2014. június 27., péntek

1. rész: A fogadás következménye

Kedves, Olvasóim!
A blog, mint ahogy láthatjátok is, kisebb változáson ment át, ugyanis ezentúl majd Times New Roman betűtípust használok. Igen, ezt el kellett mondanom...
Szóval, számotokra érdekfeszítőbb téma: Itt is lenne az első rész, ami bár nem lett a világ leghosszabb része, sőt, még az enyém sem, hisz írtam én már rengeteg két számjegyűt is, ámde úgy éreztem, itt lenne tökéletes ezt a részt befejezni.
Remélem, mindenkinek elnyeri a tetszését!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi



Ajánlott zene

5 Seconds of Summer: Voodoo Doll


forrás
Helyzetjelentés: tökéletes idő van Chile fővárosában. Hétágra süt a nap, lágy szellő fúj… No, de nem vagyok ennyire begyöpösödött, csak néhány elvemhez ragaszkodó személy.
Nem meglepő módon, miután beszéltem Niall-lel találkoztam még a One Direction énekeseivel, ezért megtudhattam azokat az esetleges információkat, hogy hol tartják a bulit, s miben érdemes elmennem, ugyanis úgy gondoltam, a mondhatni munkaruhámat - értsd: jobb esetben farmernadrág és visszafogottabb színű és mintázatú póló, rosszabban pedig alkalmi nadrág valamint fehér blúz - lecserélem egy teljesen átlagos viseletre azok után, hogy megtudtam, az ő szavaikkal élve „jó kis bulinak nézünk elébe”, na, meg megígértettem velük, hogy ne igyák le magukat a sárga földig, én is hadd érezzem egy kicsit jól magam. Ők persze belementek, hisz azért mindannyian tudták, nem sétagalopp az, amit vállaltam… még akkor sem, ha valóban, igaz, én magam jelentkeztem erre a feladatra, senki sem kért meg rá, nemhogy megparancsolta volna… Bár, igazság szerint, nekem csupáncsak Niallerre kellene odafigyelnem, nehogy valami ökörséget tegyen, nálunk, a csapatban ez úgy működik, hogy mindenki a rá beosztotton kívül valamilyen szinten odafigyel a többiekre is.
Beérve a pasztellszínekből álló hotelszobámba, az óriási, fekete bőröndömhöz sétáltam, mely az ágy mellett helyezkedett el, azután leülve a franciaágyra kicipzáraztam a táskám, s elkezdtem benne turkálni valami normális gönc után nézve. Bevallom, sohasem voltam az a lány, aki annyira oda lenne a ruhákért, szóval tán mégsem vagyok annyira átlagos, mint azt gondolom, ámbár sohasem vallanám különlegesnek sem magam. Csupáncsak egy húsz éves nő vagyok, akinek a látszattal ellentétben fogalma sincs, mit kezdjen azon kívül az életével, hogy szereti a munkáját - nos, ezt sem mondhatja el mindenki magáról… -, ugyanis a szerelmi élete mindössze annyiból áll, hogy eddig egyetlen barátja volt és azt sem mondanám hosszú életű kapcsolatnak; két hétig tartott, elég is volt belőle… vagy legalábbis a srácból biztosan. Oké, azért pluszba ott voltak azok a focisták, színészek, énekesek, igazából mindenféle világsztár, akik után minden lánynak csorgott a nyála - ebbe én is beletartoztam. De ez most lényegtelen…
Végül csak-csak sikerült találnom magamnak egy olyan ruha-összeállítást, amelyre ugyan félszegen, mégiscsak rábólinthattam. Mondhatni, egyszerű kollekció volt, ám akkor mégis soknak érzékeltem, mindenesetre már nem volt se időm, se energiám újat keresni… főleg, hogy ennél jobbat azt hiszem, nem is találhattam volna; ilyen helyzetekre nem voltam felkészülve. Nagyjából mindenre gondoltam, még díjátadóhoz is volt illendő ruhám, viszont ezen eseményekre mindössze ez nevezhető annak. Egy bő -, hogy eltakarja azt a súlyfelesleget, amit én érzékelek magamon, bezzeg más nem… - sötét színekből álló alapon, brit zászlós, denevérujjú felső, meg egy világos, szűkített fazonú, koptatott farmernadrág, - hát, ez nem jó ötlet, hisz kiemeli a felesleges súlytömegem -  néhány sötétkék karkötő, egy fekete, kis táska, melyet kézbe, s vállra akasztva szintén lehet hordozni, egy fehér alapú, a belsejében az Egyesült Királyság zászlajával elhelyezkedő karórám, plusz a fekete magas sarkúm, melynek a felső része teljesen zárt volt, s most hálálkodhatnék drága húgomnak, Lilynek, hogy képes volt az utolsó pillanatokban rám sózni azt a cipellőt, mi eddig csupáncsak azt a célt szolgálta, amit én akkor megjövendöltem neki, mikor még el sem indultam: az útitáskámnak, ha nem más, ez biztosan képezni fogja a súlyát… holott most beteljesült körülbelül két évvel fiatalabb testvérem kérlelése; ezt fogom felvenni… s amellett az előbbiekben felsorolt dolgokat, amelyeket keresés közben az ágyamra helyeztem.
Azokat a ruhákat, amiket úgy véltem, feleslegesek, nem fogom felhúzni őket visszahelyeztem a bőröndbe, miután szépen összehajtogattam azokat, melyeket kissé szétgyűrtem, illetve a cipőket szintén visszatettem, majd visszacipzárazva a poggyászt nekiláttam az készülődésnek. Az első lépésem azt volt, hogy megindultam a fürdőszobámba lezuhanyozni, ugyanis Santiago március elején is Santiago. Ilyenkor szép időnek örülhetünk, ebben az idő tájt nincs még oly’ meleg, hogy az embernek meg kellene sülnie; számomra ekkor kifogástalan idő uralkodik.
Belépve a fürdőszobába ledobtam magamról a reggel felkapkodott ruhaféléket, eztán a zuhanykabinba léptem egy hűsítő, felfrissítő zuhany reményében. Megnyitottam a csapot és beállítottam a számomra testhezálló hőmérsékletre a zuhanyrózsából kiáradó víztömeget.
Igazán jól esett pár percre kikapcsolni, csupán létezni, tekintve, hogy mindig összeakadok az imádni való dobossal, aki úgy tűnik, egy cseppet sem unja még, hogy - látszólag - hidegen hagynak reám tett megjegyzései, s nyugodt szívvel beszólok neki valami kétszer-háromszor durvábbat. Kissé… jó, őszintén, rettentően bizarr, hogy az egész turnés csapatból mindenkivel képes vagyok elbeszélgetni, pár kedves szót váltani, kivéve vele… Könyörgöm, még a hozzá legközelebb állható személlyel, Sandyvel is tök jó viszonyt ápolok, csak Devine-nel nem. Őrület…
Ami azt illeti, miután végeztem az iskolával hamar találtam állást, mi egy ilyen fontos beosztású feladat. Jóllehet igencsak meglepő, - számomra úgyszintén az volt, ámde - azért halkan megjegyezném: nem akármilyen iskolában végeztem, hanem az egyik legjobb nevűben, ami a jelenlegi szakmámmal foglalkozik. Idejőve meglepően gyorsan beilleszkedtem, megtalálhattam a közös hangot mindenkivel… illetve egy személy kivételével.
A valóban nyugtató hatású, szinte új élettel megajándékoztató zuhanyzás valamint hajmosás után kilépve a kabinból megtörölköztem, ezután magamra tekertem a törölközőt. Egy másikkal -, melyet csakugyan a fürdőben lévő szekrény jobb, alsó tároló helyén találtam - megdörzsöltem, aztán közrefogtam azzal hajam egy turbán-félét alkotva és megindultam a hálószobám felé, hogy felöltözhessek… ameddig nem zavarta meg a jóleső csendet az éles kopogások zaja.
-  Mindjárt jövök! – kiáltottam lepetten, utána pedig egyből megindultam a bejárat felé.
Kinyitva az ajtót összeráncolt szemöldökkel néztem az előttem lévő férfira, akivel nem mellesleg cseppet sem jöttem ki. Addig nem értettem, mégis mit keres itt Devine, ameddig a következő jelenet le nem zajlott. Ajkait rátapasztotta enyémekre, s kitágult pupillával, jéggé dermedve álltam ott mindaddig, míg az a szájra puszi be nem fejeződött, ezt követően egy nagyképű, fennhéjázó mosoly kíséretében megfordult és elindult az ellenkező irányba. Mikor félúton járt elkiáltotta magát, hogy „Mert én erre is képes vagyok.”, aztán eltűnt a láthatáromból. Csupán ekkor fogtam fel a szavai súlyát, meg azt, hogy egyáltalán mit tettem. Bizonyára fogadhatott valakivel, avagy üvegezett és ez volt a merős feladat. Rettenten kedves dolog volt az illetőtől font ezt kitalálnia, de tényleg…
Becsuktam az ajtót, s visszatotyogva a hálómba leültem… vagy inkább lezuhantam az ágyamra. Úgy éreztem, mintha észveszejtő nagy súlyt cipelne a vállam; egyszerűen nem tudtam felfogni, nem mertem elhinni, hogy ez velem történt meg és ő képes volt lesüllyedni erre a szintre… Jó, mondjuk igaz, nem tudom, mégis mit vártam tőle, hisz arrogáns jellemként ismerhettem meg, ellenben azért azt nem gondoltam, hogy idáig ereszkedik… Azt meg főképp nem, hogy belegondolva, mit tett kicsit… na, jól van, őszintén szólva, nagyon vágytam arra, hogy ismételten érezhessen, s az a bizsergés, mely megéreztem számon örökre ott legyen. Nem tudtam, mi történt azokban a percekben velem, nem is szerettem volna soha többet rágondolni, ezzel szemben tudtam, ennek nincs vége, még csak itt kezdődik valami… Valami új, valami más, ami minden bizonnyal a legrosszabb esetben is viszonzatlan szerelemnek mondható, ám én ezt nem akartam elképzelni magamról. Ennyi kellett volna ahhoz, hogy megváltoztasson mindenféle nézetemet vele kapcsolatban? De hisz ez nevetséges és szánalmas egyszerre!
„Biztosan pusztán túlreagáltam.” - nyugtattam magam ezen valamint ehhez hasonló szavakkal, ezután nekiálltam készülődni.
Néhány percre rá erőt vettem magamon, s elkezdtem öltözködni.
A fehér fehérneműim, a farmerom és a pólómnál tovább nem jutottam, ugyanis ekkor újfent kopogások ütötték meg érzékeny füleim, melyeknek egy csipetnyit sem tett jót ez a fülsüketítő zajforrás. Hatalmasat szippantottam szaggatottan a levegőből idegességében, azután ismételten elindultam az ajtó felé. Miután kinyitottam azt éppenséggel ordítottam volna, hogyha az a személy áll ott, aki az előbb, ámde nem várt látogatóm érkezett aranyos, szőke védencem személyében.
-  Nialleeer! Mizus, Drága? – érdeklődtem kedvesen.
-  Hagyjuk a színjátékot! Hallottam, mi történt. Ezt nem néztem volna ki Sandyből – magyarázott ingerülten, belépdelve.
-  Persze, hogy bejöhetsz. Miért ne jöhetnél?! Nem baj, hogy épp készülődök, te bármikor megzavarhatod a nyugalmam – dünnyögtem cinikusan, noha nem akartam megbántani szavaimmal.
-  Oh, öhm… Bocsi! – tért észhez kissé megszeppenve. – Most nem ez a lényeg. Van ennél nagyobb gondod is, amennyiben szívesen jönnél a bulira – közölte őszinte aggódással hangjában, miközben becsuktam az ajtót.
-  Mi lenne az? – óvatoskodtam.
-  Nos… Úgy gondoltuk öten, hogy tartanánk egy meglepetés bulit Sandynek, hiszen a hónap közepén lesz a szülinapja és nem tudjuk, mikor tudnánk ahhoz a naphoz közelebb tartani… Mindenkinek azt mondtuk, hogy egyszerű buli, hogy még véletlenül se kotyogja ki senki, viszont most… hát… tudnod kellett erről. Majd te eldöntöd, mit szeretnél… Mindenki meg fogja érteni azt, ha nem jössz – jelentette ki gondoskodóan.
-  Igazán kedves tőled, Niall, hogy így aggódsz értem, amikor ezt fordítva kellene inkább mindig, de felesleges erről beszélnünk. Illik elmennem, még akkor is, hogyha pár perccel ezelőtt nem éppen normális tettet követett el… Mindenki hibázhat, ezt az egy apró hibáját csak elnézhetem neki – mondtam próbálva minél hitelesebben előadni.
A valóságban cseppet sem ekképpen gondoltam, ám jelenleg előtte is ezt kellett játszanom, hiszen azt nem mutathattam mennyire elszomorított a tény, miszerint pont Sandy adta azt a feladatot, az az ember, akivel eddig úgy gondoltam, remekül kijövünk… Hát, tévedtem… Emberi dolog, nem igaz?! Miért kellett álarcot húznom Niall előtt? Mert gyengének tűnnék, hogyha kivetíteném arcomra, meg szavaimra, mit gondolok, avagy érzek, nem olyan lennék, melyet a munkám is megkíván, ezáltal nem szívesen, de el kellett mennem a szülinapozásra. Alig várom…

4 megjegyzés:

  1. Kedves Timi!

    Ne haragudj, valószínűleg elkerülhette a figyelmem az üzeneted és tegnap véletlenül töröltem a chat összes üzenetét. Természetesen benne vagyok a cserében, már ki is tettelek én is, és sok sikert is kívánok a blogodhoz és a történetedhez!

    Ölel,
    Carlie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves, Carlie!
      Nem haragszom. Köszönöm, hogy írtál, habár úgyis benéztem volna a blogodba, hiszen mindig ekképpen teszek.
      Hálás vagyok a további szavaidért is és számodra szintén hasonló jókat kívánok a továbbiakban!
      További szép napot!
      Timi
      xx

      Törlés
  2. Szeretettel meghívlak az oldalamon zajló versenyre! Légyszi, nálam jelezz vissza! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves, Debby!
      Köszönöm szépen a meghívást! Örömmel elfogadom és ezt mindjárt vissza is jelzem az ott kért -, azaz megjegyzés - formátumban.
      További szép napot!
      Timi
      xx

      Törlés