2014. július 11., péntek

3. rész: Mi történik?

Kedves, Olvasóim!
Immáron a harmadik rész kitétele következik ezen a csodálatos nyári napon. Nyár van, szóval használjuk mindannyian ki, hogy nincs iskola, ezáltal sokkal jobban azt tehetünk, amit csak akarunk! Amennyiben az előszót olvasod bizonyára arra az elhatározásra jutottál, hogy elolvasod a lentebb található majdnem öt oldalas részem, mely bizakodom benne, el is nyeri tetszéseteket!
Kíváncsian várom bármiféle véleményeteket a részt illetően megjegyzésben!
Jó olvasást kívánok!
by: Timi

Ez a délután nem állt másból csak a futkosásból. Még jó, hogy levettem a magas sarkúkat, mert szerintem ennél a szintnél már akár annak is feltörné a lábait, aki mindig abban van… „Feltörné”?! Egy idő után nem lenne mit.
 Meglepő módon a bejáratnál lévő ötös csoportból Josh - igen, Josh, nem tudom, mi ütött belé vagy akár belém, hogy a becenevén nevezem - becsatlakozott a szervezésbe, ezáltal nagyjából a közepétől kezdve hárman végeztük a munkát. Mondhatni, egész jól kijöttünk ez idő alatt, hisz bár igaz, mentek a zrikálások, ellenben nem olyan szinten, mint eddig, s - nem hiszem el, hogy ezt mondom úgy, hogy a beképzelt bunkó lény is benne volt… kövezzetek meg, komolyan mondom, - egy igazi, összetartó csapatot alkottunk, melyben a már megemlített volt a legkitartóbb. Még én is fel akartam adni, pedig nagyképűség nélkül állíthatom, nem vagyok az a fajta, ám mikor meglátta, hogy egy asztal melletti széken ülök, görnyedten és - elmondása szerint - szemeimből messziről sütött a belefáradás lángja, odajött hozzám, lassan leguggolt elém, hogy egy szinten legyünk, majd lelket öntött belém. Furcsa. Rettenetesen furcsa volt, de tetszett, hogy így is tudunk viszonyulni egymáshoz; sokkal jobb lenne, ha ez mindig hasonlóképpen történne… csakhogy általában egy barom.
Igazából nem tudom, mit képzeltek az ott dolgozók, merthogy mindent a szájukba kellett rágni – azt hiszem, a srácok kiválasztották a legpocsékabb helyet, pedig azért valljuk be, senki sem ezt várná egy fővárosban… vagy legalábbis én voltam oly’ eszetlen, hogy nem erre számítottam.
-  És végül a torta – mondta megkönnyebbülten, boldogan egy kellemes férfihang mellém sétálva, aztán felsóhajtva.
Épp egy másik teremből hozta ki két vékony, magas, elegáns ruhát viselő, középkorú férfi a hatalmas, fehér krémű tortát, melynek a tetején egy piros basszusgitár volt. Azt nem innen rendelték - hála mindennek, ami csak létezik -, szóval az valószínűleg finom is és nem csupán gyönyörű… noha lehet, a Santiagoban lévő legborzalmasabb cukrászdából rendelték. Rohadtul remélem, az előbbi, mert akkor az én pofámról is sülni fog a bőr…
Felé fordultam, ezáltal megpillanthattam a banda dobosát. Ő szintén ekképpen cselekedett, majd egy apró, fogas mosolyt villantott. Ennek hatására én is elvigyorodtam; egyszerűen ezt kellett tennem vidám mimikájától… Fura.
Néhány pillanatot ilyenképpen töltöttünk, mely lassacskán egyre kínosabb lett. Nem tudtam, mit mondhatnék, habár látszólag a velem szemben elhelyezkedő férfit, cseppet sem tudta zavarni hallgatag állapotunk, mintha még egy kicsit talán tetszett is volna neki… Bizarr.
-  Egész jól kijöttünk a szervezés alatt – jegyeztem meg félszegen, miáltal kitéptem magunkat a számomra idegtépőnek érző, feszültségtől vágható csendből.
Mosolya kámforrá vált, s egyből rávágta:
-  Ja, mégiscsak a haveromról van szó – közölte flegmán, aztán eltűnt.
„Visszatért…” – rendeztem le magamban ennyivel.
-  Mi a gáz? – hallottam meg messziről Niall gondoskodó hangját, majd térlátásomnak köszönhetően rájöhettem, mellettem van.
„Elbambultam.” – jöhettem rá.
-  Semmi – kezdtem bele válaszadásomba, mikor bevillant, mit kérdezett –, csak az átlagos, a drága dobosotoknak visszatért az átlag énje… – feleltem egyszerűen… tán túlságosan is, ugyanis védencem gyanakvó pillantásokkal illetett. – Jó, oké – motyogtam elismerve, ez nem teljesen valós, ezután kissé hangosabban, s érthetőbben folytattam: – Tudod… Azért reméltem, ez nem ennyiből áll… Úgy értem, olyan jól kijöttünk, erre a végén tesz egy ilyen megjegyzést – mondtam el a gondolataimat kissé ködösen, eztán egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.
-  Én nem tudok erre semmit sem mondani, Mad… mindössze helyeselni tudom Zayn állítását – tette hozzá utalóan.
Sejtettem melyikre gondol, amelyet néhány órával ezelőtt úgyszintén megejtett, akárcsak immáron oly’ sokszor… Igazából amióta csak elkezdődtek a bosszantó megnyilvánulásaink egymás között Devine-nel, vagyis mióta itt dolgozom.
-  Mi?! – akadtam ki, miáltal egy oktávval feljebb csúszott a normálisnál hangom. – Ne szórakozz, Horan! Ez kib… nagyon nem vicces – mérgelődtem szavain, miközben egy előtörni készülő káromkodást még épp időben elnyomtam magamban.
-  Olyan vicces vagy, amikor rájössz, hogy nem illik káromkodni – jegyezte meg somolyogva, eztán még jobban elmosolyodva folytatta: – Szerintem akkor is igaz. Gondolj bele, mióta itt vagy marjátok egymást… mintha szexuális frusztráltságotok lenne egymással szemben – tette hozzá annál is jobban felbőszítve.
-  Tessék?! – már szinte visítottam ezt a szót annyira felidegesített.
Mégis hogyan képzelhet pont ő ilyet, amikor pontosan Niall az, aki a legjobban tudja, mi zajlik le bennem; ő nem csak a védencem, ő a barátom is… illetve én azt hittem, ámde ezek alapján nem ismert ki még annyira sem.
-  Attól még, hogy kiabálsz, igazunk van – közölte idegesítően, már-már nagyképűen vigyorogva.
-  Ó, igen? – vettem halkabbra hangfrekvenciám, bár nagyon ideges voltam az elhangzott mondatai miatt. – Tudod, mit? Ha ennyire nem értesz meg, akkor le is passzolhatlak, kaphatok megértő embert helyetted – vágtam a fejéhez zaklatottan, eztán elviharzottam.
Ez a viselkedés egyáltalán nem engem jellemzett, utáltam a drámai dolgokat, szerettem megélni nyugalomban, békességben, szeretetben szürke kisegérként, tökéletes volt az a viselkedésmód számomra, nem akartam egy Dél-amerikai szappanopera kellős közepén találni magam soha, ezekben a pillanatokban mégis ez történt.
Nem tudtam, merre megyek, csupán az egyik pillanatban azt vettem észre, az épület hátsó részén vagyok, valami nyugis helyen. Egy drótkerítéssel elválasztott zsákutca, amelynél az a terület, melyben én vagyok nagyjából tíznégyzetméter. Egyértelmű volt, hogy csupán egyetlen irányból „támadhatnak” rám, onnan, ahonnan én is kijöttem. Nem tartottam ettől a veszélyforrástól, habár mindössze remélni tudtam, mindenkinek meg van a saját elfoglaltsága, senki sem szeretne ide kijönni friss levegőt szívni, avagy rágyújtani.
Nekidöntöttem hátamat a jéghideg, rozsdás ajtónak, amely most kifogástalan volt arra, hogy lenyugodjak.
Lassacskán ez megtörtént, lehűtötte felfórosodott bőrömet és vérmérsékletemet egyaránt a vasdarab, ám ekkor sem akartam bemenni. A hűvös, mocskos betont méregettem a lábam alatt, s azon morfondíroztam, hogyha már a talpam piszkos lett a retkes talajtól, a farmeromra mennyire várhatna ez a sors annak a reményében, hogy utána felkelve, leporolva teljesen úgy fog kinézni, mint azelőtt. Nem tudtam döntést hozni, ugyanis ekkor megéreztem, hogy valaki nyitná az ajtót, csakhogy nem tudja pár centinél tovább, hisz ahhoz rossz helyen álldogálok. Nem tudtam, ki lehet az, mégis elrugaszkodva onnan arrébbléptem párat bizakodva abban, nem Horanbe vagy Devine-be ütközök.
Nos, nem is ekképp történt. Mikor megpillanthattam a nálam néhány centivel magasabb termetűnek a zselézett, barna haját fellélegeztem.
„Liam az.” – könyveltem el magamban, mielőtt megpillanthatnám teljesen, s el nem mosolyodhatnék megpillantva a fehér pólót, éjszínű nadrágot viselő srácot, kinek lábán hófehér, magas szárú sportcipő virít… mely nem mellékesen Horanére emlékeztet.
- Te mit csinálsz itt, kint? – lepődött meg, ugyanakkor hangját érdeklődőnek, kedvesnek érzékelem, ami az előbb történtek után meglehetősen jól esett.
-  Ezt én is kérdezhetem… – köptem vissza szavaim, s tudva, nem ezt érdemli, feleltem kérdésére: – Legkésőbb holnap beszélek Paullal, hogy helyezzen át – közöltem kesernyés szájízzel, ámde őszintén, komolyan.
-  Miért? – csodálkozott el. – Továbbállsz? Hova akarsz menni? Visszamész Londonba? Nem ez volt az álmod? – zúdította rám levegőt sem véve kérdéseit, mely annak ellenére, furcsálltam, örültem, hogy törődik velem. Legalább van valaki.
-  Hé-hé-hé! – próbáltam lenyugtatni szavaimmal, azután mindössze annyit feleltem neki: – Nem erről van szó, Horan nem felel meg az én védencemnek.
-  Ugyanis…? – kíváncsiskodott egyetlen szavával úgy, hogy azt várta, folytassam ekképp válaszadásom.
Felsóhajtom, ezután pedig már épp válaszolva meggondoltam magam és eszerint beszéltem:
-  Igazán nem szeretnélek megbántani, Paynoo, de ez csakis kettőnkre tartozik, ha ő elmondja, tegye, viszont én nem fogom.
-  Hozzád képest is túl komoly hangvételt ütöttél meg… – gondolkozott el hangosan. – Akkor kinek leszel a testőre? – érdeklődött továbbvéve a megkezdett fonalat.
-  Lényegében, akit kijelöl mellém… Remélhetőleg, nem Zayn vagy Devine lesz – tettem hozzá nyugodtan.
-  Miért? – kíváncsiskodott továbbra is.
-  Mármint mit miért? – zavarodtam meg.
-  Hát, természetesen azt levágom, hogy Josh-nak nem akarsz a viszonyotok miatt, de Zaynnek?!
-  Azért, amilyen megjegyzéseket mindig tesz az örökkévaló civakodásunkra a dobosotokkal?!
-  Oké, de ha ennyi embert kizársz, mégis ki az, akire számítasz? Ha Paul úgy dönt, ez így nem mehet tovább, képes Josh-t adni melléd – jelentette ki magabiztosan.
És én tökéletesen tudtam, igaza van, ellenben ezt nem szerettem volna, inkább elhúzok innen, minthogy egy ekkora bunkóval dolgozzak együtt; úgysem fogja azt csinálni, amit kérek tőle és ki fog akkor szívni majd miatta? Persze, hogy én, mivel nekem kellett volna akár napi huszonnégyben figyelnem rá, amennyiben nem bíztam rá arra, akinek szintén az a feladata, hogy Devine-re figyeljen, amennyiben én meghatalmazom erre. Bizakodom benne, érthetően fogalmaztam, ugyanis amikor a legelején mindent töviről hegyire elmagyaráztak csak néztem, mint a sült hal, hogy most hogyan, miképp is kell végrehajtanom a parancsokat.
-  Jogos… – ismertem el hangosan is szavait. – Előbb-utóbb kiderül, mi a terve.
-  Őszintén, kit szeretnél magad mellé? – kíváncsiskodott.
-  Hmmm, jó kérdés… – motyogtam gondolkodóba esve. – Talán… téged… bár erre kevés az esély, mert tök jól kijössz a testőröddel… vagy nekem legalábbis úgy jön le… Louis-t is simán elfogadnám, bírom a srácot… Na, meg ott van Harold, aki néha olyan, mintha külön életet élne, több ember kell rá, mivel több helyen is megfordul, mint ti – folytattam gondolkozásomat hangosan, majd összefoglalva, vállrántás közepette annyit feleltem: – Te, Louis vagy Harry szerintem vállalható.
-  Én igazán nem akarlak elkeseríteni, de mindhármunknál van egy pont, amikor elismerjük Zayn állítását – jegyezte meg finoman, utalva.
-  És ezért tartalak titeket rettentően kedvesnek… Miért jöttél ki? – váltottam témát kíváncsiskodva.
Mielőtt válaszolhatott volna kinyílt az ajtó, s egy alacsony ember szőke hajkoronáját pillanthattam meg, majd arra fordulva Liam is.
-  Mit akarsz? – flegmáskodtam, pedig abban a pillanatban még nem is láthattam Horan teljes valóját.
Nem akartam vele ezt a hangnemet megütni, azonban nem tehettem mást, nem mutathatom, hogy mennyire kikészítettek szavai, mivelhogy valójában idegességé váltam, mikor megláttam őt.
-  Maddie, beszéljük meg a történteket! – kérte, mielőtt megláthatta volna Liamet. – Oh, négyszemközt! – tette hozzá ekkor.
-  Mégis mit? Értem én, mindenki Devine mellé áll… Nem gond, majd szembenézek ezzel is – jelentettem ki nemtörődöm hangnemben.
Elindultam a bejárat felé, bezzeg a szőke srác megakadályozott csuklóm elkapásakor tevékenységemben. Igaz, nem fogta erősen, nem fájt, ő mindig… illetve általában igencsak törődő, kedves férfi, amióta csak ismerem; mondhatnám, igazi álom pasi állított meg tovább menetelemben, ellenben sohasem néztem ekképp rá, valahogy őt egyből barátnak skatulyáztam be. Bármennyire nem szeretem ezt tenni, s ezt mondani, igenis mindenki beállít minden szembejövőről egy képet. Amúgy, a szőke haj, kék szem leírás épp a mesebeli herceget mutatja. Igazság szerint, nincs elvakultságig ideálom, ám ha abból indulok ki, cseppet sem ezekre a kinézetű férfiakra mondom azt, hogy megfogott valami bennük vagy egyszerűen csak, helyesek; hogyha már valakit ki kellene emelnem a banda tagjai közül erre a posztra, azt hiszem… nem is tudom… különös ezt mondani, viszont Zaynt mondanám, hisz barna, majdhogynem fekete haja van, csokoládébarna szemei és az arab vérének köszönhetően kreol bőrrel rendelkezik, amit imádok… habár amennyiben ez nagyjából annyi izommal lenne párosítva, mint amennyi példának okáért Liamnek van, akkor tökéletesnek hívhatnám. Nem láttam még ilyen embert, majd talán egyszer.
Néhány pillanatig megfagytam, majd kirántottam csuklómat az ír ujjai közül. Az ajtón gyors tempóban beigyekezve a főteremben, fal mellett lévő, elsőnek észrevett, egyszerű, világos fából készült, háttámlás székre leülve kifújtam az egy-két percen keresztül bent tartott levegőt.
-  Csá! – köszöntem felhúzott orral, amikor megpillanthattam mellettem Devine-t.
Gondolkodás nélkül, egyből felpattantam a székről, hiszen nem volt kedvem megélni egy újabb drámát, azonban ő - feltéve, hogy létezik ilyen, - még óvatosabban fogta közre bal kezével jobb karom, mint Horan, már-már kétkedve saját tettében. Pár másodperc erejéig hitetlenkedve, ugyanakkor értetlenkedve pillantottam le összesimuló bőrfelületünkre, viszont utána könnyedén kihúzva onnan kezem, elmentem… vagyis csupán mentem volna, hogyha nem immáron erőteljesebben, mégis tökéletesen a gyengédség határain belül fogja közbe kezem. Abban a pillanatban, mikor hozzáért hüvelykujjának ujjbegye kézfejemhez végigfutott rajtam egy különleges borzongás, nem találkoztam még ilyennel… Fogalmam sincs, minek jegyzem ezt meg, amikor undorodtam tőle, ekképp érthető lenne már az is, hogy kiráz jelenlététől a hideg, ha az nem állapodik meg pár percig derekam aljába, s nem lett volna furcsamód kissé… öhm… kellemes?! Igen, úgy vélem, ez a legjobb szó rá, bármilyen bizarrul hangzik.
Szemeink egymásba fúródtak, ám teljesen feleszmélve mielőtt elvehettem volna a tenyerem övéből megejtett felém egy - még hozzá képest is - érdekes kérdést:
-  Mi lenne, ha abbahagynánk ezt a civakodásosdit? Felejtsük el a múltat, ne bántsuk a másikat, legyünk barátok!
Ajánlata teljesen meglepett, erre számíthattam a legkevésbé, amely mimikámon szintúgy meglátszott; kitágult pupillákkal, ajkaim között apró hézag keletkezett. Ráeszmélve, bizonyára ez a legújabb baromsága, ekképp reagáltam le véleményem; hangos, erőltetett nevetés szakadt ki szívem, lelkem mélyéről, s közben a plafont figyeltem, merthogy igazándiból szeretném szavai őszinteségét, ezzel szemben gondoltam, hogy ez nem így van.
-  Én komolyan gondolom – jelentette ki erélyesen, melytől nevetésem abban a pillanatban abbamaradt.
-  Szerintem aludj rá egyet, Devine! – javasoltam rosszallóan rázva kobakom.
Kikaptam kacsóm övéjéből, minek köszönhetően nem érezhettem testmelegét és ezt hiányoltam. Komolyan, nem értem, mi van velem; lehet, beteg leszek? Igen, biztosan, különben nem éreznék ilyet, meg nem hordanék össze ennyi sületlenséget.
Tehát elvéve elindultam tovább valami elfoglaltság után nézni. Lényegében mindegy volt, mi az, csupáncsak ne legyek az ombrés hajúval egy légtérbe… jóllehet ez szinte lehetetlen, ugyanis születésnapi buliban leszünk, ahol természetesen fel kell köszönteni a szülinapost… És ha még ez nem lenne elég az oldalt lévő, vajszínű, kerek órára lesve rádöbbenhettem, fél óra sincs az észveszejtően jó, izgalmas, csodálatos buli kezdetéig. Aha, azt hiszem, testőrhöz nem méltóan amint beszéltem Paullal az áthelyezésem ügyében és előre is boldog születésnapot kívántam annak a srácnak, aki délután kiszabta Devine-nek azt az álomszerűen tökéletes feladatot szépen leiszom magam annyira, hogy nagyjából semmiről sem tudjak, mégse legyen annyira égő… Létezik egyáltalán ilyen köztes állapot? Majd most kiderül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése