2014. július 25., péntek

5. rész: Mintha a testvérem lenne...

Kedves, Olvasóim!
Itt is lenne a beígért ötödik rész, ami remélem, elnyeri a tetszéseteket!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi
forrás
-  Mit szólnál ahhoz, hogyha elmennénk a tengerpartra? – vetettem fel az ötletet mosolyogva.
Mindketten megittuk már a reggeli kávénkat, sőt, végeztem a zuhanyzással, majd az öltözködéssel, s épp ballagtam vissza a konyhában a szőke sráchoz. Egy pirosas színű, fehér csíkos has pólót valamint egy világos, koptatott, szaggatott hatású rövidnadrágot viseltem a fülemben egy-egy piros, tollas fülbevalóval. A ruhadaraboknak nem örültem - gondolok itt főleg a felsőre -, ámde meleg volt, ezáltal nem volt igazán más választásom, amennyiben nem akartam megfőni. Egy kevés sminket is felvettem csak, hogy húzzam a pasi idejét… Nos, igen, még nem teljesen rugaszkodtam át a barátias viselkedésbe vele szemben, ellenben legalább megengedtem, hogy itt legyen. Tehát a magamra vitt arcfestékem egy kellemes, bronzos szemhéjpúdert, fekete szempillaspirált valamint barackos rózsaszínes rúzst képezett. A testőrökhöz nem illik a smink? Bizony elképzelhető, ezzel szemben én nőből vagyok, ma szabadnapjuk van, ráadásul ketten fogjuk eltölteni a napot, ezen okok miatt pedig igyekszem beilleszkedni a többi ember közé.
-  Madaline, innen a tengerpart nem két órára van? – csodálkozott el ötletemen a még mindig széken ülő férfi.
-  De, Joshua, lehetséges, viszont addig meg tudnánk ismerni egymást azalatt a két-két óra alatt – magyaráztam magabiztosan somolyogva.
-  Jó ötlet – egyezett bele elmosolyodva. – Hogyan tervezted? Mi vezetünk vagy taxizunk? – kíváncsiskodott tovább terveimet illetően.
-  Természetesen az előbbi, fele-felébe jó is lenne, csak kell egy GPS – feleltem egyszerűen, hiszen tudtommal mindkettőnknek van jogsija.
-  Oké, akkor fogom a szobatelefont, beszélek a recepcióval, addig kapd össze magad! – vázolta elképzelését és a készülék felé indult.
-  Hogy érted azt, hogy „kapd össze magad”?! Én kész vagyok – akadtam ki kissé szavain.
-  Igen és amúgy, jól nézel ki, de kell még valami lábbeli, táska, irat, satöbbi… Nő vagy, eltarthat egy ideig – védte magát felém kiabálva.
-  Oh, jól van és… Köszönöm?! – kiáltottam vissza lepetten utolsó szavam.
Furcsa volt ezt mondani Josh-nak, aki megdicsérte azt, ahogyan kinézek. Fel kellene írnom a naptárba, ám tudva, valószínűleg ezentúl mindig ekképp lesz, hisz immáron jóba vagyunk, valamiért úgy véltem, felesleges… Habár lehetséges, ez csupán a másnaposság hatása. Igaz, azt mondta, ő nem ivott annyit, mint én.
Elmosolyodtam kedvességén, rettenetesen jól esett, legfőképp tőle.
-  Jó napot! – hallottam, ahogyan köszön.
Azonban tovább nem törődtem egyezkedésével, merthogy a telefonom smst jelzett hangos pityegésével, ezért odasiettem. Majd’ elestem a nadrágomba, amit otthagytam, ezért feldobtam az ágyra, s csupán utána néztem meg, ki írt.
Niall?! – motyogtam elolvasva a feladó nevét.
Csak egyet nem értek miért választottad őt helyettem – olvastam fel magamba a levél tartalmát, miután képletesen hüvelykujjam ujjbegyével felbontottam azt.
Megfagytam. Kiment belőlem az élet és nem tudtam, mit mondjak, írjak, avagy egyáltalán cselekedjek. A szám kiszáradt, a szívdobogásom kissé ellustult, pusztán meredtem magam elé keserű szájízzel. Lassacskán sikeresen lehuppantam az ágy szélére, ami jelenleg számomra igencsak jelentős dolognak számított, hisz úgy éreztem magam, mintha cserbenhagytam és becsaptam volna egy barátot, ami rettentően megviselt. Igen, barát, még akkor is, mikor olyan mondatokat ejtett meg, melyeket még az egész idő alatt sem viselek jól, s haragszom értük, ám attól még szeretem, ráadásul szükségem van rá. Látnom kell minél előbb, s beszélnem vele! – valószínűleg ez a mondat fogalmazódna meg bennem, hogyha tudtam volna azokban a percekben gondolkodni.
-  Mi a gond? – szakított ki egy gondoskodó férfihang a valóságba.
Mit mondhattam volna, hogy „A kicsi, ír manóm hibáztat”? Merthogy ez jött a számra, ez volt a nyelvem hegyén, ez volt az a kijelentés, melyet majdnem megejtettem felé, csakhogy igazán nem létezik olyan, aki láthatja ezt az énem; a kemény oldalam a nyerő, a megtörhetetlen, mert ezzel egy lélek sem bánthat.
-  Horan – motyogtam, s reméltem, ennyivel megelégszik, mivelhogy nem tudtam, mit mondhatnék.
-  Akkor most beszélsz Niallerrel, utána indulunk. Az úgy megfelel? Addigra valószínűleg meg is lesz a kocsink – mondta magától értelődően Josh.
Josh?! Hihetetlen ez a srác, komolyan, az imént kedves, megértő, segítőkész, tehát egy szóval… öhm… csodás. Most mondhatnám azt, hogyha a kinézete nem olyan lenne, hanem az „ideálomnak” megfelelő, akkor esetlegesen még kapcsolatban is gondolkoznék, ezzel szemben ekképp egy szép barátság veheti kezdetét, amennyiben minden jól alakul… főként a mai napom, hiszen ezen a pár órán rettentően sok múlhat.
-  Rendben – egyeztem bele elmosolyogva. – Addig te hol leszel? – érdeklődtem zavarodottá válva.
-  Elmegyek a szobámba, fogom a holmim, ami csak kellhet, na, meg át is öltözök. Indulok. Ne siess, beszéljétek át rendesen! Találkozunk az aulában – felelte egyszerűen.
-  Ok – motyogtam beleegyezésül.
Elindult kifelé, ámde mikor már teljesen szem elől veszthettem volna utána szóltam:
-  Devine! K… Köszönök mindent! – suttogtam furcsállva, mit mondok, azonban komolyak voltak szavaim.
-  Igazán nincs mit…, Shaw! – közölte somolyogva, aztán megfordulva lelépett.
Olyan bizarr, mégis megkapó jellem lett hirtelen. Azt hiszem, ezen még jó párszor fent fogok akadni.
Néhány szempillantás erejéig kizárólag arra néztem, amerre elment, majd észhez térve nekiláttam összekaparni magam, igaz, nekem nem órákba fog telni, bár nagyjából tizenöt percet biztosan. Ami ennél is sokkal, de sokkal fontosabb, Niallel szeretném tüzetesen átbeszélni a történteket, no, meg azt, hogy mit miért tettünk.
Első utam egyből a bőröndömhöz vezetett, s miközben leguggoltam elé eszembe jutott, hogy át kellene gondoltam ezt az egész Josh-os ügyet, ugyanis furcsa ez a viszony, azonban ha őszinte akarok lenni - már pedig miért ne lennék az?! -, akkor el kell ismernem, rettenetesen tetszik ez a változtatás; végre nem marjuk egymást, hanem felnőtt módra kijövünk egymással, s pluszba még elképzelhető, hogy barátokká vállunk… Való igaz, ahhoz időre lesz szükség, tán oly’ sokra, mint amennyibe került megtenni az első lépéseket, csakhogy bizonyára meg fogja majd érni. Ez a tudat megmosolyogtatott, ezen oknál fogva pedig ezen arcmimika közben kerestem magamnak táskát, mely végül egy barna, westernes hatásúra esett. Ezt követően a „lábbeli előkutatás”- elnevezésű projektbe kezdtem bele, ami hamar be is fejeződött, mivel az utazótáska mélyére nyúlva egy piros szandál került a kezembe, amely számomra kissé strandpapucs-hatású volt. Előkeresve az iratokat valamint az egyik kistasakban tárolt szükségesetre való pénzem - nagyjából tizennégy font -, ami a tegnapi tatyómba volt áthelyeztem abba, amelyet most fogok elvinni magammal.
Mikor mindennel végeztem, s késznek nyilvánítottam magam, elhagyva a szobám, a kiskártyával bezárva az ajtót, a vállra akasztott táskámba csúsztatás közben indultam meg a nem messze található, az enyémhez képest menőbb szobába, melyben jelenleg szeretett haverom, a híres énekes, maga Niall Horan szállt meg és remélhetőleg ezekben a pillanatokban úgyszintén ott tartózkodik.
Odaértve az ajtóhoz, - amely szintén fehér volt, akárcsak a többi - ahelyett, hogy bementem volna, mint mindig, - hisz régen azt mondta, bármikor bemehetek, - akkor mégis illedelmesebb utat választottam jelenlétem éreztetésére; bekopogtam.
Csupáncsak reménykedni tudtam abban, hogy hallja, mert nem hallottam kintről lépteit – ez a dolog el kell ismernem, rettenetesen zavart.
-  Ki az? – hallottam meg az immár megszokott ír hangot, aminek kiváltképp örültem, hiszen nem feleslegesen ragadtam csuklómmal az ajtónak.
Néhány másodperc múlva megláthattam szőke hajszerkezetét, ám rám pillantva megforgatta szemeit, s immár éppen becsukta volna, amikor lábammal megtámasztottam azt, ezáltal megakadályozva cselekedetét, akaratát. Felhúzott szemöldökkel, ugyanakkor kicsit fájdalmas ábrázattal tekintettem rá, mely rám nem volt jellemző. Valahogy kínosnak éreztem a kínlódó arckifejezésem, azonban azokban a percekben ez egy cseppet sem tudott érdekelni; ekképp éreztem, ő látta bennem az igazi énem, előtte megnyílhattam, mi több ennél jelentőségteljesebb érzelmet váltott ki belőlem: szükségességnek tartottam azt, hogy szeressen. A barátom, az egyik legjobb és legértékesebb, hogyha ő nem szeret, kitől szeretném, kitől számíthatnék erre? Igaz, tegnap tettem felé pár nem kívánatos mondatot, holott - nem védve magam, ellenben tegyük hozzá - ő sem volt oly’ kedves, megértő velem, amilyen elvárható tőle, hisz azt a magaviseletet szokta tanúsítani.
-  Beszéljük meg a történteket! – kértem kétségbeesetten.
Összehúzott szemöldökkel tekintett rám, az enyhén meghunyászkodott lányra, aki valójában voltam. Aprót bólintott, majd arrébb húzódott, miáltal bal kezével még jobban kitárta a bejáratot belépésre ösztönözve. Hálás mosolyt ejtettem felé, miközben átléptem a küszöböt, s négy, apró lépést beljebb haladtam. Körülbelül fél tucat alkalommal jártam immáron itt ez alatt a két és fél nap alatt, tehát kijelenthetem, ismertem a járást - mégis olyan ismeretlen, távolságtartó, csaknem félelmet keltő hatása volt a helynek, hogy nem mertem, sőt, nem tudtam beljebb haladni; földbe… illetve világosbarna padlóba gyökereztek lábaim. Úgy érzékeltem, minthogyha egy láthatatlan fal lenne építve ott, annál tovább nem léphetne be senki, hogyha nem kívánatos vendégről van szó és ismerjük el, mindent összevetve én azokban a percekben pontosan annak számítottam.
Mit éreztem a felsoroltak mellett? Nos, nagyjából azt, mint az üzenete után; ajkaimat repedezettnek tapasztaltam a kiszáradtságtól, arcom valószínűleg fehérebb lehetett a megszokottnál, a pulzusom a mindennapihoz képest jócskán alábbhagyott. Fanyar szájízzel néztem pár pillanatig a nappalit, mely az egyszerűségéről, ugyanakkor visszafogott eleganciájáról lehetne híres, ámde abban a néhány percben csöppnyit sem érdekelt, hogyan néz ki a szoba, hiszen egyrészt különben is láttam már, másrészt fontos megbeszélést kellett folytatnom a nem sokkal távolabb álldogáló személlyel. Rávezettem szempárom, azonban megnyikkanni már nem voltam képes… de nem is kellett. A vajszínű, messziről is kényelmes kanapé felé biccentett jelezve, foglaljunk helyet, amit jóllehet vontatottam, kissé felengedve megtettem.
Legalább nem dob ki. – gondoltam némileg fellélegezve.
Az ülőgarnitúra másik szélénél fogalt helyet, mellyel habár nem tudom, mind a mai napig, direkt tette-e, mindenesetre még inkább fájdította szívemet.
-  Minek jöttél? – kérdezte a durvát játszva, csakhogy éreztem, valójában inkább szomorú. Túl jól ismerem, hogy ilyen dologgal átverjen.
-  Mert félreérted…, Drága – tettem hozzá suttogva egy kis hezitálás után, hiszen a kemény álcámat vágtam előtte ismételten sutba. – Nézd!… Haragudtam rád, szóltam Paulnak, hogy helyezzen át és megkaptam a ma déli határidőt, amiről valószínűleg tudsz is… Később ébredtem fel, még ha szerettem sem tudtam volna megváltoztatni, ráadásul Josh mellettem aludt – vettem utolsó szavaim hangvételét a kuncogás közepette zavarttá, miközben összehúztam szemöldököm, pedig az elején nagyon komoly, felelősségteljes hangot ütöttem meg.
Hatalmasat sóhajtott, azután lassú, s nagy levegővétele után reagált mondataimra:
-  Én is hibáztam, nem okolhatlak mindenért. Nem így akartam elmondani, de most már tudod, mit gondolok. Lehet… Mondom, lehet, hogy esetleg túlreagáltam egy kicsit azt az sms-t… – vonakodott. – Sajnálom! Azt azért tudnod kell, hogy szeretlek, Drága!… Lassacskán már olyan vagy nekem, mintha a hatodik testvérem lennél – jelentette ki elmosolyodva.
-  Én is téged és fura, viszont… én is így érezek… – ismertem el zavarodottan. – Nem szeretném megzavarni a beszélgetésünk, de nekem igazából hamarosan lehet, lépnem kellene – jegyeztem meg, mire zavaros, tengerkék szempárok pislogtak rám, ezért elmagyaráztam a helyzetet: – Nem igazán tudom elhinni, amit most mondok, azonban… Josh-sal… öhm… mondjuk úgy, hogy igyekszünk barátokká válni, szóval tengerpartra fogunk menni – nyekegtem ki végezetül.
Zavarodottsága eltűnt, vidám, megkönnyebbült mosolyt váltotta fel előbbi mimikája helyét.
-  Reméltem, hogy egyszer eljuttok ide – közölte vigyorogva.
-  Én is ezt szerettem volna már az első nap óta, viszont most annyira furcsa. Kíváncsi leszek, mi lesz ebből… És hogy őszinte legyek, Nialler – kezdtem bele egy újabb mondatba, suttogva, mintha valaki lenne rajtunk kívül, s nem akarnám, hogy meghallja, ámbár igaz, nem szerettem volna, hogy bárki tudomást szerezzen ezen véleményemről rajta kívül. –, ez az énje, lehetséges, csak a másnaposság miatt, de rettenetesen barátságos… már-már édes – motyogtam el az utolsó pár szót is.
-  Igen? – kérdezett vissza cukkolóan vigyorogva.
-  Jaj, ne csináld! – szóltam rá felcsattanva.
A következő pillanatban elvigyorodtam, majd felnevettem, ezért tudhatta, egyáltalán nem haragszom rá.
-  Jó, oké… Viszont komolyra fordítva a szót, én örülnék nektek – jegyezte meg kedvesen somolyogva, mégis öntudatosan beszélve.
-  Sohasem lehet tudni, bár mostanában nem hinném… – magyaráztam álláspontom.
-  Nem azt mondtam, hogy most – közölte még mindig derülten, csakhogy immáron kissé idegesítően.
-  Jól van, Nialler, jól van – hebegtem félszeggé válva.
-  Akkor mész? Mi, pasik tíz perc alatt képesek vagyunk végezni – mondta biztatóan mosolyogva.
-  Megyek… ha már elküldesz – tettem hozzá viccelődve.
-  Jaj, felőlem összeköthetnének minket napokra is, majd csak kibírnánk egymást valahogy – vette a végét viccesen csípősre.
-  Oké, Horan, ezt megjegyeztem – játszottam a mérgeset felkelve.
Felnevetett mondatomra, eztán követte pár pillanattal ezelőtti példám és elindult felém tárt karokkal jelezve, megölelne. Szívesen fogadtam ölelését, ezért hozzám érve mosolyogva karoltam át, ezáltal egymás erős szorításába burkolva másikunkat. Kellemesen esett, mondhatni már megszokottan, azonban felemelő érzés járt át tudva, szent a béke köztünk, akárcsak Josh és köztem… De ez most miért tartozik ide?!
Néhány másodpercig ölelgettük egymást, azután kiburkolózva az ölelésből még mindig halvány mosollyal arcunkon váltunk el egymástól, s felkapva táskám indultunk a kijárat felé, hogy elmehessek az aulába, ne várjon sokat rám Joshua, habár szerintem ez fordítva lesz, én várok majd rá.
-  Érezd jól magad! – búcsúzott ezekkel a szavakkal kinyitva az ajtót Niall.
-  Remélem, te is így fogsz tenni! Nézz körül a hotelban vagy mit tudom én! – javasoltam még jobban elmosolyodva.
-  Vigyázz magadra!
-  Te is! Szia! – köszöntem el.
Nem vártam meg válaszát, csupán elindulva hallhattam, amint visszaköszön.
Jóllehet az utam nem állt sok lépésből, azért unalmasan telt mindaddig, míg meg nem láttam egy szőke tincset… majd a srác többi részét is.
-  Nem is kell a másikunkra várni – jegyezte meg barátságosan mosolyogva Josh, amikor mindketten a lifthez értünk.
-  Így igaz – helyeseltem ismételten tehetetlenül mosolyra fakadva.
-  Valószínűleg vár már minket a kocsi – folytatta tovább eszmecserénket, mikor kinyitódott a lift ajtaja.
Meglepetésemre kitárja karját jelezve, lépjek be először én. Mi történt vele? Jól esett udvariassága, holott megjegyeztem volna neki valamilyen gúnyos keretek között. Végül hagyva ezt letudtam egy hálás szempillantással, amit ő kedvesen bazsalygással fogadott.
Ő is beszállt, majd a levonó becsukódott és elindult. Nem szóltunk egész idő alatt egymáshoz, ámde egyáltalán nem feszengtem ettől a csendtől, ugyanis félminutumnyi időbe telt, mire leértünk az alsó szintre a recepcióhoz, hogy megkérdezzük, itt van-e a kért jármű.
-  Á, Señor Devine! – pillantott meg minket a hosztesz.
Egy húszas évei elején járó, vékony, barna szemű, sötét hajú, olaj bőrű nő volt, aki egy egyszerű, rövid ujjú, fehér inget, fekete, kicsit térd föléig érő szoknyát viselt „elegáns, munkahelyi ruha” - címszó alatt. Kevés smink volt rajta, mondhatni semmi, hiszen a hatalmas szempilláin kívül semmit sem vettem észre rajta.
-  Nem akarom tudni, honnan ismered – suttogtam élesen angolul úgy, hogy csak ő hallja, habár a nő, kibe első nap is ütköztünk nem tudott angolul, csak az itt hivatalosan beszélt nyelven; spanyolul. Tudom, tudom, rettentően bizarr, én is annak találtam, de hát, ez van…
-  Ne veszekedjünk! – kérlelt, ami meglepett, azonban jól esett, hogy valóban érhet ennyit számára is kibontakozni készülő kapcsoltunk.
-  Rendben, csak ezt nem hagyhattam ki – egyeztem bele könnyedén megvédve előbb elhangzott szavaimat.
-  A kocsi előállt. Meggondolták magukat és sofőrt kérnek vagy maguk szeretnének vezetni? – érdeklődődött illedelmesen a nő, miután végighallgatta kisebb szurkálódásunk.
-  Megfelel úgy, ahogy kértük – felelte egyszerűen Josh spanyolul, mi meglepő volt számomra, nem tudtam, hogy tud bármit is ezen a nyelven… vagy egyáltalán bármilyen nyelvezetet ismer anyanyelvén kívül.
-  Ahogy gondolják. Itt is lenne a kulcs – emelte fel a tárgyat, mire egyből el is vettem.
Én akartam odafele vezetni és kivételesen nem tűrtem ellentmondást… Igen, azt hiszem, érzékelhető nyomai vannak a másnaposságomnak, ám vezetésre adom a fejem, meg tengerpartra megyek; ez is csak én lehetek…
-  Hé, én akartam odafelé – háborodott fel angolul a pasi, kivel ezt az utat tervezem megtenni.
-  De én szeretnék vezetni és én is voltam a gyorsabb – érveltem egyből anyanyelvemen magam igaza mellett.
Nagyon sóhajtott, megforgatta szemeit, aztán mindössze annyit mondott:
-  A kocsi felé vezető úton kitárgyaljuk.
-  Remek – örültem meg, hisz úgy éreztem, nyertem, én vezethetek.
-  Köszönjük a segítséget! Viszont látásra! – köszönt el ismételten spanyolra váltva, udvariasan, ezután a kijárat felé indult.
Miután gyorsan elköszöntem egy „Viszlát!”-tal meg sem várva válaszát az ombre hajú férfi után indultam, miközben hallottam, ahogyan a sötétbarna, átlagos méretű pultban álló visszaköszön.
-  Akkor vezethetek én? – érdeklődtem beérve, azonban mivel úgy tett, mintha meg sem hallotta volna szavaim bármilyen groteszk még számomra is, kisebb könyörgésben törtem ki, ahogyan aranyos, kiskutya pofival pislogtam rá. – Légysziii!
-  Ne nyafogj! – szólt rám kicsit hangosabban az átlag hangneménél, mire összehúzott szemöldökkel megtorpantam. – Kérlek! – tette hozzá, mikor érzékelte tettem.
Ő is megállt, velem szembe fordult, aztán aranyosan elmosolyodott, amit nem tudtam mire vélni, ezzel szemben nekem szintén ekképpen kellett tettem; átragasztotta rám jókedvét… Ez ragályos.
-  Szóval vezethetek? – tértem észhez, ugyanis úgy észleltem, kis ideig elvesztem tengerkék szemei világában, mely olyan volt, mintha belelátnék és elég rossz érzéseim támadtak.
Ismét felvettem a cuki, nagyon fiatal kiskutyusokhoz méltó arcszerkezetet és úgy néztem rá.
-  Ha ennyire szeretnél, akkor… igen – egyezett bele végül nehézkesen, felsóhajtva.
-  Háh… – örültem meg normális mimikámra áttérve, s majdnem odarohantam megölelni, azonban végül az utolsó szempillantásban meg tudtam magam állítani. – Köszönöm szépen! – köszöntem meg végül.
A kijárat felé vettem az irányt, ahova egy-két pillanatra rá Joshua beérve követett.
Az épületből kijutva egy fekete Range Rover várt ránk.
-  Vuhúúú! – örült… vagy inkább őrült meg a mellettem lévő ember.
-  Milyen kocsira számítottál? – adtam hangot meglepődésemnek reakcióját látva.
-  Ilyenre… de ez még királyabb lesz, mint terveztem – felelte vidáman.
-  Legyen igazad! – suttogtam a kulcson lévő gombot megnyomva, aminek köszönhetően könnyedén kinyithattok az autó ajtóit.
Odasétáltam a vezetőüléshez, kinyitottam az ajtóját, majd beszálltam, ezután megvártam, amíg a védencem -, s tán hamarosan haverom is - eszerint tesz. Miután az anyósülésen elhelyezkedett, továbbá minden ajtó csukva volt, bekapcsolva a biztonsági övet beindítottam a motort, aztán a sebességre lépve elindultunk.
-  Irány a part! – mondta halkan a banda dobosa.
Bár nem figyeltem érzékeltem, hogy vigyorog; nekem is ezt kellett tennem… Mondom, hogy fertőző.
Még mindig ezzel az arcjátékkal amolyan beleegyezésképpen elismételtem szavait:
Irány a part!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése