2014. augusztus 1., péntek

6. rész: Egymásra utalva

Kedves, Olvasóim!
Mielőtt egy mondatban lepötyögném, mit is olvashattok a részben leírnám, hogy egy leheletnyi változtatáson átesett a blog, melynek következtében véleményem szerint jobban néz ki. Kíváncsian várom akár erről alkotott véleményeteket is megjegyzés formájában!
Itt lenne a következő rész, amelyben fizikailag nem sok történik, ám lelkileg annál is inkább.
Remélem, tetszik!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi



Ajánlott zene

Egyelőre nincs.


Nem tartott sokáig, míg nyugodt csendről beszélhettem…, nagyjából öt-tíz percig. Muszáj volt bekapcsolnom a rádiót, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet arról, hogy mire készülök, ugyanis hirtelenjében ez az egész bizarrá vált. Mégis mit szeretnék? Jóba lenni egy beképzelt dobossal? Miért? Nem jó úgy, ahogyan eddig volt? Hát, kifejezetten nem, akkor mégis kettős érzéseim voltak; vetekedett egymással a valós és az eljátszott énem. A valódi mindent helyre akart hozni, az álcám pedig magasról… öhm… Szóval nem érdekelte különösképpen, mi történik, jó volt neki úgy, ahogyan van, nem kell számára egy olyan barát, mint Joshua Devine. Pedig nemrég a szemeibe nézve, onnan kis ideig a lelkébe látva nem épp egy bunkó, nagyképű, világhírűnek gondolt srác figyelt rám, hanem ellenkezőleg, egy lelkileg megtört, szenvedő, emellett egy átlagos, normális férfi… Szinte lehetetlen, hogy ez legyen a valós énje, noha örülnék, hogyha tévednék. Szeretném azt hinni, egy csodás emberrel van dolgom, valójában más, olyan, mint a mai napon eddig, azonban rettentően tartok attól, ez csupán a másnaposságának tudható be.
A rádióhoz nyúlva elszakadt egy pillanat erejéig a figyelmem az útról, amíg bekapcsoltam azt, ám utána egyből odafigyeltem. Éppen valami fura szám ment… Nem tudom, hallottam már, de nekem annyira nem tetszik, hogy meg sem jegyeztem, mi az.
-  I asked her name Megkérdeztem a nevét
But she turned away De elfordult
As she walked Ahogy elsétált
All that I could say was Mind azt tudtam mondani

Mmm Mmm yeah yeah Mmm Mmm igen igen
Mmm Mmm yeah yeah Mmm Mmm igen igen
Mmm Mmm yeah yeah Mmm Mmm igen igen
All that I could say was Mindazt tudtam mondani

Mmm Mmm yeah yeah Mmm Mmm igen igen
Mmm Mmm yeah yeah Mmm Mmm igen igen
Mmm Mmm yeah yeah Mmm Mmm igen igen
All that I could say was Mindazt tudtam mondani

Mmm Mmm yeah yeah Mmm Mmm igen igen
She looks so good but she bad bad Annyira jól néz ki, de ő rossz rossz – énekelte… vagyis inkább mondta Josh, tehát ő úgy néz ki, ismerte a szöveget.Akkor is csupán azért nem folytatta, mert én ráuntam és kikapcsoltam.
-  Naaa – háborgott. –, minek kellett ezt?
-  Mert unalmas és utálom – feleltem egyszerűen.
-  Miért? Olyan fülbemászó szövege van – értetlenkedett.
-  Az lehet, viszont azt én is tudom azt mondani, hogy „Mmm Mmm yeah yeah”?! – jelentettem ki cinikusan.
-  Ez mondjuk jogos… – ismerte el.
Ezen mondatával egy időre beállt a csend, miközben egy apró, magabiztos mosoly jelent meg arcomon.
Unalom. - Talán ennyivel kellene elintéznem a következő néhány óra történését, csakhogy ez nem volt igaz, cseppet sem; a kezdeti hallgatagságunk után a jobbnál jobb zenéket adó rádió háttérzajnak felelt meg diskurzusunk mellett.
Épp akkor is egyik eszmecserénk közepette tartottunk, mikor nem várt dolog történt; megállt az autó. Idegesen szívtam magamba orromon keresztül a levegőt, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség. Ránéztem a műszerfalra, s meglepetten tapasztalhattam, minden átlagos, az üzemanyag nem fogyott ki. Két dolog jutott eszembe, vagy elhagytunk egy alkatrészt, amit szinte egyből kizártam tekintve két-három éves járműről beszélhetünk. A következő pillanatban pedig befurakodott elmémbe a cseppet sem megnyugtató gondolat, az egyik gumival akadhatott problémánk, s nem tudhatom, van-e pót. Ráadásul, ha ez még nem lenne elég, egy ahhoz forgalmas út majdhogynem teljes közepén dekkoltunk. Bár ehhez mi nem nyüzsgő?!
Josh mintha az lenne a legtermészetesebb dolog körül nézett, kinyitotta az ajtót, kiszállt, majd miután becsukta azt az autó mögé sétált azt kiabálva, - remélhetőleg csak azért, hogy a többi jármű motorzúgásától és elsuhanásától függetlenül megértsem, - hogy:
-  Csak nyomd be az elakadásjelzőt! Megpróbálom az útszéléig tolni, próbálj meg kormányozni!
Tettem, amit mondott… Nem is tudtam volna mást csinálni. Sokkos állapotba voltam és az álcámhoz nem méltó módon torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ajkaim pillanatok alatt kicserepesedtek, szám kiszáradt, szívem dobogása annak idegessége miatt irdatlan tempóban lüktetett, majd' ki akart jönni mellkasomból, hasonló volt a Kínában oly' jól ismert gyorsvonatokhoz.
Jeleztem az elakadást, nyomtam a gázpedált hátha használ valamit, s eközben egyre inkább elfehéredtek a kormányra mért már-már fájdalmas szorítástól ujjaim. Akkor nem tudott volna érdekelni az idegtépő fájdalom sem. Két, apróbb tetoválásom van, az ahhoz kicsinynek vélt fájdalomküszöböm végett végig könnyeztem majdnem az egészet, mégis azokban a percekben ez sem érdekelt volna. Mérges voltam a világra, amiért ez szintén engem ért és igazából mindenkire, aki csak létezik, noha annak nem volt meg a miértje, azzal ellentétben, amiért magamra.
Jobban kellett volna odafigyelnem! – korholtam magam immár ki tudja hányadszor.
Amint ez a gondolat átsuhant agyamon megindult a kocsi. Tán még sem olyan gyenge Josh, mint gondoltam. Igaz, egyenes utat kellett megtennie a kocsinak a célpontig.
Furcsa, hogy most nem Devine-ezem. – jelenhetett volna elmémben vagy akár motyoghattam is volna, amikor bármily furcsa, azonban megérkeztünk a pár méterre lévő pihenőnek fenntartott beugró részhez, mely úgyszintén betonozott volt…, habár az sem zavart volna, ha óriási dzsumbuj volna közvetlen mellette; az volt a fontos, minél előbb orvosoljuk a problémánkat.
Levettem a pedálról jobb lábam, hófehér ujjaimat a kormányról, azután lekapcsoltam a motort, kinyitottam az ajtót, kipattantam az ülésből és egyből a hátsó részhez indultam megnézni az ott lévő abroncsok állapotát. Útitársam beelőzött, merthogy amikor már épp odaléptem volna a jobb oldali hátsóra mutatva kijelentette:
-  Ez az.
Magamba csípős megjegyzésekkel, gúnyos szavakkal, káromkodások tömkelegével illettem gonoszsága következtében…Vagyis akkor én így éreztem, azonban látszott rajta, nem ez volt a célja, egyszerűen kimondta, amire gondolt, ezért igazán nem hibáztathattam.
-  Van pót? – kérdeztem egy mélyről jövő, nehéz sóhaj kíséretében.
Ránéztem a kicserélendőre, s megállapítottam, borzalmas állapotban van, talán Isten tudja csak, mennyi ideig használták, hogy ennyire tropára ment.
-  Reméljük – felelte többes számot használva, amit kissé furcsálltam, ámde úgy éreztem, nem magára és az egójára gondol, hanem az utóbbi helyett miattam használta, ezért egy halvány mosoly terült el arcomon, amelyet hogyha akartam sem tudtam volna lelohasztani, ellenben nem is szerettem volna. Miért tettem volna?! Jó helyen van az ott.
Kinyitotta a csomagtartót, mit jóllehet a tegnapi buliszervezős-eset után felesleges volt; nem volt ott semmi.
Ez az ország, ha nem is mindenkit közülünk, engem biztosan utál. – futott végig elmémen ez a mondat, miközben szívem nehezet, fájdalmasat szúrt, majd elkezdett sajogni, minthogyha rosszul esett volna valami. Erre mondják azt, hogy a „szívére veszi”, mert akkor végre megérthettem igazán, mit jelent.
-  Egymásra lettünk utalva – motyogtam arra meredve, belül összetörve, azonban ezt nem mutathattam, emiatt elgondolkodó fejet vágtam, minthogyha éppenséggel a következő lépésen agyalnék.
Ámbár pár percre rá egy nem éppen remek, viszont jónak nevezhető valami eszembe jutott a semmi közepén lévő felszabadulásunk reményében.
-  Van egy tervem – jelentettem ki végül rávéve magam annak megvalósítására.
-  Igen? Mi lenne az? – kíváncsiskodott felspannolódva.
-  Öhm… Nos… Majd meglátod, csak figyelj! – reflektáltam nehézkesen, ugyanis nem tudtam, hogyan fejezhetném ki magam.
Odasétáltam a vezetőülésnél lévő, a hátrafigyelésben használatos tükörhöz, eztán megnéztem, hogyan nézek ki. Hajam enyhén kócossá, csapzottá vált a meleg hatására, mit igyekeztem korrigálni fésű hiányában ujjaim, kezeim segítségével.
Miután tűrhetővé varázsoltam frizurám, azután a visszapillantó bármelyike használata nélkül végigmértem magam. Helyreigazítottam nem megfelelően elhelyezkedőnek vélt rövid nadrágom, eztán rövidke felsőmet is, s mit volt mit tenni olyanra szántam el magam, amit reméltem, sohasem kell tennem. Kilépdeltem az út széléig, utána jobb kezem merőlegesig felemeltem, hüvelykujjamat kinyitottam és élesen beszívva a levegőt kétségbeesett segélykiáltásként stoppolásba kezdtem, remélve, lesz valaki olyan úriember, hogy megáll, megkérdezi, mi a probléma, aztán segít is rajtunk. Elég lenne, hogyha kapnánk felszerelést, megcsinálnám magam a cserét. Meg tudom, mivel édesapám addig nem volt hajlandó kocsit vezettetni velem, ameddig nem tudtam ezt megcsinálni… Visszagondolva jogosnak érzem vélekedését, ellenben akkor magamban mindennek elmondtam… Tudom, hálásnak kellett volna lennem neki, amiért felnevelt, csakhogy dühös voltam, s bár tudom, ez nem mentség, viszont az ember, mikor mérges, sok mindenre képes.
Az első autó, amelyik akkor elment egy középkorú, kopaszodó, fekete bajszos, rengeteg, piros virágokkal teli inget viselő, nem épp biztonságérzetet nyújtó kisugárzású sofőr volt. Hála az égnek, elment! Komolyan megijedtem tőle, nem szeretnék este összefutni egy ilyen fizimiskával rendelkező emberrel. Csupán annyi volt a szerencsém, hogy nem voltam egyedül, Josh ott álldogált a kocsinak dőlve, pár méterre tőlem, amit perifériás látásomnak köszönhetően tudhattam meg – ezért nem engedtem le közben kezemet. Való igaz, meg tudom védeni magam bárkivel szemben, bezzeg nem ez jut elsőnek eszembe nekem sem.
Nos, sok idő múlva -, hisz ez meglepő módon nem egy frekventált útnak számított - egy festett, hidrogén szőke hajú, - valószínűleg - botoxozott szájú, rövid trikót viselő, harmincas évei legelején járható nőszemélyt láthattunk meg, aki egyfolytában rágózott a - nem váratlanul - rózsaszín, 911 Turbo Cabriolet vezetve. Igen, elég jól értek a kocsikhoz, főleg ahhoz képest, hogy nő vagyok, ugyebár. Elég sok férfi furcsán szokott nézni rám olyankor, mikor ilyet tudok, ám egy idő után hozzászoktam meglepettségükhöz…, habár az utána következő dicséret- és bók-áradatuk igencsak közrejátszhatott ebben… Visszatérve arra a nőre, tökéletesen passzolt a felsője színe a kocsijáéhoz.
Pár percre rá megjelent két húszas évei legelején járó srác is, kik - semmi elítéltség nélkül mondom - bőrszínűket tekintve helyiek lehettek. Ahogy megláttak egyből elkezdtek lassítani, s hozzánk érve megálltak.
-  Hello! Miért álltok itt? – kérdezte spanyolul a hozzánk közelebb eső az eddig is letekert ablakon keresztül.
Mogyoróbarna szemei barátságosan pillantásokkal illettek; mindössze egy pillanat erejéig vette le rólam tekintetét, míg átnézett az eddig bámészkodóra, aki a bérelt kocsinknak dőlt.
-  Sziasztok! – köszöntem elmosolyodva kedves hangnemén. – Kilyukadt az autógumink és nincs pót – feleltem kérdésére mondatom végén egy pillanat erejéig elhúzva szám.
-  Külföldiek vagyok? – érdeklődött a vezető.
Hangjában semmi lenéző nem volt, inkább megértés a segítségnyújtás előtti utolsó hajszál előtt, ami elválasztotta még őt a segítő cselekedettől.
Aprót bólintottam válaszul, csakhogy valaki megérintve derekam mellém lépett és mondatba is foglalta előző testbeszédem jelentését. Nem kellett felé fordulnom, mikor mellém ért ismételten szemeim képessége miatt láthattam, ki tett ekképp; Josh. Meglepett, nem mondhatnám, hogy nem, azonban nem szóltam; egyrészt nem akartam leteremteni ismeretlenek előtt, másrészt az úton lettünk olyan jóban, hogy ne kiabáljam le a fejét ilyen tettéért. Valószínűleg elsőre furcsán hangozhat, viszont számomra az érintések bizalmas jellegűek, sokat érőek.
-  Igen, pár napra jöttünk ide – válaszolta egyszerűen.
Azt hittem, folytatja megemlítve, milyen bandával, ki ő, avagy egyéb ehhez köthető információmorzsákat szintén megejt, ellenben ez nem ekképpen történt, ami meglepett és még inkább kezdtem remélni, ez nem a másnaposság következtében van, ő tényleg ilyen, félreismertem.
-  Remélem, tetszik az ország! – mondta kedvesen a hozzánk közelebb eső, miközben kinyitva az ajtót kiszállt.
Most már biztos, hogy segítenek. – gondoltam magamban, eközben úgyszintén a gondolataimban egy örömtánc-félét is eljárva.
A másik úgyszintén kiszállt, később elindult felénk társával együtt.
-  Amúgy, Alberto Rodríguez  vagyok, de hívjatok Betonak! – szólalt meg ismét az eddig az anyósülésen ülő, majd kezet rázott Josh-sal.
-  Én meg José Sánchez, Pepito – mutatkozott be a másik is, eztán kezet rázott ő is a dobossal.
A mellettem álló srác jelzőértékűen rám nézett, miszerint én következek a bemutatkozásba. Már megint udvarias. – lepődtem meg elmosolyodva.
Madaline Shaw, Maddie – mutatkoztam be bájosan mosolyogva.
-  Josh Devine, Josh – közölte kicsit elviccelve.
Jó volt látni, tapasztalni, hogy van humora… Nem tudom miért, de még meg is mosolyogtatott.
-  Na, akkor lássuk azt a kereket! – mondta Pepito egy apró mosoly után és immár el is indult a jármű felé.
-  Bekapcsolom a rádiót, úgy jobban megy a munka – javasolta Beto.
Kinyitotta a vezetőülés felőli kocsiajtót, s megtette. Felnevettem, mikor meghallottam a Midnight Memories legelső sorait; Josh ugyanabban a pillanatban, ugyanúgy tett, akárcsak én.
Holnap koncert… Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a kapcsolatból. – ez a két szinte egymás utáni gondolat fogalmazódott meg a fejemben. Az első egyértelműen a bandával kapcsolatos volt, s a körülötte lévő felhajtásról, a rajongók őrületéről, míg a második a dobos és köztem lévő viselkedésmodorról szólt, ugyanis nem tudtam, hányadán állunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése