fejében is.
-  Dehogy! Úgy értem, fizetem mindkettőt – tiltakozott komolyan Josh.
-  Dehogyis! Nem kell fizetned az enyémet, van elég pénzem – szálltam vele akár vitába is a magam igaza mellett.
-  Most már nincs – közölte kikapva kezemből a tárcát.
Ösztönösen hirtelenjében majdnem pofon vágtam, hiszen alapból azt tanultam otthon, védjem, ami az enyém, ráadásul még testőr is vagyok. Eredetileg pofonomból kissé borostás, ugyanakkor selymesnek mondható bőrével érintkezett puha tenyerem, s aprót simítottam rajta ezzel levezetve a bennem maradt erőt.
Maximálisan észhez térve, pironkodva elvettem arcáról kezem, miközben nem épp értelmes mondatok futottak végig fejemben.
Ez romantikus pillanat volt? Ez rohadtul gáz. – fogalmazódott meg végezetül a fejemben idegesen.
A srác eközben zavartan, ám apró visszafojtott mosollyal pislogott rám kék szemeivel sötét szempillái alól… Komolyan, nem tudom, melyikünk volt ez a jelenet után jobban megszeppenve, amit nem is tudtam palástolni.
-  S-Sajnálom! – suttogtam elhalóan.
Nem mostanában mondtam utoljára ki ezt a szót, s neki még sohasem, azonban ezt az egész jelenetet igyekszem ismételten a másnaposságra kenni és nem valami elvakult baromságra, minthogy bármi történhetne kettőnk között akár a barátság határait áthágva.
Néhány másodpercig mintha megszűnt volna a világ úgy tekintettünk egymás szemeibe, sajátjainkat másikéba fúrva. A teketóriázást egy éles torokkaparás zavarta meg, mely úgy hatott rám, akárcsak visszatértem volna valahonnan a valóságba. Elveszhettem a szemeiben? Csaknem, az nem lehet!… Ugye?
Josh előbb tért észhez, azonban egy pillanatnyi különbséggel én is a fagylaltárus felé kaptam fejem. A tengerszemű férfi gyorsan kinyitotta a tárcáját, kikapott belőle egy x pénzösszeget és odanyújtotta a pult mögöttinek. Miután visszaadott visszatettük a tárcáját táskámba, később megköszönve kényelmesen folytattuk utunkat ráérősen elfogyasztva a valóban csodálatosan finom hűsítőt. Nem szóltunk egy szót sem, bár ez nem különösebben volt zavaró.
Igazán rádöbbenve, hogy a tengerparton vagyunk a fagylalt elfogyasztása után hamarjában lekapkodtam magamról a cipellőimet, majd jobb kezembe helyeztem őket. A homok azon részére siettem, ahol a víz csupáncsak simogatta a partot és helyenként lábaim a homokszemek mellett. Lecsukva szemeimet a nap felé néztem, ami hangulatosan cirókálta arcom, emellett a leheletnyit fellendülő szél fújta hajam, s legyezte a melegtől égő pofim. Élveztem a pár pillanatig rám köszönő szabadságot.
Megéreztem az oldalaimon megjelenő kezeket, mire ijedten felpattantak szemhéjaim, amint megugrottam. Már éppen megfordultam volna, ám a fülemhez hajoló ember belesúgta:
-  Csak én vagyok.
Megismertem a hangját; Josh volt az a személy. Meglepő módon nem zavart közelsége, sőt, ellenkezőleg, jól esett. Ahogyan beszélt ajkai majdnem érintették bőröm, mely kissé bódító hatást gyakorolt rám, amellett milyen kellemes, férfias illata volt.
Fejét enyémnek döntötte, hátam felsőtestének simult. Nem beszéltünk, ellenben ismételten nem volt kínos a csend. A derekam aljában megjelent egy furcsa, enyhén bizsergő érzés, viszont ennek akkor különösképpen nem tudtam, meg nem is akartam jelentőséget adni. Tudom, elég furcsa lehet ezeket olvasni azok után, hogy nemrégiben még milyen viszont ápoltunk, ugyanakkor ez volt az igazság.
Egynéhány percig így maradtunk, majd mikor elengedett kipattantak szemeim, megfordultam, s kezével jelezte, induljunk tovább! Elmosolyodva bólintottam és ekképpen tettünk egymás mellett haladva.
-  Nézd! – kezdtük egyszerre bele a szövegelésbe egymás felé fordulva kicsiny idő elteltével.
-  Mond először te! – udvariaskodott barátságosan rám mosolyogva.
-  Csak elnézést akartam kérni azért a majdnem-pofonért. Nem akartam. Bocsánat! – motyogtam félszegen a homokot lesve.
Mi a fene történt velem? Miért nem tudok megint határozott lenni? – mérgelődtem magamba, ahogyan teljesen a másik irányába fordultunk.
Szemem sarkából láttam, ahogyan elnézően felkuncogott, néhány másodpercre rá pedig abbahagyva szája mozogott feltéve egy kérdést:
-  Ösztön?
Válaszként csupán néhány aprót bólintottam lábfejemet tanulmányozva, mintha nem látnám elégszer… Magabiztosságot nyerve felszegtem fejem egyenesen tengerkék szemeit vizslatva. Már-már megbűvölően ellenállhatatlan színben pompázott, ahogyan ragyogtak a rávetülő napsugaraktól.
-  Te mit szerettél volna mondani? – érdeklődtem immár sokkal magabiztosabban kiejtve mondatom, mint az előbbiekben.
Nemlegesen megrázta buksiját, s közben arca elkezdett felém közeledni. Megfagytam, mozdulni sem tudtam. Lassú, félénk tempóban igyekezett szája hozzám, cselekedni mégsem volt időm; homokba gyökereztek a lábaim. Szívem mindenegyes centivel közelebb jöttével egyre jobban kalapált, félő volt kiesik a helyéről nagyobb hely után nézve. Levegővételem szétszórttá, kapkodóvá vált; pulzusom megemelkedett. Ez nem volt helyes, ám ahogyan egyre közelebb jött, s láthatatlanul éreztem, egy kicsit lép is felém nem tudtam megakadályozni. Nem voltam tisztában azzal, hogy rá vágytam-e, a csókjára vagy csupáncsak valakire, aki ekképpen szintén érezteti velem, érek valamit, azonban talán mindenkinek érthetően valahogyan abban a pillanatban ez nem különösképpen tudott érdekelni; nem is tudtam gondolkodni.
Mézédes ajkai, mikor enyémekhez értek automatikusan lehunytam szemeimet, gyomrom megugrott, görcsbe rándult, mely tán furcsamód nem éppen volt kellemetlen, inkább elenyésző az az érzés mellett, amit igazán keltett bennem az egyre inkább elmélyülő csók tekintve, nem állt módomban ellenkezni. Kezei közrefogtak derekamnál, minek hatására egy hajszál sem fért közénk, főleg, amikor jobb kezemmel beletúrtam szőke és barna kompozíciójú hajába, s balommal tarkójához vezettem kézfejétől karján át lomha tempóban. Odaérve lassú cirógatásba kezdtem bőrfelületén hüvelyujjam ujjbegyének segítségével. Majdhogynem szó szerint faltuk egymás ajkát, oly’ részegítő volt, amelyet még sohasem tapasztaltam.
Lassacskán levegőért kapkodva, lágy mosollyal eltávolodtunk egymástól. Az arcomról viszont elég hamar letűnt a mosoly rádöbbenve, mit tettem?!

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Elkészült a blogajánlód. :)
    http://helpinthedesign.blogspot.hu/2014/08/blogajanlo-8-kulisszak-mogott.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves, Debi D.!
      Először is szia!
      Köszönöm szépen a blogajánlót!
      További szép napot!
      Timi
      xx

      Törlés